A szocialista társadalom jogrendszere

Magyarországnak az 1944. évi október 15-i kilépése a II. világháborúból nem csupán sikertelen maradt, hanem az országot megszálló német erők a kormányzót lemondásra és Szálasi Ferencnek a „nemzeti összefogás kormány” megalakítására való megbízására kényszerítették. Jóllehet a csonka Országgyűlés még ülésezett és Szálasi Ferenc az Országgyűlés jóváhagyásával, sőt 1944. november 3-án mindkét ház előtt letett esküjével „nemzetvezetőként” egy háromtagú kormányzótanács formális közreműködésével ténylegesen gyakorolta is az egyébként jogilag üresen hagyott államfői hatalmat, a kikényszerített hatalomátadást aligha lehetne jogfolytonosságot megalapozó aktusnak tekinteni.

Ebből következően a Debrecenbe 1944. december 21-ére összehívott ideiglenes nemzetgyűlés, ahogyan későbbi elnöke, Zsedényi Béla miskolci jogászprofesszor kijelentette, csak ideiglenes, meghatározott feladatokat ellátó szerv lehetett ugyan, de ebben a vonatkozásban a nemzet akaratát testesítette meg. „A magyar jogrend a mostani helyzet következtében felborult. A nemzet egészséges ösztöne jövőjének biztosítása miatt új, akaratkijelentő szervet alkot. Az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek az a feladata, hogy biztosítsa az állam fennmaradását és tisztázza egyrészt a magyar nemzet új külpolitikáját, másrészt megtegye az előkészületeket, hogy új, demokratikus alkotmány alakulhasson ki.” Ennek az „akarakijelentő” szervnek a tagjait a helyileg már létrejött nemzeti bizottságok választották, illetőleg delegálták a közben megalakult pártok, illetőleg a működő szakszervezetek ajánlásai alapján. A „választásban”, többnyire inkább delegálásban az eredetileg még döntő tényezőnek elgondolt helyi önkormányzatok alig kaptak szerepet, így az Ideiglenes Nemzetgyűlés debreceni ülésszakának összetétele (230 képviselő) a baloldal javára eltorzulva tükrözte a szovjet csapatok által már megszállt országrészek politikai erőit. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés egyhangú {I-470.} határozattal megalakultnak, s „mindenfajta jogfolytonossággal szakítva” „magyar állami szuverenitás kizárólagos képviselőjévé nyilvánította magát.” Ezt a határozatot az akkorra már teljessé váló és Budapesten ülésező Nemzetgyűlés törvénybe foglalta, amelyet az 1945. évi I. törvényként 1945. szeptember 16-án hirdettek ki.

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1944. december 22-én választotta meg az ideiglenes kormányt, 1945 januárjában pedig a három tagból álló ún. Nemzeti Főtanácsot, amely az államfői jogkör bizonyos részeit gyakorolta, megosztva azt a nemzetgyűléssel és a kormánnyal. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány legfontosabb feladata a fegyverszünet aláírása volt, amely 1945. január 20-án Moszkvában megtörtént. A fegyverszünet aláírásával a szövetséges hatalmak a kormányt de facto elismerték, így jogalkotási aktusai sem kérdőjelezhetők meg, még ha ez a jogalkotás messze túl is ment azon a körön, amelyet Zsedényi Béla fentebb idézett nyilatkozata tartalmazott. Mint ismeretes, az ideiglenes kormány rendeletben szabályozta a földbirtokreformot (600/1945. ME. Sz. rendelet) a háborús és népellenes bűncselekményeket elkövetők felelősségre vonását (81/1945. ME. Sz. rendelet), továbbá elrendelte, hogy a nemzeti bizottságok gondoskodjanak az önkormányzatok testületeinek újraalakításáról, a közigazgatási szervezetek működéséről, s több rendeletben is szabályozta a közigazgatás szervezeteit, eljárást (hatályon kívül helyezve egyes korábbi, az önkormányzatok jogait csorbító jogszabályokat is), bevezette a köztisztviselők „igazolási eljárását” stb. A magyar jogrend folyamatos újjáalakítása azonban valójában csak az 1945. évben megtartott általános választások után (a választások az ideiglenes nemzetgyűlés által alkotott 1945. évi VIII: törvényen alapultak, amely valóban demokratikus, általános és titkos választási rendszert vezetett be Magyarországon) megalakult Nemzetgyűlés, illetőleg kormánya tevékenységével indult meg.

A Nemzetgyűlés által alkotott legfontosabb jogszabály kétségtelenül az 1946. évi I. törvény volt Magyarország államformájáról. Ez a törvény szüntette meg a királyságot és vezette be a köztársaságot. Ezzel Magyarország parlamentáris köztársaság lett. A köztársasági elnök nagyon kevés jogosítvánnyal rendelkezett, minthogy a végrehajtó hatalom fejeként hatalmát a Nemzetgyűlésnek felelős kormányon (minisztériumon) keresztül gyakorolta. Ez a jogszabály – bár kifejezetten alkotmánytörvény-jellegű volt – önmagában alkotmánynak mégsem tekinthető. Preambulumában szólt ugyan egyes emberi és polgári jogok biztosításáról, de nem rendelkezett pl. az államhatalom harmadik ágáról, a bíróságokról, főleg nem biztosította a bíróság függetlenségét. Az államformáról szóló törvényen természetesen nem is lehet számon kérni egy alkotmányméretű jogszabály rendelkezéseit, tény azonban, hogy bizonyos hiányosságaival utat nyitott a későbbi, a demokratikus berendezkedés intézményeivé válható szervezetek felszámolásának. A Közigazgatási Bíróság például már 1945 nyarán javasolta, hogy jogköre terjedjen ki „az ország alkotmányát, közjogi és közigazgatási jogi berendezését érintő” jogszabályok felülvizsgálatára, az állampolgárok jogainak védelmére stb., lényegében tehát alkotmánybírósági hatáskört körvonalazott a maga számára. A felelet – az azonnali elutasításon túlmenően – a kormány számára már az Ideiglenes Nemzetgyűlés által biztosított rendkívüli hatalom törvénybe foglalása, folytonos meghosszabbítása, végül a Közigazgatási Bíróság hatásköri gyengítése, majd az 1949. évi {I-471.} II. törvénnyel a megszüntetése lett. A kormányzati végrehajtó hatalom túlsúlya bizonyos értelemben tehát már az ideiglenes, majd az 1945-ben megválasztott Nemzetgyűlés esetében is érvényesült.

A kormányzati vagy általánosabban a végrehajtó hatalom túlsúlya azután teljessé vált a Magyar Népköztársaság Alkotmányát megállapító 1949. évi XX. törvénnyel. Ez az alkotmány Magyarországot népköztársasággá, a munkások és a dolgozó parasztok államává nyilvánította, akik a népnek felelős küldöttek útján gyakorolják a hatalmat. A küldöttek egyrészt az országgyűlés, másrészt az államhatalom helyi szervei, a tanácsok számára választott képviselők. Az alkotmány szerint formailag az államhatalom legfőbb szerve az Országgyűlés volt, a valóságban azonban évi két ülése között úgyszólván teljes joggal helyettesítette a Népköztársaság Elnöki Tanácsa, amely törvényerejű rendeleteivel a törvényt is pótló és módosító lehetőséggel sajátos módon egyesítette magában a törvényhozó és végrehajtó hatalmat. Utóbbi a minisztertanácsban teljesedett ki, formailag ugyan beszámolási kötelezettséggel az Országgyűlés számára. A minisztertanács az államigazgatás körébe tartozó bármely ügyben közvetlenül vagy valamely tagja útján intézkedhetett, a valóságban azonban az 1949. évben még nem formalizált, de az alkotmány 1972. évi módosításával már formalizált pártutasítás alapján dolgozott. (Az 1972. évi I. törvény 3. §-a szerint a társadalom vezető ereje a munkásosztály marxista–leninista pártja.)

Az államformáról szóló 1946. évi I. és a vele kapcsolatos törvények – ha korábban a népbíráskodással vagy kissé később az uzsorabíráskodással összefüggésben már rendelkeztek is a különbíróságok intézményéről – a magyar igazságszolgáltatás egészének szervezetét még nem bontották fel. Ez csak néhány évvel később következett be, mikor a bíróság tekintélye, a bírói állomány összetétele is megváltozott, s ugyanakkor egyes ügytípusokat – mint látjuk majd – a vállalatok, a szövetkezetek stb. közötti peres ügyek túlnyomó részét kivették a bíróság hatásköréből. A bírói szervezet átalakítását, a fellebbviteli fórumok csökkentésével az 1954. évi II. törvény végezte el. Ez a törvény sem maradt azonban hatályban sokáig újabb rendkívüli intézkedések bevezetése nélkül. Az 1956. évi forradalom leverése után az 1956. évi 28. törvényerejű rendelet bevezette a rögtönbíráskodást, amelynek részletes szabályait a 6/1956. (XII. 11.) MT. Sz. rendelet állapította meg. A megtorlások végrehajtását azonban ekkor is az újból létrehívott ún. népbíróságokra bízták. Az 1957. évi 34. sz. törvényerejű rendelet újra felállította a népbírósági tanácsokat, s ezzel összefüggésben szólt a gyorsított eljárás, a bírói szervezet és a büntető és a büntető eljárás egyes kérdéseiről is. A bírói szervezet alapjaiban jelenleg is működő struktúráját azonban (bár 1992-ben bizonyos változások már bekövetkeztek) az 1927. évi, a bíróságokról szóló III. törvény állapította meg.

1953-ig – kisebb módosításokkal – az ügyészi szervezet is a 19. század végén kialakult formában és feladatokkal működött (természetesen a népbíróságok mellett a népügyészségeket is megszervezték). Lényeges változást hozott azonban az 1949. évi XX. törvény elveinek megfelelően az ügyészség szervezetéről és működéséről szóló 1953. évi 13. törvényerejű rendelet, majd az 1959. évi 9. sz. törvényerejű rendelet, amely változásokat azután a Magyar Népköztársaság ügyészségéről szóló 1972. évi V. törvény foglalta össze, rendszerezte és fejlesztette tovább.

{I-472.} A hagyományos magyar ügyészséghez képest e jogszabályok jelentős változásokat vezettek be. Mindenekelőtt – szovjet mintára – az ügyészi szervezetet kivették a kormány (közelebbről az Igazságügyi Minisztérium) felügyelete alól, s közvetlenül az Országgyűlés alá rendelt független ügyészséget hoztak létre. A legfőbb ügyészt az Országgyűlés választotta, elvileg neki tartozott felelősséggel. A valóságban azonban egy-egy évi formális beszámolón túlmenően a legfőbb ügyész az uramon lévő szocialista párttól – először az MDP-től majd az MSZMP-től – kapott elvi vagy konkrét utasításokat. Ugyancsak szovjet mintára alakult ki az ügyészség általános felügyelete, amely feljogosította arra, hogy az államigazgatási (1950-től: tanácsi) szervezetektől a vállalatokig és szövetkezetekig törvényességi vizsgálatokat tartson, s a szükségnek megfelelő indítványokkal éljen vagy maga intézkedjék. A törvényességi felügyelet a rendőri szervezet és a bíróságok felett is érvényesült. Ez nemcsak az ügyészi vádemelést – az ügyész tradicionális jogát – tette lehetővé, hanem azt is, hogy az ügyész akár a magánfelek közötti polgári perekben is fellépjen, a bírói ítéletek utólagos vizsgálatával törvényességi óvást kezdeményezhessen akkor is, ha egyébként az ítélet már jogerős volt. Mindez az ügyészség számára igen nagy hatalmat biztosított. [Nem hiába mondotta annak idején az orosz ügyészség megszervezésekor – amelynek mintájára a szovjet ügyészi szervezetet is létrehozták – I. (Nagy) Péter cár, hogy az ügyész a cár szeme!] Az ügyészség ilyen államszervezeti helye egyébként önmagában is megkérdőjelezte a bírói függetlenséget.

Az 1946. évi I. törvénnyel megteremtett köztársaság időszaka az 1949. évi XX. törvénnyel bevezetett alkotmányig politikai viharokkal, az országot megszálló külföldi csapatokra is támaszkodó külső beavatkozással, az ország politikai viszonyait koncepciós büntetőperek segítségével is megváltoztató, a magyar jogi hagyományokat elutasító szomorú korszaka volt. Elegendő talán csak néhány tényre utalni. Az 5000/1946. ME. sz. rendelet alapján az államháztartás egyensúlyának helyreállítása ürügyén bevezetett B-listázás folytán elsősorban pártpolitikai szempontok alapján küldtek el az államapparátusból (csak 1946 októberéig) 60 ezer szakembert, nem is szólva a későbbi tisztogatásokról. Az államformáról szóló törvény alapján megválasztott mindkét köztársasági elnök börtönbe került. A törvény elfogadását követően megalakult kormány miniszterelnöke és néhány minisztere, csakúgy mint a Nemzetgyűlés megválasztott tagjainak egy része emigrációba kényszerült, másokat – akár a Nemzetgyűlés jó néhány tagját is – törvényellenes perek alapján kivégezték vagy börtönbüntetéssel sújtották. Mindez jórészt már akkor történt, amikor az 1946. évi X. törvény bűntettnek nyilvánította az 1946. évi I. törvényben felsorolt „valamely természetes és elidegeníthetetlen jog” törvényellenes megsértését. A „törvényellenes” kifejezés értelmezése természetesen meglehetősen tág kereteket biztosított e jogok intézményes megsértése számára.

A politikai erőviszonyoknak a büntetőjog segítségével történő megváltoztatása lényegében a népbírósági törvény (a népbíráskodásról szóló 81/1945. ME. számú, valamint az ezt kiegészítő 1440/1945. ME. számú rendeleteket törvényerőre emelő 1945. évi VII. törvény) és az eredeti megfogalmazás szerint „az 1946. évi I. tv-ben megalkotott demokratikus államrend vagy demokratikus köztársaság” védelmére alkotott 1946. évi VII. törvény felhasználásával ment végbe. Ezeket a jogszabályokat {I-473.} ugyanis – visszaélve a népbíróságoknak, mint különbíróságnak a sajátos politikai összetételével, hiszen a bírósági tanácsokat eredetileg az öt politikai párt által delegált laikusok alkották, a tanács mellé kijelölt szakbíró szavazati joggal sem rendelkezett – sok esetben nem eredeti rendeltetésüknek megfelelően alkalmazták. Szinte groteszk momentum volt ebben a folyamatban, hogy a köztársaság fennmaradásáért küzdő politikusokat éppen a köztársaság védelme érdekében alkotott törvény alapján ítélték el. S mikor a politikai viszonyok erőszakos „átrendezése” sikerre vezetett, s az 1949. évi XX. törvénnyel Magyarország népköztársaság lett, az 1946. évi VII. törvényt az Országgyűlés politikai, valamint alkotmányjogi és közjogi bizottsága együttes üléséről (1949. augusztus 12.) készült jelentés értelmezte úgy, éspedig nyilvánvalóan törvénysértő módon, hogy „az 1946. VII. törvénycikkben a magyar köztársaság védelmére törvénybe iktatott büntető rendelkezések ezután értelemszerűen a Magyar Népköztársaság büntetőjogi védelmét szolgáló rendelkezésekként alkalmazandók”. Itt jegyzem meg, hogy a különbíróságok, különösen akkor, amidőn büntetőjogilag elfogadhatatlan keretszabályok alapján kellett ítélkezniük, könnyen válhattak a politika eszközévé. Ilyenek voltak pl. az 1947. évi XXIII. törvénnyel létrehozott uzsorabíróságok, amelyekben egy az igazságügyi miniszter által kijelölt szakbíró négy, a vállalatoktól kiküldött munkásbíróval együtt ítélkezet. Ezeknek a bíróságoknak hatáskörébe tartozott a gazdasági rend büntetőjogi védelméről szóló 8800/1946. ME. számú rendeletben megjelölt bűncselekmények elbírálásra.

A második világháború befejezése Magyarországon nem a kiegyensúlyozott demokratikus fejlődést s keretei között az ország modernizálódásának töretlen haladását hozta, hanem valami egészen mást. A háború befejező szakaszában ugyani – amint az általános ismert – Európa kelet-közép és keleti régióját a szovjet csapatok szállták meg, s gyakorlatilag nagyhatalmi konszenzus alapján, bizonyos átmeneti idő után, megkezdték a Kelet-Európa történeti fejlődésének jellegzetességeit hordozó, euro–ázsiai viszonyokra épült „szocialista” rendszer kiépítését e régiók országaiban. Nincs itt lehetőség annak elemzésére, hogy ez a rendszer milyen történeti tényezők következtében bontakoztatta ki a modernizációnak a Kelet-Európában kialakult eltorzult formáját. (Tény, hogy ennek jellegzetességei Nagy Péter óta éltek az Orosz Birodalomban, s később a bizánci, majd ottomán befolyás alatt lévő más kelet-európai országokban is. Az is tény továbbá, hogy ennek a folyamatnak egyik jellemző vonása a jog megvetése, a jogfejlődésben hosszú idő alatt kikristályosodott alapelvekre való tekintet nélküli eszközként való használata.)

Ennek a sajátos kelet-európai formációnak, és vele együtt a jogszemléletének Magyarországon való bevezetése alig néhány esztendőt vett igénybe, éspedig úgy, hogy egyre másra születtek az új, a társadalmi viszonyok megváltozását szolgáló – nem is mindig törvényszintű – jogszabályok. Elindult természetesen a korábbi jogfosztó rendelkezések hatályon kívül helyezése mellett a korábbi államszervezet lebontása is. Érdekes azonban, hogy jó néhány a második világháború előtti közjogi berendezkedéshez kapcsolódó intézmény megszüntetése csak később, esetenkint csak 1949-ben történt meg. (Ilyen volt például a hitbizomány.)

A földbirtokreformot szolgáló vagy például a szénbányászat államosítását elrendelő rendeletek, törvények még elvileg {I-474.} belefértek egy szociáldemokrata jellegű társadalom kialakításának koncepciójába (bár a kártalanítás nélküli földosztás és államosítás már nagyon megkérdőjelezte ezt a demokratikus jelleget). A későbbi, egyre szélesebb körre, végezetül még a házingatlanok jelentős részére is kiterjedő államosítások, a kisiparnak, a kiskereskedelemnek elsorvasztása, illetőleg szövetkezeti keretekbe való kényszerítése már nem csupán a „népi demokrácia”, hanem a szovjet mintájú szocializmus képét rajzolta fel. E feladatok teljesítésére az 1945-ben megválasztott Nemzetgyűlés még a fentebb említett törvénytelen eszközöket felhasználó baloldali politikai erők és a szovjet csapatok jelenlétéből fakadó nyomása ellenére sem bizonyult alkalmasnak. A köztársasági elnök tehát 1947-ben feloszlatta a Nemzetgyűlést, s új választójogi törvény alapján (amelynek elfogadása következtében mintegy 400 ezer ember vesztette el a választójogát), választásokat írt ki 1947. augusztus 31-re. E választásokon a baloldali jellegű választási szövetség (Magyar Kommunista Párt, Szociáldemokrata Párt, Nemzeti Parasztpárt és a „megtisztított” Független Kisgazdapárt) megszerezte a szavazatok több mint 60%-át, s a szövetségen belül a Magyar Kommunista Párt vált a legerősebb párttá. (Ez volt az a választás, amelyen ez a párt csalással, az ún. kékcédulák felhasználásával kapta a legtöbb szavazatot. A választás történetéhez az is hozzátartozik, hogy e csalásról jelentések jutottak el Ries István igazságügyi miniszterhez. Miután azonban – egyébként a törvényességhez korábban enyhén szólva nem mindig szigorúan ragaszkodó – szociáldemokrata minisztert megakadályozták az ügy kivizsgálásában, lemondott tisztségéről. Igaz azonban az is, hogy a választások után megalakított kormányban újra elvállalta a tárca vezetését és a kormány tagja maradt addig, míg 1950-ben őt magát is letartóztatták, s a börtönben még ügyének tárgyalása előtt életét vesztette.)

A választások után a magyar jogfejlődés szempontjából két jelentős folyamat indult meg. Az első az MKP és SZDP egyesülésével létrejött Magyar Dolgozók Pártjának megjelenése, amellyel gyakorlatilag megkezdődött és 1949-re befejeződött a többpárti politikai rendszer felszámolása Magyarországon. A második a szénbányák államosításáról szóló 1946. évi XIII. törvénnyel, a nagybankok állami tulajdonba való vételéről intézkedő az 1947. évi XXX. törvénnyel, s a száznál több munkást foglalkoztató ipari üzemek rendeleti úton történő államosításával lendületet kapott az a folyamat, amelynek a vége a magyar gazdaság gyakorlatilag teljes kollektivizálása lett.

1948 végére már nem volt olyan jelentős, szervezett politikai vagy gazdasági erő Magyarországon, amely megakadályozhatta vagy akár csak megnehezíthette volna a szocialista típusú társadalom teljes kiépítését a szovjet csapatok által továbbra is megszállva tartott Magyarországon. Az 1947-ben megkötött és törvénnyel ratifikált párizsi békeszerződéssel megszűnt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, s a nyugati hatalmak még az eddigi nagyon korlátozott lehetőségüket is elvesztették a magyar belpolitikai élet alakulásának befolyásolására.

Az 1949. augusztus 20. napján kihirdetett (a túlnyomó részben a Szovjetunió 1936. évi alkotmányának mintájára alakított) XX. törvény a Magyar Népköztársaság Alkotmányáról már a preambulumában utalt arra, hogy az Alkotmány az eddigi „küzdelem és országépítő munka már megvalósult eredményeit, országunk gazdasági és társadalmi szerkezetében végbement alapvető változásokat fejezi ki és a további {I-475.} fejlődés útját jelöli meg”. Jóllehet többször is módosították, utoljára és a legjelentősebb mértékben (az 1989. évi XXXI. törvénnyel való teljes és gyakorlatilag új alkotmányt eredményező átalakítása előtt) 1972-ben, rendelkezései és szelleme bizonyos összefüggéseiben is bizonyos időszakokban jelentősen befolyásolták a magyar jogfejlődést. „Bizonyos összefüggéseiben”, mert hatása nem érvényesült teljesen sem a magyar jogi gondolkodásban, sem a jogalkotás minden területén, sőt a jogalkalmazó szervezetekbe sem, nem is szólva a társadalom jogfelfogásáról. „Bizonyos időszakokban”, mert a legerősebben az 1950-es évek első felében érvényesült ez a hatás, egyes vonatkozásokban ismét felerősödve az 1956. évi forradalom leverését közvetlenül követő években, majd fokozatosan halványodott, s az 1968-ban bevezetett gazdasági reformokkal kezdődő két évtizedben a magyar jogfejlődés egyre inkább új utakat keresett.

Az 1949. évi alkotmány betűi és szellem természetszerűen elsősorban a közjogi s a közigazgatási jog területén alakították a jogfejlődést. A társadalmi rendet leíró fejeztében megadta az újonnan építendő társadalom alapvető vonásait, különös hangsúlyt helyezve az állami és a közületi vagy szövetkezeti tulajdonra (bárha megállapítja, hogy termelési eszközök magántulajdonban is lehetnek), valamint arra, hogy a Magyar Népköztársaság a szocializmus elveinek megvalósítására törekszik. Már szó volt arról, hogy ez az alkotmány az államszervezet legfontosabb szervének ugyan az Országgyűlést tekintette, s az elvileg igen széles jogkörrel rendelkezett is, de a gyakorlatban általában évente kétszer egy vagy két napra ült össze. Ebből következően a korábbiakhoz képest rendkívüli mértékben lecsökkent – s jórész túlzottan keret jellegűvé vált – a törvények száma.

Az Országgyűlés ülésszaki között szinte minden jogkörét az Elnöki Tanács, mint kollektív államfői testület gyakorolta, amelynek szinte legfontosabb joga a törvényerejű rendeletek megalkotása volt. Az alkotmányozást vezérlő politikai erő ezzel az újonnan bevezetett jogalkotási formával vette ki az Országgyűlés kezéből a törvényalkotást, hiszen a törvény helyét szinte minden vonatkozásban elfoglalta a törvényerejű rendelet, odáig menően, hogy törvényt is módosíthatott (egészen az 1987. évi XI., a jogalkotásról szóló törvény elfogadásáig). Valóban, 1945 és 1983 között mindössze 134 törvény, de 693 törvényerejű rendelet született. A törvények nagy többségét azonban 1945 és 1949 között alkották, 1950-től kezdődően a nyolcvanas évek közepéig az Országgyűlés átlagosan évi 4-5 törvényt fogadott el. Ezután a könnyen megalkotható és könnyen módosítható vagy éppen hatályon kívül helyezhető törvényerejű rendeletek, minisztertanácsi rendeletek és határozatok, valamint miniszteri rendeletek és utasítások (amelyeket a normatív jellegű intézkedések más fajtái is kiegészítettek) formájában jelent meg a magyar jogrendszer túlnyomó része. (1945 és 1983 között például 809 minisztertanácsi, 2291 miniszteri rendelet született.) A jogalkotás új formáinak sokasága, a szabályozott tárgyak sajátosságai és a jogszabályváltozások nagy „forgási sebessége” folytán a jogrend jelentős mértékben bizonytalanná vált, normatív, azaz viselkedést irányító sajátossága csökkent, hiszen a jogszabályok részben, s főleg a törvényekben elvont elvekből, részben túlrészletezett technikai normákból állottak.

A jogi szabályozás ilyen sajátosságainak kialakulásában különösen két tényező hatott közre. Egyrészt az az elvont, de a gyakorlatban meg nem valósítható, illetőleg megvalósítani nem {I-476.} kívánt szocialista elvek, célkitűzések, állami feladatok összessége, másrészt a gazdaságirányításnak az a típusa, amely a gazdasági életet gyakorlatilag közigazgatási szemlélettel közelítette meg, s a közigazgatás módszereit próbálta felhasználni.

Néhány hagyományos jogterületet átfogó szabályozástól eltekintve a törvényalkotásban felbukkantak ugyanazok a sajátosságok, amelyek Európa keleti régióban a társadalomalakító törekvéseket minden olyan időszakban jellemezték, amelyekben a meg nem valósítható célokat általános jogi megfogalmazásokkal helyettesítették. Ilyen célokat általában „forradalmi” vagy ideológiai szempontból annak tekintett helyzetben határoztak meg.

A forradalmi ideológiai azonban – mint például a Kelet-Európában kialakult „marxizmus–leninizmus” – eleve másnak láttatja a valóságot mint amilyen az a tényleges folyamatokban vagy jelenségekben él. Az ideológiai koherencia aligha engedi meg, különösen hosszabb időre a pragmatizmus érvényesülését, de nagyon általánosan megfogalmazott jogszabályokban viszonylag könnyű a valóság „normatív” képét megalkotni. Így gyakorta keletkezhettek olyan jogszabályok, amelyek elveinek a megvalósulását igazából senki sem várta.

A jogalkotó, pontosabban a jogalkotó számára a feladatot kijelölő politika éppen ideológiai okokból akár az alkotmány szintjén is erre kényszerülhetett, ahogyan ezt az 1949. évi magyar alkotmány is példázza. Az 1949. évi magyar alkotmány az állampolgárok jogait és kötelességeit összefoglaló VIII. fejezete a polgárok számára rendkívül széles körben biztosította az alapvető jogokat, de ezeket vagy eleve értelmező, a valóságban korlátozó rendelkezések követték – ld. pl. az egyesülési jogokról szóló 56. §-t (amely egyébként csak a társadalmi, gazdasági és kulturális tevékenység esetében biztosította az egyesülés lehetőségét) – vagy olyan kijelentéseket tartalmazott, amelyek önmagukban semmitmondóak voltak. Lásd erre például az alkotmány 52. §-át: „A Magyar Népköztársaság különös gondot fordít az ifjúság fejlődésére, nevelésére, következetesen védelmezi az ifjúság érdekeit.” Ez az alkotmány azonban elsősorban politikai dokumentum és nem jogszabály volt, hiszen közvetlenül kikényszeríthető szabályokat alig tartalmazott. (A szocialista alkotmány-jogtudományban – pontosabban ahogyan akkor nevezték: államjog-tudományban – egyébként vita is folyt arról, hogy az alkotmány mennyire rögzít megvalósult viszonyokat, s mennyire tekinthető programjellegű okmánynak.)

A közigazgatással és a közigazgatással összefonódott gazdasági-ágazati törvények, mint az 1950. évi I., illetőleg az 1954. évi X., majd az 1971. évi I. törvény a tanácsokról, az 1957. évi IV., az azt módosító 1981. évi I. törvény az államigazgatási eljárás általános szabályairól, illetőleg olyan törvények, mint a bányászatról szóló 1960. évi III., a honvédelemről szóló 1961. évi IV., az oktatási rendszerről szóló 1961. évi II., vagy az 1961. évi VII. Az erdőkről és a vadgazdálkodásról, az 1964. évi II. A postáról és a távközlésről – s még folytatható lenne a sor – az elvek mellett még tartalmaztak normatív szabályokat is. Gyakorlatilag azonban már többnyire csak általános elvekig jutottak egyes, esetleg éppen egy-egy alkotmányhelyhez kapcsolódó törvények. AZ 1971. évi VI. törvény az ifjúságról 22. §-a (2) bekezdésében pl. a következőket írja: „Az állam – a szövetkezetek és társadalmi szerveztek segítségével – elősegíti a fiatalok számára a családalapításhoz szükséges feltételek megteremtését, kedvezményeket biztosít a fiatal házasok lakásigényének kielégítéséhez.” Ezt azután különböző jogszabályok {I-477.} próbálták konkretizálni, pl. az 1/1971. Korm. sz. rendelet és az 1/1971. ÉVM. sz. rendelet. Az alaprendelet 4. § (!) bekezdése még azt is előírta, hogy a tanácsi lakáselosztási tervben fel kell tüntetni, mennyi lakást terveznek a fiatal házasok kielégítésére, de egyik jogszabály sem teremtett közvetlen jogosultságot, amelyet a fiatal házasok érvényesíthettek volna.

Az idézett alkotmányi, törvényi és rendeleti szintű jogalkotások azonban csak példák kibontását jelentik. Hasonló jellegű volt az 1972. évi II. törvény az egészségügyről, az 1976. évi II. törvény az emberi környezet védelméről és így tovább. Az ún. hiánygazdaság – amely Kornai János nevezetes könyve szerint – jellegzetes tulajdonsága volt a szocialista gazdaságnak, önmagában is felesleges jogszabályalkotást indított el, de a megvalósíthatatlan, a társadalmi valóságtól távol álló célok ideológiai okokból való jogszabályi megfogalmazása további ún. relatív hiányt teremtő hatást is keltett.

A gazdaság központi irányításának – később a tervutasításos gazdaság bevezetésének – jogi következményei már közvetlenül a második világháborút követően jelentkeztek. Sőt, a gazdaság szabályozásának ilyen, közigazgatási szemléletű szabályozását, később irányítását a háború alatt kifejlődött hadigazdálkodás, illetőleg közvetlenül a háborút követő szükséghelyzet – amelynek akár jogszabályi megjelenítői egyszerűen „tovább éltek” – bizonyos fokig előkészítette. Csak egyetlen példát idézek. Az „az okszerű” növénytermesztés biztosítás tárgyában kiadott 7800 /ME. sz. rendeletre hivatkozva jelent meg például 1948-ban a 244 700\/1948. FM. sz. rendelet, mely szerint minden olyan földtulajdonos, haszonbérlő, haszonélvező és részes gazdálkodó, aki 50 holdnál nagyobb szántóföldi művelés alatt álló földterülettel rendelkezett, köteles volt ezt a körülményt írásos formában bejelentkezni, s ha erre a Magyar Országos Szövetkezeti Központ felszólította, a szántóterület 2,5%-án őszi káposztarepcét termelni, s erre vonatkozóan a MOSZK-kal szerződést kötni. Ebben az esetben is csak példáról van szó, hiszen idézhettem volna azokat a miniszteri rendeleteket, amelyek előírták, mikor kell permetezni, majd miután az időjárás másképpen alakult, néhány hét múlva újabb rendelet intézkedett a permetezésről stb.

A központi tervutasítással dolgozó (szovjet mintájú) tervgazdálkodás első csírája lényegében már 1946-ban a Gazdaság Főtanács felállításával megjelent. Ezt követte az 1947. évi XVII. törvény a hároméves gazdasági tervről, majd az Országos Tervhivatal létesítése és az 1949. évi XXV. törvénnyel az ötéves tervgazdasági ciklusok bevezetése. Rendeleti szinten a gazdaság államigazgatási jellegű irányítása már előbb is gyakorlat volt. Az Országos Tervhivatal például már 1948 elején kidolgozta és kiadta a 100/1948. (I. 8.) sz. utasítását a „gyárszerű” ipari vállalatok részletterveinek kidolgozására, amelyet az OT-nak és az illetékes miniszternek kellett benyújtani jóváhagyásra. Hasonló rendelkezések jelentek meg a mezőgazdasági termelés és beszolgáltatási kötelezettségekre nézve, és amint elindult a termelőszövetkezetek tömeges szervezése, úgy láttak napvilágot a szövetkezeti gazdálkodást kötő rendeletek vagy utasítások is. Hogy a gazdaságot milyen mértékben tekintette az új jogi szabályozás közigazgatási jelleggel irányíthatónak, annak legfontosabb jogi bizonyítékát, az ún. tervszerződések szolgáltatják. Ezeket a szerződéseket, amelyeket a vállatoknak állami előírások, az ún. tervjogszabályok alapján kellett kötniük egymással, a polgári jog is közigazgatási {I-478.} jogi jellegűnek tekintette, sőt a 9830/1948. (IX. 28.) Korm. sz. rendelet a gazdaságban működő szervezetek többsége között kialakult jogvitákat kivette a rendes bíróságok hatásköréből, s a Gazdasági Főtanács titkárára, illetőleg az illetékes miniszterre bízta „az állami és közüzleti jogviták eldöntésére hivatott egyeztető bizottságok” szervezését. Ezek a döntőbizottságok nyilvánvalóan közigazgatási jelleggel működtek, s az ügyek eldöntése során nem is a jogszabályok, hanem a gazdasági érdekek váltak fontossá. Ennek a szemléletnek az erejét jelzi, hogy az 1968-ban elindult gazdasági reformot követően, amely megszüntette a központi tervutasításos gazdálkodást, még évekig, gyakorlatilag 1972-ig, az új bírósági szervezeti törvény megjelenéségi, folyt a vita arról, hogy vállalatok közötti jogviták eldöntésére maradjanak meg ezek a gazdasági döntőbizottságok. Hogy a tervgazdálkodást szabályozó jogszabályokból végül is mennyire kimaradt a gazdasági és társadalmi elem és mennyire teret adtak az állami szerveztek önkényes értelmezésének, talán a legvilágosabban a tervgazdaság büntetőjogi védelméről szóló 1950. évi 4. sz. törvényerejű rendelet jelzi. E jogszabály egyebek között büntetni rendelte azt a személyt, aki munkahelyéről „önkényesen” kilép, igazolatlanul mulaszt, s ezzel veszélyezteti a népgazdasági tervet vagy résztervet. Tudni kell, hogy ez az időszak volt a mezőgazdaság átszervezésének, a kuláküldözések, a nagy ipari létesítmények építésének kora, amidőn emberek százezrei keresték helyüket az új társadalomban, és természetesen volt a népesség nagy mobilitása. A jogi szabályozás, s különösen a büntetőjogi szabályozás társadalmi hatása mértéktelen túlbecsülésének és a társadalmi problémák politikai, jogi-normatív-igazgatási szférára való redukálásának mintája ez és minden hozzá hasonló jogszabály. Az 1950. évi 4. tvr. jó példa az ilyen jogszabályok hatékonyságára. E törvényerejű rendelet alapján ugyanis 1952-ben 6906, 1953-ban 3384 embert ítéltek el a bíróságok a fent említett magatartásáért, míg 1953-ban a „társadalom politikai szorítása” csökkenésének idején már „csupán” 237 személyt. Ez időszak alatt azonban a munkaerő mozgásának nagysága mit sem változott.

A 19. századi magyar jogi gondolkodással szemben állott – bár a két világháború közötti időszakban már mutatkoztak bizonyos jelenségei – a túlságosan közvetlen összefüggés megteremtése a politikai és a büntetőjogi szféra között. Ez a sajátos gondolkodásmód már a háborús és népellenes bűncselekményeket összefoglaló jogszabályaiban megmutatkozott, különösen abban a rendelkezésben, amely akkor is büntetni rendelte e jogszabályokban (egyébként rendkívül „lazán”) megfogalmazott tényállások megvalósítóit, ha cselekedetük az elkövetés idején nem volt bűncselekmény. A jogszabály megfogalmazóit ebben az esetben ugyan „mentette” az a körülmény, hogy erre a békeszerződés is kötelezte a magyar államot, s a nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék szabályzata maga is tartalmazott ilyen, egyébként a büntetőjogban hosszú ideje tiltott visszaható hatályt előíró rendelkezést. Ezen túlmenően azonban pusztán ezek a rendelkezések is elősegítették a büntetőjognak a politikai ellenfelekkel szembeni felhasználását, a Szovjetunióban kialakult gyakorlat beivódását a magyar politikai és jogi életbe. Ezen a gyakorlaton nem csupán az ún. koncepciós jellegű „kirakatpereket” kell érteni, hanem a büntetőjog felhasználásának szinte egészét az „új társadalom” építésében. Ez az „építés” – összes kanyaraival, vargabetűivel, társadalmi, gazdasági {I-479.} és politikai bizonytalanságaival együtt – szinte kínálta az alkalmat a büntetőjog vissza-visszatérő igénybevételére, s változásai folytán az utólagos rehabilitációkra. Lényegében csak a politikai átmenet időszakában a Németh Miklós kormánya által a törvénytelen ítélkezés feltárására életre hívott történelmi és jogi bizottságok munkája, s az erre a munkára épülő (egyébként az 1985-ben megválasztott Országgyűlés utolsó ülésén, 1990. március 14-én elfogadott), az 1945 és 1963 közötti törvénysértő elítélések semmissé nyilvánításáról szóló 1990. évi XXVI. törvény előkészítése adott képet a jogalkotásban, a joggyakorlat irányításában, és a jogalkalmazásban bekövetkezett törvénysértések módjairól és tömegeiről.

A 19. század végén mintaszerűen megalapozott, európai értelemben is kimagasló magyar büntetőjog eltorzulásában ugyan közreműködtek egyes, a két világháború közötti időszakban politikai célzattal alkotott, s korábban már említett jogszabályok is. Az önkényes legfelsőbb bírósági értelmezés folytán különösen hírhedtté vált 1946. évi VII. törvény gyakorlatának torzító hatása is megmutatkozott szinte a törvény születésének „másnapján”. Az alapvető fordulatot mégis 1950-ben a büntetőtörvény általános részét megváltoztató új jogszabály, az 1950. évi II. törvény (amely egyébként a bűncselekmények formális törvényi tényállása mellé bevezette a társadalomra való veszélyesség szubjektíve érzékelhető fogalmát), a társadalmi tulajdont védő 1950. évi 24. tvr., s az igazságügyi minisztériumban a Hatályos Anyagi Büntetőjogi Szabályok Hivatal Összeállítása (BHO) címen 1952-ben készült válogatás jelentette, amely jelentős szelekciót is végzett a Csemegi Kódexben foglalt szabályok között. A büntetőjog általános részének megváltoztatásával, az újabb és újabb, elsősorban törvényerejű rendeletekben vagy kormányrendeletekben megjelent, s közvetlenül valamilyen gazdasági, politikai stb. célhoz kapcsolt büntetőjogszabályokkal azután kiteljesedett a politikát közvetlenül szolgáló, ám ugyanakkor szinte áttekinthetetlenné váló büntetőjog.

1955-ben megindultak, éspedig többnyire alapos munkával az európai színvonalra törekvő büntetőjogi kodifikációs munkálatok. A változtatási munkálatok az 1956. évi forradalmat követő politikai légkör megakasztotta és új irányba terelte (túlnyomó többségükben a közreműködő személyek is kikerültek nem csupán a kodifikációs munkából, hanem az igazságügyi szervezetből is), s végül 1961-ben éppen a forradalom leverését követő politikai légkört tükröző új büntetőtörvény jelent meg. Ahogy ez általában is így történik 1956 után a félelem és az erőszak fokozott intoleranciát szült, ebből pedig szokásosan újabb és újabb „büntetésigény” keletkezik és keletkezett is. Nem véletlen, hogy 1978-ban végül is új büntetőtörvényt, az 1978. évi IV. törvényt fogadott el az Országgyűlés. Ez a törvény a korábbinál modernebb büntetőjogi szemlélet tükröz, a büntetési rendszert is megváltoztatta, noha éppen az állam elleni bűncselekményekről szóló fejezetében tovább élt a korábbi törvény szelleme.

Az anyagi büntetőjoghoz hasonlóan büntetőeljárási jogban is újabb elvek és jogszabályok jelentek meg részben a bíróság rendszerben, főleg a fellebbezési fórumok változásában (az egyfokú fellebbviteli lehetőség bevezetése), az ügyészség szerepének növekedése stb. folytán. Kisebb változások mellett az 1951. évi II. törvény, majd az 1962. évi 8. sz. törvényerejű rendelet, s az 1973. évi I. törvény alakította ki a büntető eljárás új rendjét.

Eddig azokról a jogterületekről szóltam, {I-480.} amelyeket talán a leginkább befolyásolt az új társadalmi rend külföldön, tőlünk keletre kialakult rendszeréből következő jogfelfogás. Igaz ugyan, hogy a jogalkotás és a jogalkalmazás között ebből a szempontból az említett jogterületeken is eltérések alakultak ki. Ha a jogalkotás pl. jobban is tükrözte a Szovjetunióban kialakult jogelveket, a bírói jogalkalmazás – a kifejezetten politikai jellegű ügyektől eltekintve – sokat megőrzött a hagyományos magyar jogi gondolkodásból. Ez viszonylag hamar kiderült, éppen ezért igyekezett is a politikai vezetés elsősorban a büntető ügyszakban foglalkoztatott bírákat és ügyészeket leváltani, s 1949-től kezdődően egyéves büntetőbírói és ügyészi „Akadémián” kiképzett munkásparaszt „káderekkel” helyettesíteni a korábbi politikai rendszerben is szolgálatot teljesítők egy részét. Ugyancsak 1949-ben vezették be a társasbíráskodást a laikus ún. népi ülnökök részvételével (a népnek a büntető igazságszolgáltatásban való részvételéről és a fellebbviteli egyszerűsítéséről szóló 1949. évi XI. törvény). Mindezzel együtt, a büntetőjogi törvények többszörös változása ellenére, a bírák mind a mai napig igen sokszor ítélkeznek az 1878. évi Csemegi Kódex szellemében. Nem működtek Magyarországon a szovjet „elvtársi bíróságok” mintájára bevezetett „társadalmi bíróságok” sem, talán egyedül a volt szocialista országok közül, a magyar társadalom nem bizonyult alkalmasnak – a jogszabályok ellenére sem – ezeknek a „bíróságoknak” a befogadására.

A magyar jogi gondolkodás hagyományai azonban a legerőteljesebben a polgári jog területén maradtak meg. A második világháború utáni időszakban sem készült magánjogi törvénykönyv, egyedül a családjogi viszonyokat szabályozta – bizonyos előzmények után (pl. az 1946. évi XXXIX. törvény megszüntette a házasságon kívül születettek hátrányos jogállását, illetőleg az 1948. évi XLIII. törvény rögzítette a nők egyenjogúságát) – az 1952-ben született családjogi törvény. (A házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény, amelyet az 1974. évi I. törvény módosított.) Ez a törvény a korábbi időszakokhoz képest új és modern szemléletet honosított meg a családi viszonyokban, s jóllehet többször módosították, illetőleg a bírói joggyakorlat nemegyszer ellentétesen értelmezte előírásait – főleg a házasság felbontását illetően – a törvény gyakorlatilag kielégítő módon működött. Azok a jelenségek – amelyeket sokan a törvénynek tulajdonítanak – pl. a válások magas aránya a magyar társadalomban – sokkal inkább a társadalmi viszonyok változásának, a modernizáció folyamatának következményei, mintsem a törvény közvetlen hatásából adódnak. A jogszabály ebben az esetben is, nem megindított bizonyos folyamatokat, hanem szabadabb tudat engedett a társadalomban már kibontakozók számára.

A magyar polgári (magán-) jog fejlődésében azonban az igazi fordulópontot az 1959. évi IV. törvény – a Magyar Népköztársaság Polgári Törvénykönyvéről – jelentette. Ez a törvény – jóllehet még a központi tervutasításon alapuló gazdaságirányítás időszakába született, s éppen ezért a gazdasági reformok bevezetése után, amidőn a vállalati önállóság már kiteljesedett és lehetőség nyílt magánvállalkozások indítására is, a reform előrehaladásának megfelelő kisebb változtatások után az 1977. évi IV. törvénnyel alaposan, ún. novelláris jelleggel módosítani is kellett – alapjaiban megfelelt a hosszú ideje kialakult magyar jogi gondolkodás hagyományainak és színvonalának is. Ennek a gondolkodásnak vannak természetesen sajátos, adott esetben {I-481.} inertiát jelentő elemei is. Jellemző – nem függetlenül a politikai gyakorlat kanyaraiból fakadó óvatosságtól sem –, hogy a gazdasági reform bevezetése után kb. 10 esztendővel szüntette meg az említett novelláris módosítás a vállalatok közötti tervszerződési rendszert, holott a népgazdasági terv kötelező jellegét a vállalatokra nézve már jóval korábba (1972-ben) eltörölték. Ugyanaz történt tehát, mint a magyar magánjog fejlődése során jó néhányszor, azaz a bírói gyakorlat alkalmazta a megváltozott viszonyokhoz azokat a jogszabályokat, amelyeket valamely (többnyire politikai) tényező folytán a jogalkotó formálisan nem kívánt módosítani.

A magyar polgári jog sorsa a „szocialista” társadalomban egyébként is elválaszthatatlan a gazdasági reform megvalósulásának ütemétől. A tervszerződés ugyan formailag csak hosszabb idő után tűnt el a polgári jog szabályai közül, fokozatosan megjelentek viszont az ún. kisvállalkozások szervezeti formái, amelyek bevezették a magánvállalkozás különböző formáit (a kisszövetkezete, a gazdasági munkaközösségek stb.), s a vállalatok között is szabadabb kapcsolatrendszer alakult ki. Az 1984 végén, illetve az 1985 elején megjelent jogszabályok – nem minden előzmény nélkül, hiszen a magyar jog 1967-ben elismerte a mezőgazdasági termelőszövetkezet, majd 1971-ben valamennyi szövetkezet vállalati jellegét (addig csak az állami vállalatokat tekintették vállalatnak) – magát a vállalatok fogalmát differenciálták, s elkülönítették egymástól a versenyszektorban működő önkormányzati vállalatok, valamint a nem a profitelv alapján működő államigazgatási irányítás alatt maradt vállalatokat. A vállalatokról szóló 1977. évi VI. törvény ugyan már megtette ezt az elválasztást, de következményeit nem vonta le, a hierarchikus irányítás köréből pl. még a versenyszférában tevékenykedő vállalatokat sem vette ki. Ezt a függést az 1984-ben gazdaságilag és politikailag kimunkált reformdöntést megvalósító jogi szabályozás már megszüntette. További fontos lépések: a kisvállalati irányítás elválasztása a nagyvállalatokra vonatkozó jogszabályoktól, s a középvállalatokra a vállalati tanácsot létrehozó irányítási szervezet létrehozása. (Ezekben a vállalatokban – a létszámtól függetlenül – vagy közvetlenül a dolgozók választották meg az igazgatót és a vezetőséget vagy a vállalati tanács 50%-át választották a dolgozók, 50%-a pedig a vállalati vezetőkből tevődött össze.) A lényeges tendencia azonban a szabadabb vállalatalapítás és az egyre önállóbb vállalati tevékenység volt. A Polgári Törvénykönyvnek az 1985. évi 25. sz. törvényerejű rendelettel való módosítása tovább növelte a jogi személyeknek valamilyen közös gazdasági cél elérésére létrehozott gazdasági társasága forgalmi mobilitását, jogügyleti képességét, s lehetővé tette, hogy tulajdont is szerezhessen. Mindenképpen fokozta tehát a vállalatok önállóságát, tovább oldotta a vállalatokra vonatkozó, korábbi jogszabályok merevségét.

A polgári eljárásjogra vonatkozó új jogszabályok alapjaiban nem „forradalmasították” a korábbi magyar jogi szabályozást, ha egyes vonatkozásokban eltértek is az európai és a magyar elvektől. A legfontosabb ilyen eltérés azt az alapelvet érintette, amely szerint a polgári per kizárólag a felek rendelkezésén múlik, a per ura az ügyfél, aki bármikor elállhat keresetétől, tőle függ, hogy kíván-e a perorvoslati jogával élni stb. A házasságról szóló 1894. évi korábban már idézett törvény, s a polgári perrendtartásról szóló 1911. évi törvény a házassági és a személyi állapottal összefüggő egyes kérdésekben lehetővé tette ugyan az ügyészi beavatkozást, {I-482.} de más ügyekben az ügyész nem kaphatott szerepet. Mármost a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény és később az ügyészségről szóló 1953. évi 13. sz. törvényerejű rendelet, majd az 1957. évi VIII. törvény, az 1959. évi 9. sz. törvényerejű rendelet, végül az Alkotmány 1972. évim módosításától követő ügyészi új törvény és a polgári eljárási törvény újabb módosítása (az 1959. évi IV. törvény, az 1977. évi IV. törvény) az ügyészi beavatkozást oly mértékben tette lehetővé, hogy gyakorlatilag megkérdőjelezte a fél rendelkezési jogát. Ezen csak az 1972. évi alkotmánymódosítást követő törvények változtattak valamelyest. Ezek a jogszabályok a per tárgyától függetlenül továbbra is lehetővé tették az ügyészi fellépést, beleértve a keresetindítás jogát is, ám szűkíttető rendelkezéseket is tartalmaztak annyiban, hogy az ügyész ezt a jogát csak fontos állami vagy társadalmi érdek védelmében, illetőleg a jogai védelmére nem képes állampolgár érdekében gyakorolhatta. Ebben az esetben is megmutatkozott, tehát a magyar „szocialista” társdalomban gyakorlatilag a jog minden területén észlelhető tendencia. Ez a tendencia úgy vázolható, hogy míg az 1940-es évek végétől megkezdődött a Szovjetunióban kimunkált „szocialista” jogelvek behatolása a magyar jogalkotásba, s különösen érvényesültek azokon a jogterületeken, amelyeket korábban nem, illetőleg kevéssé rendeztek jogszabályok, esetleg csupán azért, mert mint jelenségek is ismeretlenek voltak (pl. a tervgazdaság, a termelőszövetkezetek), az 1950-es évek végétől egyre inkább csökkent ez a hatás, majd különösen az 1960-as évek második felétől a jogfejlődésben megjelentek a korábbi magyar jogelvekhez igazodó, a rájuk épült speciálisan új magyar, illetőleg a nyugat-európai jogfejlődésre tekintettel is kialakított megoldások.

A második világháború utáni időszak magyar jogrendszere – ideértve a „szocialista” társadalom évtizedeit is, sőt különösen ezekben az évtizedekben – egyébként is differenciálódott, éspedig a fejlett világban is megtalálható új jogágak megjelenésével, amelyek ott is meghaladták a közjog és a magánjog kettősségét. A „szocialista” jogtudomány ugyan sokszor hivatkozott Lenin Kurszkijhoz írott levelére, amely szerint „mi semmi magánügyet nem ismerünk el, számunkra a gazdaság területén minden közjogi és nem magánjogi”, ennek folytán jött létre a Szovjetunióban és egyes más „szocialista” országokban is a jogrendszer hármas alapú megosztása államjogra, gazdasági jogra és polgári jogra, de a jogtudományt végigkísérő elméleti viták ellenére se sikerült valójában meghaladni azt az általános, a nyugati jogrendszerekben is elfogadott álláspontot, amely szerint a jogrendszer egyrészről közjogi, másrészről magánjogi viszonyokra épült, s a kettő között található az ún. vegyes, azaz mindkét alapvető ágazat sajátosságaiból valamit tartalmazó jogágak. Ez utóbbiakat – mint például a munkajogot – általában vegyes szakjogként jellemeznek. A társadalmi jelenségek jellegére épülve így vált sajátos, ha úgy tetszik az általános, a fejlett jogrendszerekben elfogadott terminológiát használva vegyes szakjoggá a már említett termelőszövetkezeti, később általánosabban szövetkezeti jog. Több, a korábbiakban az egyes szövetkezetfajtákat külön szabályozó törvény, 1969-ben jelenik meg a már általános elveket is kifejező 1969. évi III. törvény, s ezt követően egyre inkább az általános vonások egységes kifejezése kerül előtérbe. A magyar munkajog első alapszabályát, „munka törvénykönyvét” az 1951. évi 7. sz. törvényerejű rendelet tartalmazta, majd az 1967. évi, később többször is módosított {I-483.} II. törvény vált a munkaviszonyok alaptörvényévé. A földjog – a földreformra vonatkozó jogszabályok után – lényegében korlátozást jelentő rendelkezéssel a (13 000\/1848. (XII. 22.) Korm. sz. rendelettel jelent meg, éspedig államigazgatási engedélyhez kötve a mezőgazdasági ingatlanok forgalmát. Később az 1967. évi IV. sz. törvény rendelkezett a földtulajdon és a földhasználat továbbfejlesztéséről. Ha közjogi jelleg dominanciájával rendelkező szakjogokat példázzuk, akkor a közigazgatási jogtól egyre inkább elváló pénzügyi jogot kell említeni, amelynek több összetevője is kialakult az állami pénzrendszer, a forint bevezetéséről szóló 900/1946. (VII. 28.) ME. sz. rendelet alapozta meg, s a Nemzeti Bankról szóló 1948. évi XXI. és XLV. Sz. törvények, illetőleg az 1967. évi 36. sz., törvényerejű rendelet fejlesztette tovább. Ilyen a költségvetési jog, ld. például a pénzügyi mérlegre, illetőleg a pénzügyi tervre vonatkozó 1953. évi 26. sz. törvényerejű rendeletet és az 1972. évi VII. törvényt, sőt ilyen rendelkezéseket tartalmaztak a tanácsokról, a tervgazdálkodásról kiadott jogszabályok, ide tartoznak a vállalatok gazdálkodását szabályozó rendelkezések, s különösen az 1979. évi II. törvény az állami pénzügyekről. Ilyen végül az adóügy, amelyet több részletszabályozás után máig is tartó alapjaiban az 1987. évi 1988. évi, a piacgazdaságot előkészítő, nyugati típusú adótörvények (az 1987. évi V. törvény az általános forgalmi adóról, az 1987. évi VI. törvény a személyi jövedelemadóról, az 1988. évi IX. törvény a vállalkozási nyereségadóról) határoztak meg. A környezetvédelmi jog csírái a hetvenes években jelentek meg Magyarországon.

Nincs itt természetesen sem lehetőség, sem szükség a jogrendszer tagozódásának elméleti kérdései boncolgatására. A fenti néhány mondattal csupán azt kívántam jelezni, hogy a jogfejlődésben általánosan megindult és a második világháborút követően különösen megerősödött jogágazati differenciálódás a magyar társadalmat valójában a „szocialista” szakaszában érte el, s lényegében ez is hozzásegítette ahhoz, hogy a jogalkotásban a saját, a hazai viszonyok és jelenségek hatása erősödjék.

Még egy problémát kell röviden megemlítenem. Az 1940. évi XXIII. törvény kapcsán már idéztem Keresztes-Fischer Ferenc, akkor belügyminiszternek a képviselőházi vitában elhangzott szavait, amely szerint „az államnak kötelessége a társadalmi egyenlőtlenségek kiegyenlítéséről gondoskodni”. Ezek a szavak és a törvény maga olyan utat jelzett, pontosabban olyan útnak felvillanását, amelyen a második világháború utáni években valamilyen formában szinte minden európai állam elindult, s amely végül – bizonyos gazdasági fejlettségi szint elérésével – a jóléti állam fogalmában és gyakorlatában teljesedett ki. Ez a tendencia a „szocialista” államokban a szovjet minta szerint alakult, amelynek alapja a paternalista (ebben az összefüggésben: a gondoskodó) állami gyakorlat. A paternalista állam nagyon korlátozott részvételt enged polgárainak – ha egyáltalán megteszi ezt – a politikai gyakorlatban. Elméletileg, akár normatív alkotmányi szinten is a részvétel igen széles körű lehet, csak éppen nem válik valóságossá. Szocialista változatában pedig az állam nem fizeti meg a végzett munka valóságos ellenértékét, ezzel szemben elvileg ingyenes, a társadalom gazdasági szintjének megfelelő oktatást, egészségügyi ellátást, olcsó lakbérű lakást, tömegközlekedést, kulturális lehetőségeket stb. nyújt, esetleg egyes ágazatokat (mint pl. Magyarországon az elitkultúrát, könyvkiadást, bizonyos ágazatokban a tudományos kutatást) preferálva is.

{I-484.} A „szocialista paternalista” állam szociális jellegű jogszabályai Magyarországon két meghatározó elv alapján jöttek létre. Az első a különösen az ötvenes években erőteljesen kifejezett sajátos gazdaság- és társadalompolitikát elősegíteni kívánó szándékban fejeződött ki – amely szándék egyébként a jogalkotás más területien is világos volt – és ahogyan a hivatalos politika megfogalmazta, a fejlett mezőgazdasággal rendelkező ipari társadalom, és a munkás-paraszt szövetség által irányított politikai rendszer megteremtésére irányult. Ez a törekvés éppen úgy megmutatkozott az oktatásban (jó ideig a pozitív és a negatív diszkrimináció egyidejű érvényesítésével), mint a foglalkoztatási politikában. Hatott azonban a nyugdíjellátásra (különösen a negatív diszkrimináció formájában), sőt a büntetőpolitikában is. Az ötvenes években például a bíráskodás igazságügy-minisztériumi felügyeleti különös súlyt helyezett vizsgálatai során arra, hogy az adott bíróság mennyire veszi figyelembe a vádlott osztályhelyzetét. Ez a társadalompolitika határozta meg pl. az 1949 után követett tanyapolitikát, sőt még az 1971-ben a kormány által elfogadott településkoncepciót is, amely különböző kategóriákba osztva a településeket, e típusok szerint fejlesztette az oktatási rendszert, a kommunális stb. ellátást is. Ez nem csupán megindította az ún. szerepkör nélküli falvak visszamaradását (amelyekben egyébként a lakosság 15%-a élt), hanem ráadásul tévesen azonosítva a falusi lakosságot a parasztsággal és a városit a munkássággal, értéktartalmú különbséget tett a két településtípus között, egyenesen kijelentve, hogy a városokban eleve magasabb szintű alapellátás indokolt mint a községekben. A nyolcvanas évek közepére így kb. 1,2 millió ember került a korábbinál hátrányosabb helyzetbe az iskolák, az egészségügyi intézmények, üzlethálózat stb. összevonása folytán, nem is szólva a települések lakossági összetételében bekövetkezett kedvezőtlen változásokról.

Ennek a meghatározott célú, gazdaság- és társadalompolitikára épült a társadalompolitikának az egyes alágazatokra (oktatás-egészségügy, szociálpolitika stb.) következményeként ezekben az egyébként nem a politika sajátos, mondhatnám „klasszikus” szféráit jelentő területeken is túlhangsúlyozódott a politikai elem. Ebből adódóan a különböző szituációkhoz kötődő, rövid lejáratú politikai érdekek és gyakorlat állandó változtatást jelentő tényezőként hatottak. Ez a jogi szabályozásban is tükröződött, előtérbe helyezve – ahogyan erre már utaltam – egyrészt az elvi tartalmú országgyűlési határozatokat, illetve az alacsonyabb jogforrási (főleg kormány- és miniszteriális) szinteken megjelenő jogi szabályozást. Kétségtelen, hogy ez a gazdaság- és társadalompolitika jogi és nem jogi eszközeivel egyaránt rendkívüli mértékben megváltoztatta a lakosság társadalmi szerkezetét, rétegviszonyait a második világháborút közvetlenül követő időszakhoz képest is, és a modernizáció feltételeit számításba véve, mind a foglalkozási szerkezet, mind az iskolai végzettség alakulását tekintve a korábbiakhoz képest kedvezőbb állapotot hozott létre. Csak nagy vonalakban 1949-hez mérve: 1949-ben az aktív keresők 53,4% dolgozott a mezőgazdaságban, 21,4% az iparban, s 25,2% egyéb ágazatokban. Ezek a számok 1984-ben 18,6, 40,1, illetőleg 41,3%. 1949-ben az aktív népesség 29% volt munkás, 56,3% mezőgazdasági fizikai, 8,6% szellemi és 6,1% egyéb dolgozó. Ugyanezekben a kategóriákban az arányok 1980–1983-ban: 55%, 14,5%, 30,5%. 1949-ben a lakosság 4,7%-a volt analfabéta, iskolai végzettség nélkül írt és olvasott 0,7%, 8 általános iskolát {I-485.} vagy kevesebbet végzett 86,7%, középiskolát és érettségizett 6,4%, egyetemet és főiskolát végzett 1,5%. 1980-ban az első két kategóriára nem volt adat, 8 általános iskolát vagy kevesebbet végzett 71,0%, középiskolát végzett vagy érettségizett 24,0%, egyetemet vagy főiskolát 5,0%. 1949-ben az aktív népesség 61,6% lakott falun, 38,4% városban, 1983-ban 44%, illetőleg 56%. Világos, hogy ezek a „nyers” adatok nagyon különböző nagyságú és minőségű jelenségeket fejeznek ki. A magyar szociológia különösen a nyolcvanas években feltárta ezeket a társadalom mélyebb vonulatait is. Sokféle sajátosságot hozott felszínre, amelyek különböző módon árnyalták ezt a modernizáció felé haladást tükröző, de – különösen összehasonlítva a nyugat- és közép-európai országok adataival – távolról sem modern társadalmat kifejező képet. A modernizálódó társadalomszerkezet önmagában sok tekintetben eltorzult, nem váltotta ki azokat a jelenségeket – egyébként mindmáig – amelyek a kreativitás és a teljesítmény kibontakozásának kedveznének, s értékként fogadtatnák el a társadalomban.

A makroszintű változások nem eléggé hatoltak be a mikrovilágba, vagy ha igen, gyakran jártak diszfunkcionális következményekkel, amelyek a jog nem mindig szerencsés igénybevételére is serkentettek. A nagyarányú mobilitás, a női munkavállalók arányának növekedése, a mindezzel összefüggő életmódváltozás stb. például – függetlenül a fejlett világban úgyszólván mindenütt érezhető tendenciáktól – meggyorsította a családmodellnek a válások emelkedésében és a születések csökkenésében, tehát negatív jelenségekben is kifejeződő átalakulását, amellyel szemben a különböző – elsősorban az 1953-hoz, illetőleg az 1970-es évekhez kötődő jogszabályi rendelkezések csak átmeneti javulást tudtak elérni, ám a tendenciát nem változtatták meg.

A szociálpolitikát mozgató második tényező is rendkívül összetett. A hatvanas–hetvenes évekre törvényerejű rendeletek szintjén már kialakult az a Szakszervezetek Országos Tanácsára rábízott, de sok tekintetben diszfunkcionálisan működő társadalombiztosítási rendszer, amelyet azután az 1975. évi II. törvény stabilizált. Megjelentek a gazdaság- és társadalompolitika manifesztált törekvéseihez képest diszfunkcióként mutatkozó jelenségek kezelésére irányuló törekvések is. Ilyen volt például a GYES, a családi pótlék rendszere, a gyermekgondozásra vonatkozó jogszabályok, az állami gyermeknevelő intézetek hálózata, a szociális segély stb. Ez a szociálpolitika azonban nem bizonyult megfelelőnek a gazdaság- és társadalompolitikából adódó diszfunkcionális következmények hatékony kezelésére, hiányzott a belső koherenciája és megszenvedte az egyes szituációk politikai következményeiből adódó át nem gondolt változtatásokat. Így született meg 1985-re a Magyar Tudományos Akadémia kutatásaira épülő szociálpolitikai koncepció, amelyet kormányhatározattal elfogadtak ugyan, ám azóta sem valósították meg. Így mindmáig sem sikerült a szociálpolitika ellátási rendszerét és benne a deviáns magatartások (például bűnözés, alkoholizmus, mentális betegségek, öngyilkosság stb.) rendszerszerű kezelését kialakítani.

Összefoglalva: a magyar társadalom „szocialista” időszakában, amidőn a világpolitikai viszonyok a társadalomtól idegen megalapozottságú politikai rendszert erőltettek az országra, olyan rendszert, amely sajátos ideológián alapuló eltorzult modernizációs folyamat megvalósítására volt hivatott eredeti kialakulásának földrajzi helyén és történelmi viszonyai között, valójában {I-486.} csak bizonyos mértékig és újabb erőszak hatására (1956) építette be magába e rendszer következményeit. Az 1950-es évek jogalkotásával szemben a hatvanas évektől az erőltetett modelltől eltérő út keresése a jog területén is egyre erőteljesebben mutatkozott meg, és egyre inkább érződött a hagyományos – bár modernizálódó – magyar jogi gondolkodás hatása. Ennek folytán a második világháborút követő magyar modernizációs folyamat jelentős mértékben eltorzult ugyan, mégis kedvezőbb feltételeket teremtett – különösen a többi volt „szocialista” országhoz képest – a rendszerváltozás folyamatos (ha politikailag jó ideig nem is tudatos) előkészítésére. Így vált lehetségessé – természetesen a megfelelő világpolitikai helyzet kihasználásával – hogy Magyarországon a rendszerváltozás a legalitás elvének megfelelően, a jogalkotás segítségével történjen meg. Ez a körülmény bízvást értékelhető a 20. századi magyar jogfejlődés egyik legfontosabb fordulatának.