A konszolidáció útján

A Forradalmi Kormányzótanácsot 1919. augusztus 2-án felváltó, Peidl Gyula vezette ún. szakszervezeti kormány (a tizenkét tagú testület több mint fele mérsékelt irányvonalat képviselő szociáldemokrata politikusból és szakszervezeti vezetőből állt) hatnapos fennállása alatt ugyan célul tűzte ki a polgári demokratikus berendezkedés és a konszolidáció elindítását, de ehhez sem a proletárdiktatúrával szembehelyezkedő erők, sem a nagyhatalmak támogatását nem tudta megszerezni. A kormánynak arra jutott ideje, hogy visszaállítsa a régi bíróságokat. Elkezdődött a csendőrség és a rendőrség újjászervezése, az államosított üzemeket, épületeket visszaadták tulajdonosaiknak. Miután a Peidl-kormány katonai erővel nem rendelkezett, így semmit sem tudott tenni a jogrend helyreállítása érdekében, a jobboldali tiszti különítményesek akadálytalanul folytatták hajtóvadászatukat a proletárdiktatúrában részt vett kommunisták ellen. Az ún. fehérterror nyomán 1920 őszére a kivégzettek, megkínzottak és internáltak száma több ezerre nőtt. Ez nagy nemzetközi felháborodást váltott ki, ami jelentősen nehezítette a rendszer törvényesítését. Az ellenforradalmi terror jórészt a magyarországi zsidóság ellen irányult, mert a proletárdiktatúra vezető szerveiben kétségkívül túlreprezentált zsidó származású politikusok vélt vagy valós bűneiért a társadalom egy része a zsidóság egészét okolta. Őket tették felelőssé a háborús vereségért, a bolsevizmus hatalomra jutásáért, sőt, a történelmi Magyarország felbomlásáért is.

A Duna–Tisza közének megszállása után a román királyi haderő 1919. augusztus 4-én és 5-én bevonult Budapestre, ahol novemberig semmi sem történhetett a város katonai parancsnokának tudta és engedélye nélkül. A román katonaság által nap mint nap végrehajtott fosztogatások, gépek, felszerelések, vasúti kocsik, élelmiszerek tervszerű elrekvirálása – melynek bizonyos mértékig gátat szabott az ekkor Budapesten tartózkodó antant tábornoki bizottság és személy szerint H. H. Bandholtz amerikai tábornok fellépése – jól mutatta, hogy a Peidl-kormány kezében nem volt tényleges hatalom. 1919. augusztus 6-án a Budapesten tevékenykedő ellenforradalmi erők egyik csoportja, a fehér Ház nevű szervezet, Fiedrich István mérnök, gyártulajdonos és Csilléry András fogorvos vezetésével, valamint román katonai puccsot hajtott végre. Másnap Habsburg József főherceg Friedrich Istvánt miniszterelnökké nevezte ki, ami azt jelentette, hogy a proletárdiktatúrát megdöntő politikai erők kormányzati pozícióhoz jutottak. Friedrich bizonyos fokú mérsékelt demokratikus reformokkal az 1918 előtti rendszer visszaállítását hirdette meg. A miniszterelnök azonban nem kapta meg politikájához a szükséges nagyhatalmi támogatást, bár kormányát a november 24-i végső lemondásáig háromszor is átalakította, bevonva olyan, az antant számára is elfogadható politikusokat, mint Lovászy Márton, báró Korányi Frigyes, vagy Pekár Gyula. Friedrich Istvánról köztudott volt, hogy IV. Károly feltétlen híve, ezért legitizmusa miatt nem számíthatott nemzetközi elismerésre. A Friedrich-kormány helyzetét súlyosbította az is, hogy a szegedi ellenkormány által szervezett és Horthy Miklós ellentengernagy, Eckhardt Tibor, Gömbös {I-50.} Gyula, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Prónay Pál stb. által irányított, úgynevezett nemzeti hadsereg a Dunántúlra vonulva és ott berendezkedve olyan hatalmat épített ki, melyet a kormány semmilyen módon sem tudott ellenőrizni. A Horthy Miklós által vezetett fővezérség az országot katonai kerületekre osztotta. Adókat szedett, megszabta a polgári bíráskodás és közigazgatás menetét, toborzásokat hajtott végre, melyek eredményeképpen a nemzeti hadsereg létszáma 1919 őszére megközelítette a tízezer főt. Az országon belül uralkodó több hónapos anarchia, a magyar belpolitikai élet és a pártok újjászerveződése, valamint a román hadsereg kivonásának követelése (döntően Anglia részéről, mérsékelendő a Duna-medencei francia hegemóniát) szükségessé tette a rendszer törvényesítését és nemzetközi elismerését. A nagyhatalmak célja ezzel természetesen az volt, hogy az országgal kötendő békét, egy szuverén, belső támogatottsággal rendelkező és a szomszédai által is elismert magyar kormány írja alá, mert ennek elmaradása a térség háború utáni új rendjét veszélyeztette. A nagyhatalmak képviselői egy koalíciós kormány létrehozására gondoltak, amelyben jelen vannak a konzervatív, birtokos, jobboldali csoportok a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja – KNEP – köré szerveződve, a kis- és középbirtokos, valamint a nagybirtokosság képviselői. Előbbiek a Nagyatádi Szabó István-féle kisgazdapárt, az utóbbi csoport pedig a nagybirtokosok érdekvédelmi egyesülete, az OMGE – Országos Magyar Gazdasági Egyesület – védnökségével 1919 szeptemberében újjáalakult egyesült Kisgazda és Földmíves Párt köré tömörültek. A birtokos parasztság két nagy pártja Országos Kisgazda és Földmíves Párt néven egyesült 1919. november 29-én, de mindvégig fennállt az ellentét a radikális földosztást követelő nagyatádi Szabó István-féle szárny és a módosabb birtokosokat képviselő sokorópátkai Szabó István, Rubinek Gyula és Mayer János vezette csoport között. A koalíciós kormányzás szélesebb megalapozása érdekében szóba jöhettek még a polgári liberálisok, valamint a szociáldemokraták mérsékeltebb csoportjai is, bár a velük való együttműködéstől kezdetben mind a kisgazdák, mind a KNEP vezetői mereven elzárkóztak.

A Friedrich-kormány (Friedrich István az ülő sorban középütt)

A Huszár-kormány (Huszár Károly az ülő sorban középütt)

Sir George Clerk angol diplomata, a békekonferencia követeként 1919. október 23-án azért érkezett Budapestre, hogy a magyar belpolitikai élet összes jelentősebb szereplőjével egy lehetőleg polgári liberális, koalíciós kormány létrehozásáról tárgyaljon, aminek egy országos választás lebonyolítása, nemzetgyűlés létrehozása, az államfői tisztség betöltése és a békeszerződés aláírása a feladata. Clerk, áttekintve belpolitikai élet meghatározó erőit, bevonta a tárgyalásokba a siófoki fővezérséget is, mert a KNEP és a kisgazdák több politikusa is attól tartott, hogy Horthy katonai diktatúrára készül. Miután az angol diplomata november 5-én a pártok vezetőivel megegyezett a legfőbb alapelvekben, a nagyhatalmak nyomására a csehszlovák csapatok kiürítették a jogtalanul megszállva tartott északkelet-magyarországi területeket, a fővárosból kivonuló román csapatokat november 16-án felváltották Horthy Miklós nemzeti hadseregének katonái. A koalíciós kormány hosszas huzavona után csak november 24-én alakult meg Huszár Károly vezetésével, aki eredetileg tanító volt, majd a Katolikus Néppárt politikusaként hírlapírói tevékenységet folytatott. Szónoki tehetségét kortársai ugyan sokra tartották, Huszár mégsem tartozott a KNEP vezető politikusai közé (gróf Teleki Pál, Szmrecsányi {I-51.} György, Ernszt Sándor stb.). mérsékelt, megfontolt személyisége azonban hatékony kiegyensúlyozó tényezőnek bizonyult. Kormányát koncentrációs kabinetnek nevezték, ami a koalíciós jellegre utalt. Ez annyit jelentett, hogy a KNEP négy politikusán kívül (Beniczky Ödön, Haller István, Friedrich István, Bleyer Jakab) két kisgazda (sokorópátkai és nagyatádi Szabó István), két polgári liberális (Bárczy István, Heinrich Ferenc) és egy szociáldemokrata (Peyer Károly) személyiség kapott miniszteri kinevezést. A kormány jelentősége abban állt, hogy azt a nagyhatalmak elismerték. Ennek következtében 1919. december 5-én visszarendelték az 1918-as fegyverszünet betartásának ellenőrzésére kiküldött szövetséges tábornoki bizottságot. Az antant kívánságának megfelelően a kormány az általános, egyenlő és titkos választójog alapján (minden férfi, aki betöltötte a 24. életévét, hat éve magyar állampolgár, fél éve egy helyen lakik, nők esetében szükséges volt még az írni-olvasni tudás is) 1920. január 25–26-ra kiírta az országos választásokat. A választási készülődés a terror és a megfélemlítés légkörében zajlott. A tiszti különítményesek megtámadták a Népszava és az Est szerkesztőségeit, nagyatádi Szabó Istvánt többször is megfenyegették, a politikailag gyanúsnak ítélt személyeket bírói ítélet nélkül internálótáborokba zárták. A szociáldemokraták tiltakozásul kiléptek a kormányból és a választásokon sem vettek részt. A magas, több mint 81%-os részvételi arányt (a szavazásra jogosultak száma több mint 3,1 millió volt) csak az árnyékolta be, hogy a Tiszántúl, valamint Baranya megye déli részének lakossága a román és a szerb megszállás miatt ekkor nem szavazhatott. A Kisgazdapárt megszerzett 77 mandátumával (amit a tiszántúli választások után növelni tudott 91-re) sikeresen ellensúlyozta a 76 mandátumot szerzett Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártját. A Keresztény Gazdasági és Szociális Párt egy nemzetgyűlési helyet szerzett, a liberális polgári nemzeti Demokrata Párt viszont Budapestről hat politikust küldhetett a törvényhozásba. Noha a liberális demokraták mozgástere az adott viszonyok között, a háború utáni általános liberalizmusellenes légkörben rendkívül szűkre szabott volt, 1922-ig mégis ez utóbbi párt jelentette a rendszer baloldali parlamenti ellenzékét. Az 1920. február 16-án összeült nemzetgyűlés legfőbb feladata az ország államformájának meghatározása és az ideiglenes államfő megválasztása volt. A nemzetgyűlés választási lehetőségeit megszabta Anglia és Franciaország február 5-i jegyzéke, mely szerint a Habsburg-ház egyetlen tagja sem választható államfővé. A továbbiakban, a békeszerződés aláírása után, a nemzeti királyság létrehozását megtiltották. Miután a köztársasági államforma szóba sem jöhetett, ideiglenes jelleggel a királyság fenntartása mellett kormányzói tisztség létrehozásáról döntöttek, amelyet a legfőbb állami főhatalomról szóló 1920. évi I. tc.-ben fektettek le. A kormányzói tisztséget ugyan átmeneti jelleggel alkották meg és a kormányzó jogait a királyi jogkörnél szűkebbre szabták (nemességet nem adományozhatott, dinasztiát nem alapíthatott, főkegyúri jogot nem gyakorolhatott), a hadsereg főparancsnoki tisztsége azonban megillette. Egy későbbi törvénymódosítás nyomán a honvédséget a törvényhozás utólagos jóváhagyásával külföldön is bevethette. A tisztségre egyetlen esélyes jelölt volt: Horthy Miklós, a nemzeti hadsereg főparancsnoka, aki mögé az összes jobboldali csoport, valamint a tiszti különítményesek is felsorakoztak. A kormányzóválasztás előzményeként, Ostenburg-Moravek Gyula tiszti {I-52.} különítményének tagjai február 17-én meggyilkolták Somogyi Bélát és Bacsó Bélát, a Népszava munkatársait, mintegy figyelmeztetve ezzel a Horthyval szembenálló politikai erőket. Mindezek után a nemzetgyűlés nagy többséggel és hét, gróf Apponyi Albertre leadott ellenszavazattal vitéz nagybányai Horthy Miklóst 1920. március 1-jén Magyarország kormányzójává választotta, aki több mint két évtizeden keresztül, 1944. október 15-ig viselte tisztségét. Személye az adott helyzetben megfelelt a KNEP királypárti csoportjainak és a kisgazdapártba tömörülő szabad királyválasztóknak is. Horthy, a Szolnok megyei középbirtokos, református nemesi család sarja, tengerésztiszti karriert futott be, melynek során kiterjedt nemzetközi kapcsolatokat alakított ki. 1919–14 között Ferenc József szárnysegédje, majd a Novara cirkáló parancsnokaként a Monarchia adriai flottájának egyik legtehetségesebb tisztje, 1918 februárjától a Monarchia flottájának főparancsnoka. Politikai kvalitásait tekintve meglehetősen középszerű volt, sokszor határozatlan és befolyásolható. Konzervatív, erősen antibolsevista, jobboldali nézetei miatt a parlamentáris rendszert leginkább szükséges rossznak tekintette, de mindvégig ragaszkodott az alkotmányos elvek és formák fenntartásához, ami a későbbiekben a fasizmus és a nácizmus teljes elvetését is jelentette.

Horthy Miklós az Országház előtt. 1919. november 16.

Ostenburg-Moravek Gyula (balról a második) tisztek egy csoportjával

Személye a rendszer szimbólumává vált, mert egyensúlyozó szerepet töltött be a nagybirtokos arisztokrácia és a tőkéscsoportok, valamint a katonatiszti–államhivatalnoki–középbirtokos rétegek között. Kormányzói tekintélyének kialakulásában és megszilárdulásában rendkívül nagy szerepe volt annak, hogy a konszolidáció éveiben kivonulhatott a mindennapi politizálásból, meghagyva azt a kiváló adottságokkal rendelkező gróf Bethlen Istvánnak. A kormányzó által kinevezett és a Simonyi-Semadam Sándor ügyvéd, katolikus néppárti politikus vezetésével március 15-én megalakult kormányban csak a választáson legjobban szerepelt két párt, a KNEP és a kisgazdák rendelkeztek miniszteri tárcákkal. A kormány legfőbb feladata a békeszerződés aláírása volt, ami után tiltakozásképpen le is mondott. A párizsi békekonferenciára meghívott magyar delegáció gróf Apponyi Albert vezetésével (tárgyalási főmegbízottként a delegáció tagjai voltak többek között gróf Teleki Pál, gróf Bethlen István, Popovics Sándor, báró Lers Vilmos, gróf Somssich László) 1920. január 7-én érkezett Párizsba és az angol miniszterelnök, Lloyd George közbenjárására Apponyi január 16-án szóban is kifejthette a magyar álláspontot. A franciául és angolul elmondott, olaszul összefoglalt beszédben, ami még Clemenceau szerint is ragyogó szónoki teljesítmény volt, Apponyi, lemondva a történelmi Magyarország határairól, azt kérte, hogy a vitatott területek sorsáról az ott élő népek szavazás útján döntsenek. Ez megfelelt Woodrow Wilson amerikai elnök 1918. január 8-án meghirdetett 14 pontos kongresszusi üzenete 10. pontjának, ami a nemzeti önrendelkezés elvét érvényesíti. Miután a vesztes felek álláspontját egyáltalán nem vették számításba, így a magyar előterjesztésről sem indult vita, Apponyi és a küldöttség néhány tagja a kézhez kapott békefeltételekkel visszautazott Budapestre. A Huszár-kormány elfogadhatatlannak ítélve a békefeltételeket, válaszában gyakorlatilag az eredeti magyar álláspontot ismételte meg, amit Párizsban szintén nem vettek figyelembe. Egyedül a brit miniszterelnök próbálta az ekkor Londonban, a törökökkel kötendő békéről tanácskozó francia és olasz delegációk elé vinni a {I-53.} magyar békekötés ügyét. A Duna-medencében kialakult helyzetet azonban ekkor már egyetlen nagyhatalom sem akarta megbolygatni. Végül 1920. június 4-én a Párizs melletti Trianon kastélyban Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter és Drasche-Lázár Alfréd követ aláírta a 14 pontos békeszerződést, amely napjainkig megszabja Magyarország határait. Ennek alapján a történelmi Magyarország Horvátország nélkül értendő 282 ezer négyzetkilométeres területéből 93 ezer négyzetkilométer (33%) maradt magyar fennhatóság alatt. Az elcsatolt területeket tekintve több mint 103 ezer négyzetkilométer 5,257 millió lakossal Romániához került (egész Erdély, a Partium, a Bánát és a Bácska egy része). Csehszlovákia a Felvidék és a Kárpátalja birtokbavételével 61 633 négyzetkilométerhez és több mint 3,5 millió lakoshoz jutott. A délszláv államhoz csatolták a Délvidék nagy részét (20 551 négyzetkilométer és több mint 1,5 millió lakos) és Horvát-Szlavóniát (42 541 négyzetkilométer, 2,621 millió lakos). Ausztriához került egy 4020 négyzetkilométeres, 291 ezer lakosú nyugat-magyarországi sáv. A történelmi Magyarországból Lengyelország és Olaszország is részesedett. Lengyelország a Tátrától északra eső területeket kapta (589 négyzetkilométer, 24 880 lakos), Olaszország fegyveres erővel szerezte meg Fiumét és környékét, amit eredetileg a délszláv állam kapott volna (21 négyzetkilométer és mintegy 50 ezer lakos). A történelmi Magyarország népességének etnikai összetételét tekintve és az 1910. évi népszámlálást figyelembe véve, az akkor összeírt 20 886 487 főnyi népességből 7,6 millió maradt a trianoni határokon belül (36%). Az elcsatolt területek lakosságából 3 241 895 (az elcsatolt össznépesség 30%-a) magyar anyanyelvű és nemzetiségű volt. A Romániához került területeken létszámuk meghaladta az 1,6 millió főt, Csehszlovákiához több mint 1 millió magyar került. A délszláv államban létszámuk elérte a félmilliót. Az a tény, hogy a szomszédos országokhoz tartozó magyarság több mint fele közvetlenül az új magyar határok mentén, szinte teljesen összefüggő és homogén etnikai tömbben élt, azt mutatja, hogy merőben nagyhatalmi döntésről volt szó. A legmesszebbmenőkig figyelembe vették a román, délszláv és csehszlovák politikai és katonai szempontokat, de figyelmen kívül hagyva az etnikai elvet, valamint az ott élő lakosság akaratát. A békeszerződés további részei Magyarország kötelezettségeit tartalmazzák szomszédaival szemben. Katonai és hajózási ügyekben rendelkeztek (az ország csak 35 ezer fős haderőt tarthatott fenn, páncélosai, hadihajói, harci repülői nem lehettek). Megállapították az ország által fizetendő jóvátétel időtartamát 81921-től 30 éven át), de nagyságát és összetételét nem. Katonai Ellenőrző Bizottság felállítását rendelték el Budapesten és egyéb vegyes rendelkezéseket fogalmaztak meg. A nemzetgyűlés a békeszerződést ünnepélyes tiltakozás mellett 1921. július 26-án törvénybe iktatta. Ezen a napon és június 4-én is az országban nemzeti gyász volt, az országzászlót ezután csak félárbocra vonták fel. A trianoni béke a gazdasági élet, a kül- és belpolitika, valamint a társadalom minden területén éreztette hatását. Az ellene való fellépés, a revízió a Horthy-rendszer alapelvéve vált.

A gyászkeretes törvénycikk

gróf Apponyi Albert

A belpolitikai konszolidáció érdekében a kormányzó 1920. április 1-jén megszüntette a fővezérséget, a lemondott Simonyi-Semadam kormányt gróf Teleki Pál kormánya váltotta fel. A kiváló földrajztudós, mélyen hívő katolikus miniszterelnök nagy múltú erdélyi arisztokrata családból származott. Bécsben az ellenforradalmi szervezkedés {I-54.} egyik meghatározó szereplője volt. Vele és a későbbiekben gróf Bethlen Istvánnal az Erdélyből származó politikusi gárda került előtérbe. Teleki Pál életcéljának tekintette a területi revízió megvalósítását. Ezt elsősorban Anglia támogatásával kívánta elérni. Kormánya, mely a KNEP és a kisgazdapárt egyesüléséből létrehozott pártra (Egyesült Keresztény Nemzeti Kisgazda és Földművespárt) támaszkodott, földreformtörvényt léptetett életbe (1920. XXXVI. tc.). A törvény érintetlenül hagyta a nagybirtokrendszert, mégis, családtagokkal együtt mintegy 2 millió lakos jutott földhöz (többnyire 1–5 holdas törpebirtokhoz), ami növelte a rendszer társadalmi bázisát. A földreform során úgynevezett vitézi telkeket is osztottak a Horthy által alapított Vitézi Rend tagjainak. Mintegy 60 ezer leszerelt katona, hadirokkant, hadiözvegy és hadiárva is földhöz jutott. A nagyatádi Szabó István nevéhez kötődő törvényt a későbbiekben többször is bővítették és módosították, levezetve ezzel az agrárnépesség nagyobb feszültségeit. A kormány szabályozta az egyetemekre és főiskolákra felvehető hallgatók számát 81920. évi XXV. tc. – a numerus clausus). A törvény értelmében a hallgatók csak olyan számban és arányban vehetők fel, ami tükrözi az országban élő „népfajok és nemzetiségek” arányát. A numerus clausus miatt sokan külföldön folytatták tanulmányaikat. A szélsőséges politikai erők elleni fellépésként Telekiék számos tiszti különítményt felszámoltak és a kommunista mozgalmat törvényen kívül helyezték (1921. évi III. tc. az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről). A Teleki-féle konszolidáció legnagyobb próbatétele a királykérdés volt, mert IV. Károly két alkalommal is megpróbálta trónját elfoglalni (királypuccsok: 1921. március 26.–április 5., majd 1921. október 20.). A miniszterelnökről köztudott volt, hogy a legitimizmus híve. Miután Teleki IV. Károly első visszatérése idején nem állt egyértelműen Horthy mögé a volt uralkodóval szemben, a kormányzó nyomására kénytelen volt benyújtani lemondását, átadva helyét gróf Bethlen Istvánnak.

Díszszázad várja Győrben a visszatérő IV. Károlyt

Az 1921. április 14-én miniszterelnöki kinevezést kapott Bethlen politikai karrierjét a dualizmus utolsó évtizedében kezdte. 1901 óta szabadelvű párti, majd függetlenségi párti képviselő volt. 1918–19-ben már a bécsi ellenforradalmi szervezkedés vezérének számított. Neve 1920-ban mind az antant, mind Horthy részéről többször is szóba került a kormányalakításokkal kapcsolatban. A németül, angolul, franciául, románul beszélő erdélyi politikus a Monarchia exkluzív középiskolájába, a bécsi Theresianumba járt, amit budapesti és angliai egyetemi tanulmányok követtek. Még ellenfelei is elismerték, hogy rendkívül gyors felfogóképessége és éles logikája az erdélyi politikusokra oly jellemző ravaszsággal párosulva, valamint mesteri szervezőképessége révén megfelelő személyiség került a miniszterelnöki székbe. Minden fontosabb kül- és belpolitikai kérdésben egyedül döntött. Elképzeléseit többnyire senkivel sem osztotta meg. Rendkívül befelé forduló, zárkózott személyiség volt, amit jól tükrözött az 1920-as években politikai körökben gyakran idézett mondás: „Széll Kálmánhoz minden barátja bejutott, Tisza Istvánhoz bejutott minden ellensége, Bethlen Istvánhoz azonban nem jut be sem barát, sem ellenség.” Miniszterelnökségének tíz éve alatt, 1931 augusztusáig négyszer alakított kormányt. Miniszterei kiválasztásánál elsődlegesek a szakmai szempontok, valamint a személyes megbízhatóság és a hűség voltak. Közeli munkatársának számított gróf Klebelsberg Kunó belügy‑, majd kultuszminiszter, Wass József pápai prelátus, {I-55.} keresztényszocialista politikus (vallás- és közoktatásügyi, majd népjóléti és munkaügyi miniszter) és Walko Lajos (kereskedelemügyi, majd külügyminiszter). A személyes hűség főleg a belügy- és külügyminiszterek kiválasztásánál játszott szerepet: első kormányában gróf Ráday Gedeon és gróf Bánffy Miklós azért foglalhatták el ezeket a fontos tárcákat, mert a miniszterelnök Theresianum-beli osztálytársai voltak. A külpolitizálás terén Bethlen elsőbbsége megkérdőjelezhetetlen volt. 29 miniszteréből – akikkel tíz év alatt együtt dolgozott – csak nagyatádi Szabó Istvánnak és Mayer Jánosnak (mindketten földművelésügyi miniszterek) nem volt felsőfokú végzettsége, ami azt jelentette, hogy bár a miniszterek többsége arisztokrata vagy köznemesi származású volt, tőlük is megkövetelte a szakértelmet.

Klebelsberg Kunó (középütt)

nagyatádi Szabó István

A rendszer megszilárdítása érdekében rövid távon meg kellett oldani a királykérdést és a kormány mögé bármikor felsorakoztatható, erős, egységes kormánypártot kellett teremteni. A második királypuccs során a legitimista politikusok a királykérdést saját maguk oldották meg azzal, hogy fegyveresen is támogatták Horthyval szemben IV. Károly 1921. október 20-i visszatérési kísérletét, amely a „budaörsi csatában” kudarcba fulladt. Ezek után az antant képviselői IV. Károlyt feleségével együtt Madeira szigetére szállították, ahol a volt uralkodó 1922. április 1-jén meghalt. A második királypuccsban részt vett politikusok egy részét letartóztatták (gróf Andrássy Gyulát, Rakovszky Istvánt, Gratz Gusztávot), és az egész legitimista tábor olyannyira diszkreditálódott, hogy az 1930-as évekig nem tudtak komolyan beleszólni a belpolitika alakításába. Ez az új kormánypárt létrehozását is megkönnyítette, mert a legitimisták által elhagyott Keresztény Nemzeti Egyesülés Pátja olyannyira meggyengült, hogy arra alapozni többé nem lehetett. A miniszterelnök csak a kisgazdákra számíthatott. Bethlen, belépve a KNEP-pel egyesült kisgazdapártba, látszólag elfogadta annak programját, s így hivatalosan is létrejöhetett az 1932. október 27-ig a Keresztény Kisgazda, Földműves és Polgári Párt nevet viselő új kormánypárt, amit már a kortársak is csak Egységes Pártként emlegettek. A párt választási sikerei eredményeképpen (1922-ben 245 mandátumból 143-at, 1926-ban 170-et, 1931-ben 158-at szerzett) és a kormányt támogató keresztény pártok segítségével mindvégig megnyugtató többséggel rendelkezett a törvényhozásban. Bár az Egységes Párt szervezeti felépítését tekintve megmaradt a dualizmus mintáinak megfelelően klubszerű, főleg a parlamenti képviselőkből álló pártként, mégis jelentős társadalmi támogatottsággal rendelkezett. Részben konzervatív gyűjtőpárt jellege miatt, részben azért, mert a vidéki, nyílt szavazásos körzetekben, a közigazgatás irányítóin keresztül és azok befolyásolásával a választások idején a kormánypárti jelöltek többnyire mandátumokat is szereztek. Az Egységes Párt parlamenti csoportján belül voltak ugyan politikai irányzatok és frakciók (nagyatádi Szabó István „parasztdemokratái”, Gömbös és hívei, volt munkapárti, konzervatív politikusok, a kisgazdapárt módosabb agráriusai stb.), de ezek a döntő kérdésekben és a pártfegyelem alapján nagyrészt Bethlen mögé sorakoztak.

Az Egységes Párt létrehozása mellett Bethlen megegyezett a szociáldemokraták vezetőivel is. Egyrészt jó érzékkel felismerte azt, hogy a szervezett munkásság politikai képviseletét jelentő MSZDP-t a rendszer legális ellenzékévé lehet tenni, másrészt a szociáldemokraták számottevő nemzetközi kapcsolatrendszerrel rendelkeztek. Ez {I-56.} pedig jól felhasználható az ország külső megítélésének javítására. Mindezek a belpolitikai konszolidációt is elősegítették. 1921. december 22-én a kormány nevében gróf Bethlen István miniszterelnök, a szociáldemokraták részéről Peyer Károly írta alá a megegyezést. A Bethlen–Peyer paktum mindkét részről kölcsönös kötelezettségvállalásokat és engedményeket jelentett. A kormány elismerte az MSZDP-t, mint legális pártot, visszaadta székházait, és nem akadályozta a pártlapok terjesztését, valamint ígéretet tett az internálások fokozatos megszüntetésére és a munkásbiztosítás korszerűsítésére, illetve továbbfejlesztésére. Cserébe a szociáldemokraták nem szerveztek sztrájkokat, lemondtak a közalkalmazottak, vasutasok, postások, mezőgazdasági alkalmazottak szervezéséről. Megszakították kapcsolataikat a liberális polgári ellenzékkel, törölték programjukból a köztársaság visszaállítását és ígéretet tettek, hogy a párt nemzetközi kapcsolatain keresztül támogatják a kormány hivatalos politikáját. Mindezekkel az MSZDP lemondott a rendszer radikális ellenzékének szerepköréről és a kormány lojális ellenzékévé vált. A szociáldemokraták 1922-ben 278 ezer szavazatot szerezve – többnyire Budapesten és a nagyobb városok titkosan szavazó kerületeiben – 24 képviselőt juttattak a nemzetgyűlésbe. Bár a későbbiekben mandátumaik csökkentek (1926-ban 10 képviselői hely, 1931-ben 14), a szociáldemokrata honatyák az ország német megszállásáig jelen lehettek a magyar törvényhozásban, ami a politikai rendszer bizonyos fokú pluralitását és toleranciáját is jelezte.

Bethlen tudatában volt annak, hogy a gazdasági élet szanálása nélkül a belpolitikai konszolidáció bukásra van ítélve, ezért a kormány haladéktalanul és nagy energiával látott a gazdaság rendbetételéhez. A legsúlyosabb problémák a Monarchia széteséséből és a trianoni határokból adódtak. A gazdaság szerkezete mindezek következtében jelentősen eltorzult. Az ipari termelés és a kivitel a háború előtti szint felét sem érte el. Az infláció felgyorsulását mutatta, hogy míg 1921 júniusában egy papírkorona a zürichi tőzsdén 2,34 centime-ot ért, addig két év múlva ugyanennyiért már csak 0,08 centime-ot adtak. A Bethlen-kormány az iparfejlesztést és az ipartámogató védővámrendszer bevezetését részesítette előnyben, miután a korábbi, Hegedűs Lóránt pénzügyminiszter által képviselt koncepció megbukott. Az autarkiás, protekcionista gazdaságpolitika a korszakban nemcsak Magyarországon, de új szomszédainál, sőt, a francia és angol gazdaság esetében is uralkodó tendencia volt. Az ipartámogató állami politikát természetesen ellenezték a nagybirtokos és agrárius körök, de a súlyosabb problémát az jelentette, hogy ez a gazdaságpolitikai irány nem oldotta meg a magyar gazdaság belső tőkehiányát. 1923-ra nyilvánvalóvá vált, hogy az ország pénzügyi-gazdasági stabilizációja csak külföldi segítséggel lehetséges, ami 1924 márciusában egy 250 millió aranykorona értékű népszövetségi kölcsönben realizálódott. Ugyan az összeget az angol és francia bankok viszonylag magas 7,5%-os kamattal folyósították és az ország pénzügyi ellenőrzése mintegy három évre népszövetségi felügyelet alá került, ez a hitel mégis megnyitotta az utat a további kölcsönök előtt. Így 1924 és 1931 között mintegy 1,3 milliárd pengő hosszú lejáratú és még 1,7 milliárd korona rövid és középlejáratú kölcsönhöz, valamint áruhitelhez jutott az ország. A népszövetségi kölcsön segítségével helyreállították az államháztartás egyensúlyát. Felállították a Magyar Nemzeti Bankot és létrehozták az új {I-57.} pénznemet, a pengőt, amit 1927. január 1-jén vezettek be. A kölcsön további részeiből a Monarchia idejéből maradt adósságokat törlesztették, termelés- és infrastruktúra-fejlesztő beruházásokat kezdeményeztek. Mindezek, valamint az 1920-as évek közepétől kibontakozott európai konjunktúra hatására a gazdaság összteljesítménye 1929-re minden mutatót tekintve meghaladta az utolsó békeév eredményeit, noha az átlagos európai növekedéstől – ami ekkorra 27%-kal volt több mint 1913-ban – az ország lényegesen elmaradt. A gazdaság szanálásához szorosan hozzátartozott a Nagyatádi-féle földreform továbbfejlesztése, amit a nemzetgyűlés végleges formájában 1924. március 31-én fogadott el. Ennek értelmében a már kiosztott mintegy 136 ezer holdnyi földterületnek több mint ötszörösét (726 ezer holdat) juttattak a parasztságnak. Ez az 1000 hold fölötti birtokoknak csak a 14%-át, az ország összesen megművelhető területeinek 8,5%-át érintette, mégis a lakosság egynegyede szerény földtulajdonhoz jutott, amiből ugyan meggazdagodni semmiképp, megélni is alig lehetett, de növelték a magántulajdonosok számát és a magántulajdon tiszteletét. Végső soron magát a rendszert erősítették.

gróf Bethlen István

Bethlen a hatalmon lévő nagybirtokos-nagytőkés, államhivatalnoki–katonatiszti csoportokkal egyetértésben a korlátozott demokrácia és parlamentarizmus híve volt, amit a választójog folyamatos szűkítésével, valamint a rendszerbe beépített „konzervatív stabilizátorokkal” (felsőház felállítása, nyílt szavazásos körzetek, a kormánypárti parlamenti képviselők összetételének befolyásolása) érték el. A választások rendjét megszabó kormányrendelet úgy „oldotta meg”, hogy az 1920-as választójogi kritériumokhoz képest a magyar állampolgárság időtartamát 10 évre, az egy helyben lakást 2 évre emelték, műveltségi cenzusként férfiak esetében hat elemit írtak elő. A nők választójogát azzal szigorították, hogy a korhatárt 30 évre emelték, csak a családosok szavazhattak vagy olyanok, akiknek saját egzisztenciájuk volt. Egyetemi és főiskolai végzettséggel rendelkező nők 30 év alatt is szavazhattak. Emiatt 1920-hoz képest több mint 700 ezerrel csökkent a választójoggal bírók száma, főként a vidéki, alacsonyabb iskolázottságú nők körében. Budapest és az öt törvényhatósági jogú város kivételével (Miskolc, Győr, Pécs, Szeged, Debrecen), ahol titkosan szavazó körzetek voltak, az egész országban visszaállították a nyílt szavazást, ami a korabeli Európában egyedülálló lépés volt. A kormánypropaganda azzal indokolta a döntést, hogy „a magyar embertől idegen a titkolódzás”. Mindenki tudta azonban, hogy a közigazgatás irányítói, valamint a csendőrség nyomására a nyílt szavazásos körzetekben szinte csak kormánypárti jelölt győzhetett. Az 1925-ben elfogadott és az 1930-as évek végéig alig módosított választójogi törvény ugyan tovább szűkítette a választópolgárok táborát (6 elemi volt a műveltségi cenzus, magasabb adókhoz kötötték a vagyoni cenzust). A nyílt szavazásos körzetek is fennmaradtak, de ekkorra már a belpolitikai konszolidáció sikerei miatt egy általános, titkos és egyenlő választójogi törvény alapján lezajlott szavazás is valószínűleg Bethlennek biztosított volna többséget. Ebben a mértékadónak számító politikus, Apponyi Albert éppúgy egyetértett, mint a kormány liberális ellenzéke. A konzervatív kormányzati rendszer kiépítésének utolsó elemeként 1926 őszén Bethlen újjászervezte a felsőházat, ahová örökös jogon, méltóság vagy hivatal alapján, választás vagy kinevezés útján kerülhettek tagok. Örökös jogon a felsőház {I-58.} tagjai lehettek a Habsburg-Lotharingiai család Magyarországon élő 24 éven éven felüli férfi tagjai, méltóság és hivatal alapján az egyházak vezetői és állami főméltóságok (koronaőrök, a legfőbb bírák, a honvédség vezérkari főnöke, csendőrség, rendőrség vezetői stb.). 40 tagot a kormányzó nevezett ki, 152 helyet a törvényhatóságok és a különféle érdekképviseleti szervek választott képviselői kaptak. A felsőháznak törvénykezdeményezési joga volt és az alsóház törvényjavaslatait két ízben visszautasíthatta. Azzal, hogy 1926-ban a fővárosi főpolgármesteri székért folytatott küzdelemben a kormánypárti Sipőcz Jenő legyőzte Bárczy Istvánt, a szociáldemokraták és liberálisok közös jelöltjét, a kormánypolitika budapesti pozíciói megerősödtek. Bethlen rendszere nemzetközi összehasonlításban is figyelemre méltó eredményeket ért el a szociál-, a kultúr- és oktatáspolitika területén. A társadalombiztosítás újjászervezése során a kötelező betegségi és baleseti biztosítás 1927-től kezdve az ipari, kereskedelmi és közlekedési dolgozók, valamint a háztartási alkalmazottak körén túl, a közjegyzőkre, orvosokra, ügyvédekre, lapszerkesztőségek munkatársaira is kiterjedt. Ezzel a városi munkásság mintegy 90%-a, megközelítőleg 1 millió fő vált kötelezően biztosítottá. A táppénz igényjogosultságának időtartamát a háború előtti 20 hétről egy évre, összegét a fizetések 50%-áról 55–75%-ra emelték, a baleseti járulék teljes rokkantság esetén a bér 66%-át is elérhette. A betegségi táppénz és a baleseti járadék összege magasabb volt az angliainál. 1928-ban bevezették a kötelező öregségi, rokkantsági, özvegységi és árvasági biztosítást. A jogosultak köre nagyjából megfelelt a kötelező betegségi és baleseti biztosításra jogosultakéval. A munkásbiztosító pénztárak önkormányzatát visszaállították ugyan, de tisztviselőik állami fizetést kaptak. Legfelső irányító szervként 1928-ban létrehozták az Országos Társadalombiztosító Intézetet (OTI). A mezőgazdasági munkások kötelező biztosítása, valamint a munkanélküli elemi biztosítás a világválság miatti pénzügyi összeomlás után nem valósulhatott meg. 1920 és 1930 között mintegy 300 ezer lakóház épült fel. A százezer főre eső orvosok száma a duplájára, a kórházi ágyaké 50%-kal nőtt, a csecsemőhalandóság 19 ezrelékről 16 ezrelékre csökkent. A gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter által irányítotté s a miniszterelnök teljes támogatását élvező oktatás- és kultúrpolitika a népiskolai hálózat kiépítésével, valamint az elitoktatás fejlesztésével lehetőséget teremtett a társadalmi felemelkedés szempontjából. Másfelől hathatósan alátámasztotta a rendszer hivatalos ideológiáját és revíziós propagandáját. 1920 és 1930 között 2500 új népiskolai tantermet építettek (vidéken ezek voltak a vöröstéglás ún. Klebelsberg-iskolák). A tanítói létszámot megnövelték. 1930-ra tíz hat éven felüli magyar állampolgárból kilenc biztosan tudott írni és olvasni. Létrehozták a szegedi és pécsi egyetemeket, továbbfejlesztették a debrecenit. Bécsben, Berlinben, Rómában, Zürichben és Párizsban magyar intézeteket létesítettek, ahová állami ösztöndíjjal juthattak el a diákok. A kultúrpolitika viszonylagos nyitottságát mutatta, hogy a hivatalos, konzervatív keresztény nemzeti ideológiát többnyire követő Magyar szemle mellett megjelenhettek, liberális, szociáldemokrata, sőt, kommunista elméleti orgánumok (Szocializmus, Századunk, Új Március, 100%). A Bethlen-kormány stabilitását leginkább az tükrözte, hogy a belpolitikai élet viharai egyetlen esetben sem sodorták el a rendszert. Nagyatádi Szabó István 1924-ben bekövetkezett {I-59.} halála után a kormánypárton belüli, radikális földreformot követő „csizmás” parasztdemokrata honatyák száma rohamosan csökkent. Az 1926-os választások után csak 10 fő maradt. A kormánypárton belüli ellenzéki szerepük is jelentéktelenné vált. Az egész kormány és személy szerint Bethlen legnagyobb próbatétele az 1925 végén kirobbant frankhamisítási botrány volt, amelynek hatására a miniszterelnök komolyan fontolóra vette végleges lemondását. 1924 első felétől kezdve az Állami Térképészeti Intézet pincéiben jobboldali politikusok és katonatisztek egy csoportja hamis frankokat előállító üzemet létesített. A hamis pénzt részben a külföldi magyar revíziós propaganda finanszírozására, részben a francia pénzügyi rendszer megrendítésére kívánták felhasználni. Miután Hollandiában, az ottani értékesítéssel megbízott egyik ügynök, Jankovich Arisztid megbukott, az ügyben nemzetközi vizsgálat indult. Ennek nyomán 1926 január végére az is kiderült, hogy az akcióról nemcsak gróf Teleki Pál (az Állami Térképészeti Intézet akkori elnöke) és Nádosy Imre országos rendőrfőkapitány, de gróf Bethlen István miniszterelnök is tudott, bár ezt hónapokig tagadta. Ezek után a polgári liberálisok és a legitimisták a kormány lemondását követelték. Hasonló álláspontra helyezkedtek csehszlovák, valamint francia kormánykörök is. Miután márciusban nemcsak Horthy, de az angol és az olasz kormány is támogatásáról biztosította a miniszterelnököt, Bethlen maradt. Csak annyi változás történt, hogy az ügybe teljesen belebonyolódott Rakovszky Iván belügyminiszter helyére Scitovszky Béla került. 1929 őszétől a gazdasági világválság magyarországi jelentkezése miatt az addigi viszonylagos gazdasági fellendülés veszélybe került. A térség államait súlyosan érintette a mezőgazdasági túltermelési válság, ami termelés- és árcsökkenéshez, valamint az exportlehetőségek beszűküléséhez vezetett. Az ipari válság elsősorban a termelőeszközöket előállító iparágakat érintette. Az államháztartás egyensúlya a bevételi források csökkenése miatt megbomlott, a lakossági adóhátralékok 1931-ben a költségvetés egynegyedét tették ki. Bethlen a válságot általános világjelenségként értelmezte. Véleménye szerint a megoldása is csak globális, nemzetközi összefogással lehetséges. Másrészről, félve a népszerűtlen intézkedések hatásaitól, a pénzügyi és gazdasági restrikciós rendeleteket csak vonakodva vezették be. 1930-ban a gabonatermelést támogatták (boletta-rendszer), lefaragták a költségvetés dologi kiadásának egy részét. Mindezeken túl a kormány a mezőgazdasági export biztosításával és újabb hitelfelvételekkel próbálta a válságot enyhíteni. A kormány politikájával elégedetlen kis- és középparaszti csoportok és az ennek nyomán erőre kapó kisgazdamozgalom 1930 decemberére új pártot alapított Független Kisgazda-Földműves és Agrárpárt néven. A párt a hatékony mezőgazdasági érdekvédelmet és egy demokratikus földreform megvalósítását tartotta elsődlegesnek. A szociáldemokraták és a polgári liberális ellenzék is hevesen támadta a kormányt, azzal vádolva Bethlent, hogy semmi érdemlegeset nem tesz a válság megoldása érdekében. Gömbös Gyula az 1930. szeptember 1-jei nagy budapesti munkástüntetés után nyíltan is azzal vádolta a miniszterelnököt, hogy nem állja útját a zsidóság térhódításának és tétlenül szemléli a kommunisták mozgolódásait. A kormányzó és a miniszterelnöke közötti nézeteltérések és feszültségek oka az volt, hogy Horthy ekkorra már igényt tartott a kormánypolitika fokozottabb befolyásolására. Horthy egyetértett Gömbössel abban, {I-60.} hogy a rendszer liberális, parlamentáris vonásait korlátozni kell. A kormányzó és a honvédelmi miniszter javaslatát a statárium, valamint a sajtócenzúra bevezetésére Bethlen visszautasította. A belpolitikai rendszer mélyülő válságát tükrözte, hogy a kormánypárt jobboldala Gömbös és Horthy felé, agráriusai az új kisgazdapárt felé orientálódtak. A gondokat ugyan átmenetileg feledtette az 1931 áprilisában. Bethlen tízéves miniszterelnöki jubileuma alkalmából megtartott ünnepségsorozat és a június 28–30-án lezajlott országos választáson aratott kormánypárti győzelem, de augusztusban az ország a nemzetközi tőkepiacon már csak nagy nehézségek árán jutott egy ötmillió fontot kitevő francia kölcsönhöz.

Bethlen István utolsó előtti kormánya

Az 1931. július 20-ra összehívott új országgyűlés által felállított pártközi bizottság (ún. 33-as bizottság) feladata a rendeli úton való kormányzás, radiális adóemelés és a közalkalmazotti fizetések csökkentésének kidolgozása volt. Mindezeket a népszerűtlen, kényszerű intézkedéseket a miniszterelnök nem vállalta és a lemondását fontolgatta, amiben kétségtelenül szerepet játszott a kormányzóval megromlott viszonya is. Lemondásának okairól 1931 augusztusában nagyon nyíltan és őszintén beszélt egyik régi bizalmasának, Ángyán Bélának, az igazságügy minisztérium politikai államtitkárának: „El kell mennem, mert egy olyan gyűlölethullám vesz körül engem és rajtam keresztül az egész rezsimet, hogyha tovább a helyemen maradok és elvégzem azt az igen népszerűtlen feladatot, mely most a kormányra vár, rövid időn belül elsöpört volna nemcsak engem, … hanem az egész rendszert.” Ugyan a kormány lemondási szándéka 1931 nyarán már széles körben közismert volt, mégis általános meglepetést okozott, hogy a miniszterelnök lemondását a kormányzó 1931. augusztus 19-én elfogadta és néhány napos huzavona után bizalmasát és régi barátját, gróf Károlyi Gyulát nevezte ki. Távozását maga Bethlen is átmenetinek tekintette. Sem ő, sem kortársai nem láthatták előre, hogy a rendszer megalapozója, a ragyogó tehetségű politikus már sohasem tér vissza a miniszterelnöki székbe.