Ipar

TARTALOM

A gyáripar az I. világháborúban

A 19. század közepétől 1913-ig

Az 1867-es kiegyezés után a magyar ipar működését szabályozó első törvényt az országgyűlés 1872-ben hagyta jóvá. Az 1872. évi VIII., ipartörvényt a felvilágosult, ipart akaró polgárság kívánságára hozták meg a nagyipar kiépítésére. A törvény a korlátlan iparszabadság elvéből indult ki és kimondotta, hogy az életbeléptetésétől számított három hónap alatt valamennyi fennálló céh megszűnik. Amennyiben a volt céhtagok többsége kívánja, úgy ipartestületet hozhatnak létre. A törvény az egyes ipari tevékenységek között nem tett különbséget, minden ipar űzése szabad volt. A kisiparosság nem volt megelégedve e törvényi szabályozással. Panaszuk lényege, hogy a nagyipar velük szemben minden területen jóval nagyobb előnyöket élvez, és gazdasági helyzetük romlásáért nem az általános közgazdasági élet fejlődését, hanem a törvénnyel kinyilvánított általános iparszabadság elvét hibáztatták. A kisipari követeléseknek engedve az országgyűlés az 1884. évi XVII. tc.-kel jóváhagyta az első ipartörvény módosítását. Az új törvény alapfelfogása: az ipari rend, az iparfejlesztés érdekében az iparszabadság korlátozott. Az előző törvény szerint csak szabad iparok voltak most képesítéshez kötött kézműiparokat vagy mesterségeket is megjelöltek.

Az 1870-es évek közepére felerősödött a vámkérdés vitája. Egyre világosabbá vált az iparfejlesztési tevékenység felgyorsításának szükségessége, és hathatós eszközeként jelölték meg az állam minél jelentősebb pénzügyi közreműködését. Az ipar állami támogatásával akkor még sokan nem értettek egyet, csak a századfordulón jelentkező ipari fejlődés bizonyította, hogy enélkül a magyar ipar az osztrák iparnak továbbra is alárendeltje maradt volna. Az állami ipartámogatás kezdetben igen szerény volt, leginkább a háziipar, később a kézműipar némi segélyezésében merült ki. Az állam 1868-tól 1880-ig bezárólag, vagyis 13 év alatt mindössze 416 420 koronát fordított erre a célra. Az erőteljesebb iparpártolás az 1881. évi XLIV. tc. alapján indult meg. A technika akkori fejlettsége szerint berendezett gyáraknak, amelyek Magyarországon addig elő nem állított vagy a törvényben név szerint felsorolt iparcikkek gyártásával foglalkoztak, adó- és illetékmentességet, valamint olcsó ipari sót biztosított. Az 1890. évi XIII. tc. az állami kedvezményben részesíthető iparágak körét kibővítette, és kiterjesztette a kedvezményeket is, kimondva, hogy a gyárak építéséhez, berendezéséhez szükséges anyagokat és gépeket, gépalkatrészeket vasutakon önköltségi díjtételek mellett szállíthatnak. Sőt, az ilyen gyárak részére bizonyos korlátok között a kisajátítási jogot is biztosította. Az 1898. évi XLIV. tc. a kedvezményezett vállalatok körét még jobban kiszélesítette, és ebbe a körbe az olyan kézműipari vagy mezőgazdákból alakult szövetkezeteket is bevont, amelyek a törvényben felsorolt iparcikkeket állították elő. A hazai ipar fejlesztéséről 1907-ben újabb törvényt szavazott meg a parlament. Az 1907. évi III. tc. lehetővé tette, hogy a kormány a valódi iparszükséglethez képest, azaz a piaci kereslet növekedésének vagy csökkenésének figyelembevételével nyújthasson állami támogatást.

Az iparfejlesztési támogatás eredményes volt. Az első, 1881. évi ipart támogató törvény megjelenésétől 1906 végéig 838 új gyár létesült, a már létező 43 gyár új ágazattal bővült, ezenkívül 408 régi gyár részesült kedvezményben. A kedvezményezett {II-573.} gyárak száma 1389 volt. E gyárak közül 572 (44%) mezőgazdasági szeszgyár volt, de már az 1898. évi XLIV. tc. hatálya alatt létrejött gyáraknak a mezőgazdasági szeszgyárak csak 15%-át tették ki, s mindinkább azok a vállalatok léptek az előtérbe, amelyek szerepe meghatározó volt a magyar ipargazdaságban. Így a vas- és fémiparban 91, a gépiparban 89, a kő-, agyag- és üvegiparban 102, a fa- és csontiparban 35, a bőriparban 5, a fonó- és szövőiparban 144, a ruházati iparban 10, a papirosiparban 32, az élelmezési és élvezeti iparban (a szeszgyárakat nem számítva) 69, a vegyészeti iparban 133, a sokszorosító iparban 2 gyár részesült állami kedvezményben.

Az iparfejlesztés ügye nem válhatott volna eredményessé, ha az állam a pénzügyi segítségnyújtáson kívül az iparoktatás és az ipari kiállítások megszervezésével, valamint a közszállításokban való részvétel lehetőségének biztosításával nem siet az iparos társadalom segítségére. Az iparoktatás, amelynek 1867 utáni kiszélesítésében az iparegyesületeknek kiemelkedő szerepük volt, segített leküzdeni az ipari előrehaladás fő akadályát, a szakmunkásokban és ipari vezetőkben való óriási hiányt. Az iparoktatás szervezetének kiépítése Eötvös József nevéhez fűződik, aki a népoktatásról szóló, 1868. évi XXXVIII. tc. megalkotásánál messzemenően gondoskodott az iparostanulók iparoktatásának megszervezéséről. Eötvös kezdeményezésére nyílt meg 1872-ben Kassán a gépészeti felsőbb ipartanoda és indult meg 1883-ban a tanítás a budapesti közép-ipartanodában és az iparművészeti iskolában. Baross Gábor minden kereskedelmi és iparkamara területen 2-2 iparszakiskola felállítását vette tervbe. A minisztériumoknak az iparoktatási kérdésekben 1892-től az országos Iparoktatási Tanács volt a véleményező szerve. A mérnökképzés ügye is megoldódott, amikor az 1846-ban létesített József Ipartanodát 1856-ban műegyetemi rangra emelték. A bánya- és kohómérnökképzést még Mária Terézia indította el, amikor Selmecbányán erre a célra akadémiát alapított.

A kiállítások szervezése a nagyközönség, azaz a felvevőpiac felé fordulva közvetve állt az iparfejlesztés szolgálatába. A magyar nagyipari fejlődés kezdetén az volt a célja, hogy bemutassa a hazai ipar termék-előállító képességét, ezzel is hozzájárulva a hazai ipari termeléssel szembeni ellenszenv, tartózkodás leküzdéséhez. Az ipari kiállítások színhelye 1865-ben Pozsony, 1872-ben Kecskemét, 1876-ban Szeged és 1879-ben Székesfehérvár volt. Utóbbiban a kiállítás már másfél hónapig tartott nyitva.

A közszállítások rendszerének létrehozatalával Magyarországon is jelentős eredményeket értek el a gyáripar fejlesztésében. A közszállításon állami, törvényhatósági vagy községi hatóságoknál, intézményeknél előfordult ipari termékek és szolgáltatások szállítását, teljesítését értették. A közszállítások fontosságát és szabályozásuk sürgősségét először Baross Gábor kereskedelmi miniszter ismerte fel. Az ő érdeme, hogy a vasutaknál, a hajózásnál, a vasúti gépgyártásnál és a diósgyőri vas- és acélgyártásnál felmerülő ipari szükségletek és munkák beszerzésének szabályzatát kidolgozták. A közszállítások értéke a századfordulón már évi 200 millió koronát tett ki.

A magyar ipar a 19. század második felétől, igen alacsony szintről indulva, az I. világháború előtti időben már sikeres évtizedeket tudhatott maga mögött. Ezt tanúsítja az iparos népesség számának növekedése. A bányászattal és iparral foglalkozó népesség száma 1869-ben még csak 694 729 (az összes kereső népesség 10,1%-a) volt, de 1880-ban már 832 851-re (11,6%-ra), 1890-ben 95 687-re (12,5%-ra), 1900-ban 1 270 539-re (14,4%-ra) és 1910-ben 1 543 507-re (17,2%-ra) emelkedett.

{II-574.} Vasércbányászat és vaskohászat. A vasérctermelés az 1860-as évektől az I. világháború kezdetéig hat-hétszeresére, körülbelül 1 millió tonnára nőtt. A vasérctermelés területi megoszlása a korábbi évtizedekéhez képest nem változott. A Gömör–Szepesi-érchegység a termelésnek több mint a felét, a 20. század elején kb. háromnegyedét, a délvidéki vasterület (a vajdahunyadi és a krassó–szörényi) pedig 20–25%-át biztosította. A vastermelés a századfordulóra tőkés nagyvállalkozók irányítása alá került. A termelés 70–80%-át 5-6 nagyvállalat és a kincstár bányái adták. A századfordulón hazánkban a vaskohóművek 64 nagyolvasztóval rendelkeztek. Ebből 37 a gömör–szepesi területen, Erdélyben és a Bánságban 11-11 volt üzemben. A kincstári vasmű-igazgatóságot 1881-ben szervezték meg. Nyolc nagyolvasztót irányítottak: Vajdahunyadon 4, Tiszolcon 2, Govasdián és Libetbányán 1–1 olvasztót.

Kőszénbányászat. A tőkés nagyipar megszervezése a széntermelés gyors ütemű fejlesztését kívánta meg. Kőszéntermelésünk az 1863. évi 605 418 tonnáról 1913-ban 9 860 037 tonnára, azaz 16,3-szorosára nőtt. Az ország szénfogyasztása új szénfelhasználók – a villamos energia, városi gázgyártás, vasúti közlekedés – belépése miatt emelkedett. Az igény mintegy egyharmadát külföldi szénbehozatallal biztosították. A századfordulón a hazai széntermelés 80%-a külföldi, elsősorban osztrák tőkések kezén volt. Széntermelésünk bányászati helyei: Pécs-vidék, Bánság, az esztergomi szénmedence, Tatabánya és környéke, Nógrád és Sajó-mellék.

Színesfémtermelés. Az aranytermelés az 1863. évi 1498 kg-ról a századfordulóra 3267 kg-ra emelkedett, majd 1910-re 3041 kg-ra csökkent. Nagy volt a visszaesés az ezüstbányászatban: 1863: 20 002, 1900: 20 198, 1910: 12 547 kg. A nemesfémtermelés helyeinek teljesítménye eltolódott. Az Erdélyi-érchegység részesedése az 1870-es évektől 65–80%-ra emelkedett. Körmöcbánya és Selmecbánya részaránya 10% alá esett. A Felső-Magyarország bányaműveiben – Gömörben és Szepességben –, továbbá a Bánságban megszűnt, vagy egészen alacsony szintre zuhant a két színesfém érceinek kinyerése. Az 1910 előtti korszakban a három aranytermelő terület: az Erdélyi-érchegység, a szatmári részek (Avas–Gutin) és a Magyar-érchegység környéke. A hazai réztermelés a 19. század végére eljelentéktelenedett. A termelés a háborús évek előtt valamivel emelkedett, de nem érte el az 1863. évi termelés (20 319 mázsa) 20%-át sem. A három legfontosabb színesfémen kívül antimon-, mangán-, ólom-, nikkel-, kobalt-, cink- és molibdénércet is bányásztak, de a higany, a bizmut és a tellur kitermelése sem volt elhanyagolható. A bauxitot az 1870-es években ismerték fel a Sebes-Körös völgyében. A hazai termelés ugrásszerűen nőtt; 1916–1917-ben 171 ezer tonna volt. Németországba szállították.

Sóbányászat. A sótermelés az 1862. évi 1 309 458 mázsáról 1910-ben 2 303 150 mázsára emelkedett. A növekedés 75,9%-os. A sóbányászat helyei: Erdélyben Désakna, Marosújvár, Parajd, Torda és Vízakna, Máramarosban Rónaszék, Aknaszlatina és Aknasugatag, valamint a Sáros megyei Sóvár, ahol főzött sót állítottak elő. A sótermelés fajták szerint 1910-ben így oszlott meg: kősó 76,1, iparsó 21,3 és főtt só 2,6%. A sóbányászatban 1868-ban 2396, 1910-ben 2605 munkást alkalmaztak. A sótermelés értéke 1914-ben 34,2 millió korona volt, ez az ország bánya- és kohótermelési értékének közel egyötödét adta.

Gépipar. A 19. század hatvanas éveiben tizenegy új gépipari vállalatot alapítottak az országban, ezek közül kilencet Budapesten. Az 1880-as években 20 gyár {II-575.} létesült, és az 1890 utáni időkre huszonnégy gyár alapítása jutott. A gyárak munkáslétszáma, gépi berendezése és teljesítőképessége állandóan növekedett, lépést tartva a kor igényeivel és az általános fejlődéssel. A magyar gépipar nemcsak idehaza tudta felvenni a versenyt a külföld termékeivel, hanem egy-egy különleges alkotásával keleti, nyugat-európai, sőt tengerentúli piacokat is meg tudott szerezni. Elég ebben a tekintetben Zipernovszky, Déri és Bláthy korszakos jelentőségű találmányára, a transzformátorra, és általában a magyar villamosgépipar teljesítményeire gondolni.

A gőzkazánokat és dugattyús gőzgépeket a 19. század hatvanas éveiben kezdték el gyártani a Schönichen–Hartmann, a későbbi Ganz–Danubius Gyárban, Röck István gépgyárában, az Eisele Gyárban, a Steinmüller és a Nicholson-gyárban. A hazai gépgyárak az 1880-as években kezdték a térhódítást a belső piacon. Jelentékeny szerepet játszott a gőzgépgyártásban a Láng-gépgyár, a Schlick–Nicholson Gépgyár és a Röck-gyár is. Ez utóbbi 1893-ban már az ötszázadik gőzgépet állította elő.

Gőzmozdonygyártás hazánkban a 19. század hetvenes éveiben kezdődött. Az államvasutak budapesti gépgyára 1873-ban építette meg az első gőzmozdonyt. A mozdonygyártás kezdetben szerény méretek között folyt. 1873-tól 1883-ig különböző lokomotívtípust dolgoztak ki. Ezek műszaki tervezésénél a gőzfelhasználás területén olyan új módszert kezdtek alkalmazni, ami 15-20%-os energiamegtakarítást eredményezett. A mozdonygyártás az 1880-as években fellendült. 1887-ben készítették el a 25. sorszámú gyorsvonati mozdonyt, amelynél először alkalmazták a Westinghouse-féle légféket. Az 1890-es években bevezetett zónatarifa lényegesen élénkítette a vasúti forgalmat. Az előző évtizedben gyártott 296 mozdonnyal szemben 1138 mozdonyt készített a gyár. Az 1900. évi párizsi világkiállításon a MÁV Gépgyár bemutatta a négyhengeres, továbbá a kéthengeres Compound-mozdonyát. A MÁV Gépgyár 1913-ban 288 darab mozdonyt gyártott.

A magyar gőzturbinagyártást 1905-ben kezdték el. Olyan szerencsés technikai találékonysággal, hogy később a fejlődés töretlenné vált. A gőzturbinagyártás a Láng Gépgyár Rt. történetével kapcsolódik egybe. Láng Gusztáv mérnök, a gyár alapítójának fia, az 1900-as párizsi világkiállításon felfigyelt a gőzturbina óriási jelentőségére, és nagy lendülettel fogott hozzá az új erőgép meghonosításához. Végül is a műszakilag igen érdekes gőzturbinát 1905-ben szállították ki a csehországi witkowitzi vasmű részére. Innentől gyors ütemű a fejlődés. A gyár 1907-ben a Budapesti Általános Villamossági Rt. részére 3000 lóerős gőzturbinákat gyártott. 1910-ben már 10 000 lóerős, 1500 percfordulatú egységeket építettek.

A magyar vagongyártást 1868-ban kezdték el az Első Magyar Vasúti Kocsigyárban. E gyárat 1879-ben, az akkori Ganz és Társa Rt. vette meg, és fejlesztette mind gazdaságilag, mind műszakilag elsőrangú vagongyárrá.

A Magyar Waggon és Gépgyár Rt.-t Győrben, 1896-ban alapították. Az 1890-es években alakult meg a Weitzer-féle Vagongyár Aradon, a Schlick Gyár, a Danubius Gyár, amely 1911-ben egyesült a Ganz és Társa Rt.-vel, és 1907-ben a Gép és Vasútfelszerelési Gyár Rt. Kistarcsán.

A magyar vagongyártás hivatását elsőrendűen töltötte be. Az egyszerű pőrekocsitól a sörszállítón keresztül, az elegáns kivitelű személykocsikig mindenféle kocsit gyártottak. Termékeiket Ausztriában, Jugoszláviában, Romániában, Bulgáriában, Görögországban, Lengyelországban, Franciaországban, Spanyolországban, Oroszországban, Törökországban, Angliában, Belgiumban, Olaszországban, {II-576.} de még Dél-Amerikában, Afrikában és Indiában is megvásárolták. Külön említést érdemelnek a gyártott motoroskocsik. A gyár 1901–1906 között 16 féle vasút számára szállított gőzmotoros kocsikat. Az összes hazai vasutak kocsiállománya 1869-ben 879 személykocsi és 11 575 teherkocsi volt. A magyar vasutaknak 1913-ban 9330 személy- és 102 060 teherkocsija volt, amelyeket kevés kivétellel a hazai vagongyárak szállítottak. A hazai vasutak 1911-ben 87,9 millió korona értékű beszerzéséből 87,3 millió korona értékben hazai származású gyártmányokat vásároltak.

Motorgyártás. Az első motort Magyarországon Csonka János 1883-ban készítette. Ezt a motort világítógáz hajtotta. Csonka Jánosnak Bánki Donát, világhírű feltalálóval történt találkozása a magyar motorgyártásnak óriási lendületet adott. Egymás után jelentek meg újításaik. Kísérleteik főképpen a petróleummotorok tökéletesítésére irányultak. Munkájuk eredménye a petróleumporlasztó, a „karburátor”, amely korszakalkotó volt a maga korában. Hazánkban a Diesel-motorok gyártásával először a Magyar Fegyver- és Gépgyár foglalkozott. A világháborúig 500 motort gyártottak. 1904-ben nemzetközi pályázaton Csonka János postaautóterve német, francia, angol és amerikai pályázókkal szemben a legjobbnak bizonyult. Csonka János személykocsikat is gyártott.

A hajóépítés igen régi foglalkozás volt Magyarországon. Az első gőzhajót Óbudán 1837-ben építették. Hajóépítő műhely már több is működött 1860 után. 1885-ben a magyar hajóépítő-ipar 5 nagy telepével Európa-szerte elismert tekintélyes teljesítőképességgel rendelkezett. 1896-ban több gyár egyesülésével jött létre a Danubius–Schoenichen–Hartmann Egyesült Hajó- és Gépgyár Rt. vállalat. A hazai hajózásban új fejezetet nyitott az 1894-ben megalakult Magyar Királyi Folyam- és Teherhajózási Rt. (MFTR) azzal a céllal, hogy Baross Gábor törekvésének eleget téve, a vízi utak forgalmát megszervezze és lebonyolítsa. E vállalat a megrendelések sorát adja a magyar hajógyáraknak. Ekkor fejlesztették mintává az 560 tonnás „normáluszályt”, és épültek meg a MFTR szép személyszállító gőzösei, köztük 1896-ban az emlékezetes I. Ferenc József-hajó. Az MFTR 1898-ban Komáromban saját hajógyárat hozott létre, és műhelyt állított fel az al-dunai javításokra Orsován. A Danubius Gépgyár nagy lépése: 1906-ban hajógyárat létesített Fiumében. A gyáralapítás egyik célja a császári és királyi haditengerészet építési terveiben való részvétel.

A Danubius mérnökei a haditengerészettől az új gyár szolgálatába léptetett mérnökökkel együtt hadihajók építését kezdték el. A hadihajókhoz a gépeket Budapesten gyártották. A 800 tonnás rombolók építését 1911-ben kezdték el. Itt készült el a történelemből ismert Novara cirkáló és 1914-ben a mesterdarab, a Szent István-csatahajó.

A villamosipar az I. világháború előtt egyike a legnagyobb iparágaknak, amelyben a magyar alkotóerő, a magyar mérnök tudása világviszonylatban is nagy jelentőségű eredményekre hivatkozhat. A Zipernovszky–Déri–Bláthy együttes által feltalált transzformátor tette lehetővé a villamos energia nagyobb távolságokra való elvezetését. A transzformátor először magyar gyárban, a Ganz-gyárban készült. A magyar ipar építette meg Svájcban az első villamos távolsági erőművet, az első nagy városi központot és közhasználatú áramellátási rendszert Rómában, és az első városi villamosművet Temesvárott. És ez a magyar ipar szállította a világ minden részébe a közhasználati villamosvilágítás berendezéseit.

Villamosenergia-termelés és -elosztás. Az első – már nem kísérleti – áramtelepet 1884-ben létesítették Temesvárott. A következő {II-577.} évben villamosította a Ganz-gyár a Keleti pályaudvart. A továbbiakban a századfordulóig gyors ütemben épültek az erőtelepek. A felépített és üzembe helyezett közhasznú áramszolgáltató helyek száma 1900-ig 65-re emelkedett, ebből két telep Horvát–Szlavóniában létesült. A villamosítás Magyarországon az I. világháború kitörése előtti években vett nagy lendületet. 1906-ban már 120 áramfejlesztő telep működött, és ezek termelése 93,9 millió kilowattórát ért el. A termelt villamos energiának 44%-át használták világítási célokra – 137 községben és városban volt villanyvilágítás – 19,5%-át az ipar, 36,5%-át pedig a vasút használta fel. A villamos energiának közel 60%-át Budapest fogyasztotta. A villamos energia termelése különösen az 1910-es években fejlődött. 1909-től négy év alatt 85 új áramfejlesztő telepet létesítettek. 1913-ban 224 telep működött, ezek több mint 300 települést láttak el villamos energiával. Az áramtermelő üzemekben 5918 volt az alkalmazottak száma, és az előállított villamos energia mennyisége 215 729 ezer kWó volt, mintegy hatszorosa az 1898. évi termelésnek.

Finomkerámia-gyártás. A 19. század elején sorra alakultak Magyarországon a kőedénygyárak. A század első fele Európában és hazánkban is a porcelán és a kőedény (fajansz) versenye volt. A kőedények olcsóbbak voltak, mint a porcelántermékek, és így a piacon nagyobb keresettségnek örvendtek. Több üzem, amely porcelángyártásra alakult, később átállt kőedénygyártásra. Egyes gyáraink a vállalkozók és munkát keresők vándorlása nyomán jöttek létre. Ilyen kapcsolat állapítható meg a Holics, Tata, Buda, Pápa, Városlőd és Bakonybél üzemei között. Az 1900-as évek elején 23 finomkerámia-ipari üzem működött hazánkban. Ezek közül ismertebb a hollóházai kőedénygyár, a pécsi Zsolnay porcelángyár, a Fischer Jenő kályhagyár Tatatóvároson, a Fischer Jenő porcelángyár Herenden és a városlődi majolikagyár.

Üvegipar. A hazai üveggyártás 1867 után lendületes fejlődésnek indult. Jelentős tőkét fektettek be új gyárak alapításába, a meglévők bővítésére és fejlesztésére. Az üveghuták száma ebben az időben mintegy 50 volt. Számuk később csökkent: 1884-ben 40, 1898-ban már csak 35. Üveggyáraink nehéz helyzetének kialakulásában közrejátszott, hogy külföldön az 1870-es évek közepén a tömegtermelés céljából igen fontos gyártási újításokat vezettek be. Kiemelkedő volt ezek között a Siemens-féle regeneratív kemence alkalmazása. Ezzel a technikai újítással magasabb hőfokot és 30–40%-kal alacsonyabb tüzelőanyag-felhasználást értek el. Hazánkban az első gáztüzelésű kemencét 1882-ben Zay–Ugrócon használták. A gáztüzelés bevezetésével megszűnt az üveggyártás helyhez kötöttsége.

Papíripar. A 19. század közepén Magyar-országon mintegy 60–70 papirosmalom üzemelt. A papiros gépi előállítása e század közepétől kezdődött, és kiszorította a hagyományos, nagyrészt kézi merítésű gyártást. A 20. század elején mintegy 20 gyárunk volt. Ezek között Erdélyben a péterfalvai, továbbá a zágrábi és fiumei gyárak termelése meghatározó volt az ország író- és nyomópapiros szükségletének ellátásában. A hazai papirosipar 1914-ig tovább fejlődött. Magyarországon 1914-ben 33 papirosgyár működött. Ezekből 10 faköszörületet és cellulózt gyártott, 17 gyár és 6 papiroslemezgyár dolgozott 41 papiros-, illetve papirost-lemezgyártó egységgel. A termelés összetétele szerint cellulózból felesleggel, évenként 40–50 ezer tonnával rendelkeztünk, amelyet kivittek az országból. Ezzel szemben a kész papírok belföldi termelése – a csomagolópapiros, valamint a szivarka- és selyempapír kivételével – a szükségletnek kb. 60%-át elégítette ki. A hiányt behozatallal pótoltuk, {II-578.} többnyire Ausztriából, ahonnan 50 ezer tonna különféle író-, nyomó- és egyéb papirost, valamint 15 ezer tonna különféle papiroslemezt vásároltunk évente.

Faipar. Új korszak kezdődött a faiparban a 19. század második felében, amikor megindult az egész országot egybekapcsoló vasúti hálózat kiépítése. A vasutak a fogyasztó piacoktól a távoli és addig nehezen megközelíthető erdőket is bekapcsolták az ország vérkeringésébe. Az állam az 1870-es évek első felében 30 fűrésztelepet állított fel. A vasutak hatalmas talpfaszükséglete mellett a meginduló nagyvárosi építkezések faigénye ugyancsak megnövelte a faipari termékek iránti keresletet. Újabb és újabb erdőségeket vontak be a termelésbe, szaporodtak a fűrésztelepek. Termékeiket külföldön is jól el lehetett adni. Egy 1873. évi statisztika szerint már 38 gőzfűrész működött, amelyekben 1800 munkás évente 1,6 millió fatörzs és 1 millió m3 faanyag felhasználásával mintegy 5 millió forint értékű félgyártmányt termelt. A bútorasztalosság még igen elmaradott volt. A nagyüzemi bútorgyártást 1880 táján kezdték kiépíteni Budapesten. Nagyrészt bútoriparunk elmaradottsága volt az oka, hogy 1883-ban 8,1 millió forint értékű behozatallal szemben kivitelünk csak 4,3 millió forintot tett ki. A kiviteltöbblethez a nagyüzemek hajlított fabútorokkal és parkettával, a kézművesipari műhelyek hordókkal és közönséges faárukkal járultak hozzá. 1898-ban a faiparban előállított termékek értéke 95,2 millió korona volt, amelyet 27 092 munkás állított elő.

Bőripar. Az 1879-ben Székesfehérvárott tartott ipari és mezőgazdasági kiállítás beszámolója szerint a bőrgyártás az országos szükségletnek csak egyötödét fedezte. A bőripar jobb és finomabb termékeit nagyrészt Németországból és Ausztriából szereztük be, míg a bőralapanyagokat Angliából és részben Amerikából vásároltuk. A szakma fejletlensége az előállított cikkekben tükröződött a legjobban: talpbőrökben, a szíjgyártáshoz és parasztcsizmákhoz szükséges bőrök előállításában már megfelelő színvonalat ért el a hazai gyártás, a fényezett és a finomabb bőrök előállítására nem volt képes a magyar bőripar. A bőripar fejlesztése 1880-tól indult. A liptószentmiklósi Pálka gyár, a nagybossányi (Nyitra vármegye) Schmitt gyár, valamint a budapesti Machlup bőrgyár gépbeszerzésekkel fejlesztette termelését. A bőripar külkereskedelmi mérlege igen kedvezőtlen volt. 1883-ban 5,8 millió forint kivitellel szemben a behozatal 19,3 millió forintot tett ki. A bőripar fejlesztéséhez állami támogatást kapott. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy 1898-ban a termelés értéke már 30,9 millió korona volt. Ez a gyáripar összes termelésének 2,3%-át tette ki.

Textilipar. A magyar textilipar az osztrák és cseh gyárak árnyékában még a 19. század 60–70-es éveiben is kisipari jellegű és elmaradott volt. A fejlett külföldi iparágakkal szemben nemcsak versenyképtelennek mutatkozott, de a belföldi szükségleteknek is elenyésző részét elégítette ki. A lemaradás elsősorban a gépesítésben jutott kifejezésre. A fejlett technológiájú országok olyan gyártási módra tértek át, amely biztosította a termelés tömegméreteit. Hazánkban 1821–1840 között 5, 1841–1860 között 16, 1861–1880 között 16, 1881–1900 között 70, 1901–1913 között 202 textilgyárat helyeztek üzembe. A textilipar fejlesztésének igénye tehát csak a századfordulón vált meghatározóvá. Nagyon jellemző a magyarországi textilipar elmaradására az is, hogy amíg hazánk a Monarchia lakosságának 40,5%-át képviselte, és az 1907-ben megállapított közös ügyekkel kapcsolatos fizetési kötelezettség 36%-ot tett ki, a magyar textilipar részesedése az Osztrák–Magyar Monarchia össztermeléséből mindössze 11,7% volt. A fejlesztés együtt járt a gépek számának, a munkáslétszámnak, {II-579.} a belföldi textiláru-ellátás kielégítésének növekedésével. 1898 és 1913 között a szövőgépek száma 3512-ről kb. 13 600-ra, a munkáslétszám 13 024-ről 36 642-re, a belföldi áruellátásban a hazai termelés aránya 14,4%-ról 46%-ra emelkedett. A textiltermelés növekedésével párhuzamosan az 1860-as évektől megerősödött a bedolgozó, majd a központosan kialakított konfekcióipar.

Vegyipar. Kiépítése az 1850-es években kezdődött. Lassú ütemben egymás után létesültek a növényolaj-, keményítő-, borkősav-, szappan-, gyertya-, enyv-, tinta- és szénsavgyárak. Igen jelentős a szénfeldolgozás területén a pesti gázgyár üzembehelyezése 1856-ban. Az első gázlámpák 1856. december 23-án gyulladtak ki a Kerepesi, mai Rákóczi úton. A gyár a gázvilágítást 10 000 gázlánggal kezdte meg. A gázcsőhálózat hossza az első szakaszban 45,1 km volt. A gázfelhasználás 1857-ben már 1689 ezer m3 volt.

A pesti gázgyár üzembe helyezése után Pozsony, Temesvár, Debrecen, Zágráb és Szeged vette igénybe a gyertya- és a petróleumvilágítást felváltó gázszolgáltatást. Az első gázgyár üzembe helyezésétől az 1870-es évek közepére húszra emelkedett a gázgyárak száma, 1910 körül már 38 gázgyár üzemelt. Az 1867-es kiegyezés a többi iparághoz viszonyítva a magyar vegyipar számára kedvezőbb helyzetet teremtett. Ugyanis az Ausztriával közös vámterületen a gyengébb osztrák vegyiparral szemben a magyar vegyipar könnyebben védhette meg érdekeit. Az állami támogatás, ami elsősorban adókedvezményben nyilvánult meg, 1881-től igen kedvező helyzetbe hozta vegyiparunkat. A vegyipari üzemek alapításának legtermékenyebb korszaka volt az 1881-től 1895-ig terjedő 15 év. Ezekben az években 92 új vegyészeti gyár létesült. Mintegy harmadrésze új, hazánkban eddig nem gyártott terméket állított elő. A hazai állati és növényi eredetű nyersanyagok vegyipari feldolgozása mellett már jelentős számú olyan vegyipari gyár is termelni kezdett, amelyek az ország ásványi nyersanyagkincseit hasznosították.

A vegyipar megerősödése az 1895–1914 közötti évekre esik. A munkáslétszám és az alkalmazott lóerő mennyisége 1898-tól 1906-ig a kétszeresére emelkedett. A vállalatok 30%-a már részvénytársasági formában működött. Nemcsak a termelésben, de a kivitelben is mindinkább számottevő tényezővé vált a vegyipar. Legfontosabb kiviteli termékeink: a keményítő, enyv, cserzőkivonatok, a falepárló ipar termékei, de jelentős a kivitel a szervetlen savakból, gyufából és robbanószerekből is. A termelés sok területen azonban nem tudta kielégíteni a belföldi fogyasztók szükségleteit. Szerves festékgyártásunk nem volt, lakk- és zománcfestékekből, illatszerekből és gyógyszerekből a szükségletnek csak töredékét elégítették ki a hazai üzemek.

Malomipar. A magyarországi nagyipari malomágazat a 19. század közepétől igen gyorsan alakult ki. A korszerű lisztelőállítás megalapozója Széchenyi István volt, aki a pesti Hengermalom Társaság 1841-ben üzembe helyezett gőzmalmának alapítója. E hengermalom volt az első olyan nagy őrlőmű, amely részvénytársasági formában hengerszékekkel és gőzgéppel felszerelve mintául szolgált a malomépítészetben. A múlt század közepén hazánkban még több mint 20 000 kis teljesítményű vízi-, száraz- és szélmalom működött. 1863-ban 147, 1873-ban már 492 gőzmalom volt üzemben. Ez utóbbiak között szerepel 13 budapesti és 20 vidéki malomipari részvénytársaság, amelynek alaptőkéje meghaladta a 100 000 forintot. 1906-ban a gőz- és motoros malmok száma 2569-re emelkedett, a kismalmoké 14 735-re csökkent. A termelés összpontosításában a budapesti malmok jártak az élen. Az ország 163 kereskedelmi őrlést végző {II-580.} nagymalma közül a 14 budapesti malom 926 000 tonna gabonát őrölt meg, és ezt a mennyiséget alig haladta meg a 149 vidéki nagymalom teljesítménye. Utóbbiak 1906-ban 1 003 000 tonna gabonát őröltek meg. Budapest a 19. század végén Európa legnagyobb malomipari központja volt, és Minneapolis (USA) után a világranglista második helyén állt. A századforduló idején a malomipari őrlési kapacitás évente mintegy 7 millió tonna gabona feldolgozását tette lehetővé. A termelés ezekben az években 4-5 millió tonna között változott. A magyar malmok 19. századi korszerűsítésében igen nagy szerepe volt Ganz Ábrahámnak, aki saját öntödéjében 1845-től gyártott malomipari berendezéseket és öntöttvas őrlőhengereket. A malomipar gépesítésébe a többi gépgyár is bekapcsolódott. Ganz halála után a nagyon tehetséges Mechwart András vette át a gyár irányítását. Mechwarték a svájci hengerszék-szabadalmat átvéve, azt továbbfejlesztve megalkották a kéregöntésű malomhengereket. A Ganz-gyár nagy sorozatban gyártotta a malomhengereket és a termékéből 1875–1885 között 13 219 darabot értékesített, 2357 darabot hazánkban, 10 862-t európai és tengerentúli országokban. A malomipari technika újabb fejlesztését Haggenmacher Károly, az Első Pest-Budai Gőzmalom Társaság igazgatójának világraszóló találmánya, a síkszita jelentette. Malomiparunk már az 1860-as években túlszárnyalta az osztrák malmok műszaki színvonalát. Amíg Magyarországon az egész ipar lóerő teljesítményéből a malmok lóereje 37,1%, addig ugyanez az arány Ausztriában mindössze 5% volt.

Cukoripar. A cukoripari termelés a 19. század közepe előtt a nagybirtokokon folyt, 1831 és 1848 között 63 gyár, vagy inkább cukorfőzde üzemelt. A kiegyezés után a cukorgyártással 1867–1868-ban 21 gyár foglalkozott, és 10 256 tonna cukrot termelt. A cukortermelés fő helye a Kisalföld volt. A termelést előrelendítette a gőzgép alkalmazása. Addig vízikerekek és járgányok segítségével üzemeltek a cukorfőzők. 1867–1868-ban 112 gőzgép üzemelt 963 lőerő teljesítménnyel. A cukoriparban 1856-ig a fellendülés volt a jellemző. Az első cukorválság 1858–1859-ben volt, amelynek nyomán 28 gyárból 5 tönkrement, 4 átmenetileg leállt. A répacukorgyártás technológiája 1864-re annyira előrehaladt, hogy a nádcukoréval egyenlő költséggel tudták a répából a cukrot kinyerni. A hazai fejenkénti fogyasztás 1867-ben évi 1 kg volt. A kiegyezés után nyolc új gyár alakult. A gyárak alapításába bekapcsolódott az osztrák tőke, sőt magyar malmos családok is jelentkeztek cukoripari tőkebefektetésre. A cukoriparban 1884–1885-re újabb válság jelentkezett. Ennek oka nem csak a túltermelés volt, de a fogyasztás csökkenése is. A fogyasztást kedvezőtlenül érintette, hogy Magyarországon 1881-ben bevezették a cukorfogyasztási adót.

Hazánkban a cukorfogyasztás 1883-tól számított öt év átlagában 2,92 kg/fő volt, Nagy-Britanniában több mint tízszeres. Az új cukortörvényt 1888-ban léptették érvénybe. Ez már nem a nyersanyagot, hanem a készárut adóztatta. A cukorrépa-termelés területe kibővült. Amíg 1887-ben még csak 8, 1894-ben már 51 vármegyében termeltek cukorrépát. Az új cukorgyárak már nem osztrák érdekeltségűek. Megjelent a német tőke (Botfalu Brassó vármegyében, Szerencs) és Nagysurányban (Nyitra megye) már a Hatvany–Deutsch család. Cukoriparunk 1912–1913-ban termelésének csúcsát érte el 591 116 tonna termeléssel. A gyárak száma az 1888–1989. évinek 2,3-szerese, a cukortermelés 17,9-szeresére nőtt.

Szeszgyártás. Hazánkban a szeszfőzés a 18. század második felében vált általánossá. 1820 körül már szinte valamennyi vármegyében működtek szeszfőzők, {II-581.} és a magyar szeszt jelentős mennyiségben szállították Ausztriába és más államokba. A szeszt egészen a 19. század elejéig kizárólag kézműipari, sőt házilagos körülmények között, kisüstökben főzték. A szeszgyártás technológiája akkor kezdett fejlődni, amikor a gőzkazánokban egyre több, nagyobb nyomású gőzt tudtak előállítani, és az üstök egymás fölé építésével hatalmas méretű, oszlop alakú lepárlóberendezéseket építettek. 1851-ben 5671 nagyobb és 99 458 kisebb szeszfőző üzemelt. Magyarországon 51 ipari és 98 mezőgazdasági jellegű szeszfőző volt, amelyek évente legalább 1500 hektoliter nyersszeszt állítottak elő. A 98 szeszgyár 30 vármegyében települt. A szeszelőállításban kukoricát, búzát, rozsot, árpát, zabot, kölest, burgonyát és cukorrépát használtak fel és 1897–1898-ban 101 721 899 szeszt állítottak elő hektoliterfokban számolva.

Dohánygyártás. A dohány a 16–17. században tűnt fel Magyarországon. A dohánytermesztés Mária Terézia uralkodása idején az Alföldön, a törökök idején alapított dohánykertészetekben indult virágzásnak. A 18. század végén az osztrák dohányjövedéki igazgatóság, az úgynevezett „Apaldo” megakadályozza a magyar dohány külföldre szállítását. Fényes Elek 1843. évi iparstatisztikájában évi 400 ezer mázsára becsüli a dohánytermelést. A magyar dohányjövedék 1868-ban vált önállóvá. A dohánygyártással 1885-ig 10, míg 1885-től a századfordulóig 21 gyár foglalkozott. Az ország akkori 63 vármegyéje közül 16 rendelkezett dohánygyárral. A feldolgozott dohány mennyisége az 1851. évi 13 162 mázsáról 1913-ban 259 540-re emelkedett. A külföldi dohányfelhasználás 1851-ben 8, 1913-ban 22%-ot tett ki. Finomabb szivarok gyártásához Havanna, Jáva, Szumátra, Manila, Virginia és Kentucky dohányleveleit használták fel .

Az I. világháború előtt az 1899–1900-tól felerősödő iparfejlesztési politika meghozta eredményét. Az akkori magyar társadalom vezető köreiben is egyre világosabbá vált, hogy az az ország, amely egyoldalúan csak földműveléssel foglalkozik és csak agrárkivitellel rendelkezik, végezetül a lakosságát is kénytelen exportálni.

Ipar

TARTALOM

A gyáripar az I. világháborúban