Az állam és az egyházak közötti viszony

A politikai közvéleményt formáló értelmiség szellemi áramlatai közül 1989 nyarára egyértelműen a pártállami intézményrendszert radikálisan felszámolni akarók kerültek döntési pozíciókba. A rendszerváltozás folyamatában hatályon kívül helyezték az egyházak működését korlátozó jogszabályokat és intézkedéseket is. A Németh-kormány javaslatára az Elnöki Tanács 1989. június 30-i rendelete jogutód nélkül felszámolta az Állami Egyházügyi Hivatalt, megszüntette az állami hozzájárulás kötelezettségét az egyházi állásokhoz, az csak olyan állásoknál maradt meg, amelyek nem magyar, hanem pápai joghatóság alá tartoznak. (Ezek a következők: katolikus megyéspüspök, esztergomi, kalocsai és egri érsek, a pannonhalmi Szent Benedek-rendi nullius főapát, püspöki koadjutor, segédpüspök, apostoli adminisztrátor, a római Pápai Magyar Intézet igazgatója és a címzetes püspök.) Július 1-jével megszűnt az egyházi kiadói tevékenység és az egyházi sajtótermékek ellenőrzése. Megszűnt az egyházak azon kötelezettsége, amelynek értelmében egyetértést kellett beszerezniük a helyi tanácsoknál, ha istentiszteletre szánt épületet kívántak kialakítani. Megszűnt az előzetes állami hozzájárulás azon esete, ha külföldiek magyar egyházi főiskolára kívántak felvételt nyerni. Mindezek következtében az állam nem rendelkezett a továbbiakban speciálisan egyházi területre érvényes igazgatási jogokkal. Ugyanekkor a 66/1989. MT sz. rendelet kibővítette a művelődési miniszter feladatkörét: mindazokat a jogokat, amelyeket az egyházakkal kapcsolatban az állam gyakorolhat, a művelődési miniszterre ruházta. (Ezek: az állami költségvetésből az egyházpolitikai célú eszközökkel való gazdálkodás, a felekezetek állami bejegyzése, az egyházak és az állam közötti kapcsolatok alakítása, az állam egyházpolitikai céljainak megvalósítása.) E feladatok koordinálására Glatz Ferenc művelődési miniszter 1989. július 1-jén felállíttatta a Művelődési és Közoktatási Minisztérium Egyházi Főosztályát, aminek elnevezése 1990-ben Egyházi Kapcsolatok Főosztályára, majd Egyházi Kapcsolatok Titkárságára módosult. Vezetője (jelen esetben Platthy Iván) 1995. július 1-jétől címzetes államtitkári rangban van. A minisztériumi titkárságból a 27/1996 (II. 14.) sz. kormányrendelet a Miniszterelnöki Hivatal Egyházi Kapcsolatok Titkárságát hozta létre.

A rendszerváltozás első szakaszában, az átmenet hónapjaiban kapott szerepet az 1989. október 20-án létrehozott közös állami-egyházi tanácskozó testület, az Országos Vallásügyi Tanács. Elnöke Németh Miklós miniszterelnök, elnökhelyettese Glatz Ferenc művelődési miniszter, titkára az ÁEH volt elnökhelyettese, Sarkadi Nagy Barna volt. A Tanácsban majdnem az összes hazai egyház és felekezet képviseltette magát. Hitelvi okok miatt csak a Jehova Tanúi és a Krisztusban Hívő Nazarénus Gyülekezet nem kapcsolódott be. A Tanács ténykedése elsősorban abból állt, hogy megvitatta és véleményezte az egyházakat érintő miniszteri előterjesztéseket, beszámolókat. 1990. június 13-án szűnt meg. A magyarországi egyházak, felekezetek szabad működésének utolsó formai akadályai az 1948-ban és 1950-ben kötött megállapodások voltak. 1990. február 6-án Németh Miklós miniszterelnök és Paskai László bíboros, esztergomi érsek prímás közös nyilatkozatban hozták nyilvánosságra, hogy kölcsönösen semmisnek tekintik, azaz fölbontják az 1950. augusztus 30-án aláírt egyezményt. {II-441.} 1990. március 19-én hasonló sorsa jutottak a református, az evangélikus, az unitárius egyházzal és az izraelita felekezettel kötött 1948. évi szerződések is.

A múlt intézményeinek és jogalkotásának fölégetése mellett folyamatosan születtek a polgári demokráciát építő állam új egyházpolitikáját kijelölő jogszabályok. 1989. október 23-án kihirdették a Magyar Köztársaság Alkotmányát, amelynek 60. §-a (2) bekezdése meghatározta a lelkiismereti és vallásszabadság lényegét. Mérföldkő az 1990. január 24-én – 304 igen, 11 tartózkodás és 1 nem mellett – elfogadott IV., A lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló törvény, amely alapvető emberi szabadságjognak minősíti a lelkiismereti és vallásszabadságot, annak határt csak az alkotmány szab. A vallásszabadság ezen törvény és az alkotmány értelmében Magyarországon azt jelenti, hogy bárki vallást szabadon elfogadhat, megtarthat, változtathat, elhagyhat, vallásos cselekmények, szertartások végzésével vagy egyéb módon egyénileg vagy másokkal együtt magánkörben vagy nyilvánosan kinyilváníthat, gyakorolhat, egyénileg vagy másokkal együtt magánkörben vagy nyilvánosan taníthat és a vallás kinyilvánítását mellőzheti. (A vallás gyakorlásának szabadsága tehát a vallásos szertartások, kultikus cselekmények végzésén túlra is kiterjed, amit az alkotmány az „egyéb módon” kifejezéssel jelöl.) A vallás, illetve lelkiismereti meggyőződés terjesztése a tömegtájékoztatási eszközök útján is történhet. A törvény az 1895. évi XLIII. tc.-hez visszanyúlva kodifikálta az állam és egyházak kapcsolatát, kimondva, hogy az egyházak az államtól elválasztva működnek. Az elválasztás tényéből és elvéből következik, hogy az állam egyik egyházzal sem kapcsolódhat össze intézményesen, nem azonosíthatja magát egyik egyház tanításával sem, nem avatkozhat be az egyházak belső ügyeibe, nem foglalhat állást vallási, illetve hitbéli igazságok kérdésében, nem szedhet be egyházi adót, az egyházak állami irányítására, felügyeletére nem hozhat létre semminemű szervezetet vagy hivatalt, a semleges jogrendből kiindulva az egyházakról csak minden vallásra vagy egyházra egyaránt alkalmazható keretszabályokat alkothat. Az egyházaktól elválasztott, semleges állam mindenkire egyaránt érvényes szabályainak a legteljesebb vallásszabadságot kell biztosítania. A törvény megszüntette a felekezetek közötti különbségeket: a 15. § (2) bekezdése kimondja, hogy „Az egyházakat azonos jogok illetik és azonos kötelezettségek terhelik.”

Az állam és az egyházak szétválasztásával lehetővé vált az állam világnézeti semlegessége. Ez nem tétlenséget jelent, hanem minőségileg új kötelezettségeket. Az államnak gondoskodnia kell a vallásszabadság érvényesüléséhez szükséges feltételekről és a vallásszabadság védelméről. (Ennek jegyében állapítja meg a büntető törvénykönyv 174/A. §-a, hogy aki mást lelkiismereti és/vagy vallásszabadságában erőszakkal vagy fenyegetéssel korlátoz, az bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető.) E rendkívül jelentős paragrafusok mellett az 1990. évi IV. tv. hatályon kívül helyezte az 1989. évi 14. sz. törvényerejű rendeletben még érintetlenül hagyott állami hozzájárulási kötelezettséget a pápától függő kinevezésekhez. Ugyancsak hatályon kívül helyezte az 1949. évi 5. sz. törvényerejű rendeletet: a vallásoktatást nem kötelező (más szóval fakultatív) tárgyként szabaddá tette az állami oktatási-nevelési intézetekben. Kimondta az egyházi személyek szabad, törvénybe nem ütköző működését a nevelés-kulturális, szociális, egészségügyi, sport, illetve gyermek- és ifjúságvédelem területén.

Az 1990. évi IV. tv. előírja az általa csak összefoglalóan „egyház”-nak nevezett {II-442.} felekezetek bejegyzési kötelezettségét. A vallási közösségeket bíróság veszi nyilvántartásba, amivel ezek jogi személyiséget nyernek. A bíróságnak, amely a semleges állam végrehajtó szerve, természetesen tartózkodnia kell a vallási tevékenység minősítésétől, ám az elmúlt évek tapasztalata az, hogy a bejegyzendő csoportok vallási jellegét sem vizsgálta. A rendszerváltás óta gombamódra szaporodtak és – már az 1990. évi IV. tv. előtt is – kaptak törvényes bejegyzést különböző, Magyarországon addig ismeretlen vallási közösségek is. A bejegyzett egyházak, vallási közösségek, felekezetek száma 1991-ben 37, 1992-ben 48, 1996-ban 73 volt. Az egyházi státushoz kapcsolódó előnyökkel való visszaélés korlátozására 1993-ban bizonyos politikai és vallási szervezetek sikertelenül kezdeményezték, hogy az új egyházat alapítók minimális számát tízezer főnél húzzák meg. Az érvényben maradt szabályozók szerint [1990. évi IV. tv. 13. §; 11/1990. (VI. 13.) IM.] 100 azonos hitelvet valló magánszemély, törvénybe nem ütköző vallási tevékenység végzésére alapíthat egyházat. Ugyanakkor valóban elgondolkodtató, hogy az állam szempontjából jogilag egyenrangú a néhány száz fős felekezet a híveit milliós vagy tíz–százezres léptékkel mérő egyházakkal. A vallásgyakorlás korlátai leomlottak ugyan, de azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy a jogalkotás adta szabadság, a megélénkült egyházi tevékenység és a velük összefüggő társadalmi igény nincs összhangban az egyházak működésének tárgyi feltételeivel. Az egyházak vagyona elsősorban adományokból, egyéb hozzájárulásokból és az egyházi szolgáltatásokért fizetett díjakból képződik. Mindennapjaik anyagi terheihez az állam is hozzájárul. 1991. július 22-én életbe lépett a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetéről rendelkező 1991. évi XXXII. tv. A törvény hatálya kiterjed az egyházaktól 1948. január 1-je után kártalanítás nélkül állami tulajdonba került beépített ingatlanokra. (Hatálya alá tartozik tehát az iskolák államosítása – 1948. évi XXXIII. tv. –, az alapítványok megszüntetése – 1949. évi 2. tvr. –, a megszűnt szerzetesrendek ingatlanainak állami tulajdonba kerülése – 1950. évi 34. tvr. –, az egyes házingatlanok állami tulajdonba vétele – 1952. évi 4. tvr. –, az ún. közérdekű igénybevétel alapján – jogszabályi felhatalmazás nélkül – és a nem szabad megállapodásokon alapuló iskolafelajánlások következtében állami tulajdonba került ingatlanok. Nem vonatkozik az 1946-ban feloszlatott egyházi, vallási egyesületek ingatlanaira.) A törvény 1. §-ának értelmében az egyházaknak át kell adni a hitélet, a szerzetesrend működése, az oktatás, nevelés, egészségügyi, szociális, gyermek- és ifjúságvédelem és kulturális célok megvalósításához szükséges ingatlanokat. A kormány által átadásra jóváhagyott ingatlanok átadását tíz éven belül kell lebonyolítani, évente az ingatlanok legalább 5%-át átadva. Az eredeti ingatlanok helyett pénzbeli kártalanítást is kérhettek az egyházak, de közvetlen megállapodásban is rendezhették az épület sorsát a jelenlegi tulajdonossal – általában a helyi önkormányzattal. Az ingatlanok kiváltására vagy pénzbeli kártalanítására 1992-re 1,1 milliárd, 1993-ra 3 milliárd, 1994-re, 1995-re és 1996-ra 4-4 milliárd forintot állapított meg az Országgyűlés. Ez az összeg kevésnek bizonyult. Horn Gyula miniszterelnök javaslatára a négy történelmi egyház, illetve felekezet (katolikus, evangélikus, református egyház és a zsidó felekezet) képviselői beleegyeztek abba, hogy újra végiggondolják igényeiket és lehetőleg inkább a pénzbeli kártalanítást választják. Elfogadták azt is, hogy a kormány az 1991. évi XXXII. tv.-ben megszabott 10 év helyett 20 év alatt, tehát 2011-ig folytassa a kártalanítást. 1996. áprilisig a kárpótlásban érintett 12 {II-443.} egyház több mint 7000 ingatlanigényt terjesztett elő. Ezek közül csaknem 1000 közvetlen megállapodással, 862 kormánymegállapodással rendeződött. Mintegy 1500 igény nem tartozott a törvény alá. 4017 ingatlan ügye ekkor még megoldásra várt, ennek költségvetési vonzata 144 milliárd forint.

Az ingatlantörvény külön törvény megalkotását irányozta elő az egyházak folyamatos működésének anyagi feltételeiről. Ennek híján jelenleg az egyházak közvetlen, az Országgyűlés által fölosztott költségvetési támogatást kapnak. 1992-ben a három nagy történelmi egyház (katolikus, református, evangélikus), az unitárius és a négy ortodox (görögkeleti) egyház, valamint az izraelita felekezet mellett 28, 1994-ben 22 kisegyház kapott költségvetési támogatást. Az egyházak részéről éles kritikát váltott ki, hogy 1993-ban négy kisegyház [mégpedig az Egyesítő (Moon) Egyház, a Jehova Tanúinak Közössége, a Krisna Tudatú Hívők Közössége, valamint a Scientology Egyház], működésük bizonyos destruktív elemeire hivatkozva, nem kapott állami támogatást. Jelenleg azok az egyházak kaphatnak költségvetési apanázst, amelyek oktató, egészségügyi, szociális, karitatív és/vagy intézményfenntartó tevékenységet folytatnak. A támogatás körültekintőbb, s ebből eredően valószínűleg összetettebb rendszerének kidolgozása sokáig nem halogatható feladat. Nemzetközi példákkal nyomatékosítva ezért is vetődött föl, hogy az állampolgárok személyi jövedelemadójuk bizonyos hányadát az egyházak javára átirányíthatnák, erre először – az adó 1%-ának erejéig – az 1996. évi adóbevalláskor lehetőség is nyílt. Bevezetését heves viták előzték meg. Mivel az nem kifejezetten az egyházak, hanem bizonyos feltételeknek eleget tevő alapítványok, társadalmi szervezetek tucatjai számára ajánlható fel, az egyházak közül néhány – köztük a katolikus – nem kívánt élni a lehetőséggel.

5. táblázat. Felekezeti oktatási intézmények az 1994/95-ös tanévben*
Tanintézet jellege	Óvoda	Általános iskola	Középiskola	Felsőoktatási intézmény (egyetem+ főiskola)	Összesen
* Az adatsor nem tartalmazza a nem kimondottan felekezeti kezelésű intézményeket, mint például a hitközségi támogatását élvező, de önálló iskolaként működő Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskolát és Óvodát, vagy a zsidó hitközségek által és amerikai segítséggel közösen fenntartott Amerikai Alapítványi Iskolát. ** A két izraelita óvoda közül csak a Budapesti Zsidó Hitközség Ben Yehuda Óvodája kap állami támogatást, az Orthodox Óvoda 1996-tól nem. Forrás: Magyarországi egyházak, felekezetek, vallási közösségek 1994. Művelődési és Közoktatási Minisztérium. Bp., 1995. (A kiadvány nem tartalmazza az Orthodox Óvodát.)
Katolikus	31	62	29	13(1+12)	135
Evangélikus	12	2	7	1	22
Református	6	26	18	5 (2+3)	55
Izraelita		-	1	1	4
Egyéb	–	1	-	7	8
Összesen	51	91	55	27	224

A napilapok 1997. május 7-én tették közzé a Vatikán és a kormány megállapodásának tervezetét, amit azóta is élénk vita kísér. A tervezet a magyarországi katolikus egyház közszolgálati és hitéleti tevékenységének finanszírozására, valamint a katolikusok által visszaigényelt ingatlanok helyzetének rendezésére kíván tartós megoldást találni. Az adófizetők 1998-ban már jövedelemadójuk 1+1%-áról rendelkezhetnének, a +1-gyel csak valamely bejegyzett egyház javára. Az állam 2001-ig garantálná az előző évi ún. progresszív személyi jövedelemadó bevételének fél százalékát: ha a polgárok által átutalt összeg nem éri el ezt a szintet, akkor az állam kiegészíti. Az egyházak között a kiegészítés összegét az állampolgári rendelkezések arányában osztanák el, a katolikus egyház számára kiutalt összeg azonban nem lehet kevesebb 1,7 milliárd forintnál. A tervezet egyebek mellett leszögezi, hogy az egyház és az általa fenntartott közoktatási és felsőoktatási intézmények után ugyanolyan szintű pénzügyi támogatásban részesül, mint az állami vagy önkormányzati fenntartásúak. Az állam továbbra is részt vállal a vallási kulturális örökség emlékeinek, az egyházak tulajdonában lévő műemlékek, műalkotások megőrzésében és felújításában. Támogatást kapnak az egyházi levéltárak és könyvtárak. Nincs változás a tekintetben, hogy bizonyos ingatlanokat 2011-ig kell visszaadni, de a pénzbeli kártalanítás formájában visszakért ingatlanok ellenértékét az állam járadékká alakíthatja át. (A katolikus egyház tehát a 42 milliárdra rúgó pénzbeli kártalanítási igényének megfelelően évről évre járadékot kapna, ennek összege megközelítőleg kétmilliárd forint.) A tervezet napvilágra kerülése óta még sürgetőbben veti fel az összes magyarországi egyház működésének anyagi feltételeiről {II-444.} rendelkező törvény megalkotását.

(A kézirat lezárása után történt: a Szentszék és a magyar kormány részéről is történelminek minősített megállapodást 1997. június 20-án írta alá Rómában Horn Gyula miniszterelnök és Angelo Sodano bíboros, a Vatikán miniszterelnöke. A dokumentum öt fejezetből áll, s négy alapvető kérdést tárgyal. Általános része az egyház jogi státusát szabályozza. Ezenkívül hosszú távra rendezi az egyházi intézmények és az állam kapcsolatának anyagi és egyéb vonatkozásait, beleértve az egyházi iskolák és a karitatív intézmények finanszírozását. A harmadik téma az egyházi ingatlanok visszaadása, a negyedik pedig az egyház működésének javadalmazása.)

Több jogforrás is érinti az állami és az egyházi oktatás kérdését. Az állam világnézeti semlegességének az állami iskolákban is érvényesülnie kell. Tehát az állami iskola nem lehet elkötelezett egyetlen vallás vagy világnézet mellett sem, hanem a szabad választás lehetőségét kell nyújtania. Ennek érdekében a vallási, illetve világnézeti ismereteket „tárgyilagosan, kritikusan és pluralista módon” kell közvetítenie a tanulóknak. Ahogy az 1990. évi IV. tv. összefoglalásánál már említettük, az állami-önkormányzati iskoláknak igény esetén kaput kell nyitniuk az egyházak által végzett fakultatív hitoktatás előtt, e célra fűtött és világított tantermet köteles térítés nélkül biztosítani. A hitoktató nem tagja a tantestületnek, fizetéséről az egyház gondoskodik, és a bizonyítványba nem kerül bejegyzés a vallásoktatásról. Az állam nem köteles nem semleges iskolákat létrehozni, de ha az egyház vagy a szülők elkötelezett iskolát alapítanak, akkor viszont köteles támogatni azt akkora mértékben, amekkorában a felekezeti oktatási intézmény állami feladatot vállal át. Normatív támogatásban részesülnek az egyházak hittudományi felsőoktatási intézményei is, ahol az illetékes egyház által kinevezett, egyházi tisztséget betöltő személyzet oktathat. Viszont a művelődési és közoktatási miniszter tesz javaslatot az egyházak által működtetett nem hittudományi, hanem világi képzést nyújtó felsőoktatási intézmények tanáraira. Kétségtelen, hogy az elmúlt években az iskolaügy körül támadt a legtöbb érdekkonfliktus és félreértés. Mégis önmagában pozitív tény, hogy míg 1952 és 1989 között csupán 10 egyházi gimnázium (8 katolikus, 1 református, {II-445.} 1 izraelita) működhetett, addig 1989 óta fokozatosan emelkedik az egyházi iskolák száma. Az 1994/95-ös tanévben 225, kimondottan felekezeti kezelésű oktatási intézmény működött, óvodától a teológiáig.

A vallásgyakorlás lehetőségét a különleges élethelyzetekbe kerültek számára is biztosítani kell. A kórházakban és a szociális intézményekben általában elegendő a lelkipásztor szabad bejárása és szükség esetén helyiség biztosítása a vallási tevékenység céljára. A büntetés-végrehajtási intézményekben fogva tartottak vallásgyakorlását – ezen intézmények zárt jellege miatt – 1990-es igazságügyi miniszteri rendelet engedélyezi és szabályozza. Némileg bonyolultabb a helyzet a katonai szolgálatukat teljesítők vallásgyakorlása esetében. Mivel a hadseregbe besorozottak állampolgári kötelességüket teljesítik, ezért méltányolható volt az az elvárás, hogy vallásgyakorlási lehetőségeikről az állam maga gondoskodjék. Ennek megfelelően – felélesztve az 1952-re megszüntetett felekezetenkénti katonai lelkészetet – a kormány 1994. április 20-án elrendelte a Tábori Lelkészi Szolgálat felállítását. A hívők számarányának és a történetiségnek megfelelően a szolgálatnak három ága van: Katolikus Tábori Püspökség, Protestáns Tábori Püspökség és a Magyar Honvédség Tábori Rabbinátusa. Ugyanakkor függetlenül attól, hogy a Tábori Lelkészi Szolgálatba bevonták vagy sem az adott egyházat, minden bejegyzett vallási közösség joga, hogy a katonai szervezeteken belül minden bejegyzett vallási közösség, vallásfelekezet, egyház – a katonák igényei alapján – vallási tevékenységet folytasson. (Értelemszerűen a nem bejegyzett vallási közösségek e jogot nem gyakorolhatják.)

Az elválasztás elve alapján összességében korszerűen rendeződött az állam és az egyházak viszonya, de épp a le nem zárt pénzügyi kérdések miatt a szeparáció folyamatát még nem lehet befejezettnek tekinteni.