Az I. világháború végéig

A 20. század első évtizedében az ország több mint 23 500 vadászterületén sok vadfaj élt, amelyek bőséges zsákmányt kínáltak az akkori vadászoknak. Élt akkor Magyarországon zerge, siketfajd, medve, hiúz és farkas, ami a mai ország területén már nincs. De vadásztak akkor nyírfajdra, császármadárra, darura, harisra, fürjre, sólyomra, sasra, túzokra, amelyek a 20. század végére vagy eltűntek, vagy annyira megfogyatkoztak, hogy védelmük érdekében teljes vadászati tilalom alatt állnak.

Frigyes főherceg bölényvadászaton. Izabella főhercegnő felv. (1907)

Medvevadászat gr. Andrássy Gyula betléri birtokán (1908 k.)

1913-ban a terítékre került nagyvadak száma nem túl nagy, különösen, ha a mai, sokkal kisebb területre vonatkozókkal hasonlítjuk össze. Mindössze 10 527 szarvast lőttek, őzből 25 ezer, vaddisznóból összesen 9036, túzokból 1172 szerepelt a lőjegyzéken. Ami azonban elképesztően nagy szám, az a mezei nyúl mennyisége: 1 459 571. Fácán „csak” 289 077 szerepel a kimutatásban, viszont fogolyról 1 082 944 a pontos, lelövési számadat.

Szarvas mázsálása, Béllye

A vadászati módok lényegében már a mai formák szerint alakultak (lesvadászat, cserkelés, hajtás). Az agarászat, amely Magyarországon valaha nagyon kedvelt vadászat volt, háttérbe szorult, a solymászatot pedig már senki sem gyakorolta (eltekintve Odescalchi herceg egyedülálló kísérletétől, amivel a Nyírségben próbálta újjáéleszteni az ősi vadászati módot).

A megengedett vadászati módokról az 1883. évi vadászati törvény azt mondta, hogy az „csak lőfegyverrel, vagy lóháton bárminemű vadászebek használatával gyakorolható”, tilos viszont „minden szőrmés vagy szárnyas hasznos vadat tőrökkel, hálókkal, hurkokkal elfogni vagy megölni”.

A kíméleti időket, amikor tilos volt hasznos vadra vadászni, vadfajonként maga a törvény szabta meg, ezen kívül volt általános vadászati tilalom, amely február 1-jétől augusztus 15-ig tartott.

A vadászati jog az 1883. évi XX. tc. alapján a földtulajdon elválaszthatatlan tartozéka volt, amit 200 kh-nál nagyobb területen lehetett önállóan gyakorolni. Az ilyen terület tulajdonosa azonban haszonbérbe is adhatta a vadászati jogot, a 200 kh-at el nem érő területeken pedig kötelező volt a bérbe adás. Magas színvonalú vadgazdálkodást így a nagybirtokon lehetett folytatni, és valóban egy-egy nagy uradalom vadászati viszonyai voltak azok, amelyek méltán szereztek nagy hírnevet. Ilyenek voltak: a gr. Esterházy-család tata-bicskei és pápa-ugodi uradalmai, az Esterházyak Lendva menti uradalma, Koburg herceg javorinai uradalma stb. Híres volt gr. Nádasdy Ferenc bakonynánai, gr. Pálffy szomolányi és vittenci, Pálffy herceg malackai, Festetics herceg keszthelyi uradalma. Ezeken a területeken gondos vadóvás volt és a vadlelövést is már akkor a vadgazdálkodás követelményeinek megfelelő mértékben folytatták. Ezek a gazdag uradalmak megfelelően képzett vadászszemélyzetet alkalmaztak. {III-636.} A vad téli etetéséről kielégítő mértékben takarmányozással gondoskodtak. Ugyanakkor a községi vadászterületek bérlői – mivel bérletük csak meghatározott időre szólt – gyakran meggondolatlan, rablógazdálkodást folytattak.

Vadászok (1910-es évek). Müllner János felv.

Vadászavatás, Mezőhegyes

Vadgazdálkodási célokat szolgáltak a vadaskertek, amelyek igen nagy számban működtek. Az ország területén több mint 200 vadaskert és kb. 100 fácános volt. Minden nagyobb uradalom gazdája természetesnek tartotta, hogy kastélya körül a szépen gondozott angolkert mellett fácános- és vadaskert is legyen. A vadaskertek szolgálták a vadtelepítés céljait, amelyek részben vérfelfrissítést, részben új vadfajok meghonosítását jelentették. Természetesen a vadaskertben vadásztak is. A vadtelepítés során került Magyarországra a muflon még a 19. században, majd az amerikai vapiti szarvas és a szika szarvas. Nem minden vadtelepítés volt sikeres (pl. a vapiti majdnem mindenütt elpusztult, csupán Javorinán tudott elszaporodni).

A vadgazdálkodásnak egyik fontos feladata volt ebben az időben a ragadozók és egyéb kártékonynak tekintett állatok elpusztítása. Ezt a feladatot nagyrészt a vadőrök, erdészek látták el. 1912-ben például 54 400 rókát, 249 farkast, 183 medvét, 37 hiúzt, 961 vidrát lőttek. De erre a listára került a borz, a vadmacska, a nyest is. Hasonló volt a helyzet a madarakkal. Azon, hogy a varjúfélékből több mint 417 ezret pusztítottak el, még nem csodálkozhatunk. Ami azonban mai szemmel nézve megdöbbentő az az, hogy 9776 sólyom, 8896 sas és majdnem 30 ezer bagoly esett áldozatul a ragadozóirtásnak. (Ha kételkedünk is egy kicsit a lőjegyzékek pontosságában, akkor is ijesztő ezeknek a ma már védett vadfajoknak a száma.) Tény viszont, hogy a hasznos vad számszerűleg és minőségileg is fejlődött. Ezeket az eredményeket láthatták az érdeklődők az 1910-ben Bécsben megrendezett vadászati kiállításon. Magyarország vadászati hírneve egyre növekedett, és ennek köszönhetően már ebben az időben egyre gyakrabban látogattak ide külföldi vadászok, főleg Nyugat-Európából. Vonzotta őket a medvevadászatok lehetősége, a kiváló agancsot fejlesztő szarvasbikák elejtésének reménye. Ebben az időben kezdték felismerni, hogy a vadászatban, vadgazdálkodásban milyen nemzeti érték rejlik. 1914-ben a külföldre kivitt élő és lőtt vad, valamint vadbőr értéke 5 571 331 korona volt. Ebben az időben egy szarvasbika lelövéséért 1400–2500 koronát fizetett a vendég vadász, így a medve lelövési díja 1000 és 3000 korona között mozgott. Vaddisznót 50, siketfajdot pedig már 30 koronáért lehetett lőni. Ezzel szemben álltak a kiadások, amelyek között szerepelnek a vadkártérítések. Ekkor a törvény rendelkezései értelmében a szarvas és a dám által a vetésekben vagy más gazdálkodási és erdészeti ágakban okozott kárért a vadászat jogosultja teljes kárpótlással tartozott. Nem kellett viszont megtéríteni a kártékony vad – ide tartozott a vaddisznó is – által okozott kárt azon elgondolás alapján, hogy az ilyen vadat saját területén a földbirtokos elpusztíthatta.

Hajtók lánca egy vadászaton

Mezőhegyesi vadászat (1930-as évek)

Hajtóvadászat az Andrássy család birtokán

Vadászati kultúránk, amely csak a 19. század végén indult – igaz akkor rohamos – fejlődésnek, a 20. század elején is fellendülőben volt. A vadászati irodalommal kapcsolatban elsőként a Vadászlapot kell megemlíteni, amelyet 1880-ban alapítottak, és 1920-ig minden hónapban 2 számmal jelentkezett. Kezdetben Egerváry Gyula, majd halála után Sugár Károly szerkesztette. Még viszonylag kevés vadászati írás jelent meg ebben az időben. Ezek között jelentős Illés Nándor: Vadőr (Bp., 1907), Lakatos Károly: A vadász mesterség (Bp., 1903) c. könyve, illetve Egerváry Gyula, Hőnig István, Szalay Béla, Rodiczky Jenő szakírói {III-637.} tevékenysége, akiknek cikkei többnyire a Vadászlapban jelentek meg.

Már ebben az időben jelentek meg olyan úti- és vadászati beszámolók, amelyeket idegen földrészeken járt magyar vadászok írtak. (Koburg Fülöp herceg [írói nevén Cariudo]: Vadászatok négy világrészben és Almásy László: Vándorutam Ázsia szívében.)

A 20. század elején az 1881-ben alapított Országos Magyar Vadászati Védegyleten kívül megalakult az Országos Magyar Vadászszövetség (1903), majd a „Hubertus” Magyar Vadászok Országos Egyesülete (1917).

Számos vadászati tárgyú műalkotás született, pl. ifj. Markó Károly: Diana vadászata, Glatz Oszkár: Velence tavi vadászatok, Lotz Károly: Diana és Acteon, Vaszary János: Agarászat, Szinyei Merse Pál: Oculi, Stróbl Alajos: A budavári Mátyás király szoborcsoport.

A vadászati kultúra mérföldkövei a vadászati kiállítások. Ilyet rendeztek már Budapesten 1881-ben és 1896-ban is a millenniumi kiállítás alkalmával. A korszak legnevezetesebbje a bécsi kiállítás 1910-ben.

Az 1883. évi XX. tc. a vadászati jogról, a vadak által tett károk megtérítéséről, a vadászati tilalmakról, a hivatalból való vadászatról, végül a vadászati kihágások és azok büntetéséről, valamint az ezekkel kapcsolatos eljárásról szóló fejezetek szerint tárgyalta a vadászati jogot. A törvény rendkívül időtállónak bizonyult, mert kisebb és az 1945-ben történt nagyobb módosításoktól eltekintve egészen 1957-ig hatályban volt.