Belépés a második világháborúba

Horthy, a vezető katonák és politikusok jelentős része nem látta annyi tragikusnak a helyzetet. Teleki figyelmeztetése – búcsúlevele, melyben „hullarablásként” bélyegezte meg a magyar akciót – ilyenformán nem érte el a célját. {I-120.} A kormányfői posztra Bárdossy László került. Bárdossyt képzett, a külügyekben járatos politikusnak tartották. Hivatalnokcsaládból származott. Az 1930-as években rokonszenvezett a gömbösi nézetekkel, így nem meglepő, hogy a középosztály arisztokrata elődjénél több bizalommal fogadta. Bárdossy ennek ellenére nem ígért gyökeresen új politikát. Átvette teleki összes miniszterét és kínosan tartotta magát a korábban kialkudott feltételekhez. Ennek megfelelően először csak a német haderőt engedték át az ország területén. A magyar csapatok csak azután indultak támadásba április 11-én, hogy előzőleg jugoszláv gépek német felvonulási területeket bombáztak, majd április 10-én az usztasák kikiáltották a Horvát Köztársaságot. A 3. hadsereg gyakorlatilag napok alatt, komolyabb harci cselekmények nélkül elfoglalta Bácskát. Ezután a hadsereg legkorszerűbb része, a gyorshadtest továbbra is részt vett a harci cselekményekben egészen április végéig, annak ellenére, hogy Horthy április 11-i hadparancsa csak az ezeréves déli határ elérésére szólította fel a honvédséget. Jugoszlávia elfoglalása után került sor a területi kérdések tisztázására. Magyarország a részvételért cserébe megkapta a Bácskát, a baranyai háromszöget és a Muraközt, összesen 11 475 négyzetkilométernyi területet. A Bánát viszont, jóllehet korábban szintén a magyaroknak ígérték, német megszállás alá került. Hitler itt tekintettel volt a helyi német lakosság igényeire, valamint a román állam érdekeire, ezért a terület hovatartozásának ügyét függőben hagyta. Ez ismét egy olyan fegyver volt, amellyel a revízió érdekében bármire kész magyar kormányt sakkban lehetett tartani. A Jugoszlávia elleni hadjáratot a hivatalos körök egészében véve szerencsésnek tekintették. Belgrádon sem a britek, sem a szovjetek nem tudtak segíteni, ami megerősítette a magyar vezetést abban, hogy az adott erőviszonyok mellett nem szabad Hitlerrel szembefordulni. Az ország nemzetközi presztízse ugyan romlott, ezt azonban ellensúlyozta az újabb területgyarapodás és az a tény, hogy még mindig nem álltunk hadban egyetlen nagyhatalommal sem. Angliában nagy hatást váltott ki Teleki öngyilkossága, részben ennek tudható be, hogy a beígért hadüzenet elmaradt. London megelégedett a diplomáciai kapcsolatok megszakításával.

A Délvidékre bevonuló honvédeket a magyar lakosság ugyanolyan lelkesen ünnepelve fogadta, mint korábban Erdélyben vagy a Felvidéken. A területtel kapcsolatos bánásmód azonban jelentős mértékben különbözött a korábbi gyakorlattól. A magyar kormány ezúttal a kemény kéz politikáját folytatta – több okból is. Mindenekelőtt a magyarság aránya a Bácskában az 1941-es népszámlálás szerint is csak 28,4% volt. A helyi szerb lakosság nehezen vette tudomásul a megváltozott viszonyokat. A rendfenntartó erőknek rendszeresen partizánakciókkal kellett számolniuk. Továbbá Jugoszlávia megszűnésével nem maradt olyan állam, amely a siker reményében segíthetett volna a délvidéki szerbeknek. A korábbi földreform revíziójának keretében több mint 6 ezer szerb családot telepítettek ki. Lényegében azokat, akik 1918 után települtek be a Bácskába. Helyükre 13 ezer bukovinai székelyt hoztak be azzal a céllal, hogy a vidék kedvezőtlen etnikai arányain érdemben változtassanak. 1941 szeptemberében bevezették a polgári közigazgatást. Az országrészből 26 – túlnyomórészt magyar – képviselőt hívtak meg a képviselőházba. Nem szervezték újjá a Jugoszláviai Magyar Pártot. A terület elsősorban a nemzetiségi súrlódások, a helyi partizántevékenység az ezt kísérő {I-121.} tisztogató akciók miatt a későbbiekben is sok gondot okozott a magyar kormánynak.

A Szovjetunió terjeszkedése és aktivitása Közép-Kelet-Európában – bekebelezték a balti államokat, megszerezték Besszarábiát – mély aggodalommal töltötte el Hitlert. 1940 őszén sikertelen kísérletet tett, hogy Sztálin érdeklődését Ázsia felé terelje, Molotov szovjet külügyminiszter a novemberi berlini tárgyalásokon félreérthetetlenül jelezte, hogy Moszkvát a Baltikum vagy a tengerszorosok, azaz a fekete-tengeri kijárat sorsa jobban érdekli Iránnál és Indiánál. Ezzel Hitler számára eldöntött tény lett, hogy a következő legyőzendő ellenfél a bolsevik állam lesz. A keleti hadjárat előkészületei 1941 első felében már javában folytak. Budapest addigi, semlegességre törekvő politikája nem forgott veszélyben, a németek ugyanis nem számoltak a magyar csapatok részvételével a Szovjetunió elleni háborúban. Az országot mindössze utánpótlási és felvonulási területként kívánták felhasználni. Attól tartottak, hogy a magyarok komoly ellenszolgáltatást várnának el az egyébként is feltehetőleg nem túl jelentős segítségért cserébe. Az 1941. június 22-én megindított német támadás, bár voltak erre utaló jelek, lényegében felkészületlenül érte a magyar kormányt. Bárdossy, miután Berlin részéről nem érkezett hivatalos felkérés és a háromhatalmi egyezmény sem írt elő feltétlen katonai segítségnyújtást, megelégedett azzal, hogy megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Moszkvával. A náci vezetők viszont nem hivatalos csatornákon jelezték, hogy nem utasítanák el, ha Budapest mégis a háború mellett döntene. „Nem akarunk semmit követelni, de köszönettel veszünk mindent, mait önként felajánlanak.” – jelentette ki Alfred Jodl tábornok, a Wermacht hadműveleti osztályának főnöke. Werth Henrik – maga mögött tudva a vezérkar támogatását – memorandumokkal bombázta a kormányt a mielőbbi hadba lépést illetően, számottevő eredmény nélkül.

1941. június 26-án légitámadás érte Kassát, Munkácsot és Rahót. Sem akkor, sem azóta nem sikerült pontosan megállapítani a támadó gépek hovatartozását, a bombázás viszont kapóra jött hazai háborúpárti köröknek. A gyorsan kiadott hivatalos nyilatkozatban a Szovjetuniót tették felelőssé, s erre hivatkozva Magyarország deklarálta a hadiállapot beálltát a Szovjetunióval. A döntést, amelyet a parlament csak utólag szentesített, Horthy hozta meg, törvényben biztosított államfői jogánál fogva. A felelősség tehát elsősorban őt és a háborúpárti katonai vezetőséget – Werthtel és Bartha Károly hadügyminiszterrel az élen – terheli és csak másodsorban a kormányzói akaratnak ellentmondani nem szándékozó Bárdossyt. A háborúba lépés ellen számos érvet lehet felhozni. A Szovjetuniónak egyáltalán nem állt érdekében, hogy újabb ellenfelet keressen magának, még akkor sem, ha a bombázást valóban szovjet gépek hajtották végre. A két ország között nem volt semmilyen területi vagy egyéb, politikai természetű vitás kérdés. Sőt, korábban kölcsönös gesztusokat tettek a kétoldalú kapcsolatok javítására: Moszkva márciusában visszaadott 56 zászlót, amelyek 1849-ben, a szabadságharc leverésekor kerültek orosz kézre. A magyar haderő gyengesége pedig éppen az addigi semleges politika fenntartását indokolta volna. Egyesek azonban attól tartottak, hogy Magyarország lemarad a német kegyekért való versenyfutásban a már harcoló Romániával és Szlovákiával szemben. Bárdossy és a katonai körök egy rövid lefolyású, viszonylag könnyű háborúra számítottak, természetesen német győzelemmel. Ráadásul {I-122.} azt feltételezték – szintén tévesen –, hogy a szovjetellenes háború semmiképp sem vezethet el az Angliával való konfrontációra. A hivatalos magyar politikának a korszak folyamán végig egyik fő ideológiai fegyverét az antibolsevizmus jelentette. Ilyen körülmények között rendkívül nehéz volt ellenérveket találni a további semlegesség mellett. A kormánytagok közül is csak ketten – Keresztes-Fischer Ferenc belügy- és Varga József iparügyi miniszter hangoztatták fenntartásaikat a döntéssel szemben. A lakosság nagyobbik része szintén nem fogta fel, hogy milyen horderejű kérdésről van szó. A kommunizmussal szembeni ellenérzések és félelmek – részben 1919 hatására – erősek voltak. A háború messzinek tűnt és a kormány csak korlátozott haderőkkel kívánt részt venni benne. Valószínű, hogy Magyarország – erősebb német nyomás esetén – előbb-utóbb nem kerülhette volna el a hadba lépést, ilyen kényszer azonban még nem állt fenn. A magyar kormány tehát önmaga szűkítette le amúgy sem túl nagy külpolitikai mozgásterét.

A 45 ezer fős katonai kontingens Kárpát-csoport néven június legvégén kapcsolódott be aktívan a keleti front eseményeibe. A magyar csapatok részben a szokatlan terepviszonyok, részben a nem várt kemény szovjet ellenállás miatt jelentékeny veszteségeket szenvedtek. A Dnyeszteren túli területeken már csak a Kárpát-csoport és az egész magyar hadsereg legkorszerűbb részének számító Gyorshadtest folytatta az előrenyomulást. A haderő többi része megszálló feladatokat kapott. A veszteségek azonban itt is olyan súlyosak lettek, hogy 1941 szeptemberétől egyre sürgetőbb feladat lett a Gyorshadtest hazahozatala. Erre novemberben került sor hosszas német–magyar katonai vezetés közötti alkudozás eredményeképpen. A magyar kormány igyekezett kitérni az újabb német követelések elől, de a Gyorshadtestért cserébe növelni kényszerült két dandárral a megszálló erőket. További pozitív fejleménynek minősíthető, hogy Bárdossynak szeptember elején sikerült elérnie Horthynál az egyre agresszívabb és önfejűbb Werth leváltását. Helyét a vezérkari főnöki poszton Szombathelyi Ferenc, a Kárpát-csoport parancsnoka vette át. Szombathelyi körültekintőbb, a német érdekeket nem feltétlenül kiszolgáló parancsnoknak bizonyult. Mindezek ellenére erősödött a lekötöttség, a sodródás Németország oldalán. December 7-én, szovjet kérésre Nagy-Britannia hadat üzent Magyarországnak, néhány nappal később pedig – teljesítve Hitler követelését – a magyar kormány nyilváníttatta magát hadiállapotban lévőnek az Egyesült Államokkal. Bárdossy ezúttal is hagyta magát sodortatni az eseményekkel. Ráadásként újabb csorba esett az ország presztízsén a nyugati hatalmak szemében. 1942 januárjában csendőri és katonai egységek nagyszabású partizánvadász tisztogató akcióba kezdtek a Délvidéken. Az akció a polgári szerb lakosság megfélemlítését célzó, tömeges megtorlássá fajult. Ennek során Újvidéken és több kisebb községben közel 4 ezer civil esett áldozatul.

Az 1941 végén Moszkva alatt elszenvedett vereség hatására Berlinnek minden mozgósítható erőre szüksége lett. 1942 januárjában előbb Ribbentropp külügyminiszter, majd Keitel vezértábornagy tárgyalt Budapesten azzal a nyilvánvalóan túlzó követeléssel, hogy Magyarország egész haderejét vesse be a keleti fronton. Végül a megállapodás szerint Budapest kötelezettséget vállalt egy teljes hadsereg frontra küldésére. A konzervatív körök Bárdossyt okolták azért, hogy az ország végérvényesen a háborúba sodródott és három nagyhatalommal került szembe. Számukra {I-123.} a 2. magyar hadsereg felállítása és bevetése túlment az elviselhetőség határán. Különösen annak fényében, hogy a német–szovjet háborúban a gyors győzelem reménye végleg szertefoszlott. Kihasználva személyes kapcsolataikat, befolyásukat a kormányzóra, megpróbálták elérni a miniszterelnök leváltását – sikerrel. Igaz, a végső lökést Bárdossy menesztéséhez belpolitikai események adták meg. A kormányzó 1942 elejére már idős, beteges ember volt. Horthy erre hivatkozva akarta elérni idősebb fia – az angolbarát hírében álló István – megválasztását kormányzó-helyettessé. Komoly előkészületek és egyezkedések után a parlament februárban elfogadta a kormányzó-helyettesi tisztségről szóló törvényjavaslatot és meg is választotta Horthy Istvánt. Bárdossy azonban ennek kapcsán nem mutatta azt az erélyt és ügyességet, amelyet a kormányzó elvárt tőle. Bukása ezzel végérvényessé vált.