Irodalom

TARTALOM

Két háború között (1920–1945)

A század első évtizedétől 1920-ig

Az évszázad magyar költészetét meghatározó egyéniségek a század első évtizedének közepe táján, időben egyszerre léptek fel: 1906-ban első két, figyelembe alig vett kötete után Ady Endre; majd Kosztolányi Dezső (1907); Juhász Gyula (1907); Babits Mihály (1909) és – nyomukban, közvetlenül az I. világháború előtt, 1913-ban Tóth Árpád és Füst Milán. Az 1877-ben született Ady kivételével az 1880-as évek közepének gyermekei. Valamennyien az 1908-ban megindított Nyugat című folyóirat köré tömörültek. A cím meghatározta a célkitűzést: figyelemmel kísérni és követni a korszerű nyugati irodalmat. Négy kivételes képességű szervező-egyéniségnek sikerült a könyvkiadói tevékenységet is végző Nyugatot a haladás jelképévé avatni, olyannyira, hogy az irodalomtörténészek még ma is a Nyugat valós vagy képzelt nemzedékeihez tartozás szerint csoportosítják és minősítik a költőket. Kazinczy óta nem ismert ennyire hatásos és céltudatos költői tömörülést a magyar irodalmi élet. Az anyagi eszközöket Hatvany Lajos nagyiparos mecénási tevékenysége biztosította; a szervezés és szerkesztés munkáját Ignotus (sz. 1869) jogvégzett hírlapíró, Osvát Ernő (sz. 1876) lapszerkesztő és Fenyő Miksa (sz. 1877) ügyvéd, a Gyáriparosok Országos Szövetségének vezető tisztviselője látták el. A folyóirat köré mindjárt indulásakor számos, részben korábban, részben később fellépett költő és író tömörült. Többek között Kaffka Margit (született 1880, első kötete 1903); Szép Ernő (sz. 1884, első kötete 1902), Kemény Simon (sz. 1882, első kötete 1909), Balázs Béla (sz. 1884, első kötete 1911) és Móricz Zsigmond (sz. 1879, a Nyugatban folytatásokban: Sárarany, 1910; Az Isten háta mögött, 1911; Ady üdvözlő verse hozzá: Levélféle Móricz Zsigmondhoz, 1913, egy irodalmi est beköszöntőjeként). Önpropagandájuk is kiváló volt: Karinthy Frigyes remekbe sikerült humoreszkjeivel népszerűsítette a Nyugat körét. (Így írtok ti).

Akik ebben a példátlanul termékeny első évtizedben a Nyugattól függetlenül, vagy eszmei felfogás tekintetében azzal szemben léptek fel, általában kívül rekedtek az irodalomtudomány látókörén.

Ady Endre nemzedékének költői példaképe Reviczky Gyula (†1889), főleg pedig Komjáthy Jenő (†1895) volt. „A miénk volt, teljesen, kizárólag, a mi költőnk, akit saját eszményeink aranyával festettünk ragyogóvá” – vallja 1910-ben Komjáthyról Babits Mihály. A két nagy példakép az előző évszázad végén meghalt; az élők közül Ábrányi Emil és Endrődi Sándor – mindketten 1920-ban távoztak az élők sorából – voltak a század elején a művelt közönség, a tanulóifjúság és az induló költők kedvencei. Ady Ábrányi Emilt kérte meg, hogy 1899-es első kötetéhez ajánló előszót írjon. „Ön nem az ügyes verselők, hanem a poéták számát szaporítja” – dicsérte Ábrányi Adyt. Közéleti indulataival, versbe szedett publicisztikájával népszerű volt Kozma Andor is: „Kozma Andor több, jobb valaki, mintsem érje értetlen félreértés” – írja róla Ady a Margita élni akar című verses beszélyében. Szabolcska Mihály felszínes hatásokra törekvő, bár legsikerültebb alkotásaiban maradandó értékeket létrehozó költészete viszont, éppen népszerűsége miatt, az Ady-hívők gúnyolódásának céltáblájává vált. Pedig az 1930 őszén elhunyt Szabolcska Mihály nem érdemli meg a feledést.

A Nyugat köré csoportosult költői kör üstököskénti feltűnésének előzménye {III-186.} Kiss József 1890 óta megjelenő hetilapja, A Hét. Ignotus is, Osvát is A Hétnél indult, innen léptek át a Nyugathoz. A hosszú életkort megért Kiss József (1843–1921) szerkesztőként a 20. századi magyar irodalmi élet előkészítője; költőként viszont az előző század Arany János-i vívmányainak összefoglalója. Benedek Marcell szavaival: „Tökéletes típusa volt a liberális korszak zsidó magyarjának, aki jó magyar és jó zsidó akart lenni. Sikerét az magyarázza, hogy csak a tárgya volt új, de hangja, formája ismerős.” (Délsziget)

A hírlapíró foglalkozású Ady, aki éveken át tudósította lapját Párizsból, Petőfi, Vajda, Reviczky, Komjáthy költészetének fénysugarait gyűjtötte egyetlen vakító fókuszba. Az akkor divatozó francia szimbolizmuson jóval túlmutatva, „a képesbeszéd egy különös nemével” (Horváth János) fejezte ki szerelmi vívódásait, és követelte a nemzet forradalmi megújulását:

Vagy láng csap az ódon, vad vármegyeházra

Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva

(Fölszállott a páva)

Szerelmi költészete vakmerő őszinteséggel szólal meg. A „Léda-versek” szinte kizárólag a beteljesült szerelmi mámor gyönyörében fogantak, de ezt a mámort pusztulás, halál, sebek, bűntudat kísérik. „Régi kínoknak bús köntösében félelmes ölű, meleg vízű tavon” ring szeretkezés közben. „Szívemben százszor megöllek.” (Héja-nász az avaron) Aztán, rövid élete végén, a magát feleséggé kínáló Csinszka szerelme: „Csönd, június van a szívemben.” (Őrizem a szemed; Beteg szívemet hallgatod; Nézz, drágám, kincseimre) Biztonság, béke, nyugalom, szépség – a költő halálának küszöbén. Mintha fordított szerelmi sorsot élt volna át: huszonévesen a vért, a halált, a szégyent, a megsemmisülést; halálra várva pedig a békét, a kiegyensúlyozottságot.

Ezt az élményt nemcsak Csinszka adta; ez Ady mélyről fakadó vallásosságának is gyümölcse. A mohó érzékiségű szerelem őszinte, önmardosó önvizsgálattal, Isten előtti bűnbánó leborulással párosul:

Mikor elhagytak,

Mikor a lelkem roskadozva vittem

Csöndesen és váratlanul

Átölelt az Isten

(Az Úr érkezése)

Ady érezte, sőt tudta, hogy a nemzet tragikus válság felé tart. „Egy poéta Széchenyi vágytam lenni.” (Margita élni akar) Talán még Petőfi sem volt ennyire közéleti költő. Vagy ezerötven verséből mintegy hatszáz közéletileg elkötelezett vers. Ilyen módszeres nekiszánással, ekkora haraggal, sértődöttséggel korholni hazánkat, önmagunkat senki se tudta. Széchenyi prózája ilyen.

1919 januárjában, Károlyi Mihály köztársaságában, balsejtelmektől gyötörve halt meg, 42 évesen.

Az Adyval egy időben fellépő, a budapesti egyetemet is együtt végző Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, majd Tóth Árpád és Füst Milán napjainkig megőrizték rangjukat és olvasottságukat. Olvasóközönség és irodalomtudósi közösség egyaránt ragaszkodott életművükhöz, még a legkíméletlenebb kommunista időkben is. Ötük közül csak Füst Milán érte meg az 1945 utáni korszakot (†1967); Tóth Árpád 1928-ban, Kosztolányi 1936-ban, Juhász Gyula 1937-ben, Babits Mihály 1941-ben távozott az élők sorából. Valamennyien átélték tehát Trianont és következményeit – Kosztolányinak szülővárosát is elszakították –, sőt Babits háborúba keveredésünknek is tanúja lett. Valamennyien alapvetően határozták meg a 20. század első felének magyar irodalmi világát, {III-187.} különösen Babits, aki a Baumgarten-díj kurátoraként anyagilag is ösztönözni és értékelni-bírálni tudta az írótársadalmat. Ő indította költői útjára Szabó Lőrincet, amiképpen József Attilát Juhász Gyula.

Babits Mihály 1919-ig tanárként működött. Baján, Szegeden, a messzi erdélyi Fogarason, Újpesten és a budapesti Tisztviselőtelepen tanít, s közben írja, gyűjti, kötetekbe rendezi verseit, lefordítja Dante Divina Commediáját. A Komjáthy-rajongó tanár vakmerő poétai életcélt tűz ki maga elé:

a mindenséget vágyom versbe venni,

de még tovább magamnál nem jutottam

(A lírikus epilógja)

Mívesen cizellált verseinek látszólag hűvös nyugalmát, kiszámítottnak ható rendjét, a magyar tájak és évszakok hangulatának esztétikailag tökéletes bemutatását, ezt az „elefántcsonttoronyban” foganni látszott lírát az I. világháború borzalmai feszítik szét vad lázadássá. A mélyen hívő költő Isten felé rázza öklét keserűségében:

Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van?

Tagadjuk őt, talán fölébred!

(Fortissimo)

E versét elkobozták (1917. március, Nyugat), őt magát perbe fogták – hol van már az „elefántcsonttorony” magánya!

Ekkor vált Babits műfajt is: regénybe fog (Gólyakalifa), újpesti tanárkodásának élményeit is regénnyé fogalmazza (Kártyavár). Mindkettő filmszerűen pergő történet, az elsőből Korda Sándor 1917-ben filmet rendezett. Ez új jelenség: Babits felfedezi a mozgófényképet mint művészetet. (Mozgófénykép; A halál automobilon; Detektívregény; Detektívhistória).

Kosztolányi Dezső is tanárnak készült, de hírlapíró lett. Élete végéig újságoknál kereste kenyerét, mindmáig legrangosabb költő-hírlapírónk. – Első két kötetének címével önmaga jellemezte költészetét: Négy fal között (1907), Szegény kisgyermek panaszai (1910). Látszólag zárt környezet ez, az írószobájában magába mélyedő költő elvonultsága. A versek olvasásába mélyedve azonban feltárul az akkori magyar társadalom élete, az Üllői úti fák menti házak lakói (A vicéné), a szabadkai gyermekkor hangulatai, szorongásai, rácsudálkozása az életre; a magyar múlt véres látomásai (Mohács). Nekigyürkőzött Maupassant költészetének, és lefordította Összes verseit (1909). Maupassant neve a novellák műfaját idézi fel; Kosztolányi 1907-től kezdve közölgeti tárcarövidségű elbeszéléseit, hogy az 1920-as évek elejére a magyar novellairodalom klasszikusává váljék. Már 1908-ban meglelte saját hangját, mely mindvégig változatlan, és szinte védjegyként jellemzi stílusát.

Babits és Kosztolányi egyetemi társa, Juhász Gyula szegedi visszavonultságában mereng az alföldi táj változatlannak tűnő mozdulatlansága mögötti feszültségeken;

A szürke fűzfák egyre komorabban

Guggolnak a bús víz holt ága mellett.

(Magyar táj, magyar ecsettel)

Mi lesz, ha egyszer szikrát vet a szalma

És föllángol e táj, e néma, lomha?

(Magyar nyár 1918)

Juhász Gyula szürke kijelentő mondatok közhelyeiből képes a költészet varázslatát űzni. Még jó barátja, Kosztolányi is csak keresi a szavakat méltatására: „Meghatározni egy költő különvalóságát, jellemezni mivoltát sohase könnyű feladat. Tilos nagy szavakat mondanunk, különben azonnal elveszítjük {III-188.} őt, s elsikkad az a kincs, amelyet kergetünk. Valami andalító magyarság bujdosik e sorok között.”

Tóth Árpád debreceni hírlapíróként bújik el a politika harsány zaja elől, visszahúzódik csöndes individualizmusába, Baudelaire-t, Rimbaud-t fordít és Leopardi mélabújával veti papírra az Elégia egy rekettyebokorhoz tökéletes sorait.

E Nyugat köré tömörült nagy nemzedék kötettel legkésőbb fellépett tagja Füst Milán (Változtatnod nem lehet, 1913, Osvát Ernőnek ajánlva). Költészete a legelvontabb, ódái és elégiái szinte bölcseleti eszmefuttatások; könyvei közé zárkózik:

Elhagyom barátaimat, szerelmesem is

s egy igaz könyvvel a kezemben

A magánynak szentelem életemet.

(Epilógus)

E meglepetés erejével, szinte robbanásszerű váratlansággal feltörő költészet mellett – Endrődi Sándor, Ábrányi Emil vagy akár Kiss József egy-egy versét szinte fényévek választják el Ady vagy Babits költészetétől – zavartalanabb folyamatosságban hömpölyög a magyar elbeszélő prózának a 19. század második felében kialakult folyama. A 20. század első éveiben még alkot Jókai Mór (†1904), olvasói gyönyörűségére fénykorát éli Mikszáth Kálmán (†1910) és a termékenységében kimeríthetetlennek tűnő, nagy hatású Rákosi Jenő – 1842-ben született! – valamint az inkább csak a műértő irodalmárok által méltányolt Ambrus Zoltán. Valamennyiük írói egyéniségét a 19. század ízlése és törekvései határozták meg; Ambrus Zoltánt még hivatali főnöke: Arany László fedezte fel. Ő is A Hét alapítói közé tartozik.

A minden tekintetben 20. századinak nevezhető, máig annak tekintett, és ma is szívesen olvasott elbeszélő próza jeles képviselői egyazon esztendőben születtek: Bródy Sándor, Gárdonyi Géza és Herczeg Ferenc (1863). Őket követi időrendben a náluk három évvel fiatalabb Tömörkény István. Valamennyien Jókai és Mikszáth tanítványai és követői. A verseci német Herczeg Ferenc tizennégy évesen Jókain tanul meg magyarul; Bródy Sándor a szó emberi értelmében is hálás lekötelezettje Jókainak, aki személyes közbenjárásával mentette őt ki egy katonai börtönből; a szegedi Tömörkény és a Szegeden is újságíróskodott Gárdonyi Mikszáth szegedi éveiben írott novelláiból kapott ösztönzést. Mire a nagy költőnemzedék színre lép, ők már elismert, közkedvelt írók. Az 1890-es évek Bródy, Herczeg, Gárdonyi könyvkereskedői szempontból is példátlan sikereinek esztendei. A zolai naturalizmus-lelkesítette Bródy (Színészvér, 1895, Az ezüst kecske, 1898), a maupassant-i látszólagos szenvtelenség magyar változatát kezdeményező Herczeg Ferenc (Fenn és lenn, 1890; Szabolcs házassága, 1896), a magyar falu világát és történelmi múltunkat új színekkel festő Gárdonyi Géza (Az én falum, 1898; Egri csillagok, 1899), az alföldi paraszti életet utolérhetetlenül ábrázoló Tömörkény (Jegenyék alatt, 1898) már országos hírű írók a Nyugat költői nemzedékének jelentkezésekor. Életkorát tekintve közéjük sorolható Szomory Dezső (sz. 1869), aki azonban csak párizsi évei után, az 1910-es években válik irodalmi életünk jelentős egyéniségévé. Ugyanez érvényes Heltai Jenőre (sz. 1871), akinek első kötetei 1892-től kezdve jelennek meg, de aki majd csak a János vitéz versszövegeivel válik közismertté, hogy aztán regényeivel és színműveivel napjainkig eleven hatású művészként éljen a köztudatban.

Amiképpen a nagy költői nemzedék háttere a Nyugat volt, úgy Herczeg, Bródy, Gárdonyi, Heltai A Hét, a Magyar Hírlap, valamint a Singer és Wolfner {III-189.} kiadó cég alapította, Herczeg Ferenc szerkesztette Új Idők köré csoportosult. Az Új Idők című hetilap 1947-ig létezett és meghatározta a művelt középosztály ízlését. Ezek az elbeszélők valamennyien egyforma tökéllyel művelték a regény, a novella és a dráma műfaját. Herczeg Ferenc, Bródy Sándor, Heltai Jenő színművei le se kerültek az akkori Magyarország színpadjairól. Gárdonyi is írt sikeres színműveket (A bor), sőt Tömörkény is megpróbálkozott a műfajjal (Barlanglakók).

Fellépésükkel a polgári életszemlélet jelentkezett a magyar irodalomban. Herczeg Ferenc millennium évében kiadott regényének, a Szabolcs házasságának földbirtokos hőse – „néhai nagynevű miniszter fia” – érdekházasságot köt, egy gazdag üzletember leányát veszi nőül, akit aztán cinikusan barátja kezére játszik, majd párbajban agyonlő. A hideg fegyelmezettséggel előadott szűkszavú történet kemény bírálat a kiegyezést létrehozott „új honalapítók” tékozló fiairól, akik munkára alkalmatlanok, nem tudnak és nem akarnak tájékozódni az életben; a házastársak „a hazugság konkolyát az esküvőjük napján vetették el és a felburjánzott gazban nem tudták többé megtalálni egymást”.

Herczeg Ferenc egy másik regénye, az 1848-ban játszódó A hét sváb (1916) a német nyelvi öntudatukkal a magyar hazához hű bánsági svábok klasszikus értékű története. Színművei közül a Bizánc (1904) a magyar tragédiairodalom örökbecsű klasszikusa. Az Andor és András (1903) az antiszemitizmus bírálata. Két jó barátot, a kisnemesi születésű Kapuváry Andrást és zsidó jó barátját: Gombos Andort hitvány politikai érdekből ugrasztják egymásnak cinikus politikus-körök.

Amiképpen Mikszáth, Bródy is a sajátos magyar adomahagyományból, hírlapi tárcákból kifejlesztett anekdotákból építkezik. Mintha fényképes riportokat olvasnánk, sőt látnánk; Bródy könyörtelen igazmondással tárja fel a nagyvárosi polgári élet szenvedélyes politikai és üzleti könyöklését (A nap lovagja), a kormányok felelőtlenségeit (Tisza Kálmán „bilincsbe verve viszi magával nemzetét. Hová viszi, hol érkeznek meg? A jámbor aggastyán kesztyűt tartott a lelkén”). Drámái közül a Hófehérke (1900), A dada (1902) és A tanítónő a magyar drámatörténet határkövei – Csiky Gergely kezdeményezésének folytatásai. Bródy, megelőzve e téren Németh Lászlót, 1900-ban magaírta egyszemélyes folyóiratot alapított (Fehér Könyv), a Nyugat előtt pedig, 1903 márciusában a Jövendőt, melynek Ady, Heltai, Herczeg, Mikszáth, Szomory, Ambrus, Gárdonyi voltak munkatársai és szerkesztőtársai.

Gárdonyi Géza utánozhatatlan egyszerűsége, keresetlen, tiszta derűje, mély humánuma halhatatlan (Az én falum). Életképeit első személyben adja elő, a tanító úr személyesen van jelen minden történetben. Történelmi regénye, az Egri csillagok emberközelbe hozta a távoli történelmet, két, fokozatosan felnőtté serdülő gyerek szemével.

Négyük közül – Bródy, Gárdonyi, Herczeg, Tömörkény – csak Herczeg Ferenc érte meg a Trianon utáni, sőt az 1945 utáni korszakot; Tömörkény a háború alatt halt meg (1917 áprilisában), Gárdonyi Géza 1922-ben, Bródy Sándor pedig 1924 nyarán. Életművük az I. világháború éveiben lezárult, Bródy posztumusz Rembrandt-karcolatai, ezek az önéletrajzi remeklések, holta után váltak közkinccsé. 1906-ban – amikor megtekintette a jubileumi Rembrandt-kiállítást – fogant meg benne a megélhetési gondok miatt önmagát áruba bocsátó mester életregénye.

A Nyugat költőivel párhuzamosan fellépő elbeszélő-nemzedék, az Adyval nagyjából egyidős gárda: Krúdy Gyula (sz. 1878), Molnár Ferenc (sz. 1878), Móricz {III-190.} Zsigmond (sz. 1879), Szabó Dezső (sz. 1879), Móra Ferenc (sz. 1879), Bánffy Miklós (sz. 1873), Herczeg Ferenc, Bródy, Gárdonyi „köpönyegéből bújt elő”. Hihetetlennek tűnik, de már az első kötetében oly utánozhatatlanul egyéni hangú Krúdy Gyula első hírlapi tárcái jórészt Mikszáth- és Herczeg Ferenc-utánzatok. Közülük csak Móricz Zsigmond tartozott szorosan a Nyugat köréhez. A Nyugatban megjelent, szenzáció erejével ható novellája (Hét krajcár, 1908) után Sárarany című, 1910-es regénye kirobbanó sikert aratott, alig tíz esztendő során hét kiadása jelent meg. Móricz színpadon is sikert aratott (Sári bíró, 1910), regényei és novellái pedig – prózában fogalmazó Adyként – lázító indulattal szóltak a falu népének gondjairól. A fiatal írókat önzetlen lelkesedéssel felfedező Mikszáth is szerepeltette Móriczot Singer és Wolfner Almanachjában (összeállítva 1909-ben) – ő volt akkor a legfiatalabb. Tanulságos, hogy Mikszáth felismerte Móriczban az újat: „Az úgynevezett kabátos ember nyelvére ezer ragály ülepszik – magyarul jóformán csak a nép tud – lent kell keresni az arkanumot, lent, a legelején” – írja az Almanach előszavában, mintegy hattyúdalaként. Móricz újdonsága nem csupán témaválasztásában és problémaérzékenységében, hanem addig szokatlan népi szóhasználatában keresendő.

Móricz háború végéig tartó első alkotói korszakának legnagyobb vállalkozása a nyolc éven át – 1910-től 1917-ig – írt Fáklya, egy társadalmi lázadás története. Hőse a földesúrnak, egyházi elöljáróinak, sőt az őt megválasztó parasztoknak egyaránt kiszolgáltatott, társadalmi kényszerpályán járó református lelkész. A regény utolsó mondata mintha az egész társadalomra vonatkozna: „Elvégeztetett, de semmi sem tisztáztatott.” A 20. század első két évtizede mindazonáltal a móriczi életműnek csupán nyitánya.

Az erdélyi Szabó Dezső nyelvi leleményekben gazdag író; stilisztikai tűzijátékai azonban majd csak a két háború között fogják elkápráztatni rajongóit. A magyar–francia szakos tanár megjárta Párizst, és a háború végéig eldugott vidéki iskolákról iskolákra hányódott-vetődött. Lázadásai, szókimondó tanulmányai 1912-től kezdve hívták fel rá az olvasóközönség figyelmét.

A magyar vidéki középosztály életének csendesebb szavú, bár könyörtelenül éles szemű megfigyelője a század legelején költőként indult Kaffka Margit. Regényei a századelő áporodott dzsentri-világában sínylődő asszonyi sors fullasztó légkörét árasztják (Színek és évek, 1912; Mária évei, 1912; Állomások, 1917; Hangyaboly, 1917). Gyanakodva figyeli a háború alatti vöröskeresztes hölgyek sürgését: „Az utcákon fehér batisztköpenyes, lebegő fejdíszű, szép gazdag nők autóztak naphosszat nagy vöröskereszttel a karjukon és valami titokzatos, de borzasztóan fontos és sürgős küldetésben.” (Két nyár, 1916) Fiával együtt harmincnyolc évesen járvány áldozataként halt meg 1918 végén. A legnagyobb magyar írónők közé tartozik, akárcsak Tormay Cécile (sz. 1876), akit azonban főként harcosan nemzeti elkötelezettsége miatt negligált a Nyugat zárt köre, noha regényei: Emberek a kövek között (1911), A régi ház (1914) nemzetközi sikert is arattak.

Hasonlóan járt Harsányi Kálmán, aki pedig az 1914-ben megjelent A kristálynézők című regényével a magyar elbeszélő próza megújítói közé tartozik. Hőse a múltat jelenné álmodó, mert a jelennel elégedetlen, de cselekvésképtelen, s így az élelmesebbeknek kiszolgáltatott értelmiségi. „Rákosi Jenőék és Adyék egymással szembeni táborai közé került ütközőnek” (Schöpflin Aladár). Harsányi Kálmán a háborúban tartalékos tisztként harcolt, ezáltal is kívül került az irodalmon.

{III-191.} A legkeményebb társadalombírálók közé az 1910-es években Bíró Lajos és Kassák Lajos tartozott. Bíró az 1918-as őszi forradalmat készíti elő bűnügyi izgalmú művében, A Molitor házban (1918). A Szolgák országa című elbeszélése és az abból írott Sárga liliom című dráma világsikert aratott, akárcsak A mélység lakói című regényéből átdolgozott Hotel Imperial, melyből magyar, német, amerikai filmek készültek, többször is.

Kassák Lajos aktivista folyóirataival (Tett, Ma), avantgárd verseskötetével (Eposz Wagner maszkjában, 1915) a társadalmi feszültségek iránt érzékeny „izmusok” leghitelesebb, külföldön is becsült képviselője.

Szokatlan, és azóta sem ismétlődő lendülettel virágzott fel ekkortájt a magyar színműirodalom. Lengyel Menyhért Tájfunja (1909) világsikert aratott. A csodálatos mandarin szövegét Bartók Bélának írta. Balázs Bélát is Bartók zenéje kapta a világhír szárnyára (A fából faragott királyfi; A kék szakállú herceg vára).

Szép Ernő a világra rácsudálkozó, gyermekdednek álcázott naivságával tökéletesen egyensúlyozott idill és tragédia között kihúzott vékony kötelén (Lila ákác).

Szomory Dezső uralkodók személye köré csoportosított drámai életképei napjainkig felbukkannak a színpadon (A nagyasszony, 1910; II. József császár, 1918). Szecessziósnak minősített stílusa kegyetlen öngúnyra is képes (Hermelin, 1916; Incidens az Ingeborg hangversenyen, 1917). A Harry Russel–Dorsan a francia hadszíntérről, az I. világháborúról szóló regény.

A színpad világában is a magányosok közé tartozik (noha a háború alatt a két budapesti állami színház intendánsa lett) az erdélyi gróf Bánffy Miklós (sz. 1873), aki diplomatának indult, Székely Bertalannál festészetet tanult és főispánként, politikusként „nem átallott” színműveket írni. A Naplegendát (1906) Ady Endre üdvözölte lelkesen, A nagyúr (1913) című Attila-drámája 1945-ig szüntelen játszott klasszikussá vált. Intendánsként ő adatta elő Bartók Béla addig fiókban hevertetett zeneműveit.

A nagy háború harctéren küzdő áldozatai közül egyedül Gyóni Géza (1884–1917) nem maradt puszta név. A körülzárt Przemyśl erődjéből katonai repülőgépen hazaküldött versei (Lengyel mezőkön, tábortűz mellett, 1914) egy háborútól megkeseredett, a vérontást elítélő férfi forradalmakat váró hangulatát fejezik ki. Még a II. világháborúban is szavalták Csak egy éjszakára című versét. A krasznojarszki fogolytáborban halt meg.

A 20. század első két évtizedében megszületett az első, máig világhírű magyar írói életmű: Molnár Ferenc színműveit napjainkig játsszák, talán nincs is este, hogy valahol a világon ne adnának elő Molnár-színjátékot. Az ördögöt (1907) megnézte a Budapesten vendégszereplő olasz színész-rendező, Ermete Zacconi, aki világsikerre vitte. De világsiker a Liliom (1909) éppúgy, mint A Pál utcai fiúk című regény, századunk világirodalmának remekműve. A Pál utcai fiúk a polgárrá cseperedő városi ifjúságnak álma a demokráciáról, a köztársaságról, az egyenlők társadalmáról. Időtálló Molnár háborús naplója, az Egy haditudósító emlékei (1916) éppúgy, mint az Andor (1918). Az Andor egy magával mit kezdeni nem tudó, jobb sorsra érdemes, művelt, lézengő férfi, asszonyok vadásza és vadja. Andor sorsa: a háború előtti pesti polgár, végső fokon a magyar értelmiség csődjének felismerése.

Tanulságos, hogy a 20. század elején feltűnt elbeszélők közül Krúdy Gyula népszerűsége a legtartósabb. Móriczot ma kevesebben olvassák, Kaffka Margit is inkább az értők kedveltje; Krúdy népszerűsége az irodalmárok és az olvasóközönség szemében viszont egyre {III-192.} nő. Napjainkban se múlik el esztendő, hogy valamely kötete napvilágot ne látna, pedig már 1933 óta nincs az élők sorában.

Krúdy Gyula későn „érkezett be” mint Mikszáth. Az 1900-as évek második felében válik ismertté, Kosztolányi így ír róla 1907-ben: „mintha ábrándok aranyos pókhálószálai ragyognának szemembe halvány áttetsző aranyködben” (A Hét). A Szindbád ifjúsága (1911), A vörös postakocsi, melyet 1913-ban közöl folytatásokban A Hét, már azt a helyet foglalják el a könyvespolcokon, amelyet fél évszázaddal korábban Jókai regényei foglaltak el. A század eleji magyar próza sodró iramú, cselekményes elbeszélő modorát Krúdy hősei látszólag eseménytelen, kallódó életének csendes létezése váltja fel. Mintha a jelen is múlt lenne, s viszont, a múltat tapintható jelennek érezzük. Kétségtelen, hogy Krúdy Prousttól függetlenül „találta fel” a nagy újítást, a bennünk magunkban élő, saját időnk és a külvilági idő viszonylagosságának drámáját. Ugyanakkor, főleg hírlapi tárcáiban, Krúdy irgalmatlanul őszinte és szókimondó.

Alighanem Krúdy fellépésével ért csúcsára a 20. század első évtizedeinek magyar elbeszélő prózája.

Ez a rövid áttekintés szükségképpen csak a legjelesebbeket, a korra legjellemzőbb műveket és alkotókat tárgyalja. Velük együtt, közöttük és mögöttük azonban ott nyüzsög a század eleji magyar költészet és széppróza művelőinek népes társadalma. Száz nevet is felsorolhatnánk (így például Csáth Gézát vagy a három Cholnoky-fivért), akik értékekkel gyarapították a magyar irodalmat. (E lexikon írókat bemutató cikkeiben találkozhat méltatásukkal bővebben az olvasó.) Ennek a bámulatos számszerű és minőségű gyarapodásnak csupán részben magyarázata az iskolai és főiskolai oktatás, a közművelődés 1867 óta történt fejlődése. Az évről évre gyarapodó olvasóközönség a hírlapkiadás nagyarányú fellendülése folytán egyre több művel, íróval, irányzattal ismerkedhetett meg. Több száz újság ontotta naponta nemcsak híreit, hanem tárcákban, folytatásos regényekben az irodalmi műveket. Induló tehetségeknek szinte korlátlan lehetőségük nyílt megmérettetni magukat. Krúdy Gyula például a legkülönbözőbb vidéki napilapokban közölte novelláit, míg saját hangjára nem lelt; Ady, Tömörkény, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Szabolcska Mihály nagyváradi, szegedi, debreceni, temesvári hírlapokban talált megélhetésre. Molnár Ferenc egy ifjúsági hetilap felkérésére, folytatásokban írta A Pál utcai fiúkat. Gárdonyi Egri csillagokja a Pesti Hírlapban jelent meg folytatásokban. Ugyanígy Móricz regényei. A legnagyobb elismeréssel kell adóznunk a századelő magyar hírlapirodalmának és könyvkiadásának. A folyóiratokba és hetilapokba: a Nyugat, az Új Idők, a Vasárnapi Újság, A Hét hasábjaira már egy természetes szűrőn át juthattak a legjobbak. És az ilyen folyóiratokból is igen sok volt! Mi lett volna Adyból, Krúdyból, Tömörkényből, Tóth Árpádból a vidéki hírlapoknál eltöltött esztendők nélkül? Talán elsikkadnak az ismeretlenségben. S aztán a színházak. Több száz magyar nyelvű színház, színtársulat szinte lámpással kereste a magyar színműveket. Egy-egy színpadi siker évekre megélhetést biztosított szerzőjének.

Fontos szerepet játszott a számos irodalmi társaság, alapítvány (Kisfaludy Társaság, Petőfi Társaság). Fellendült az irodalomtudomány, megjelentek a Régi Magyar Költők Tára és a Régi Magyar Könyvtár kötetei, s hogy ezek miként hatottak a költészetre, mutatja például Babits Mihálynak a Nagyváradi Napló 1908. októberi számában közreadott verse, a Régi magyar költők:

{III-193.}

Szellemem a koré, anyagom tiétek,

s bárha silány viskót, bárha csupán vázat,

magyar égett kőből építem e házat.

A budapesti egyetemen Riedl Frigyes és Beöthy Zsolt tanított; az Eötvös Loránd alapította Eötvös Kollégium olyan ifjakat nevelt, mint Kodály Zoltán, Szekfű Gyula, Horváth János, Szabó Dezső, Balázs Béla.

Megindult egy bölcseleti irányzat, mely aztán valóságos iskolává fejlődött: Lukács György (Esztétikai kultúra, Nyugat, 1909, könyv alakban 1913), Hauser Arnold temesvári művészettörténész (Az esztétikai rendszerezés problémája, 1918), Mannheim Károly, Fülöp-Miller René világhírre jutottak.

Mivel a mai olvasó tudja, mi történt 1918–1920 között: forradalmak, tanácsköztársaság, Trianon, felmerül a kérdés: vajon sejtette-e a század első két évtizedének magyar költője, írója, mi vár a magyar társadalomra és államra? Érezte-e mindezt egyáltalán a magyar társadalom? Kétségtelen, hogy a mindig is közéleti-társadalmi elkötelezettségű magyar irodalom ábrázolta a társadalmi feszültségeket, a művészek közvetlen agitációval sürgettek változásokat (földreform, általános titkos választójog stb.). Adytól Móriczig, Bíró Lajosig terjed a sor. Bíró Lajos A Molitor házban egyenest forradalomra buzdított hősének, Molitor Gézának, a harcteret járt tartalékos századosnak szavaival:

„Hatalmat kell szerezni, minden eszközzel. Meg kell ölni azokat, akiknek a konok rosszakaratát nem tudjuk legyőzni. A háború után hazatérő katonákból ligát alakítok, és mi vesszük kezünkbe az uralmat. És mi boldogabbá tesszük az országot és a világot, mint azok, akik az utunkban álltak.”

Nem ment át a köztudatba, hogy a magyar társadalom egy része – Dózsa óta – híve volt és maradt a forradalmian radikális átrendezéseknek. A párizsi kommün bukását nem egy magyar költő siratta:

Jelen, megállj! Ó ne ítélj még,

Ne dobd reájuk a követ

Lesz kor, mely kérdőre vona

S tisztára mossa bűnüket.

(Darmay Viktor: A kommünről, 1871)

Krúdy Gyula, a világot látszólag csipkefüggönyök mögül néző Krúdy, A vörös postakocsiban egy egész forradalmár-körnek állít emléket, amint azt Kiss Józsefhez címzett előszavában ki is jelenti: ez a témakör régóta foglalkoztatja, de „írni róluk a körülmények, eleven emberek és még nyitott sebek miatt nem volt illendő”. A vörös postakocsi hősei között ott találjuk az 1887-ben öngyilkosként meghalt Balázs Sándort, aztán Benedek Aladárt, Jaskula Virág Bélát, Pongrátz Bélát, Szeless Adorjánt, Báttaszéki Hoffmann Lajost, Gáspár Imrét. Elfelejtett nevek. Gáspár Imre, Gáspár András negyvennyolcas honvédtábornok unokaöccse, a szlovák–magyar megbékülés apostola. „Belőlem talán még kommunista lesz” – írja egyik versében. Benedek Aladár is a francia kommün híve; börtönéből Erzsébet királyné közbenjárására szabadult, Ferenczy Ida udvarhölgy kérésére. Pongrátz Béla, a budai Hentzi-szobor egyik felrobbantója, királysértésért kétszer ítélték fogházbüntetésre, megjárta Oroszországot – a 19. században! Szeless Adorján is járt ott, könyvet is írt: A földalatti Oroszország (1887) címmel. Krúdy szerint Pongrátz szüntelen azon tűnődött, melyik lehetne a legalkalmasabb hely, „ahol a dinamitbombát elhelyezi a Váci utcában és a kénzsinórt meggyújtja délután hat órakor”.

Márki Sándor Dózsa-monográfiája közkedvelt olvasmánnyá vált.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Szibéria hadifogolytáborainak lakói közül {III-194.} a magyarok sokan csatlakoztak az orosz forradalomhoz, míg az ugyanezekben a táborokban élő fegyvertársak, a csehek, fehér légiókat szerveztek és halomra öldösték a magyar katonákat.

Mindebből következik, hogy az 1918-as őszi forradalmat miért fogadta megértőleg szinte az egész magyar írótársadalom – mely azonban a Tanácsköztársaság terroruralmától csalódottan fordult el. A háború véres borzalmai is fokozták a forradalomvárást. Az tehát, hogy a magyar társadalom forrongott, változásokra készült, a korabeli irodalomból egyértelműen kikövetkeztethető. Hogy ezen túlmenően a győztes hatalmak megcsonkítják az országot: arra senki sem gondolt. Lakatos László, Hatvany Lajos polgári átalakulást sürgető körének tagja, a Pesti Napló munkatársa, elképedve számol be 1917-es prágai útja után, hogy cseh és szlovák körök az északi vármegyék elcsatolására törekednek. Lakatos akkor úgy vélekedett: ezt a magyar állam fegyverrel is meg fogja akadályozni.

A magyar társadalom, benne az írókkal-költőkkel, tehát csak a közelgő és áhított társadalmi átalakulásra figyelt, sejtelme sem volt a francia, az angol és az orosz kormány szándékáról, hogy tudniillik Ausztria–Magyarországot mint államot meg kell szüntetni és fel kell darabolni. Pedig erről, e címen könyvek is jelentek meg. Azzal sem törődött a közvélemény, hogy az 1900-as évek második felétől nagyszabású sajtóhadjárat indult Magyarország ellen, s ebben élen járt egy skót képviselő, aki Scotus Viator álnéven utazást tett hazánkban.

Trianon ökölcsapásként, meglepetésként érte a magyar közvéleményt.

Egyedül Tisza István gróf és szűkebb köre tudta, mi vár ránk. Amiképpen azonban nem hallgatott a társadalmi átalakulást sürgető körök véleményére, ugyanúgy a közvélemény se figyelt rá és kétségbeesett utalásaira, intelmeire.

Ezek a körülmények magyarázzák a magyar írók – a forradalmi elkötelezettségűeket is beleértve – egyöntetű felháborodását az országcsonkítás miatt, és későbbi elfordulásukat a forradalomtól. Nem köpönyegfordítás volt ez, hanem a Károlyi Mihály közvetítette wilsoni ígéretek cinikus be nem tartása miatti keserű csalódás.

A haldokló Ady Endre könyörgése nem talált meghallgatásra:

Mi voltunk a földnek bolondja,

Elhasznált, szegény magyarok.

És most jöjjetek, győztesek…

Ne tapossatok rajta nagyon,

Ne tiporjatok rajta nagyon,

Vér-vesztes, szegény, szép szivünkön…

(Üdvözlet a győzőnek)

Irodalom

TARTALOM

Két háború között (1920–1945)