Kutatóhelyek, intézmények

A 20. század első felében a magyar bányászatnak nem voltak önálló kutató-tervező intézményei. Általában az egy-egy kiemelkedő tehetségű szakember köré csoportosult kutatói-tervezői gárda munkássága révén születtek azok a jelentős műszaki alkotások, amelyek bányászatunk európai rangját megalapozták.

A II. világháború után jelentős átalakulás történt ezen a téren is. Szovjet mintára szinte minden szakterület számára létrehoztak egy központi tervező-kutató intézetet. A későbbiekben megmutatkozott, hogy ez a túlzott szakosodás nem indokolt a magyar bányászatban. Az 1950-es évektől kezdődően folyamatosan összevonták ezeket a kisebb intézményeket. A korlátozott terjedelem miatt a teljes kutatási-tervezési intézményhálózat fejlődését nem tudjuk ismertetni, ezért csak a legjelentősebbekről teszünk említést.

A Bányászati Kutató Intézet (1950–1978) tevékenysége döntően a szén, az ércek és az egyéb szilárd ásványi haszonanyagok föld alatti és külszíni kitermelésével, valamint feldolgozásával kapcsolatos bányaművelési, bányabiztonsági, robbantástechnikai, ásvány-előkészítési, környezetvédelmi, üzemgazdasági és bányászattörténeti tématerületek alkalmazott kutatásaira és fejlesztésére terjedt ki. E munkákhoz számos, a hazai bányászatban újdonságnak számító eljárás, eszköz, gépi berendezés elméleti megalapozása, kifejlesztése, bevezetése, elterjesztése, ellenőrzése kapcsolódott (pl. a föld alatti feltárás és az elővájás gépesítését lehetővé tevő gépkonstrukciók továbbfejlesztése; a bányaművelés okozta talajmozgások süllyedések előrejelzését és elhárítását szolgáló számítások, mérések és művelési, építési módok alkalmazása, a bányatüzek előrejelzésére és elhárítására való eszközök, eljárások kikísérletezése, a robbantási folyamatok fototechnikai rögzítése, a sújtólégveszélyes térségek robbantási feltételeinek vizsgálata stb.). Az intézet alapító igazgatója Ajtay Zoltán (1900–1983), utóda Martos Ferenc (1918–1989). Utóbbi mérnöki tevékenységét a zsilvölgyi bányászatban kezdte, Budapestre kerülve a Magyar Állami Szénbányáknál, a Szénbányászati Ipari Igazgatóságnál, majd a Nehézipari Minisztériumban, illetve a Bánya- és Energiaügyi Minisztériumban dolgozott különböző vezető beosztásokban, ezután a Bányászati Kutató Intézet, illetve ennek jogutódja, a Központi Bányászati Fejlesztési Intézet munkatársa (1951–1980), vezérigazgató-helyettese, két ciklusban is az MTA X., Föld- és Bányászati Tudományok Osztályának elnöke (1976–1985). Petrozsényban készítette el az első zárt, mechanikus elemekből összeállított, gépesített biztosítószerkezetet, amely előfutára volt a későbbi – világszerte elterjedt – pajzsbiztosításnak. A kutatóintézetben a kőzetmechanika-kőzetmozgások-bányakárok témakörben dolgozott. Geometriai és matematikai alapon kidolgozta a külszíni elmozdulások számításának összefüggését, az ún. Martos-féle süllyedési horpa egyenletét. E témakörben tudományos iskolát teremtett. A {IV-448.} bányászati technológiák fejlesztése és a vízvédelem (védőpillér-méretezés stb.) területén is maradandót alkotott. Szerkesztésében készült el a Bányászati fejtésmódok és a Vízveszély és vízgazdálkodás a bányászatban című, összefoglaló jellegű szakkönyv. Kutató-fejlesztő munkája eredményeit három szabadalom, több könyv, egyetemi jegyzet s mintegy 180 tanulmány tartalmazza. A miskolci NME címzetes egyetemi tanáraként bányaműveléstanból, műszaki földtanból és bányakártanból tartott rendszeresen előadásokat.

A Bányászati Tervező Intézet (BÁTI) 1952-ben alakult a Bányagépszerkesztő Iroda és a Bányatervező Iroda összevonásából. Szaktervezési profilja elsősorban a hazai szilárdásvány-bányászat létesítményeire terjedt ki, de résztervezői feladatokat vállalt szinte minden nemzetgazdasági ágazatban a mezőgazdaságtól a kommunális létesítményekig. Generálkivitelezőként az intézet elsősorban a hazai szénbányászat fejlesztéséhez biztosította a döntés-előkészítő, majd a kiviteli terveket; ezekhez tartozott a rudabányai vasércbányászat, az úrkúti mangánércbányászat, a recski mélyszinti ércesedést feltáró aknák, az istenmezei bentonitbánya, a fehérvárcsurgói üveghomokbánya, a perkupai anhidritbánya, a felnémeti és tornaszentandrási mészkőbánya, a dunabogdányi kőbánya, a Tokaj környéki kőbányák, a várpalotai és nagymányoki brikettgyári rekonstrukciók stb. generáltervezése.

Az előbbi két intézmény összevonásával 1979. január 1-jén alakult meg a Központi Bányászati Fejlesztési Intézet (KBFI). A korábbi, már ismertetett tervezési és kutatási profilok változatlanul megmaradtak, de nagyobb hangsúlyt kaptak a műszer- és gyártmányfejlesztési törekvések, s célul tűzték ki a bányaépítési, valamint a környezetvédelmi jellegű fővállalkozások fokozatos megszervezését, bel- és külföldön egyaránt. A hagyományos alkalmazott kutatások területén az intézetnek meghatározott körű bázisintézményi szerepet szántak. Az eocén-, liász- és lignitprogram megindulásának kezdeti nagy lendülete a generáltervezési vonal erősítését indokolta. A KBFI sokrétű tudományos kutató tevékenységéből – országos jelentőségüknél fogva – kiemelkedtek a bányavíz-megfigyelési, -mentesítési, -védelmi, -hasznosítási kutatások és kísérletek, amelyek az 1970-es évek elejétől (még a BKI keretében) az 1980-as évek végéig szervezetten folytak. A KBFI a kissé maximalista igényű feladatoknak csak részben tudott eleget tenni. Ennek egyik fő oka – a gyakori iparpolitikai, népgazdaság-irányítási változások hátrányos hatásán túlmenően – az volt, hogy a két elődintézet névleges és formális egyesítésével nem alakult ki az eltérő szemléletű kutató-tervező-vállalkozó részlegek között a harmonikus együttműködés. 1991-ben megkezdődött az egyes részlegek önálló kisvállalkozássá alakulása, s 1994-ben az intézetet felszámolták.

A vegyes profillal működő kutató-tervező intézetek közül az Alumíniumipari Tervező és Kutató Intézet (ALUTERV-FKI) a bauxitbányászattal és az alumíniumiparral kapcsolatos kutatásokra specializálódott, ebből következően sorsa is magyar bauxitbányászattal és az alumíniumiparral fonódott össze. Az 1990-es évek válsága miatt kis létszámmal, de ma is működik. A Szénhidrogénipari Kutató-Fejlesztő Intézet (SZKFI) a szénhidrogén-ipari kutatás és fejlesztés bázisintézménye, 1980-tól viseli ezt a nevet, de tevékenységének alapprofilja több mint százéves múltra tekinthet vissza. Ez az alapprofil szénhidrogénvagyonunk (kőolaj és földgáz) földtani kutatási, feltárási és termelési technológiájára, az ezekhez szükséges technikai eszközök, valamint a felhasználást előkészítő módszerek elméleti megalapozására és fejlesztésére terjed ki. Néhány tevékenységi profilját 1989-től fokozatosan leválasztották, önállósították.

{IV-449.} Az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt (OKGT) 1960-ban hozta létre központi tervező-fejlesztő osztályát. Ebből alakult ki 1963-ban (az Uránipari Tervező Iroda és a Vegyiműveket Tervező Vállalat olajipari főosztályától átvett szakemberekkel) a Kőolaj- és Gázipari Tervező Vállalat (OLAJTERV). A nyolc főosztályból álló vállalat tervei az iparágazat valamennyi döntő fontosságú beruházásában megtalálhatók. Generáltervezési tevékenységének középpontjában a százhalombattai Dunai Kőolajipari Vállalat beruházásai, a szegedi kőolaj- és földgázipari létesítmények, a Barátság–II. kőolajvezeték, a Tiszai Kőolajfinomító és az országos termékvezeték-rendszer bővítésének létesítményei állnak. 1991-ben a vállalat részvénytársasággá alakult OLAJTERV Fővállalkozó és Tervező Rt. néven.

A Szilikátipari Központi Kutató és Tervező Intézet (SZIKKTI) 1966-ban több intézményből jött létre a cement- és mészipar, a durva- és finomkerámia-ipar, az üvegipar, a kő- és kavicsbányászat, valamint az építőipari szigetelőanyag-gyártás fejlesztésére. Az intézet generáltervezésében olyan hazai létesítmények születtek, mint a beremendi, a hejőcsabai (II.), a bélapátfalvai cementgyár, a bátaszéki vázkerámiagyár, a romhányi építési kerámiagyár, az orosházi síküveggyár, az ócsai kavicsbánya és osztályozó stb. Az intézet több részlege ma kisvállalkozásként működik, maga az intézet felszámolás alatt áll.

Említést érdemel még, hogy majd minden bányavállalatunk kebelében működött önálló tervezési, kutatási osztály. Ezek közül feladatai és eredményei alapján kiemelkedik a Pécs–Komló környéki szénbányászat metánkitörési, bányaszellőztetési problémáival foglalkozó kutatórészleg, s jelentősek a tatabányai szénbányászathoz kapcsolódóan a szénféleségek többcélú hasznosításával és a meddőhányók újrafeldolgozásával kapcsolatos kutatások. 1952-tól önálló kutató-tervező intézetet tartott fenn az Országos Érc- és Ásványbányászati Vállalat Érc- és Ásványbányászati Tervező Iroda (ÉRÁTI) néven (1990-ben megszűnt). Az Uránércbányászati Tervező Iroda (URÁNTERV) 1957–1962 között működött. Az Alkalmazott Kémiai Kutatóintézet (1998-ig MTA Bányászati Kémiai Kutatólaboratórium) a Miskolci Egyetem kari szintű szervezeti egysége (1998), amelynek főhivatása az alap- és alkalmazott kutatások, illetve fejlesztések végzése, a graduális és posztgraduális képzés tudományos támogatása. A természettudományok körébe tartozó tevékenységének fő irányát a természeti erőforrások (szénhidrogének, szilárd ásványi nyersanyagok) kutatásával, intenzív kitermelésével, előkészítésével, tárolásával és szállításával kapcsolatos kémiai, irányítástechnikai és informatikai kutatások képezik. A piacorientált kutatóintézet széles körű hazai és nemzetközi kapcsolatrendszerrel rendelkezik.

Az 1957-ben a soproni Olajbányászati Tanszék mellett alapított kutatólabor első igazgatója Gyulay Zoltán professzor volt, őt Tóth József (1929–), majd Lakatos István (1943–) követte.