Forradalom és szabadságharc

1956. politikai viszonyokat alapvető kettősség jellemezte. Létezett egyfelől egy képlékeny, az intézményegyesülésnek még legfeljebb a kezdetén tartó társadalmi mozgalom, mely a rendszer alapjait lényegében meg nem kérdőjelező módon, azon belül gondolkodva fogalmazta meg jobb életkörülményeket, elviselhetőbb politikai viszonyokat igénylő célkitűzéseit. Ennek megvalósításához azonban nem volt intézmény- és eszközrendszere, illetve aligha tekinthetők annak a transzparenses, jelszavas utcai demonstrációk, tömeggyűlések. Létezett másfelől a hatalmi intézmény- és eszközrendszert elvileg még birtokló pártállami vezetés, bármifajta cselekvési program és társadalmi támogatottság nélkül. Ezen túlmenően nehezen megválasztható kérdés, hogy az 1956-os magyar októbernek az 1848-as polgári forradalomra emlékeztető programpontjai, szimbolikus politikai elemei, látens módon magukban hordozták a fennálló társadalmi rendszer tagadását is. Mindenestre nagyon szembetűnő a „történelmi emlékezet” aktivizálódása, illetve a változott helyzethez igazított, de egyértelműen analóg gondolkodás.

Az ötvenes években erőteljesen átideologizált „Lobogónk Petőfi” hivatalos forradalomkultusza most szinte kínálta magát – a rendszer ellenében. A különböző programlajstromok egyértelműen a ’48-as ifjak „Mit kíván a magyar nemzet” kiáltványának pontjait visszhangozták, aktuális hangszerelésben. A „sajtó szabadságát” kivívni vonultak a Rádióhoz, de itt nem sikerült annak „kézrátétellel” való lefoglalása, mint egy évszázaddal korábban Landerer nyomdája esetében. Emiatt emberáldozatokat is követelő fegyveres összetűzés árán volt csak megteremthető a „Szabad Kossuth Rádió”. Hasonló okból ostromolták meg az egyeduralkodó párt központi orgánumaként funkcionáló Szabad Nép székházát. Amiképpen a „politikai státusfoglyok” szabadon bocsátásának újrafogalmazását jelentette a fentebb idézett dokumentum 8. pontja, hasonlóképpen rímelt a szovjet csapatok távozásának követelése a történelmi elődök szuverenitás-igényére, midőn a külföldi katonaság kivonását sürgették. (Ez a haza magyar haza, minden orosz/ruszki menjen haza!) A forradalom nyitányaként rendre felharsant a Nemzeti dal, hogy a fiatal színművészek – Budapesten Sinkovits Imre, Miskolcon nagy Attila – előadását követve a többezres gyülekezet kórusban skandálja a „rabok tovább nem leszünk” hitvallását. A Sztálin-szobor nyakára hurkolt drótkötél, majd a monstrum ledöntése éppúgy jelentett tevőlegesen szimbolikus politikát, mint Petőfi rímes radikalizmusának visszaköszönését: „Akasszátok föl a királyokat!” (A nap aktualizált jelszavai szerint: „Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon!”, illetve „Nagy Imrét a kormányba, Rákosit a Dunába, a Gerőt meg utána!”) Egy megjegyzéssel elébe vágva a későbbi időszaknak, leginkább ezekből a momentumokból érthető meg, hogy miért vált olyan érzékeny politikai kérdéssé március 15. nemzeti ünnepként való megülése a {I-204.} Kádár-korszakban. Végül, ugyanebbe a gondolatmenetbe illettek a Nagy Imre „szocialista demokrácia kifejlesztését” hirdető programbeszédre is reflektáló, „jelző nélküli” demokráciát követelő jelszavak.

A tömegdemonstráció résztvevői és a hatalmat megtestesítő pártvezetés között egyetlen személy kínálkozott mindkét fél számára elfogadhatónak; Nagy Imre. Az előbbiek azért fogadták el, mert (ismételt) hatalomra kerülésétől várták a különböző – de hasonló tartalmú – manifesztumokban megfogalmazott követelések megvalósulását; az utóbbiak pedig azért, mert – kelletlenül tudomásul véve kulcsfigurává válását – általa remélték megőrizni-helyreállítani a kommunista párt uralmát. Ezek az álláspontok az adott helyzetben már alig látszottak összeegyeztethetőnek, aminek következtében Nagy, ismételt nyilvános politikai szerepvállalása pillanatában kettős csapdába került. Személyi és továbbra is hirdetett 1953-as programja az MDP vezetőségének többsége számára túl volt az elviselhető engedmények határán, ugyanakkor a pontokba szedett követelések meghaladták azt, amit Nagy, a rendszer kereteit nem feszegető reformokként akkor elfogadhatónak tartott. Annál is inkább, mert miközben a Kossuth téren összesereglett százezrek követelésére megjelent a Parlament erkélyén, hogy – tárgyalásos rendezést szorgalmazva – megpróbálja lecsillapítani a pattanásig feszült hangulatot, Gerő Ernő ezzel szinte egy időben kettős provokációval tette lehetetlenné a kompromisszumos kibontakozásnak még az esélyét is.

Gerő, esti rádióbeszédében a helyzet iránti teljes érzéketlenségről téve tanúságot, továbbra is a párt(vezetés) belügyeként szólt arról, hogy mi történjék az országban, és nacionalista kútmérgezésnek, provokációnak minősített minden ettől eltérő álláspontot. Kérlelhetetlenül merev platformja robbantotta az addig is izzó hangulatot. Beszéde nyomán vált végképp élessé a kontraszt a Rádió folytatólagos pártfelügyelete, és a „másik Magyarország” tudomásul nem vétele között. Gerő kioktató beszédét megelőzően a magyar–jugoszláv pártközi tárgyalásokról készített kommünikével traktálták a hallgatóságot, ugyanakkor mellőzték, hogy hírül adják a „vidéknek” a forrongó nap fővárosi történéseit, beleértve a tüntetés 16 pontra szaporodott manifesztumának sugárzását is. Az emiatt támadt összetűzésben a Rádióhoz vezényelt ÁVH-egységek már fegyverüket is használták, beváltva a pártvezetés militáns szárnyának (Gerő, Révai, Marosán, Piros László belügyminiszter) erre vonatkozó délelőtt fenyegetését. Az MDP első titkára mindezt azzal tetézte meg, hogy – nem bízva a rendőrség és a hadsereg „elkötelezettségében” –, a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok parancsnokságától kért segítséget „a rend helyreállítására”. Az éjszakai órákban Budapestre nyomuló szovjet páncélosok alapvetően megváltoztatták a helyzet politikai arculatát. Az idegen haderő bevetésével – annak ellenreakciójaként – az addigi tömegmegmozdulás fegyveres felkeléssé radikalizálódott. Gerő – újabb hamis kártyát húzott elő – a szovjet csapatok behívásáról készített nyilatkozatot Nagy Imrével kívánta aláíratni. Nagy Imre ugyan megtagadta az aláírást, mivel még kinevezése előtt történt, de a főváros közvéleménye egy ideig ennek ellenére összekapcsolta nevét a Budapest elleni intervencióval. A másnap reggeli rádióhírek ugyanis együttesen tudósítottak nagy miniszterelnöki megbízatásáról, valamint a statáriumot elrendelő kormányhatározatról, amire a közlemény szerint volt szükség, mert „fasiszta, reakciós elemek {I-205.} fegyveres támadást intéztek középületeink ellen és megtámadták karhatalmi alakulatainkat.”

A felkelők fogadtatása a fővárosban

Átköltött Nemzeti dal

Felirat a pesti utcán:
„Szovjet katonák! Mi a hazánkért harcolunk, a magyar szabadságért! Ne lőjetek!”

Feliratos villamos a Rákóczi úton: „Ruszkik menjetek haza!”

Ugyanekkor Piros László belügyminiszter közleménye a fővárosi „ellenforradalmi csoportoktól” való megtisztítását hirdette, miközben a pesti polgárt városa főútvonalain cirkáló idegen páncélosalakulatok próbálták meghunyászkodásra kényszeríteni. Összességében a Gerő-féle pártvezetés a Jugoszláviából való hazaérkezésüket követő huszonnégy óra leforgása alatt sikeresen hajszolta bele az országot egy belső reformmozgalomból nemzetközi konfliktussá (is) váló szabadságharcba, úgy, hogy közben a közvéleményben respektált, de meglehetősen tétova Nagy Imrét is ügyesen kompromittálta. Ez is közrejátszott abban, hogy Nagy két reformelkötelezett harcostársa, Donáth Ferenc és Losonczy Géza, akiket az előző éjszaka folyamatosan ülésező csonka Központi Vezetőség (távollétükben) tagjai közé kooptált, visszautasították a testület munkájában való részvételt.

Elhamvad a múlt

Harckocsi vigyázza az Országházat

Ettől kezdődően sokpólusú, különböző jellegű és eltérő szervezettségű csoportosulások kezdeményezéseinek, cselekvéseinek kusza konglomerátumából álltak össze a forradalmi napok eseményei. Az elsősorban fiatal munkásokból, illetve a „pesti srácokból” verbuválódott népfelkelés fegyveres csoportosulásai, bármifajta összehangolás nélkül a vidékről bevezető országutak stratégiai jelentőségű pontjaira települtek. A Széna téren az észak-dunántúli, a Móricz Zsigmond körtéren a közép-dunántúli, a Mester utca, Tűzoltó utca, Corvin köz egységei a Soroksári, illetve az Üllői úton az Alföld felől érkező forgalmat, a Baross tériek a keleti országrész felől közelítőket tudták ellenőrzés alatt tartani, mintegy „körkörös” védelmi gyűrűt alkotva a belváros körül és menetrendszerűen harca is keveredtek a fővárosba érkező – a fegyveres erődemonstrációt elegendő megfélemlítésnek vélő – szovjet alakulatokkal. Ugyancsak a fegyveres ellenállás jelentős központja lett a Nagykörút és az Üllői út sarkán található Kilián-laktanya.

Halott katona sírja a pesti utcán

A mindinkább megosztott és bomlófélben lévő pártvezetés erejéből semmilyen konstruktív alternatíva megfogalmazására nem tellett, csak arra, hogy militáns szárnya újabb véres atrocitást provokáljon. A pártközpontban október 24-én létrejött Katonai Bizottság a Belügyminisztérium megbízhatónak tartott ÁVH-s egységeiből, valamint a Partizánszövetség felfegyverzett kommunistáiból szervezett osztagokat az ún. kormányzati negyed védelmére. Ezeket a minisztériumokban és a velük szomszédos épületekben helyezték el, míg „kívülről” szovjet nehézfegyverek biztosították őket. Ezek az alakulatok október 25-én véres mészárlást rendeztek a Parlament elé vonuló demonstráció soraiban. Száznál is több halott maradt a Kossuth téren, a sebesültek száma ennek többszöröse. Másfél órával ezután – a sietve Magyarországra érkező Mihail A. Szuszlovval egyeztetve – bejelentették Gerő Ernő leváltását és menesztették Piros László belügyminisztert is. A kommunista párt új első titkára Kádár János lett.

Mindez azonban a felkelők szemében már nem változtatott azon, hogy a Belügyminisztérium államvédelmi egységei vérengző közellenségnek tekintendők, és hogy mögöttük a pártvezetés (konfrontációs szárnya) húzódik meg. Ezt a meggyőződést erősítették a következő napokban különböző vidéki városokban – Győr, Miskolc, Zalaegerszeg, Esztergom, Kecskemét, Nagykanizsa – történt, hasonlóan véres incidensekről befutó hírek. Mosonmagyaróváron a Parlament előttivel azonos nagyságrendű áldozatot követelő sortüzet {I-206.} vezényeltek a tüntetőkre. Az átlagosan kétnapos fáziskésés után vidéken ekkortól indult meg – és terjedt rohamtempóban – a különböző helyi forradalmi bizottságok szerveződése, ami az ország nagyüzemeiben önigazgatásért síkraszálló munkástanácsok alakulásával, valamint most már az egész országra kiterjedő általános sztrájkkal párosult. Ezzel párhuzamosan álltak-állították félre a különböző vállalatvezetők(et), illetve próbáltak eltűnni az államigazgatási és pártapparátus exponált vezetői. Gerő, Hegedűs, Bata István honvédelmi miniszter Moszkvába repültek, a másodvonalbeli garnitúra jó része pedig itthon vonult illegalitásba vagy szovjet katonai támaszpontokra menekült. A nyolcéves regnálását fegyvertelen demonstrálókra lövetéssel „megkoronázó” állampárt tarthatatlan helyzete indította arra az újsütetű első titkárt, Kádár Jánost, hogy október 28-án feloszlassa az MDP-t, és a kommunistákat Magyar Szocialista Munkáspárt néven újra tömörítő előkészítő bizottságot alakítson.

A mosonmagyaróvári mészárlás áldozata

Az első napokban a külvilág számára hezitálónak tűnő Nagy Imre is ettől kezdve vált határozottabbá. Amint egy Szuszlovval és Anasztasz Mikojannal folytatott október 26-i megbeszélés jegyzőkönyve tanúsítja, szerinte a Gerő által kezdeményezett és a szovjet csapatok által végrehajtott beavatkozás a kormányt, a kezdetben még kialakulatlan erőviszonyok közepette kereshető kompromisszumos–tárgyalásos alternatívákból vagy-vagy jellegű döntési kényszerbe hozta. Ekkori helyzetértékelése szerint a kormány vagy elébe megy a népi mozgalomnak és a nemzeti érzéseknek; ezek élére állva megnyeri az elégedetlenkedők zömét, s ezáltal róluk az „ellenforradalmárokat” leválasztva „megőrizzük a népi demokratikus rendszert”, vagy arra kényszerül, hogy csak a szovjet csapatokra támaszkodva a kormány ellenében egységessé tömöríti a társadalom szembenállását. Másnap, október 27-én, miután sikerült megakadályoznia a Katonai Bizottság egy újabb összpontosított vérengzését – amit a Corvin közi felkelők ellen terveztek –, egy kisebb, eszméletvesztéssel együtt járó szívrohamból történt felépülése nyomán közel ötven százalékban lecserélte kormánya tagjait; az új kabinetben két egykori kisgazdapárti politikus – Kovács Béla földművelésügyi és Tildy Zoltán államminiszter – is helyet kapott. Egy nappal később pedig feloszlatta az ÁVH-t. A Katonai Bizottság szembefordult a pártoszlató Kádár és az új kormányával koalíciós tendenciákat mutató Nagy Imre „pacifista” politikájával; működését a budapesti pártbizottság Köztársaság téri székházába áttéve, katonai diktatúra bevezetését készítette elő.

Október 28-a más szempontból is jelentős szakaszhatár az alig két hétig tartó relatív szabadság történetében. Nagy Imre a reggeli órákban megbeszélést folytatott Jurij Andropov szovjet nagykövettel. Ezután a Központi Vezetőség – feloszlása előtti – ülésén gyökeresen átértékelte az elmúlt napok eseményeit. Erről az ország közvéleménye Nagy Imre délutáni rádióbeszédét hallgatva értesülhetett. Nagy – korrigálva az elmúlt napok eseményeinek addigi – ellenforradalmi minősítését –, a legutóbbi időszakig folytatott bűnös politika által kirobbantott „nemzeti demokratikus mozgalomnak” minősítette a történteket. Egyúttal azonnali, az egész országra kiterjedő általános tűzszünetet rendelt el. A továbbiakban a munkásságnak bér- és normarendezést, a parasztságnak az atrocitások megszüntetését és az egyéni gazdálkodást is támogató agrárpolitikát ígért. (Ha visszalapozunk ahhoz a két fejezettel korábban közölt grafikonhoz, mely a {I-207.} második világháborút követő évek bérviszonyairól tájékoztat, látható, hogy az államosított szféra munkás- és alkalmazotti béreinek átlaga az 1938. évi szintet sem érte el, a parasztság jövedelmi viszonyai pedig még ennél is rosszabbak voltak.) Az ÁVH feloszlatását jóváhagyva új karhatalom felállításáról szólt, mely rövidesen a nemzetőrségben öltött alakot. Elismerte a népi kezdeményezésre létrejött új demokratikus önkormányzati formákat (forradalmi bizottságok, munkástanácsok) és ígéretet tett ezeknek a hatalmi intézményrendszerbe történő integrálására. Közölte, hogy megállapodás született a fővárosban tartózkodó szovjet katonai egységek távozásának azonnali megkezdéséről és arról, hogy hamarosan tárgyalások kezdődnek az országból való mihamarabbi kivonásukról is. Szólt arról az országgyűlés elé terjesztendő kormányjavaslatról, melynek célja a Kossuth-címer rehabilitálása, valamint március 15. nemzeti ünneppé emelése volt.

Ezek valóban jelentős lépések voltak az október 23-i programpontok megvalósulása szempontjából, és akkor vélhetően megegyezési alap lehetett volna a tüntetésre még csak készülőkkel. Az eltelt öt napban azonban külföldi csapatok intervenciójára került sor, és a felkelőket számos véres incidens radikalizálta. Nagy – fokozatosan önálló politikai tényezővé váló – kormánya megpróbálta mérsékelni azt a lemaradást, ami az „események mögötti kullogásként” jellemezhető. Továbbra is lépéshátrányban maradt azonban a szintén szuverén politikai tényezővé váló – és egyre inkább egymással is kapcsolatot tartó – felkelő csoportokhoz, forradalmi bizottságokhoz képest. Utóbbiak számára – az időközben alapvetően megváltozott helyzetben – a többpártrendszerű politikai berendezkedés és az ország semleges státusú szuverenitása lett az elérendő cél. A kormány megpróbált ezekkel a követelésekkel is lépést tartani, és – átmenetileg – úgy tűnt, hogy ezt a nagyhatalmak is respektálták. Mindenesetre erre engedett következtetni a szovjet kormány 1956. október 30-i nyilatkozata:

„A szocialista nemzetek nagy közösségéhez tartozó országok, … kölcsönös kapcsolataikat csakis a teljes egyenjogúságnak, a területi integritás tiszteletben tartásának, az állami függetlenségnek és szuverenitásnak, az egymás belügyeibe való be nem avatkozásnak elveire építhetik. … Az új rendszer kialakulásának és a társadalmi viszonyok mélyreható forradalmi átalakulásának folyamatában nem kevés nehézség, megoldatlan feladat és közvetlen hiba volt a többi között a szocialista országok kölcsönös viszonyában. A rendellenességek és hibák következtében lekicsinyelték az egyenjogúság elvét a szocialista országok viszonyában. Az SZKP XX. kongresszusa a leghatározottabban elítélte ezeket a rendellenességek és hibákat, és feladatul tűzte ki, hogy a Szovjetuniónak a többi szocialista országgal fenntartott kölcsönös viszonyában következetesen meg kell valósítani a népek egyenjogúságának lenini elveit, … teljes egészében tekintetbe kell venni az új élet építésének útjára lépett minden egyes ország történelmi múltját és sajátosságait. …

A szovjet kormány a szocialista országok kölcsönös biztonságának biztosítása céljából kész megvizsgálni a Varsói Szerződésben részt vevő többi szocialista országokkal az illető országok területén tartózkodó szovjet csapatok kérdését. A szovjet kormány e tekintetben abból az általános elvből indul ki, hogy a Varsói Szerződésben részt vevő egyik vagy másik állam csapatainak elhelyezése a Varsói Szerződésben részt vevő valamely más állam területén a szerződés összes tagállamai között létrejött megegyezés alapján történik és csakis annak az államnak a beleegyezésével, amelynek a területén az illető állam kérésére e csapatok tartózkodnak.

A szovjet kormány, szem előtt tartva, hogy a szovjet alakulatok további magyarországi tartózkodása ürügyül szolgálhat a helyzet fokozottabb kiélesedésére, utasítást adott katonai parancsnokságának, hogy vonja ki a szovjet alakulatokat {I-208.} Budapestről, mihelyt a magyar kormány azt jónak látja. Ugyanakkor a szovjet kormány kész tárgyalásokba bocsátkozni a Magyar Népköztársaság kormányával és a Varsói szerződésben részt vevő más államok kormányaival a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásáról.”

Ugyanezen nap krónikájához tartozik a Köztársaság téri pártház elleni véres támadás. A budapesti pártbizottság rendőregyenruhába átöltöztetett ávós őrei letartóztattak néhány felkelőt azok közül, akik az épületet át akarták kutatni, mivel föld alatti cellákban őrzött, s még ki nem szabadított foglyokról terjedtek mendemondák a fővárosban. A letartóztatottak kiszabadítására érkező újabb fegyvereseket már célzott tűzzel fogadták a pártházat védelmezők, amire az egyre szaporodó fegyveres csoportok szabályos ostrommal válaszoltak. A nyílt térről kézifegyverekkel támadóknak alig lehetett volna esélyük az épület bevételére; miután viszont az eredetileg a védők felmentésére ide irányított honvédségi páncélosok átálltak az ostromlók oldalára, megfordultak az erőviszonyok, s ez az ütközet kimenetelét is eldöntötte. Mező Imrét, a budapesti pártbizottság titkárát még a tűzpárbajban érte halálos lövés. A többórás harc után magát végül is megadó százfőnyi karhatalmista közül a felkelők húszat meglincseltek és holttestüket is megcsonkították, megbecstelenítették.

Elszabadult indulatok a Köztársaság téren

E nap délutánján Nagy Imre – a Budapesten tartózkodó Szuszlovval és Mikojannal folytatott újabb tárgyalások nyomán – bejelentette az egypártrendszer feloldását és a többpárti kormányzati rendszer újraélesztését. Nagy Imre után Tildy Zoltán államminiszter állt a rádió mikrofonjához, aki a parasztságot sújtó beszolgáltatási rendszer eltörlése mellett, szólt a mielőbbi szabad választások előkészítéséről is. Az előző évtized koalíciós kormányaiból ismert FKgP, SZDP, illetve a Petőfi Párt néven újjáalakuló NPP mellett ismét hallatott magáról a Polgári Demokrata Párt és a Magyar Radikális Párt is. A következő napokban mindez kiegészült a Magyar Függetlenségi Párt, a Magyar Szabadság Párt, valamint a Demokrata Néppárt reinkarnálódásával, miáltal lényegében teljes lett az 1947-es pártspektrum. Mindez immár szervezetileg is túllépett a forradalom nyitónapjának követelésein, s a többpárti parlamentáris demokrácia helyreállítását vetítette előre.

Miközben a rádiókommentárok a „felemelő harc végkifejletéről”, illetve „a nép szívéből szóló” kormánynyilatkozatról értekeztek, nagyon is vészjósló hírek futottak be a parlamentbe. Kivonulás helyett Záhony–Csap felől újabb reguláris szovjet csapatok masíroztak a főváros irányába, és – úgymond a távozó szovjet katonák családtagjainak biztonsága érdekében – sorra körbefogták a kelet-magyarországi repülőtereket. Nagy Imre, aki november 1-jén a külügyminiszteri tárcát is átvette, ezt követően többször is magához kérette Andropov szovjet nagykövetet, aki mit sem akart tudni ezekről az újabb fejleményekről. A kormányfő a mindinkább baljóslatú híreket egyre sűrűbb, diplomáciai nyomásnak is szánt nyilatkozattal igyekezett ellensúlyozni. A forradalom hónapjának utolsó délutánján a Parlament előtt mondott beszédében arról szólt, hogy csapataik kivonása mellett tárgyalásokat kezdeményezett a Szovjetunióval a Varsó Szerződésből való kilépésről is. Egy napra rá, november elsején pedig rádiónyilatkozatban jelentette be az ország semlegességét:

„A magyar nemzeti kormány, a magyar nép és a történelem előtti mély felelősségérzettől áthatva, a magyar nép millióinak osztatlan akaratát kifejezve kinyilvánítja a Magyar Népköztársaság semlegességét. A magyar nép, a függetlenség és egyenjogúság alapján az ENSZ alapokmánya szellemének megfelelően igaz barátságban kíván {I-209.} élni szomszédaival, a Szovjetunióval és a világ valamennyi népével. Nemzeti forradalma vívmányainak megszilárdítását és továbbfejlesztését óhajtja anélkül, hogy bármelyik hatalmi csoportosuláshoz csatlakoznék. … Felhívással fordulunk szomszédainkhoz, a közeli és távoli országokhoz, hogy tartsák tiszteletben népünk megmásíthatatlan elhatározását.”

Ezután a házi őrizetéből kiszabadított és aznap Budapestre érkező Mindszenty József hercegprímást, majd Kádár Jánost hallhatták a rádióból (is) informálódók. A politikai beszédek hangsúlyaiban járatosak az utóbbi esetében azonnal érzékelhették, hogy miközben maga is üdvözölte „népünk dicsőséges felkelését… (amivel) kivívta szabadságát”, és összefogásra szólította fel „az újonnan alakuló demokratikus pártokat”, szót sem ejtett a közvéleményt akkor leginkább foglalkoztató semlegességről, illetve a Varsói Szerződés felmondásáról. Nem tudhatták a hallgatók, hogy ez a szónoklat felvételről hangzott el, de az a szűkebb kabinet tagjainak is csak a lejátszás idején tűnt fel, hogy Kádár időközben eltűnt. Némi utánajárással annyit sikerült rekonstruálniuk, hogy a Parlamentből Münnich Ferenc belügyminiszterrel távozva a szovjet nagykövetségre tartott, de Andropov – Nagy Imre megkeresésére válaszolva – erről sem akart tudni.

November második napja idehaza egyfelől a konszolidálódás, másfelől a feszült várakozások jegyében telt el. Az országban szinte mindenütt elhallgattak a fegyverek, a munkástanácsok a sztrájkok beszüntetéséről, a termelés újraindításáról tárgyaltak. Sorra adtak hírt magukról a „történelmi” és az újonnan szerveződő pártok. A kormány összeállította a nemzetközi tárgyalásokra, ezen belül az ENSZ-be küldendő delegációkat, a miniszterelnök pedig – az újabb információk alapján – sorozatban tiltakozott a nem ki-, hanem befelé vonuló szovjet csapatmozgások ellen.

Eközben Hruscsov vezényletével élénk diplomáciai egyeztetések zajlottak magyarországi „rendcsinálásról”. A világsajtó címoldalairól az utóbbi napokban kirobbant szuezi háború hírei szorították le a budapesti tudósításokat. November harmadikán délelőtt a Parlamentben megkezdődtek a magyar–szovjet tárgyalások a csapatkivonás részleteiről, és az egyeztetést követően megállapodtak abban, hogy a második fordulóra még aznap este sor kerül a magyarországi szovjet haderők tököli főparancsnokságán. A magyar kormány ide megérkező delegációját (Erdei Ferenc államminiszter, Maléter Pál honvédelmi miniszter, Kovács István vezérőrnagy és Szűcs Miklós ezredes) a szovjet katonai elhárítás (KGB) főnöke, Ivan A. Szerov tábornok letartóztatta. Az akcióban Piros László exbelügyminiszter vezetésével ide menekült ÁVH-s alakulatok is segédkeztek. November 4-e hajnalától a szuverenitásának visszaszerzésében reménykedő ország ismételten csak egy szuperhatalmak közötti politikai alku és egy világbirodalmi restauráció tárgyává vált.

Újraválasztási kampányának finisében Dwight D. Eisenhower, az Egyesült Államok elnöke 1956. október 30-án bizalmas diplomáciai üzenetben tudatta a szovjet vezetéssel, hogy a kormánya potenciális szövetségesei között sem tartja számon az európai „népi demokráciákat”. Ezt a Szovjetunió kommunista vezetői úgy értelmezték – úgy is értelmezhették –, hogy szabad kezet kaptak Magyarországon a fegyveres rendcsináláshoz is. Előbb a lengyel vezetéssel, majd Brioni szigetén Titóval tárgyalva – a többi ország kommunista vezetőit tájékoztatva, illetve politikai támogatásukat megszerezve – indította meg Hruscsov hadüzenet nélküli háborúját Magyarország ellen.

A különböző – eredetileg október 23-án indulási parancsot kapó – szovjet egységek {I-210.} beszivárgó felvonulása már október végén megkezdődött, ami az ország keleti felében található repülőterek, magyar katonai bázisok, laktanyák vesztegzár alá helyezését célozta. Ez fordult át november 4-re virradóan, elsősorban Budapest elleni általános támadásba. Nagy Imre miniszterelnök a rendelkezésre álló információkból helyesen következtetve tudatta „az ország népével és a világ közvéleményével” többször (és világnyelveken is) megismételt rádiónyilatkozatában:

„Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt.”

Mielőtt a Parlament felé nyomuló szovjet katonai egységek célba értek volna, Nagy és környezetének számos tagja – Tito elnök diplomatáinak tett ajánlatával élve – Jugoszlávia budapesti követségére menekült. Nagy Imre utolsó rádiószózatával csaknem egy időben hangzott el az a közlemény a szolnoki rádió hullámhosszán, amely a Magyar Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány megalakulásáról tudósított. Ennek élén – a tudósítás szerint – az a Kádár János állt, aki három nappal korábban a Parlament épületéből távozva eddig nem adott hírt magáról. Nevezett időközben Moszkvát is megjárta, s a többi szocialista államokkal a Magyarország elleni inváziót egyeztető Hruscsovval alakította meg ellenkormányát a szovjet csapatok általános támadásának kezdete előtt. Kádárt – s a vele együtt tartó Münnich Ferencet – a felvonuló szovjet csapatok fedezetében szállították vissza Szolnokra. Nagy Imre kormányából való kiválásukat, illetve a vele szembeni fellépésüket azzal indokolták, hogy a miniszterelnök tehetetlennek bizonyult azokkal a „terroristákkal és banditákkal” szemben, akiknek célja, hogy „anarchiába döntsék hazánkat, és hosszú időre az ellenforradalom igájába hajtsák egész nemzetünket”. A felhívás idézett részénél nem kevésbé volt „beszédes”, ami hiányzott belőle. Éppúgy nem lokalizálta, hogy hol székel ez a kabinet, mint ahogy szót sem ejtett a szovjet invázióról. S ezt a helyzetet még hosszú ideig leginkább az jellemezte, amit az egyik külföldi rádiófigyelő szolgálat jegyzett le a hazai (még) szabad rádiók egyikének utolsó adásából: „Nem Kádár János kormánya, hanem a szovjet vezetőség a korlátlan úr ma hazánkban”.

Moszkva létszámban, fegyvernemekben és tűzerőben olyan méretű hadsereget mozgósított Magyarország ellen, hogy az esetleg egyöntetűen ellenálló teljes magyar honvédelem is kevés eséllyel mérkőzhetett volna vele. Ehhez képest a jószerével csak kézifegyverekkel rendelkező felkelők állták útját – napokig még így is eredményesen – a fővárosba özönlő páncélosalakulatoknak. A főként fiatal munkásokból, diákokból verbuválódott szabadságharcosok több stratégiai ponton számottevő emberáldozat árán is szívósan tartották magukat a túlerővel szemben. Bár Grebennyik gárdavezérőrnagy, a fővárosba nyomuló szovjet ármádia katonai városparancsnoka november 7-én már olyan falragaszokat nyomatott, melyek szerint „a felkelők fő ellenállási gócait levertük”, ehhez képest a csepeli szabadságharcosok, illetve a Nemzetőrség Főparancsnoksága november 11-ig tartották magukat. Ezt követően valóban csak végletekig elkeseredett, szórványos utóvédharcokról szóltak a tudósítások. Az egymástól mindinkább elszigetelődő csoportok a szervezett ellenállás egy hete alatt naponta átlagosan közel 400 főt veszítettek, s összesen mintegy kétezer-hétszázan váltak a fegyveres harcok közvetlen áldozataivá. A támadó szovjet hadsereg kötelékében harcolók közel 670 katona esett el a másfél ezer {I-211.} sebesült meg. A főváros belső kerületei – különösen a pesti oldalon – éppoly vigasztalanul romos képet mutattak, mint a tizenkét évvel korábbi ostromot követően. A szovjet fogságba esett – és életben hagyott – fegyveres ellenállók vagy akár polgári személyek egy része pedig hamarosan Kárpát-Ukrajnában ismerkedhettek a börtönkoszttal. Szerov tábornok Hruscsovnak tett jelentése szerint november közepéig 4700 főt, Georgij M. Malenkov egy héttel későbbi adatai alapján a hadműveletekkel egyidejűleg megkezdett tisztogatások keretében 7250 főt vettek őrizetbe, ebből 860 személyt szállítottak a Szovjetunióba.

Az idegen hatalom által véghezvitt kíméletlen katonai akció – mely a páncélosoknak a harcok elültét követő sűrű, demonstratív járőrözésével a megfélemlítést is szolgálta – korántsem segítette elő a politikai kibontakozást. Hiába érkezett meg Kádár „szolnoki csapata” (Münnich Ferenc, Apró Antal, Kossa István) november 7-én harckocsikon a Parlamentbe, és – néhány további dezignált kormánytaggal (Marosán György, Rónai Sándor) kiegészülve – tette le az esküt Dobi István, az Elnöki Tanács Elnöke előtt; ezzel csupán a hatalmi patthelyzetet sikerült szentesítenie. Patthelyzet állt elő államjogi szempontból azért, mert Nagy Imre kormánya nem mondott le, és néhány nap után észbe kapva csak 11-én nyilvánították egyoldalúan megszűntnek a Nagy-kabinetet. Ennek többek között azért volt jelentősége, mert Nagyék elmenekülése után a parlamentben egyedül maradó Bibó István törvényesen kinevezett államminiszterként szignálhatta november 4-i Nyilatkozatát éppen úgy, mint november 6-án kelt Tervezetét a kompromisszumos kibontakozás esélyeiről. De többrétegű politikai patthelyzet jött létre, és tartósult egyéb okból is. A fegyveres ellenállás felszámolása korántsem jelentette a társadalom ellenállásának megtörését. Sőt. A forradalom napjaiban létrejött intézmények, melyek akkor a társadalom választott képviselőként léphettek fel, a szovjet fegyverek árnyékában is egyöntetűen elutasították a tankokkal beiktatott régi-új rezsim elfogadását.

Kádár János kormánya birtokába vette a Parlament épületét, de helyzetét tekintve politikai vákuumban lebegett. Egyik oldalról azért, mert nem volt közege, saját bázisa, informális vagy intézményes kapcsolatrendszere, aminek segítségével kontaktusba kerülhetett volna a társadalommal. A szovjet hadsereget maga mögött tudhatta ugyan, de csak ultima ratioként, illetve mint demonstratív megfélemlítő erőt. Politikai eszközként az egész társadalommal szemben, a saját érdekében sem használhatta, amennyiben célja nem csupán rezsimjének kikényszerített restaurálása, hanem elfogadtatása volt. A mások oldalról az elutasítás képezte a vákuumot. A november 4-ét követő napok, hetek politikai szempontból egy új arculatú kibontakozási szakasznak is tekinthetők. Nagy kabinetjének eltűnése – kezdetben szovjet fogságban lévőnek hitték –, illetve a fegyveres ellenállás kíméletlen eltiprása nem járt együtt a forradalom szülte intézmények megbénulásával, szétesésével. Épp ellenkezőleg: számos helyen, ahol korábban még nem jöttek létre, az intervenció elleni tiltakozás adott lökést a különböző forradalmi bizottságok, munkástanácsok megalakulásának. S ezzel szinte egyidejűleg indult meg ezeknek a szerveknek az egymással való kapcsolatfelvétele, területi, regionális hálózatuk kiépítése. November folyamán a munkástanácsokra helyeződött át a forradalom, illetve társadalmi önvédelem súlypontja. Bár első állásfoglalásaik még egymástól elkülönülten {I-212.} fogalmazódtak meg, olyannyira hasonló pontokat tartalmaztak – a szovjet csapatok távozása, Nagy Imre kormányának hivatalba való visszahelyezése, szabad sajtó, az ország semlegessége, a volt ÁVH-soknak a hatalmi szervekbe történő újbóli beépülésének megakadályozása, vállalatok intézmények munkásellenőrzése, beleértve a vezető állások betöltését stb. –, hogy érintkezésbe lépve egymással szinte azonnal közös nevezőre jutottak az országos tiltakozó sztrájk meghirdetésében is.

A munkástanácsok szervezeti integrálódását a szovjetek fegyveres közbelépése is csak elhalasztani tudta – egy nappal –, de megakadályozni nem. S miután ez november 15-én megtörtént, a kormány kénytelen volt tudomásul venni, hogy a kialakult helyzetben nem mellőzhető az egyezségre jutás e reprezentáns társadalmi szervezettel. A tárgyalások még ugyanezen nap végén meg is kezdődtek. Megállapodásra azonban nem kerülhetett sor, mivel Kádárék feltétel nélküli kapitulációt és a munka azonnali felvételét követelték, a munkástanács képviselői pedig kitartottak azon álláspont mellett, melynek főbb elemei néhány sorral fentebb olvashatók. A főváros munkástanácsa ezt követően – a sztrájkjog folytatólagos érvénye mellett – egyfelől felhívást tett közzé a munka felvételéről, aminek eredményeként a következő napokban meg is indult a termelés. Másfelől folytatta előkészületeit az Országos Munkástanács létrehozására, s ennek alakuló ülését november 21-re tűzték ki. Az előbbi demonstrálta, hogy a dolgozók társadalma a munkástanácsok mögött áll, az utóbbi pedig azt volt hivatva kifejezni, hogy a munkásságot országos méretekben reprezentáló, választott testülettel kell számolnia a kormánynak.

Kádár, aki egy zártkörű tanácskozáson maga is elismerni kényszerült, hogy bábkormány élén áll, többszörös legitimációs csapdába került. A munkástanácsok ugyanis azon a november 1-jei platformon álltak, amelyet Kádár is magáévá tett, mielőtt Nagy Imre kormányával szakítva Moszkvába indult volna. Nyilvánvalóvá lett, hogy az a „munkáshatalom”, mely a rendszer ideológiai sarkköve volt – és amit kormánya névválasztásával is nyomatékosítani kívánt – végletesen szembekerült saját hivatkozási alapjával, a munkássággal, valamint annak valóban választott vezető szerveivel. Végül, ezektől el nem választhatóan és hatalmi szempontból az előbbieknél is súlyosabb aktuális problémaként szembesült Nagy Imre – valamint a vele tartók – státusának rendezetlenségével. Annál is inkább feloldhatatlannak tűnt a helyzet ellentmondásossága, mivel Kádár János diplomáciai egyeztetések során írásbeli kötelezettséget vállalt arra, hogy Nagyék bántatlanul hazatérhetnek a jugoszláv követségről. Sőt, ugyanekkor még arról beszélt, hogy „ha Nagy Imre elhagyja a jugoszláv követséget, meglesz a lehetősége annak, hogy tárgyaljon és megegyezzen velünk. … Feladjuk a párt monopolhelyzetét, többpártrendszert, tiszta becsületes választásokat akarunk. Tudjuk, hogy ez nem lesz egyszerű dolog, mert nemcsak puskagolyóval, hanem szavazócédulával is ki lehet lőni a munkáshatalmat. Számolunk azzal, hogy esetleg alaposan megvernek bennünket a választásokon, de vállaljuk a választási harcot, mert a kommunista pártnak meglesz az ereje hozzá, hogy ismét megszerezze a dolgozó tömegek bizalmát.”

Az Országos Munkástanács november 21-i megalakulása és – a jugoszláv külügyminiszter-helyettessel való megállapodás értelmében – egy nappal később Nagy Imréék szabadulása a diplomáciai {I-213.} védőőrizetből, olyan együttes társadalmi-politikai erőközpontot alkothatott, amellyel szemben Kádár kabinetjének elenyésző hazai támogatottsága nem lehetett érdemleges ellensúly. Ezt ellensúlyozni csak a szovjet katonai túlerő tudta, és újabb bevetésük nem is maradt el. Előbb Nemzeti Sportcsarnokot zárták körül páncélos alakulatok, meghiúsítva az Országos Munkástanács megalakulását, s ez az akció – a korábbi szórványos esetektől eltérően – most már számos munkásmegbízott elfogadásával párosult. Másnap, november 22-én pedig szovjet biztonsági alakulatok – Kádárral előzetesen egyeztetve hurcolták el mindazokat (Nagy Imre, Donáth Ferenc, Lukács György, Losonczy Géza, Szántó Zoltán, Haraszti Sándor, Vásárhelyi Miklós, Újhelyi Szilárd, Tánczos Gábor, Vas Zoltán, Rajk Júlia, Szilágyi József, Jánosi Ferenc, Fazekas György és velük lévő családtagjaik) akik – mert szabad hazatéréssel hitegették őket – feladták a menedékjogot és elhagyták a jugoszláv követséget. A felsorolt első öt személy ráadásul a Kádár János által – még október 28-án – feloszlatott MDP helyében szervezni kezdett Magyar Szocialista Munkáspárt héttagú Ideiglenes Intézőbizottságának többségét alkotta. A hetedik tagot, Kopácsi Sándort, aki a forradalom napjaiban Budapest rendőrfőkapitánya volt, már november 4-én letartóztatták és a szovjet követségen őrizték.

A megszálló idegen hatalom katonai erejének ismételt igénybevétele – most már nem csupán a fegyveresen ellenállók, hanem társadalmi szervek, illetve kommunista politikusok ellenében is –, végérvényesen lehetetlenné tett bármifajta kompromisszumos politikai kibontakozást. Egyúttal azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a forradalom napjaiban újjászerveződni kezdő volt) koalíciós pártoknak valószínűtlen az új kormányzati hatalomban való részvétele. Annak ellenére, hogy Kádár eleinte ezzel kecsegtette őket, illetve vezető személyiségeikkel tárgyalásokba is bocsátkozott. Amiképpen november 4-én az idegen túlerőt felhasználva kezdődött meg a leszámolás a forradalommal és kormányával, most ugyanígy léptek fel végső megoldásként azzal a társadalom támogatását élvező munkástanácsi hálózattal szemben is, mely a forradalom folytatólagos letéteményeseként az előbbihez hasonló politikai súlyú tényezővé nőtte ki magát. A főváros Központi Munkástanácsának még a nyílt üldöztetés megindulásának árnyékában is volt ereje egy kétnapos általános sztrájk elindításához. A Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsának „Senki az utcára!” felhívása pedig – igaz, már csupán fordított erődemonstrációként – látványosan tette „élettelenné” Budapestet november 23-ának délutánján. A forradalom nyitányának első hófordulóján beállott dermedt némaság egyrészt jelképes ellenpontja volt az október 23-án magára találó és változásokért demonstrálni induló főváros reményekkel teli kavargásának. Másrészt ez volt az utolsó olyan meg(nem)mozdulás, ami még az esetleg eltérő célok közepette is közös nemzeti szabadságtörekvést, az önrendelkezés igényét egyöntetűen kifejezésre juttatta. Ezt követően fokozatosan elerőtlenedett, illetve eltiportatott mindaz, aminek a lyukas és vérrel is bőven áztatott nemzeti trikolór volt a szimbóluma. November végére megbillent az a politikai patthelyzet, amelyben a munkástanácsok a Kádár-kormányt még képesek voltak ellensúlyozni. Hősies ellenakciók, az emberi méltóságot őrző kisebb-nagyobb megmozdulások sorát még hónapokig jegyezhette a társadalmi szolidaritás. De ezeken is mindinkább a terror, a szubjektív bosszúelemektől sem mentes intézményes megtorlás {I-214.} kerekedett felül. Az 1956-os forradalom résztvevőinek heroizmusa sem módosíthatta a szuperhatalmak által teremtett és fenntartott hidegháborús status quót.