A proletárdiktatúra

Az 1919. március 21-én megalakult kormány, amely a Forradalmi Kormányzótanács nevet vette fel, az országot Tanácsköztársasággá nyilvánította. Március 22-én megjelent „Mindenkihez!” című kiáltványa a kommunisták programját tartalmazta. A kormányzótanács elnöke ugyan a mérsékelt szociáldemokratának számító Garbai Sándor lett és a kormány a vezető szociáldemokrata és kommunista politikusok nagyon ingatag és bizonytalan koalícióján alapult, a legtöbb hatalom azonban Kun Béla külügyi népbiztos kezében összpontosult. Személyén keresztül már kezdettől fogva döntő pozícióhoz jutottak a Szovjet-Oroszországból hazatért magyar kommunisták (Cserny József, Karikás Frigyes, Münnich Ferenc stb.). A proletárdiktatúra létrejöttét márciusban széles körű rokonszenv övezte. A békés hatalomátvétel mindenkit meglepett. Károlyiékat éppúgy mint a kommunistákat. Az utóbbiak végül azzal magyarázták az erőszakos forradalom elmaradását, hogy a munkásság és az agrárnépesség olyannyira kiábrándult a polgári demokráciából, hogy elfogadta a kommunista programot. Mint utóbb kiderült, ez a vélekedés súlyos tévedésnek bizonyult. Miután az új hatalom a Vix-jegyzék elutasítása után jött létre, a tisztikar, a birtokos rétegek, a kispolgárság úgy tartották, hogy az új rendszer puszta léte is szembenállást jelent a Magyarországra erőszakolt párizsi döntésekkel, így kezdetben támogatták a Forradalmi Kormányzótanácsot. Az új hatalom létét a világforradalom megvalósítására és a szoros szovjet–orosz kapcsolatra alapozta. Ennek legfőbb képviselője Kun Béla volt, akit Lenin személyesen is ismert. A kezdeti támogatottságot jelezte, hogy Moszkva mellett Bécs is elismerte a Tanácsköztársaságot és a régi külügyi apparátus március 21. után még hónapokig szolgálta a tanácskormányt. Az új államhatalmi intézmények a tanácsrendszer és az április 3-án kihirdetett ideiglenes alkotmány alapján jöttek létre. A legfőbb törvényhozó hatalmat a Tanácsok Országos Gyűlése képviselte, amit a Forradalmi Kormányzótanács hívott össze először június 14-re. A küldötteket az április 7-i országos tanácsválasztások után a városi és megyei tanácsok, valamint a szakszervezetek delegálhatták. A választások nyomán létrejött tanácsok összetétele a városokban, különösen Budapesten megfelelt a kormányzótanács várakozásainak, amennyiben azokat főképp a kommunistákhoz tartozó, vagy velük rokonszenvező ipari munkások alkották. Vidéken más volt a helyzet. Az ottani tanácsokban a birtokos parasztság, a közigazgatás képviselői is jelen voltak, helyenként a régi elöljáróságok egyszerűen kimondták tanáccsá alakulásukat. Miután a Tanácsok Országos Gyűlése a proletárdiktatúra fennállása alatt csak egyszer ülésezett, a Forradalmi {I-44.} Kormányzótanács kezében volt a legfőbb hatalom. Azon belül is a kommunista vezetők egy szűkebb köre hozta meg a legfontosabb döntéseket. A Budapesti Központi Munkástanács javaslatait a kormányzótanács mindig figyelembe vette. A fővárosi szervezett munkásságot tömörítő hatalmi-politikai szerv volt az egyetlen olyan intézmény, amely a kormányt bizonyos fokig ellenőrizhette. Az új államrend biztonságáért a régi csendőrség és rendőrség megszüntetése után létrehozott Vörös Őrség felelt. Tagjaik sorába sokan a régi rendfenntartó alakulatokból kerültek. A Vörös Őrségen belül a kommunista párt korábbi fegyveres őrségének tagjaiból, melyhez kétes hírű, kalandor elemek is csatlakoztak, létrehozták később a Belügyi Népbiztosság politikai nyomozó osztályához tartozó, a lakosság által csak Lenin-fiúknak nevezett különleges osztagot. Ezek a különítményesek már külső megjelenésükben is félelmet keltettek (bőrkabát, Lenin-sapka, derékszíj, több oldalfegyver). Noha kezdetben romantikus, elszánt forradalmároknak tartották őket, később a vörösterrorban játszott szerepük miatt a közhangulat ellenük fordult. Márciustól kezdve a megyeszékhelyeken forradalmi törvényszékeket szerveztek. Ezek feladata a politikai jellegű ügyek (a Forradalmi Kormányzótanács rendeleteivel szemben fellépő „ellenforradalmárok” vétségeinek) tárgyalása volt. A törvényszékek tagjait szinte kizárólag csak az ipari munkásság köréből toborozták. A proletárdiktatúra vörösterrorja és a Nemzeti Hadsereg tiszti különítményesei által végrehajtott fehérterror megítélése, értékelése, az áldozatok száma a magyar történettudomány máig vitás kérdései közé tartozik. A Horthy-korszak ideológusai a vörösterror rémtetteit, az áldozatok számát eltúlozták, míg a tiszti különítményesek által végrehajtott erőszakoskodásokat a különleges helyzetből fakadó szükséges rosszként, a társadalom forradalomellenes beállítottságának szélsőséges megnyilvánulásaként tekintették. Az 1945 utáni marxista–sztálinista történetírás viszont, a vörösterrorról mintegy megfeledkezve, a Horthy-rendszer erőszakos hatalomra jutására és az ellenforradalmi cselekmények aprólékos vizsgálatára helyezte a hangsúlyt. Mindenképpen helytálló lehet az a megállapítás, miszerint a vörösterror nagy szerepet játszott a proletárdiktatúra bukásában, mert hatására a vidéki lakosság szinte teljes egészében, de a fővárosi polgári rétegek is nagymértékben szembefordultak a Tanácsköztársasággal. A Nemzeti Hadsereg különítményeseinek ezt követő tevékenysége később jelentősen hátráltatta a Horthy-rendszer konszolidációját, hiszen a jogrend és a személyi, valamint a vagyoni biztonság csak 1920 végére állt helyre. A két terrorhullámot tekintve az áldozatok és megkínzottak száma közel azonosnak tekinthető (1000 fő alatt), de az internálótáborok felállításával az ellenforradalmi rendszer által meghurcoltak száma több mint tízezer főre nőtt. A pontos áttekintést az is nehezíti, hogy számos gyilkosság és egyéb erőszakos cselekmény felderítetlen maradt.

A Tanácsköztársaságot ünneplő tömeg, 1919. március 23.

A Forradalmi Kormányzótanácsnak hasonló gazdasági nehézségekkel kellett megküzdenie, mint a Károlyi-rendszernek. Annál is inkább, mert a párizsi békekonferencia értelmében az antant 1919 tavaszán saját haderőit ugyan visszavonta Szovjet-Oroszországból és az Ausztria elleni blokádot is feloldották – attól tartva, hogy az ellátási nehézségek miatt Ausztriában is forradalom tör ki –, a Magyarország elleni blokádot azonban továbbra is fenntartották.

A forradalmi kormányzat a gazdaságpolitikában {I-45.} is a szovjet bolsevik mintákat tekintette követendőnek, ennek megfelelően megkezdte az államosításokat. Március végén szocializálták a bányákat, a húsz munkásnál többet foglalkoztató üzemeket, majd a bankokat és pénzintézeteket. Az államosítást kezdetben a Szocializálási Népbiztosság iparági szakosztályai irányították, később a májusban létrehozott Népgazdasági Tanács. Június végére már egész iparágakat vontak állami ellenőrzés alá. Ez a folyamat Budapesten és a nagyobb városokban jóval gyorsabb volt, mint vidéken, miután a rendszer főleg a fővárosban és a nagyobb ipari központokban rendelkezett olyan kommunista szakembergárdával, akiket az üzemek élére lehetett állítani. Június közepére Varga Jenő nemzetközi hírű közgazdász, a szociális termelés népbiztosa arról számolt be a Tanácsok Országos Gyűlésén, hogy az ipari és a pénzügyi élet területén az állami tulajdon már döntő súllyal rendelkezik. Az állam megnövekedett és erősen központosító gazdasági szerepe természetesen megnövelte a bürokrácia létszámát. Ez számos esetben áttekinthetetlenné tette a termelést, az elosztást és a rendeletek végrehajtását. A kormány 1919. április 4-én rendeletben intézkedett a földreformról. A közép- és nagybirtok állami tulajdonná vált. Meghagyták magántulajdonban a már kiosztott kis- és középbirtokokat, azt azonban határozottan megtiltották, hogy a köztulajdonba vett birtoktesteket és azok felszereléseit bármilyen módon felosszák. Elrendelték a központi tulajdonba vett földek kollektív kezelését, amit a mezőgazdasági proletariátus szövetkezetekbe való tömörítésével képzeltek el. A rendelet végrehajtásának lebonyolítására többnyire volt mezőgazdasági cselédekből álló úgynevezett birtokrendező és termelést biztosító tanácsokat állítottak fel. Miután a rendszernek nem voltak saját agrárszakemberei, az új szövetkezetek élére a birtokok régi vezetőit állították (földbirtokosok, intézők, bérlők), ami nagy ellenérzést váltott ki a falusi lakosság körében. A proletárdiktatúra földreformja a gyakorlatban azt jelentette, hogy a száz holdnál nagyobb uradalmi szőlőket az addig is ott dolgozó uradalmi cselédség birtokába adták, ezenkívül semmiféle más földosztás nem történt. Júniusra mintegy 6 millió katasztrális hold került állami kézbe. A földreform hasznát csak az uradalmi cselédség látta, akik a magyar agrárnépességnek csak töredékét alkották. A földosztásból kimaradtak a mezőgazdasági munkások, a törpebirtokon gazdálkodók. A nagyobb birtokkal rendelkező parasztok viszont attól tartottak, hogy földjeiket kollektivizálni fogják. A mezőgazdasági munkások szövetkezeti tagsága éppúgy tiltva volt, mint napszámosként való alkalmazásuk. A parasztság széles rétegei becsapva érezték magukat. A tanácskormány ellen szervezkedő politikai erők széles körű vidéki támogatottsággal rendelkeztek. Miután a nagybirtokrendszer felszámolása nem járt együtt a földosztással, a rendszer nem tudta megnyerni az agrárnépességet. Az elhibázott földreform nagyban hozzájárult a proletárdiktatúra bukásához. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a parasztság zöme csak saját szükségletére termelt. A föld- és házadó májusi eltörlése pedig – amely a birtokos parasztság megnyerésére irányult – éppen ellenkező hatást váltott ki, mert az adózás mégiscsak a magántulajdon és a birtoklás valamiféle állami elismerésének számított. A föld- és házadó eltörlését a kisajátítás első fázisának tekintették. A proletárdiktatúra vezetése leginkább a szociál- és oktatáspolitika terén ért el olyan eredményeket, melyek a polgári demokrácia idején megindított reformok {I-46.} folytatását jelentették. A mintegy 300%-os ipari és 80%-os közalkalmazotti béremelések, az országosan egységesen megállapított napszámbérek, a többletteljesítmény jutalmazása az ipari üzemekben, a lakbérek 20%-os csökkentése a közhangulat érezhető javulását hozta. Nem úgy a meghirdetett a fenntartott általános szesztilalom, amivel csak annyit értek el, hogy felvirágzott az illegális szeszcsempészet és -kereskedelem. Az élelmiszer-ellátás terén a helyzet semmit sem javult. Fehérpénzen vidéken nem lehetett élelmiszerhez jutni, ezért kialakult a természetbeni csere. A városlakók vidéki beszerző körútjaik során ruházati és iparcikkeket cseréltek élelmiszerre. Az életkörülmények, különösen a közellátás romlása tovább erősítette a rendszerrel szembeni elégedetlenséget. Az oktatáspolitika terén felszámolták az egyház meghatározó szerepét, ami a papság heves ellenállásába ütközött. Minden egyházi, községi és magániskolát, továbbá a templomok kivételével az egyházi vagyont (földek, bérletek, házak, értékpapírok stb.) államosítottak, de a szabad vallásgyakorlást nem korlátozták. Mindezek az iskolai kötelező imádkozás eltörlésével, a nyolcosztályos ingyenes és kötelező elemi oktatás kiépítésének tervével, új tankönyvek, tantervek, tantárgyak bevezetésével, középiskolai diákdirektóriumok felállításával egyszerre jelentették az állam és az egyház teljes szétválását, valamint az oktatási rendszer demokratizálását.

Kun Béla csepeli munkásokat agitál

A Tanácsköztársaság létrejöttét a párizsi békekonferencián a győztes hatalmak kezdettől fogva elutasítóan fogadták. Noha már 1919 márciusában voltak olyan vélemények, hogy az ország ellen katonai intervenciót kell szervezni, a Tízek Tanácsa ekkor még megelégedett a gazdasági blokád fenntartásával. Kun Béla március 24-i, a négy nagyhatalom vezetőjéhez címzett jegyzékében kinyilvánította ugyan a Tanácsköztársaság békés szándékait és elismerte a belgrádi katonai egyezmény érvényességét, a március 20-i Vix-jegyzéket azonban elutasította. Ez mégsem hozta meg az antant katonai fellépését, mert Párizsban tartottak attól, hogy a beavatkozás tovább szítja a forradalmi elégedetlenséget, ami átterjedhet Ausztriára és Németországra, veszélybe sodorva ezzel a békekonferencia munkáját. A budapesti helyzet alaposabb felmérése érdekében 1919. április 4-én Jan Christian Smuts angol tábornok, dél-afrikai politikus vezetésével antantbizottság érkezett Budapestre, ahol többször is találkozott a Kun Béla vezette magyar delegációval. Smuts feladata az volt, hogy rávegye a magyarokat, hogy fogadják el a Vix-jegyzékben lefektetett pontokat, mert a leendő semleges övezet nem lesz államhatár Románia és Magyarország között. A tábornoknak némi engedményre igen (a román–magyar semleges övezet és a demarkációs vonal kiigazítása, a gazdasági blokád feloldása), megállapodás megkötésére azonban nem volt meghatalmazása. Miután Kun Béla félreérthetetlenül közölte, hogy a jegyzék elfogadása a rendszer bukását jelentené, továbbá magyar részről módosításokat javasolt (a román egységek a belgrádi egyezményben előírt vonalon maradnak, a semleges zónában magyar közigazgatás lesz, Szeged és Arad magyar fennhatóság alá kerül), ezért csak annyiban maradtak, hogy Smuts a magyar álláspontot a békekonferencia elé terjeszti. Smuts jelentésében támogatta a módosító javaslatokat és ellenezte a katonai beavatkozást, a békekonferencia vezető testületei azonban nem foglalkoztak ezzel, mert a német békeszerződés és az olasz területi követelések kapcsán a győztesek között ekkor kirobbant súlyos {I-47.} ellentétek teljesen háttérbe szorították a magyar ügyeket. Miután a békekonferencián a történelmi Magyarország elcsatolandó területeinek nagyságáról és hovatartozásáról már döntöttek és Franciaország Duna menti szövetségeseire bízta az ország elleni katonai beavatkozást, a román és a cseh intervenció szabad utat kapott. Ennek megfelelően 1919. április 16-án a román, április 27-én a csehszlovák hadsereg lendült támadásba. Utóbbi május elsejére elérte a Salgótarján–Miskolc–Sátoraljaújhely vonalát. A román haderők május 1-jén Máramarosnál összeköttetést létesítettek a csehszlovákokkal és még ugyanaznap elérték a Tisza vonalát. A két hadsereg előrenyomulása azt jelentette, hogy Debrecen, Miskolc és Salgótarján idegen megszállás alá került. A jugoszláv haderő csupán azért elégedett meg Makó és Hódmezővásárhely elfoglalásával, mert erőiket a Romániával, a Bánát megosztása körül zajló konfliktusra tartogatták. A március végétől szerveződő Vörös Hadsereg sehol sem tudott komolyabb ellenállást kifejteni. A gyors román és Csehszlovák előrenyomulás miatt a Forradalmi Kormányzótanács április 20-án a forradalom védelme jelszavával fegyverbe hívta a budapesti és vidéki munkásságot. Mindenhol agitációs-toborzó gyűléseket tartottak. A tiszántúli haderők főparancsnokává Böhm Vilmost, vezérkari főnökévé a kiváló felkészültségű, nagy katonai tapasztalatokkal rendelkező Stromfeld Aurél ezredest nevezték ki. Ennek nyomán a hadsereg újjászervezése felgyorsult, a frontokkal érintkező, hátországi területeken a Szamuely Tibor által vezetett különítményesek rendkívüli terrorral tartották fenn a rendet.

Stromfeld Aurél és Böhm Vilmos

Román tisztek Magyarországon

Felfegyverzett munkászászlóalj díszszemléje

A katonai erőfeszítések és a hadsereg tisztikarában végrehajtott személycserék, valamint a budapesti szervezett ipari munkásság szinte teljes mozgósítása eredményeképpen az átszervezett Vörös Hadsereg északi hadjárata során június 10-re felszabadította a csehszlovák hadsereg által elfoglalt felvidéki magyar városokat, Bártfáig jutott. Különös jelentősége volt az 1919. június 11-i kassai bevonulásnak, melyen részt vett Garbai Sándor és Kun Béla is. A város lakosságának zöme felszabadítóként, a kommunisták a világforradalom katonáiként üdvözölték a Vörös Hadsereg egységeit. A sikeres északi hadjárat következményeképpen, moszkvai javaslatra és magyar előkészítéssel június 16-án Eperjesen kikiáltották a szlovák Tanácsköztársaságot, amit a csehszlovák állam vezetői Prágában a magyar fennhatóság visszaállításaként értékeltek. Ez annyiban fedte a valóságot, hogy a Szlovák Tanácsköztársaság vezetői nagyrészt olyan internacionalisták voltak, akik Budapestről érkeztek. Miután a Vörös Hadsereg egységei a román erőket is jelentősen visszavetették, a békekonferencia vezetői június 13-án jegyzékben követelték a magyar csapatok kivonását a Felvidékről, cserébe a román haderő visszarendelését ígérték. Napjainkig tartó vitát kavart az, hogy a Forradalmi Kormányzótanács miért fogadta el a Georges Clemenceau által aláírt jegyzéket, miután a Vörös Hadsereg visszavonását nem követte a román csapatok kivonulása. Ellenkezőleg, a későbbiekben a fővárost is elfoglalták, és köztudott, hogy csak 1919 novemberében hagyták el az országot. 1919 nyarán Magyarországon abban mindenki egyetértett, hogy az új államhatárok mindenképpen egy életképtelen országot hoznak létre, de a proletárdiktatúra vezetői előtt a breszti béke példája lebegett: a jegyzék elfogadásával időt lehet nyerni a Tanácsköztársaság számára rendkívül kedvezőtlen nemzetközi politikai helyzetben (sem a világforradalom, {I-48.} sem a katonai összeköttetés nem valósult meg Szovjet-Oroszországgal). A Kun Béla vezette rendszer egyszerűen nem volt olyan helyzetben, hogy bármiféle feltételt támaszthatott volna, mert nem tudta azokat megfelelő katonai és gazdasági erővel alátámasztani. Nem beszélve arról, hogy ekkorra már az országon belül széles társadalmi rétegek nemcsak hogy szembefordultak a proletárdiktatúrával, de annak bukását kívánták. Bécsben a gróf Bethlen István által szervezett Antibolsevista Comité (ABC) körül csoportosuló konzervatív nagybirtokosok, a régi rendszer néhány politikusa, kiegészülve radikális, jobboldali katonatisztekkel, Szegeden a gróf Károlyi Gyula, majd Pattantyús Ábrahám Dezső vezette, eredetileg Aradon megalakult ellenkormány máris a proletárdiktatúra bukása utáni időkre készültek. Mindezek mellett széles körű országos elégedetlenség bontakozott ki a Forradalmi Kormányzótanáccsal szemben, amit a Duna–Tisza közi parasztlázadások, vagy a június elején kezdődött és az egész Dunántúlt megbénító általános vasutassztrájk jelzett. Június közepén már a csepeli munkásság is sztrájkolt, ami mutatta, hogy a proletárdiktatúra vezetőitől ekkorra már az ipari munkásság egy része is elpártolt. A rendkívül súlyos katonai és belpolitikai helyzetben, valamint a Vörös Hadsereg felvidéki visszavonulása és a románok elleni sikertelen szolnoki ellentámadása (1919. július 20–28.) után a Forradalmi Kormányzótanács augusztus 1-jén lemondott és átadta a hatalmat egy szakszervezeti vezetőkből alakítandó kormánynak. A Forradalmi Kormányzótanács zöme, családtagokkal együtt Ausztriába menekült, miután az osztrák kormánytól menedékjogot kaptak. Ezzel Magyarországon végérvényesen megbukott a proletárdiktatúra, amely a polgári demokratikus rendszer után a második kísérlet volt arra, hogy az összeomlás utáni Magyarország mély válságából kiutat találjanak. A proletárdiktatúrát követő rendszert nemcsak azért kell ellenforradalminak tekintenünk, mert a polgári demokratikus forradalom és a Tanácsköztársaság tagadására épült, hanem azért is, mert a két sikertelen forradalmi kísérlet mögött álló társadalmi erőkre (munkásság, kispolgárság, radikális értelmiség, a mezőgazdasági proletariátus stb.) nem támaszkodhatott. A korszak nagy tragédiája, hogy a történelmi Magyarország területi felbomlása egybeesett az ország mélyreható belső átalakításáért küzdő polgári demokratikus rendszer, valamint az ezt radikálisan meghaladni kívánó proletárdiktatúra időszakával. Ebből következően a történelmi Magyarország bukásáért jórészt 1918–1919 forradalmi erőit okolták, ami ugyan csak kis részben fedte a valóságot, de a Horthy-rendszer jellegét 1944-ig alapvetően meghatározta.

A Vörös Hadsereg egyik páncélvonata

A Vörös Hadsereg bevonulása Kassára. 1919. június 6.