Az intézetek

Az MTA Központi Fizikai Kutató Intézetét (KFKI) 1950-ben hozták létre Budapesten. 1954-ben megalakult az MTA Atommag Kutató Intézete (ATOMKI) Debrecenben, 1958-ban a Műszaki Fizikai Kutató Intézet (MÜFI) Budapesten, {IV-94.} majd a debreceni Napfizikai Obszervatórium, 1959-ben pedig a budapesti Izotóp Intézet. Az MTA kutatócsoportokat foglalkoztatott az egyetemeken is: Elméleti Fizikai Tanszéki Kutatócsoport (ELTE), Elméleti Fizikai Kutatócsoport (BME), Lumineszcencia és Félvezető Tanszéki Kutatócsoport (JATE), az Orvostudományi Egyetem Kristályfizikai Tanszéki Kutatócsoportja, a BME Kristálynövesztési Tanszéki Kutatócsoportja. A budapesti tudományegyetemen 1947-ben megkezdődött a fizikus kutatók képzése, az első évfolyam 1952-ben végzett. A fizikusokat képeztek még a debreceni és a szegedi tudományegyetemen is. Míg az egyetemeken egyéni teljesítményre alapozott kutatás folyt továbbra is, az intézetekben a világon egyre inkább elterjedő csoportos kutatások is nagy lehetőséghez jutottak. Ezért jutott nagy szerep a tudományos munka szervezéséhez értő egyéniségeknek, így Kovács István, Pál Lénárd, majd Berényi Dénes, Kiss Dezső és Szegő Károly játszott tudományszervező szerepet.

Kovács István (1913–1996) volt a KFKI első igazgatója. Fő kutatási területe az elméleti molekulaspektroszkópia volt. A kétatomos molekulák elméleti modellezésével, illetve a finomszerkezeti mérések interpretálásával foglalkozott. 1969-ben a kétatomos molekulák színképeinek tanulmányozásáról megjelent angol nyelvű monográfiája (Rotational structure in the spectra of diatomic molecules) nemzetközileg elismert alapmű.

Simonyi Károly (1916–) Kovács István igazgatósága idején Jánossy Lajossal a KFKI igazgatóhelyettese. Jelentősebb eredményei a fúziós energiatermelés elvi lehetőségével kapcsolatosak, vezetése alatt készült el az első hazai magfizikai részecskegyorsító a KFKI-ban. A nemzetközileg is elismertek az Elméleti villamosságtan (1952) és az Elektronfizika (1965), valamint A fizika kultúrtörténete (1978) c. könyvei.

Pál Lénárd (1925–) kutatási területe a szilárdtestfizika, a neutronfizika és valószínűség-elmélet.

Kiss Dezső (1929–) a KFKI-ban Jánossy Lajos mellett müon-élettartam mérésben vett részt, Dubnában Ilja Mihajlovics Frank (Nobel-díjas) mellett magreakciók mechanizmusával foglalkozott. Az 1970-es évek óta részecskefizikai mérésprogramokon dolgozik. 1976-ban a dubnai Egyesített Atomkutató Intézet aligazgatója, 1989-ben főigazgatója lett. Az óriási méretű neutrínó-detektor építésének elindítója Dubnában és Szerpuhovban. Részt vett a Bajkál-tavon végzett neutrínó-detektálási kísérletekben. Ezekkel a mérésekkel a laboratóriumban elérhetetlen információkat lehet nyerni a részecskefizikában és kozmológiában kulcsszerepet játszó elemi részről (detektálják például a szupernova-robbanás után a távoli naprendszerekből érkező részecskéket).

Berényi Dénes (1928–) magspektroszkópiával, majd ion-atom ütközések fizikájával és alkalmazásával foglalkozott. 1976-tól az ATOMKI igazgatója, a nukleáris atomfizikai osztály vezetője. Legismertebb műve az Atomkorban élünk (1977).

Jánossy Lajos (1912–1970) az 1950–1960-as évek magyar fizikájának meghatározó alakja volt. 1947-ben a dublini Institute for Advanced Studies kozmikus sugárzási laboratóriumának vezetője lett. 1950-ben hazatért Magyarországra (ahol csak 6 éves koráig élt). 1951-ben az MTA-KFKI Kozmikus Sugárzási Laboratóriumának vezetője lett. A KFKI-ban 1956-ig igazgatóhelyettes, majd 1956-tól 1970-ig az intézet igazgatója volt. 1956-tól haláláig tagja volt a dubnai Egyesített Atommagkutató Intézet tanácsának. Jánossy tudományos munkássága a kozmikus sugárzás területe mellett kiterjedt a statisztikus folyamatok és mérések elméletére, a relativitáselmélet és kvantummechanika alapjainak az elemzésére. Kísérleteket vezetett a fény kettős természetének a vizsgálatára. A kozmikus sugárzás területén felfedezte az {IV-95.} ún. áthatoló záporokat, majd a lokális és kiterjedt záporok vizsgálatában vett részt.