Bányaműveléstan

Egy szakszerű, összefoglaló magyar bányaműveléstan megírására mind az akadémia, mind pedig a megalakuló bányász-kohász egyesület számos kezdeményező lépést tett, de nem sok sikerrel. Delius Bergbaukunstja (1773) után közel két évszázadot kellett várni egy valóban méltó műre, amely Zambó János (1916–) professzor nevéhez fűződik.

Zsigmondy Vilmos Bányatan (1865) címen megjelent műve egy nagy enciklopédia első köteteként indult, s így csak a kutatással és fúrászattal foglalkozott. Péch Antal rövidre fogva adta közre Ércelőkészítéstanát (1869), mivel P. Rittinger Bécsben ekkortájt jelentette meg e témájú nagy művét, így egy magyar nyelvű szakmunkára évekig nem lett volna kereslet. Litschauer Lajos (1815–1885) professzor kéziratos bányaműveléstani jegyzeteit fia, ifj. Litschauer Lajos bányamérnök rendezte sajtó alá, de – ipari tapasztalat hiányában, s valószínűleg az ebből fakadó túlzott „irodalmiaskodása” miatt a mű szinte semmilyen hatást nem gyakorolt sem az oktatásra, sem a szakmára (A magyar bányászati viszonyokat teljesen felölelő magyar bányaműveléstan. 1–3. kötet. Selmecbánya, 1891–1894). Litschauer tanszéki utóda, Gretzmacher Gyula (1836–1906) professzor tankönyve, bár azt az egyesület kiemelten támogatta, nem jutott el a befejezésig, s a kéziratot később sem hasznosították.

Réz Géza (1864–1936), aki ipari tevékenysége után pályázattal nyerte el a professzori címet (1904), s vezette a tanszéket 1926-ig, 1918–1919-ben a főiskola rektoraként kiváló érzékkel mentette át az alma matert Selmecbányáról Sopronba, ahol a bányaműveléstan oktatását új, modern alapokra helyezte. Több kötetre tervezett tankönyvének a bányakutatással foglalkozó első kötete még megjelent az I. világháború kitörése előtt, a továbbiakra azonban már nem kerülhetett sor, sem Selmecbányán, sem Sopronban. Második kötetként egy kéziratos-kőnyomatos hallgatói jegyzet forgott közkézen. (Bányaműveléstan. 1–2. Selmecbánya, 1910–1918).

Esztó Péter (1885–1965), hosszú ipari működés után 22 éven át (1932–1954) volt a tanszék vezetője; tudományos munkásságából kiemelkedik kőzetmozgás-elmélete, mellyel elindította a hazai kőzetmechanikai kutatásokat. Maradandó értékűek a bányaszellőztetéssel, valamint a bányaméréssel és a bányagazdaságtannal kapcsolatos kutatási eredményei is; kőzetnyomási (törési) elméletéért Kossuth-dijat kapott (1952). Szakkörökben közismert a vízvédelmi pillérek méretezésére vonatkozó képlete, az ún. Esztó–Vendel képlet. Bányamérési munkásságának bizonyítéka az Esztó–Hornoch képlet. Korának alapvető jelentőségű műve Bányaszellőztetés c. tankönyve. Szakmai és tudományos ismeretei a természettudományok területére éppúgy kiterjedtek, mint az ásvány-előkészítés vagy a bányagéptan, illetve a szénhidrogén-bányászat tárgyköreire. Ez utóbbit jól példázza az a tény, hogy az általa előadott Mélyfúrás c. tantárgy lett az alapja a hazai szénhidrogén-bányászati szakismeretek oktatásának.

Esztó utódja a tanszék élén és munkásságának folytatója Zambó János lett. Zambó állami ércbányászati szolgálat (Recsk, Csucsom, Aranyida, Jászómindszent, Padrag, Ajka stb.) után a Bányászati Kutató Intézet igazgatója, 1953-tól egyetemi tanár, tanszékvezető (1953–1984), dékán, rektorhelyettes, rektor (1961–1972), Kossuth- (1953) és állami díjas (1965). Tudományos {IV-438.} tevékenységében pályája kezdetétől arra törekedett, hogy a természettudományos alapelveket a gyakorlati tapasztalatokkal egyesítse és a bányászat problémáit – kiemelkedő matematikai készségével – megoldja. Zambó a tananyagot a korábbi leíró jelleg helyett korszerű természettudományos alapokra helyezte. A tanszék kutatási profilját úgy alakította, hogy az ma a bányászati tudományok művelésének elismert bázisa hazánkban és a határainkon túl is. Professzorsága alatt a tanszék főként a bányászati és egyéb ipari létesítmények telepítése és rekonstrukciós feladatai, a bányászati analitika, a bányagazdaságtan és a hasznosítható ásvány-előfordulások műrevalósági minősítése, a szilárdásvány-előfordulások kutatása, feltárása és kitermelése, a kőzet- és geomechanikai feladatok megoldása, a bányászati és egyéb célú, föld alatti üregek kialakítása és biztosításának méretezése, a kőzetmozgásból és a bányakárokból fakadó feladatok, a természeti, illetve bányaveszélyek elleni védekezés módszereinek fejlesztése, a bányaszellőztetés és klimatizáció, a munka- és egészségvédelem, a bányamentés, a jövesztés- és robbantástechnika, az egyéb különleges jövesztési megoldások, a természet- és környezetvédelem, az új bányászati technológiák fejlesztése és alkalmazási lehetőségeinek elemzése, a számítógépes tervezési módszerek kidolgozása és nagy bányászati projektumok tervezésénél való alkalmazása terén végzett kiemelkedő munkát. A szerteágazó területeken elért eredmények alapján az illetékes ipari vezetők minden jelentősebb fejlesztési feladat kidolgozásánál igényelték a tanszék közreműködését, véleményét. Főbb művei: Bányaművelés (1957; 3. kiadás, 1972), Bányászati telepítések analitikája (1960), Telepítéselmélet a bányászatban (1966), Optimum location of mining facilities (1968), A bányaműveléstan alapjai (1979).

Richter Richárd (1920–1979), egyetemi tanár (1964-től), a Bányamérnöki Kar dékánja (1968–1971), a Földtan-teleptani Tanszék vezetője (1971–1978) oktatói és kutatói tevékenysége a kőzetmechanika és a biztosítószerkezetek, a talajmechanika és a műszaki földtan területére terjedt ki. Számos, országosan elismert újítása és szabadalma volt. Patvaros Józsefnek (1934–), a Bányaműveléstani Tanszék egyetemi tanárának (1979–1985) érdeklődése és munkássága a bányászati telepítések optimalizálásától, a bányabiztonság, a bányászati technológiai rendszerek megalapozása és szintézise, a természeti környezetet kímélő bányászati lehetőségek vizsgálatán, az ásványvagyon kutatásán át a bányagazdaságtanig és a bányászati kibernetikáig terjedt. Az állami díjas (1988) Kovács Ferenc (1938–), egyetemi tanár (1977-től), tanszékvezető (1984-től), dékán két ízben, rektorhelyettes (1978–1986), és rektor (1986–1994) oktatói tevékenysége a bányaműveléstan valamennyi területére, a bányatelepítésre, a bányaépítésre, a bányászati technológiákra, a bányabiztonság témakörére terjed ki. Kutatóként elsősorban a bányatelepítés, a bányaművelés és a bányabiztonság kérdéseit vizsgálja; fontos eredményeket ért el a külfejtések termelési kapacitásának és kritikus mélységének meghatározása, a bánya-erőmű kombinát, a szelektív termelés optimális paramétereinek meghatározása; az ásványi nyersanyagok természeti paraméterei és a kitermelési költségek közötti kapcsolat feltárása, a műrevalósági minősítés és a gazdasági értékelés módszereinek továbbfejlesztése, a mélyműveléses szénbányászat műszaki fejlesztési irányainak vizsgálata, a gépesített fejtések és a szénomlasztásos technológia paramétereinek meghatározása, a vízveszély és a természeti adottságok közötti kapcsolat feltárása, a vízbetörések gyakorisága és intenzása jellemzőinek meghatározása, a gázkitörés-, a gáz- és tűzveszély, valamint a természeti paraméterek összefüggésének feltárása területén.

{IV-439.} Somosvári Zsolt (1941–), egyetemi tanár (1988-tól), dékán (1987–1994), a Környezetgazdálkodási Intézet (1993–1994), majd a Geotechnológiai és Térinformatikai Intézet igazgatója (1994-től) elsősorban a kőzetmechanika, a geomechanika és a geotechnika terén végez fontos kutatásokat. Számottevő eredményeket ért el az aláfejtett fedőkőzetek mozgásainak elemzésében, a védőpillér-méretezésben, a bányakárok és bányaveszélyek (pl. omlás, gázkitörés, kőzetsújtás) elhárításában, a fejtések, üregek (alagutak, pincék) kőzetmechanikai, biztosítási, geomechanikai kérdéseiben, a vízszintsüllyedés által előidézett talajmozgások elemzésében, a környezeti károk elhárításában, tervezett hulladéktárolók kőzetmechanikai, geomechanikai értékelésében.