{I-11.} A polgárosodás fél évszázada (1867–1914)

Kevés olyan eseménye van az újkori magyar történelemnek, amely annyi vitát provokált, annyi egymástól gyökeresen eltérő értékelést hozott volna a felszínre, mint az 1867. évi kiegyezés. Az esemény politikai jelentése elsősorban abban állt, hogy – az udvar és a két birodalomrész kapcsolatának újraszabályozásán túl – visszaállította Magyarországon az alkotmányos jogállamiság alapjait. Ezzel nem lebecsülendő konszolidációs hatást is gyakorolt: a birodalom keleti részében végre megszűnt az a sok energiát és erőforrást felemésztő, hadiállapotszerű helyzet, amely az állam, illetve az azt megtestesítő udvar és a magyar társadalom között 1849 óta fennállt. Az 1867. június 8-án megrendezett koronázás után Ferenc József a magyar alkotmányos tradícióknak is megfelelve lett az ország törvényesen megválasztott királya. Törvényességét ettől fogva nem lehetett kétségbe vonni. A kiegyezés azonban több volt ennél: egyszerre kívánta lezárni a modernizációs útkeresésnek még az 1830-as évek elején kibontakozó folyamatát, s egyúttal új távlatokat nyitni a hazai polgárosodás számára. 1867 igazi jelentősége tehát nem annyira közjogi tartalmában, hanem sokkal inkább társadalmi körülményeiben és következményeiben kereshető.

Ma már nagyjából ismertek azok a tényezők, amelyek a nevezetes politikai alkuhoz elvezettek. A kompromisszumra való hajlandóságot éppúgy a megegyező felek aktuális helyzete – helyzettudata – inspirálta, amiképpen a kiegyezés politikai tartalma is az adott időszakban érvényesíthető érdekeltségi, illetve erőviszonyokat tükrözi. Az udvart elsősorban külpolitikai, méghozzá a nemzeti egységtörekvésekkel szemben elszenvedett kudarcok szorították a megegyezés felé. A diplomáciai és katonai csatavesztések között csak az jelenthetett némi vigaszt, hogy Ferenc József állama – a nemzetközi erőviszonyok terén mélyen leértékelődött – létének szükségességét az európai nagyhatalmak továbbra sem kérdőjelezték meg. A másik oldalon a hazai vezető csoportok az abszolutizmusra – Deák példája nyomán – a kivárás, a passzív rezisztencia politikájával válaszoltak. Ez a befelé forduló magatartás azonban rendkívül sebezhetőnek bizonyult. Mindenekelőtt konzerválta, sőt tovább erősítette 1848 egyik legnagyobb gyengéjét: a nemzetiségek szembenállását a magyarok polgárosító elképzeléseivel. Az abszolutizmus ugyanakkor nemcsak elnyomó, hanem modernizáló hatalomként is megjelent. Bevezették az osztrák telekkönyvi rendszert, korszerűsítették a bürokráciát, fejlesztették az infrastruktúrát és gyakorlatilag biztosították a tőke és a munkaerő szabad mozgását. Ezeknek a folyamatoknak az előnyeit viszont a magyar birtokos nemesség nem tudta kihasználni. Tőke híján, mellyel birtokát korszerűsíthette volna, a kivárás politikájára rendezkedett be, a birtokos osztály az 1849 utáni másfél évtizedet romló egzisztenciális helyzetben, rossz közérzettel élte meg. A kiegyezési hajlandóság az idő múlásával rohamosan nőtt. Nyugalomra, stabilitásra és – gazdasági síkon egyre erősebbnek tűnő térvesztését kompenzálandó – pozíciókra, méghozzá jól fizető állami pozíciókra vágyott. Deák pontosan érzékelte ezeket a negatív jelenségeket: az ellenállás belső nehézségeit, a nemzetiségi veszélyt, a kedvezőtlen nemzetközi helyzetet, ugyanakkor az udvar növekvő megegyezési {I-12.} készségét is. Az 1865-ben a Bécsnek tett kompromisszumos javaslat így, amellett, hogy kellően előkészített terepen mozgott, egyúttal elébe kívánt vágni egy esetleg később megkötendő és rosszabb feltételeket tartalmazó kiegyezésnek. Deákot erősítette, hogy mind a magyar konzervatívok igencsak mérsékelt reformokat tartalmazó elképzelései, mind Schmerling államminiszternek (1860–1865) a centralizmust liberális reformokkal ötvöző kísérletei csődöt mondtak. Az 1867-es politikai alkuban tehát két igen fontos konklúzió összegződött. Egyrészt annak felismerése, hogy a kiegyezés elkerülhetetlen. (Kossuthnak a régió népei együttműködésére alapozó Dunai Szövetség tervezete inkább a probléma-megközelítés módjában, semmint megvalósítható tartalmában volt korszakos jelentőségű.) Másrészt az udvar számára is világossá vált, hogy a legalábbis részben nemzeti keretekre építő alkotmányosságnak és a polgárosodásnak nincs alternatívája.

A fentiek figyelembevételével sem állítható, hogy az 1860-as évek Magyarországán a történelmi szituáció telesen determinált lett volna. A meglévő mozgásteret viszont nem sikerült kihasználni, s a kiegyezés tartalmazott olyan fogyatékosságokat, amelyeket már a kortársak is joggal bíráltak. Ilyen kérdésnek tekinthető a közös ügyek rendszere. Magyar részről az 1867. évi XII. tc. alapján közös lett a külügy, a hadügy és az ezek fedezésére szolgáló pénzügy. E birodalmi minisztériumok mellől azonban hiányoztak, illetve csak felemás módon működtek azok a képviseleti szervek, amelyek révén nemcsak a két államalakulat, hanem a birodalom egésze is alkotmányos alapokon nyugodott volna. Elvileg a közös ügyek ellenőrzését a két országgyűlés által választott 60-60 tagú delegáció végezte. A delegációk működése azonban erős korlátok közé szorult – pl. többnyire csak külön ülésezhettek, így feladatukat nem tudták kellően ellátni. Abban, hogy nem sikerült birodalmi alkotmányos szisztémát is létrehozni, a fő felelősség a magyar politikusokat terhelte. Deákék ugyanis a nemzeti függetlenség védelmére hivatkozva – a defenzív magatartás jellegzetes megnyilvánulásaként – elutasították mindenfajta „központi parlament” létrehozásának gondolatát. Megfelelő intézmények hiányában a polgári parlamentarizmus iránt távolról sem egyértelműen elkötelezett uralkodó a birodalmi érdekek kizárólagos képviselőjének szerepét vállalhatta magára. Egyébként is széles uralkodói jogköre mellé meglehetősen nagy informális hatalmat kapott, s pozíciója így mindinkább megkérdőjelezhetetlen lett. Minimálisra szűkült annak lehetősége, hogy az alkotmányosságot birodalmi síkon továbbfejlesszék.

Az 1848-as forradalom a modernizációt még három részterület – a demokratizálást, a jogállamiság kiépítését és a társadalom átalukálását és vele együtt a polgárosodást magába foglaló – egymásra épülő és szoros kölcsönhatásban álló folyamataként kívánta megvalósítani. A kiegyezés viszont igyekezett ezeket a területeket lehetőleg különválasztani, méghozzá úgy, hogy a jogállamiságot minél kisebb mértékben kapcsolja össze a demokratikus elvekkel. Az ország sorsát irányító vezetőréteg 1848-ban még a legkülönbözőbb társadalmi érdekek és nézetek integrálására törekedett. A kiegyezés ugyan kétségtelenül kompromisszumnak tekinthető, de már csak két nehéz helyzetben lévő elit kompromisszumának. Még 1848 két kulcskifejezése az érdekegyesítés és jogkiterjesztés volt, addig az 1867-es résztvevők már elsősorban a hatalomról gondolkodtak. A helyzet paradoxona, hogy ez alól éppen Deák {I-13.} tekinthető kivételnek, aki aztán utóbb nem is találta meg helyét az általa létrehozott rendszerben. Amikor azonban 1865 áprilisában, híres húsvéti cikkében megtette ajánlatát, véleményét, s magát a lépést gyakorlatilag senkivel sem egyeztette. Az érdemi tárgyalásokról a korszak politikai nyilvánosságát jelentő fórumok is csak részleges információkkal rendelkeztek. A megállapodás a birodalmat képviselő bécsi udvar és a korabeli magyar társadalmat politikailag reprezentáló közszereplőknek a kiegyezést pártoló – s ezáltal leginkább alkupozícióba kerülő – csoportjai között köttetett. Így jött létre az az ellentmondásos helyzet, hogy még az emberek többsége ugyan élvezte a konszolidáció előnyeit, magát a kiegyezést viszont mind a hazai nemzetiségek, mind a magyar érzelmű lakosság zöme elutasította. Távlatilag is messze ható következménye abban rejlett, hogy miközben a kor uralkodó eszméjének, a liberalizmusnak próbált teret nyitni, létrehozásában és fenntartásában nagymértékben rákényszerült a konzervatív erők – az arisztokrácia, az egyház és maga az uralkodó – támogatására.

A politikai intézményrendszer 1867 után alapvetően liberális jegyeket felmutató polgári parlamentarizmus keretei között működött. Ha nem is korlátoktól mentesen, de érvényesült a hatalmi ágak különválasztása. Kimondták a bírói függetlenséget (1869. évi IV. tc.), s kiépítették annak a közigazgatástól leválasztott szervezetét (1871. évi XXXI. tc.). A kormány felelős volt a két kamarából álló országgyűlésnek. A főrendiház ugyan a dualizmus folyamán végig alapvetően feudális rendi jellegű intézmény maradt – az 1885. évi reform ezt csak mérsékelni tudta –, a parlament másik háza népképviseleti alapon szerveződött. Az 1874. évi XXXIII tc. alapján az összlakosság 6%-a kapott választójogot, amit a kor felfogásának megfelelően, vagyoni és műveltségi cenzushoz kötöttek. Biztosították a törvény előtti egyenlőséget, az alapvető politikai és személyes szabadságjogokat, mint a szólás‑, sajtó‑, gyülekezési vagy a vallásszabadság. Az ezen jogokat megkérdőjelező mozgalmak – elsősorban az Istóczy Győző vezette Antiszemita Párt az 1880-as években – viszonylag gyorsan marginalizálódtak és hosszú távon nem tudtak érdemleges befolyást szerezni. A publicisztikában ugyanakkor nagy hangsúlyt kaptak a korrupt választásokról, a közjogi ellentétbe fulladt pártokról szóló kritikák, amelyek egészében véve a parlamentarizmus torzulásaira hívták fel a figyelmet. A választások befolyásolásának a korszakban számos módozata volt és a kormányok sűrűn éltek is velük: a választás nyíltságát kihasználva a közigazgatási apparátus bevezetése, a választókerületi beosztás kialakítása, szavazatok vásárlása vagy egyszerűen a szavazók etetése, itatása.

A felsorolás is jelzi, hogy az eredmény befolyásolásában ellenzék és kormánypárt nem egyforma eséllyel indulhatott. Az eszközök többsége általában az utóbbi számára volt jobban elérhető. Ilyen jellegű manipulációkra Nyugat-Európából is számos példát lehet hozni, hiszen a visszaélésekre magának a liberális rendszernek a hiányosságai nyújtottak széles teret, az viszont „honi” sajátosság, hogy itt minderre nem egyszerűen egy párt vagy egy kormány hatalmon maradása érdekében került sor. A mindenkori fő célt a kiegyezés utáni hatalmi állapotok lehetőleg változatlan formájú fenntartása jelentette. Ez számos súlyos konfliktusforrást hordozott magában. Nem szabályozták a dualista berendezkedés alkotmányos megszüntetésének lehetőségét, nyitott volt, hogy mi a teendő akkor, ha törvényes eszközökkel nem biztosítható a szilárd parlamenti többség. A választ a {I-14.} gyakorlat hozta meg: a politika más elemei kerültek túlsúlyba a parlament ellenében. Miután az induláskor az Andrássy-kormány bírta a képviselők többségének bizalmát, a cél a későbbiekben ennek az állapotnak a fenntartása lett. A képviselőház ellenőrző és felelősségre vonó funkciója helyett mindinkább legitimációs feladata került előtérbe. Az eredmény a képviseleti elv torzulása, a kormányzati befolyás erősödése volt. Szilárd rendszervédő intézménynek bizonyult az uralkodó személye is. Ferenc József ilyetén szerepvállalását jól jelezte egyértelműen antiliberális jellegű előszentesítési joga. Eszerint előzetes beleegyezés nélkül a magyar kormány nem terjeszthetett elő törvényjavaslatot a képviselőházban. Ferenc József széles befolyását a mondottakon túlmenően az hajlandó volt latba vetni Magyarországon a dualista szerkezet védelmében. Tagadhatatlan, hogy ezt többnyire igen taktikusan, a színfalak mögött és a törvényes formákra lehetőleg vigyázva tette meg. Többek között igen ritkán élt az előszentesítési jogával. Mégis, ha a helyzet úgy kívánta, a birodalom érdekeire hivatkozva nem habozott felrúgni a parlamentáris játékszabályokat.

1867 és 1914 között 17 kormány és 4 kormánypárt működött. 1875-ig a többség a Deák-párt kezében volt. 1875-ben fuzionált a Tisza Kálmán vezette legnagyobb ellenzéki párttal, az addig közjogi ellenzékiség platformján álló balközéppel. Tisza – korabeli szóhasználattal – „szögre akasztotta” nemzeti követeléseit a miniszterelnöki bársonyszékért cserébe. Példája jól mutatta, hogy ellenzéki pozícióból is lehetett hatalomra kerülni, de csak személyileg, programfeladás árán. 1875-től egészen 1905-ig – a változó kormányokkal – a Szabadelvű Párt alkotta a kormánypártot. 1905-ben képviselőházi választásokat tartottak, méghozzá viszonylag „tiszta” választásokat. Ezen a Szabadelvű Párt súlyos vereséget szenvedett, s győzött az ellenzéki pártok koalíciója. Az eredmény ellenére sem lehet teljes bizonyossággal állítani, hogy addig a kormánypártok kizárólag választási manipulációknak vagy – amit ritkábban fordult elő erőszaknak köszönhették sikereiket. Az 1905-ös választás azonban megerősíti azt a feltételezést, hogy efféle eszközök alkalmazása nélkül a kudarc lehetősége a korábbi választásokban is benne rejlett. Eddig megtette a kormány amit tudott, most az uralkodóra került a sor. Ferenc József nem volt hajlandó a mandátumok többségét elnyert pártokat kormányzati pozícióba juttatni. A kialakult alkotmányos válsághelyzet végül Tisza Kálmán esetéhez hasonló módon zárult le. A koalíció feladta az 1867-es alapot érintő reformterveit, cserébe viszont kormányt alakíthatott – uralkodói támogatással. A koalíciónak a nemzeti követelésekkel kapcsolatban megmutatkozó tehetetlensége végül felőrölte helyzetét. Epilógusként az utolsó, 1910-es választásokon alulmaradtak a dualista rendszert immár nyíltan konzervatív alapról védő és ennek érdekében bizonyos reformokat is vállaló Nemzeti Munkapárttal szemben. A rendszerfenntartás igényei tehát eleve szűkre szabták egy parlamenti váltógazdaság esélyeit, hiszen a kiegyezést megkérdőjelező erők alkotmányos eszközökkel nem juthattak hatalomra. Kormánypártinak vagy ellenzékinek lenni ilyen körülmények között nem valamilyen program, esetleg világnézet vállalását, hanem 1867 elfogadását vagy elutasítását jelentette. A jórészt közjogi ellentétek mentén szerveződő pártok egyre kevésbé voltak alkalmasak arra, hogy a társadalom valós érdekviszonyait közvetítsék. A marginális helyzetbe szorított ellenzék pedig végső, bár idővel egyre többet {I-15.} alkalmazott eszközhöz nyúlt: az obstrukcióhoz. Utóbbi azt jelentette, hogy az ellenzéki képviselők – kihasználva a házszabályok adta lehetőségeket – vég nélküli felszólalásokkal megakadályozták a számukra nemkívánatos törvényjavaslat elfogadását. Az obstrukció bizonyos körülmények között igen hatékony, de kétélű fegyvernek bizonyult. Korlátlan alkalmazása ugyanis a parlament működőképességét veszélyeztetve hozzájárult az alkotmányosság gyengítéséhez.

A politikai intézményrendszer változatlansága 1867 és 1914 között már nem egyszerűen a stabilitás, hanem sokkal inkább a túlzott merevség jelének tudható be. A kiegyezéssel kialakult, lényegében liberális jellegű berendezkedés demokratikus irányú továbbfejlesztésének programját egyetlen kormány sem vállalta. Nem is vállalhatták, hiszen mind nemzeti, mind pedig rendszervédelmi szempontból súlyos érdekek hatottak ellene. Így a szükséges alkotmányjogi reformok többnyire nem valósultak meg. A továbblépésre való képesség hiánya talán legszebben a választójog alakulásán mutatható be. 1848-ban a lakosság mintegy 7-8%-a kapott szavazati jogot, részben vagyoni, részben műveltségi cenzus alapján. Az 1874-ben elfogadott újabb választójogi törvény kisebb módosításaival már inkább a szűkítés irányába mutatott. A választójogosultak aránya a dualizmus időszakában végig 6–8% között ingadozott. A korszak elején ezzel nem is volt baj, hiszen megfelelt az európai normáknak. A századforduló után azonban látványossá vált Magyarország lemaradása. 1905-ben Ausztriában már a lakosság 27%-a, Franciaországban 28%-a, Angliában pedig 18%-a rendelkezett választójoggal. Nem orvosolták a választókerületi beosztás idővel egyre kirívóbb hiányosságait sem. Hogyha mégis sor került jelentéktelenebb változtatásra, az többnyire csak késve következett be és meglehetősen korlátozott eredményt hozott. Lényegében a technikai korszerűsítés keretei között mozgott az a reform (1885. évi VII. tc.), amely az országgyűlés másik házának, a főrendiháznak a szervezetét próbálta „a kor igényeinek megfelelően” átalakítani. A századforduló körül hoztak törvényt a választási bíráskodásról és a képviselői összeférhetetlenség szigorításáról. A teljesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy nemcsak a jogbővítő, hanem a jogszűkítő szándékok is hasonló ellenállással találkoztak. Az 1896-os, Bánffy miniszterelnöksége alatti választásoknak a megszokotthoz képest is kirívó visszaélései óriási közfelháborodást váltottak ki. Tisza István pedig csak másodszori próbálkozásra – először 1904-ben, majd kilenc évvel később még egyszer – és csak rendkívüli eszközök igénybevételével tudta az addigi liberális házszabályokat módosítani és ezzel letörni az obstrukciót.

Deák és Eötvös eredetileg úgy képzelték, hogy a közjogi alap megteremtése után széles körű reformpolitikának kell következnie. Ennek jegyében született meg 1868-ban a népiskolai törvény, majd a nemzetiségi törvény. A kezdeti lendület azonban viszonylag hamar megtört. Horváth Boldizsár, az Andrássy-kormány igazságügy-minisztere már nem tudta keresztülvinni nagyszabású reformterveit, 1871-ben lemondott posztjáról. Deák felhívása az állam és az egyház szétválasztásáról süket fülekre talált. Ehelyett az állami és gazdasági élet megszervezésével kapcsolatos törvények kerültek előtérbe. 1848 sikereinek egyik nélkülözhetetlen lendítőerejét az adta, hogy támaszkodhatott a társadalom önszervezésére, a civil mozgalmakra. A dualizmus időszakában a tendencia megfordult, s ez már kezdettől fogva érezhető {I-16.} volt. 1867-ben, kihasználva a kiegyezés nyújtotta mozgásteret, gyorsan virágzásnak indult az egyesületi élet: honvédegyletek, demokrata körök, majd olvasókörök alakultak. A központi hatalom azonban – veszélyesnek ítélve működésüket – igyekezett elsorvasztani őket. A lakosság kiábrándultságát, növekvő mértékű eltávolodását a politikától fokozta, hogy ott is hasonló tendencia érvényesült, ahol a közéleti szerepvállalásra – elvileg – a legtöbb tér nyílhatott volna: az önkormányzatokban vagy korabeli szóhasználattal, a törvényhatóságokban. Az 1860-as évek végétől felgyorsuló változások szinte parancsolóan igényelték a közigazgatás fejlesztését, szerkezetének az új követelményeknek megfelelő átalakítását. Alulról jövő társadalmi erő híján viszont a modernizátor szerep az államra várt, amit az meg is tett, annak minden következményével együtt. Különösen Tisza Kálmán kormánya (1875–1890) törvények egész sorát hozta, amelyek tagadhatatlanul a közigazgatás korszerűsödését, szakszerűbbé válását eredményezték. Ezzel párhuzamosan egy határozott centralizációs tendencia is kibontakozott. Számos ügykört kivontak az önkormányzatok, főleg a vidéki önkormányzatok hatásköréből. Megnövelték – különösen az 1886. évi XII. tc. révén – a kormány és a kormányhatalmat helyileg képviselő főispán jogkörét.

A demokratizálódási folyamat lefékeződésében és az államközpontú gondolkodás felerősödésében a nemzetiségi mozgalmaktól való félelem, illetve az integer Magyarország védelmének szándéka meghatározó szerepet játszott. A XIX. század Kelet- és Közép-Európa számára a nemzeti ébredés korszaka volt. A magyar liberális elit – igazodva a közfelfogáshoz – a polgárosult társadalom ideális keretének a nemzetet tekintette. A nemzetté válás folyamata ugyanakkor számos konfliktuslehetőséget hordozott magában. Mindenképp figyelembe kell venni azt a tényt, hogy a magyarság az ország lakosságának csak relatív többségét – 1850-ben 41,5%-át alkotta. Mellette, a határokon belül, számos más etnikum is élt nagyobb tömegben. Elsősorban – Horvátországot nem számítva – a románok, németek és szlovákok. Körükben, jóllehet eltérő mértékben, de szintén jelentkezett a nemzetteremtés igénye. A reformkori magyar politikusok többsége felismerte a kérdés súlyosságát, annál is inkább, mivel a kezdődő belső feszültségekhez külső veszélyérzet, a pángermanizmustól és a pánszlávizmustól való félelem társult. Felfogásuk alaptétele volt, hogy Magyarországon politikailag egy nemzet létezik, s a nemzetiségi jogok gyakorlása is csak ezen belül, egyénileg lehetséges. Erre hivatkozva a területi autonómia irányába mutató követeléseket mindvégig szilárdan elutasították. Abban reménykedtek, hogy a polgárosodás számos eleme – mint pl. a jobbágyfelszabadítás – a nem magyar népesség számára is kínál előnyöket, s ezáltal politikai aspirációik lefékezhetőek. A magyar vezetőréteg arról az elképzeléséről sem tett le, hogy a számára rendkívül kedvezőtlen etnikai arányokon a kulturális asszimiláció segítségével változtasson.

Már 1848/49-ben fokozatosan a felszínre kerültek e koncepció ellentmondásai. A nemzetiségek zöme szembefordult a forradalommal vagy jobb esetben passzív maradt. Bebizonyosodott, hogy a magyar liberalizmus egyik legsebezhetőbb pontja továbbra is a nemzetiségi kérdés. A megoldás keresése a szabadságharc leverése utáni érdemileg két irányban indult el. Az emigrációba vonuló Kossuth – az érdekegyesítő politika hagyományát követve – kidolgozta híres Dunai szövetség tervezetét, {I-17.} amely egyszerre próbálta megőrizni az ország integritását, s egyúttal kielégíteni a nemzetiségi törekvések legalább egy részét. A hazai politikusok többsége viszont, kilátástalannak ítélve a nemzetiségekkel való megegyezés lehetőségét, az állam egységét fenyegető mozgalmak megfékezését az udvarral kötendő megállapodástól várta. A kérdést hatalmi pozícióból, saját érdekei szerint kívánta rendezni. Megpróbálta kihasználni azt a helyzeti előnyét, hogy teljes társadalomszerkezettel – parasztsággal, polgársággal, a földek jelentős részét 1848 után is a kezében tartó arisztokráciával és a közigazgatási apparátust működtetni képes nemességgel – gyakorlatilag csak a magyarság rendelkezett. A passzív rezisztencia politikája tulajdonképpen azt az üzenetet közvetítette az udvar számára, hogy a magyarok nélkül nem lehet a birodalmat hatékonyan fenntartani. A kiegyezés megerősítette a fenti számítások helyességét. Az 1867-ben létrejött rendszer – hegemón helyzetbe juttatva a magyarokat – megteremtette annak a lehetőségét, hogy az addigi nemzetiségpolitikai elveket a gyakorlatba is átültessék. 1868-ban az országgyűlés elfogadta az ún. nemzetiségi törvényt, amely egyrészt megerősítette „az egységes magyar nemzet” elvét, másrészt viszont széles körű egyéni jogokat biztosított az egyes etnikumok tagjai számára: nyelvhasználatot a helyi közigazgatásban és a bíráskodásban, továbbá bizonyos fokú kulturális önállóságot. Az államnemzet-koncepción egyedül a horvát kiegyezés ütött rést azzal, hogy korlátozott területi autonómiát adott számukra. Ezek az engedmények azonban egyik hazai etnikumot sem elégítették ki. Kollektív jogokra vonatkozó követeléseiket immár összekapcsolták a kiegyezés bírálatával. Politikai mozgalmaikat a dualista időszak kormányzati változatos módszerekkel – ha kellett, erővel – visszaszorították. Kulturális egyesületeiket, amelyekről hasonló szándékot feltételeztek – amint az a Matica Slovenskával 1875-ben történt – feloszlatták. A kultúrnacionalista szemlélet jegyében igyekeztek elsorvasztani a nemzetiségi iskolákat, s egyben minél szélesebb teret biztosítani a magyar nyelv tanításának.

Az iskolapolitika mellett volt még egy terület, amely az asszimiláció számára sokkal kedvezőbb lehetőséget kínált: magának a polgárosodásnak a folyamat. Az 1867 után felgyorsuló gazdasági-társadalmi átalakulás számos anyagi és pozicionális előnnyel kecsegtetett. A magyar politikai elit a bekapcsolódás lehetőségét a nemzetiségek számára is megadta. Cserébe azt kérte tőlük, hogy mondjanak le nemzeti identitásukról, váljanak – legalább a felszínen – magyarrá. Ez az elsősorban nyelvi síkon érezhető asszimilációs politika párosulva a természetes szaporodás terén, valamint a kivándorlásban megmutatkozó előnyökkel, az etnikai viszonyok módosulásához vezettek. A magyarság aránya az összlakosságon belül 50% fölé emelkedett és 1910-ben már 55%-ot ért el. Különösen látványos volt a magyarosodás az ipar centrumainak számító városokban. A statisztika itt 1910-ben 79%-os magyar többséget mutatott. A nemzetiségek a politikai és kulturális nyomás alatt mind kevésbé tudták érdekeit hathatósan képviselni, s az 1880-as években a passzivitás bástyái mögé húzódtak vissza. A velük szemben érvényesülő diszkrimináció tagadhatatlanul súlyosnak tűnt, ám ennek értékelésekor azt is figyelembe kell venni, hogy a dualizmus évtizedei alatt szinte minden hazai etnikum gyarapodott – számban és erőben egyaránt.

A magyarság lélekszámának lassú növekedése, a nemzetiségek visszahúzódása {I-18.} a politikai életből mind azt sugallták, hogy az állam sikerrel látja el nemzetvédő feladatát. A magyar „állameszme” védelmére hivatkozva vissza lehetett utasítani minden olyan törekvést, amely a politikai szerkezetben – a demokratizálás irányába – változásokat sürgetett. A függetlenségi szemléletű ellenzék programja fokozatosan kiüresedett. Jobbára népszerű, ám gyakran csak szimbolikus jelentőségű kérdésekre és idővel unalomig ismételt nacionalista jelszavakra koncentráltak. Az Irányi Dániel vezette Függetlenségi Párt az 1870-es években még egyszerre hirdetett demokratikus reformokat és mutatott együttműködési készséget az etnikumok irányába. Az 1906-ban – egy évvel választási győzelme után – hatalomra kerülő ellenzéki koalíció már képtelen volt alternatívát kínálni az addigi kormánypolitikával szemben, sőt, indokolatlan nemzetiségi konfliktusok sorozatát provokálta. A koalícióhoz fűződő illúziók szertefoszlása megerősítette a nemzetiségi vezetők korábbi meggyőződését, hogy céljaik eléréséhez csak külső támogatókat kereshetnek. A magyar politikusok többsége viszont – látva az 1868-as nemzetiségi törvény hatástalanságát – inkább a törvényben foglalt jogok gyakorlati szűkítésére törekedett. Magatartásuk mögött nem pusztán a megszerzett pozíciók védelmének szándéka húzódott meg. A dualizmus alatt a Monarchia nemzetközi helyzete meglehetősen szilárdnak tűnt. A külpolitikai biztonságérzet, valamint a látványos belső – gazdasági, urbanizációs, asszimilációs – sikerek hatására a nemzettudat jelentős változásokon ment át. A magyar kormányzati elit részéről egyre nyíltabban fogalmazódott meg a birodalmi hegemónia megszerzésének igénye. Ezért utasítottak vissza minden olyan reformelképzelést, amely a Monarchia politikai szerkezetében újabb hatalommegosztást eredményezett volna. Konkrétan két ízben merült fel a dualizmus trializmussá történő átalakítása – először az 1870-es években a csehekkel, majd bő 30 évvel később a dél-szlávokkal – de mindkettő kudarcot vallott.

Az 1920-as és 1930-as években az emberek óhatatlanul összehasonlították a „Ferenc József”-i időket saját – válságokkal, egzisztenciális létbizonytalansággal terhes – korukkal. Számukra a dualizmus rövid fél évszázada a stabilitás, a nyugalom, a prosperitás időszakának tűnt. Ez a prosperitás kétségtelenül létezett és elsősorban gazdasági téren mutatható ki. 1860 és 1913 között a nemzeti anyagi bruttótermék (GDMP) növekedése átlagosan évi 2,4% volt, ami elmaradt ugyan az élenjáró területekről – Svédország, Németország –, de még így is gyorsnak számított. Az egy főre jutó nemzeti jövedelem 1913-ban 435 koronára tehető. Ez jóval kevesebb volt annál, mint amit Európa leginkább iparosodott állami – Anglia, Franciaország, Németország – produkáltak, viszont megközelítette Olaszországot és túlszárnyalta a balkáni területeket.

A fejlődés az egyes ágazatokat összevetve különböző mértékű volt. A mezőgazdaság részesedése a nemzeti jövedelem előállításában minden technikai korszerűsödés és termelésnövekedés ellenére csökkent. Jelentőségét azonban pusztán ennek alapján nem lehet megítélni. Mindenképpen figyelembe kell venni, hogy az agrárszféra kiemelkedő szerepe játszott az ország külkereskedelmi egyensúlyának fenntartásán túl a belső tőkefelhalmozás és az iparosodás folyamatában is. Ezt elsősorban a mezőgazdasági gépek iránti kereslet növelésével és a nyersanyagok biztosításával érte el. A korabeli közfelfogás a fejlettség legfontosabb mércéjének mégiscsak az ipari, pontosabban {I-19.} a gyáripari termelés alakulását tekintette. A kérdés különösen annak fényében vált fontossá, hogy előnyös volt-e Magyarországnak, hogy gazdasága a Monarchia nagyobb egységébe integrálva fejlődhetett. Kétségtelen, hogy bizonyos – jórészt öröklött – agráripari munkamegosztás mindvégig fennállt a két birodalomrész között. A magyar export 2/3-át még 1913-ban is a mezőgazdasági termékek alkották. Ez viszont nem az alacsony ipari szint konzerválódására, hanem sokkal inkább a belső piac nagy felvevőképességére utal. Az ipar és bányászat részesedése a nemzeti jövedelem előállításában az 1870. évi 16,5%-ról 1913-ra 26%-ra nőtt. Az ipari termelés értéke pedig 1863 és 1913 között megnyolcszorozódott. A helyi nyersanyagbázisra épülő élelmiszer- és a gépipar került az élre. Utóbbi elsősorban a magyar vasútépítkezések anyag- és eszközigényének kielégítésére alapozta pozícióját. Ezzel párhuzamosan a monarchikus integrálódás hozzájárult egye hiányterületek kialakulásához és fennmaradásához. A textilipar többek között ezért nem válhatott a magyar gazdaság húzóágazatává. A hátrányt részben pótolta az élelmiszeripar felfutása, melynek egyes ágai – elsősorban a malomipari – Európában is előkelő helyet vívtak ki maguknak. E háttérre építve lehetett azt biztosítani, hogy a magyar mezőgazdaság termékeinek többségét feldolgozott formában exportálták. Az iparfejlődés mértékét és irányát a vámközösségen túl számos egyéb tényező – pl. a helyi ásványkincsek megléte vagy hiánya – is befolyásolta. A századforduló után olyan ágazatok számítottak a legkorszerűbbnek, mint a villamossági ipar, melynek a Monarchia többi részében nem volt hagyománya. Végül a védővámok hiányát bőven ellensúlyozta egyéb eszközök, az állami megrendelések, a szubvenciók alkalmazása. Az iparnak, sőt általában a gazdaság egésze magas növekedési szintje megvalósíthatatlan lett volna gyorsító tényezők nélkül. Az állam közvetett, ám mégis hatékony közreműködése, az infrastrukturális beruházások húzóereje, valamint a korszerű pénzintézeti hálózat kifejlődése mind hozzájárult ahhoz, hogy a magyar gazdaság a dualizmus időszakában egy lendületesen felfelé ívelő pályára kerüljön.

Az iparosodással, a gazdasági prosperitással párhuzamosan új társadalmi rétegek jelentek meg. Ezek léte és fejlődése elképzelhetetlen lett volna az urbanizáció előrehaladása nélkül. A XIX. század közepén Magyarország népességének még csak egytizede lakott városokban. 1910-ben már több mint 23%. Hasonló tendencia figyelhető meg a városok számának növekedésében is. A prosperitás persze nem volt mindenhol egyforma, az egyes városok között erőteljes differenciálódás érvényesült. Miskolc, Győr, Temesvár és még néhány új ipari központ gazdagodásával szemben számos, nagy múltú bánya- és kereskedőváros hanyatlott, illetve stagnált. Egyetlen vidéki központ sem volt képes lépést tartani a világvárossá kiépülő Budapesttel. Utóbbi kulturális és gazdasági centrum-szerepe az 1900-as évek elejére megkérdőjelezhetetlenné vált.

Az ipari és pénzügyi szféra meghatározó pozícióit a nagypolgárság szerezte meg. Ez a – századfordulóra mintegy 150, jórészt zsidó származású családból álló, Budapesthez kötődő – csoport nemcsak a pénzszerzés módjával, hanem polgárosultabb életvitelével is szakítani kívánt a hagyományokkal. Alattuk egy viszonylag jelentős – becslések szerint tízezres – középvállalkozói réteg helyezkedett el. A technikai-ipari fejlődés a középosztály egészének kiszélesedését hozta magával. Ezen belül a leglátványosabban az alkalmazotti-{I-20.} értelmiségi elemek – orvosok, mérnökök, magántisztviselők – száma gyarapodott. Ez a középosztály a tradicionalitás-modernitás választóvonal mentén maga is megosztott volt, mégis bizonyos feltételeknek mindenkinek egyformán meg kellett felelnie. Ezek a feltételek nemcsak anyagi jólétet és iskolai végzettséget – általában érettségit –, hanem meghatározott életvitelt és magatartásformát is magukban foglaltak. Ilyen volt a háromszobás lakás igénye vagy a tegezés szokása. Az életmód jelentőségét jelzi, hogy kulturális és szórakozási igényeik kielégítése szolgáltatások egész sorát – színház, sajtó – tartotta fenn. A középosztályi háztartások munkaerő-szükséglete pedig egy sajátos társadalmi csoport, a városi cselédség számának látványos növekedését hozta magával. A városi hierarchia alsó szintjét az 1910-re több mint egymillió fős ipari munkásság, valamint a kispolgárság széles tömegei foglalták el. Mindkét rétegnél erős belső tagoltság érvényesült. A munkásságnál ez elsősorban a szaktudás mértékére és a jövedelmi viszonyokra, míg a kispolgárságnál már a munka minőségére is vonatkozott. A századforduló után családtagjaikkal együtt a több mint kétmilliós kispolgárság sorait erősítette a túlnyomórészt államigazgatásban és közlekedésben dolgozó altiszti réteg is. Szerényebb életkörülményeik és anyagi lehetőségeik ellenére közös volt bennük és a felettük elhelyezkedőkben: ugyanúgy élvezhették a városi infrastrukturális és kommunális szolgáltatások – vezetékes ivóvíz, kövezett és világított utca, gáz, majd villany – előnyeit.

A társadalom tradicionális elemeinek is alkalmazkodniuk kellett a változó viszonyokhoz. Számukra – szemben az eddig tárgyalt, többségében új és feltörekvő csoportokkal – távolról sem volt egyértelmű, hogy be tudnak és akarnak-e kapcsolódni, s ha igen, milyen mértékben a hazai polgárosodás folyamatába. A hagyományos vezetőerő, az arisztokrácia, jóllehet nem minden pozícióvesztés nélkül, de őrizni tudta hadállásait. Ezt azonban nem a Széchenyi által oly annyira óhajtott dinamizmusával, hanem elsősorban külső hatalmi biztosítékok segítségével érte el. A főrendiházat a korszak folyamán végig lényegében ők uralhatták. Vidéken a helyi közéletet a legnagyobb adófizető jogán, virilista alapon befolyásolhatták. A vármegyei törvényhatóságokban még csak meg sem kellett jelenniük, érdekeiket megbízottak útján is érvényesíthették. Az arisztokrácia társadalmi tekintélyét mindenekelőtt hatalmas vagyonának, főleg a hitbizomány intézményével megtámogatott birtokainak köszönhette, amit az udvarhoz fűződő kapcsolataival és aktív politikai szerepvállalással erősített tovább. Birtokát, ha kellett, korszerűsíthette. Ebben hitelhiány már nem akadályozta. A kereskedést, hitelezést és más polgári haszonelvű foglalkozásokat azonban továbbra is idegenkedve figyelte. Szilárd pozíciói birtokában elérte, hogy hagyományos életvitele, értékrendje széles körökben elfogadott normává váljon. A meggazdagodott gyárosok, bankárok föld- és címvásárlásokban kifejezésre jutó alkalmazkodási igénye mégsem feledtethette azt a fokozódó távolságot, ami az arisztokrácia és a polgárosodó társadalom között fennállt.

Ferenc József, egy emberöltőn át a magyarok királya

A változások legnagyobb vesztesévé a birtokos nemesség vált. A reformkorban még a társadalmi átalakulás egyik fő bázisának számított, de 1849 után keserűen kellett tapasztalnia, hogy mindinkább kicsúszik lába alól a talaj. Az 1860-as években megerősödő agrárkonjunktúra, majd a hitellehetőségek bővülése túl későn jött számukra. Csökkenő anyagi lehetőségeiket és fogyó {I-21.} birtokaikat egyéb forrásokkal próbálták ellensúlyozni. Állami és törvényhatósági hivatalt vállaltak, igyekeztek kihasználni a vármegyei törvényhatósági hivatalt vállaltak, igyekeztek kihasználni a vármegyei törvényhatósági bizottságokban meglévő befolyásukat. Ez a meglehetősen nehezen számszerűsíthető, de legalábbis több tízezres réteg kapta a korabeli szóhasználatban a dzsentri nevet. Konkurenseikkel, a gyorsan gazdagodó vállalkozókkal, valamint a szakszerűséget és központosítást hirdető központi bürokráciával szemben továbbra is a lesüllyedés veszélye fenyegette őket. Ilyen körülmények között közéleti súlyukat csak úgy őrizhették meg, hogy tekintélyelvű, a polgári érdemeket – szorgalom, takarékosság – lebecsülő értékrendjüket és pazarló életformájukat tették uralkodóvá, mint követendő mintát a középosztály egésze számára. Életmódjuk túlhangsúlyozásával, fokozott közéleti aktivitásukkal és nem utolsósorban a velük több ponton hasonló felfogást valló arisztokraták támogatásával – legalábbis időlegesen – védeni tudták pozícióikat.

1848 egyik legnagyobb jelentőségű lépése a jobbágyfelszabadítás volt. Mögötte az a szándék húzódott meg, hogy az ország legnépesebb osztályát – a század közepén a lakosság kb. 90%-a tartozott ide – tulajdonossá téve beemeljék a polgári társadalomba. A kedvező folyamatok már 1849 után lefékeződtek azzal, hogy a birtokrendezés ügyét az állam a hajdani jobbágyság számára hátrányos módon szabályozta újra. A kedvezőtlen tendenciák a dualizmus évei alatt is folytatódtak. Az iparosodás és az infrastrukturális beruházások minden előnyös hatásuk mellett sem tudták teljesen felszívni a mezőgazdaság munkaerő-feleslegét. Az egészségesebb birtokeloszlást a túlnépesedés következményeként jelentkező birtokaprózódás és a növekvő mértékű hitbizomány egyaránt korlátozta. Az állam az 1890-es évekig – szemben a nagybirtokkal – nem lépett fel a parasztgazdaságok hitellehetőségeinek javítása érdekében, sőt a mezőgazdasági munkásság helyzetét is – az 1876. évi XIII. tc.-ben, az ún. cselédtörvényben – az uradalmak számára kedvező módon rendezte. Az összkép persze távolról sem ilyen kedvezőtlen. A dualizmus évtizedei alatt pozitív változások következtek be az agrárkonjunktúra hatásaként a paraszti gazdálkodás és életforma terén. Kicserélődött a mezőgazdasági eszközállomány, nagyobb haszonnal tenyészthető fajták terjedtek el az állattartásban, és sokat korszerűsödtek – a tartósabb építőanyagok, a jobb beltérelosztás, illetve berendezés révén – a paraszti lakó- és gazdasági épületek is. A belső differenciálódás előrehaladtával azonban mind egyértelműbbé vált, hogy birtokát korszerűsíteni, a tradicionális életforma kereteiből kitörni, vállalkozó gazdálkodóvá válni a parasztságnak csak egy viszonylag szűk – jobbára a Dunántúl egyes vidékein, a nagyobb városok vonzáskörzeteiben elhelyezkedő – rétegének volt esélye. Ez a családtagok nélkül közel 1,6 millió fős birtokos parasztságnak az 1910-es években legfeljebb 10–12%-át érintette.

Törvénycikk a honfoglalás ezeréves megünnepléséről

1896-ban az ország látványos külsőségek között ünnepelte meg a honfoglalás ezeréves évfordulóját. Az ünnepségsorozatnak kettős üzenete volt. A földalatti felépítése, a Vaskapu szabályozása és sok más infrastrukturális beruházás mind azt jelezte, hogy a technikai-civilizációs fejlődés terén a Monarchia keleti fele immár lépést tud tartani Európával. A magyarság nemzetteremtő és államalkotó géniuszának hangsúlyozása pedig a birodalmon belüli vezető szerep igényét volt hivatott alátámasztani. A nemzeti öntudat fellángolása mögött valós eredmények, gazdasági és urbanizációs sikerek húzódtak {I-22.} meg. A millennium a mintegy 30 ezer külföldi látogató számára nem is alaptalanul egy politikailag és társadalmilag egyaránt stabil ország képét sugallta. A század végétől azonban megszaporodtak azok a jelek, amelyek a stabilitás felborulására utaltak. Ezek a változások egyértelműen megkérdőjelezték a kormányzat konfliktuskezelési módszereit és láthatóan a politikai intézmények reformjának irányába mutattak. A századforduló körül már jól látható volt, hogy az asszimiláció csak egyes népcsoportok esetében – főleg a németek és a zsidók körében – bizonyult eredményes módszernek. Nem sikerült megbontani az összefüggő nemzetiségi vidékeket és minden etnikum, ha el is utasította a kiegyezést, azért igyekezett megtalálni a helyét a polgárosodó társadalomban. Többnyire kitermelték a maguk nemzeti polgárságát és értelmiségét. Az új nemzetiségi elitcsoportok feladták az addigi passzivitást és választójoguk birtokában – építve saját parasztságuk támogatására – aktívabb közéleti szerepvállalásra törekedtek. A magyar kormány erőfeszítései az 1910-es években hiábavalónak bizonyultak arra, hogy a kérdést hagyományos eszközökkel oldja meg.

Az államra szociális téren is növekvő feladatok hárultak. Az iparosodással párhuzamosan növekvő városi szegénység kezelésének ügye aktív állami szociálpolitika megteremtését igényelte. A legsúlyosabb helyzet a mezőgazdaságban alakult ki. A piaci igények és az árviszonyok átrendeződése az addig meghatározó gabona helyett egy belterjesebb, döntően hústermelésre alapozott gazdálkodás elterjedését ösztönözte. A mezőgazdaság jövedelmezőségi gondjain a védővámok bevezetése csak részben enyhített. A szerkezetváltás – magas szakismeret- és tőkeigényével – már önmagában is komoly próba elé állította a parasztságot. A nehézségeket fokozta, hogy a nagy infrastrukturális beruházások – vasútépítkezések, folyószabályozások – csökkenése tovább duzzasztotta az amúgy is meglévő vidéki munkaerő-felesleget. A századfordulótól tömegessé váló kivándorlás ugyan csökkentette valamelyest a túlnépesedést, de hosszú távú megoldást nem jelenthetett. A feszültségek lecsapódásaként 1905-ben hatalmas méretű aratósztrájk söpört végig a Dunántúlon. Az 1890-es években, elsősorban az alföldi szegényparaszt-mozgalmaknál már felmerült a földosztás követelésének gondolata. Végül, ha lassan is, de elindult a parasztság politikai szervezkedése. Több hasonló jellegű kísérlet közül a Nagyatádi Szabó István vezette Függetlenségi ’48-as Országos Gazdapárt 1910-es zászlóbontása bizonyult a legígéretesebbnek.

Ezzel párhuzamosan más rétegek is az önálló politikai képviselet igényével léptek fel. A szociáldemokrácia már egy ideje a legjelentősebb és legszervezettebb parlamenten kívüli erőnek számított. Az 1900-ban, Vázsonyi Vilmos ügyvéddel az élen létrejött Polgári Demokrata Párt a fővárosi kis- és középpolgárság érdekeit kívánta képviselni, a Jászi Oszkár nevével fémjelzett Polgári Radikális Párt pedig a tradicionális erőkkel nyíltan szembeforduló értelmiségi csoportoknak vált gyűjtőhelyévé. Az 1910-es évek elején már kormányzati körökben is kezdték felismerni bizonyos reformok elkerülhetetlenségét. Tisza István egyértelműen szakított az állatőrző liberalizmussal, abban a szilárd meggyőződésben, hogy az 1867-es rendszert csak egy mérsékelt, konzervatív reformpolitikával lehet megmenteni. Egy nagyobb mértékű megújulás, még ha súlyos konfliktusokkal terhelten is, de idővel valószínűleg bekövetkezett volna. A világháború {I-23.} kitörése azonban az átalakulás folyamatát alapjaiban akasztotta meg. A reformok ügye a háborús láz jegyében gyakorlatilag elsikkadt és csak gyökeresen eltérő, lényegesen rosszabb körülmények között, a katonai vereség árnyékában kerülhetett újra felszínre.