Képek Az esticsillaghoz

Vasile Pintea román grafikus munkái, amelyek Eminescu Luceafarul (Az esticsillag) című poémájához készültek. Franyó Zoltán temesvári műfordító három nyelvű (román, német, magyar)  kiadásában jelentek meg, 1972-ben.

franyo.jpg (65573 bytes)

Franyó Zoltán portréját Kazinczy Gabor grafikus készítette

AZ ESTICSILLAG

Volt egyszer, hol nem volt, talán
    Csak régesrég mesélték,
Császári szülők udvarán
    Virult egy ritka szépség.

Leányuk volt az - egymaga,
    S úgy tündökölt csodásan,
Mint szentek közt a Szűzanya,
    S a hold a csillag-árban.

A boltozat alól kilép,
    Egy ablakrésbe lebben,
Hol rá egy csillag égi-szép
    Csodájára vár az estben.

Felnéz: ott kél a tengeren,
    Szikrázó fényt ragyogtat,
És ringó habösvényeken
    Vezet sötét hajókat.

Naponta látja és egész
    Hevével megkivánja;
Pár hét után epedve néz
    A csillag is a lányra.

Amíg az álmodón hajol
    Fejével két kezére,
Szivéig-lelkéig hatol
    Emésztő szenvedélye.

Őh, hogy felizzik estidőn
    A csillagfény, az árnyba
Takart kastély felé, midőn
    Felbukkan ott a lányka.

    *

S ahogy kíséri lépteit,
    A lányszobába loppan,
Rá izzó fényhálót terit
    Hideg sugárból fontan.

Mihelyt ez párnáján pihen,
    A mellén zárt karokra
Egy szikra surran sebtiben
    S a pilláit lefogja.

És a tükörből visszahull,
    A lány testén remegve,
Elfordult arcára simul
    S a nagy lehunyt szemekre.

Ez mosolyog - a fény rezeg
    A tükrön s egy a gondja:
Hogy alvás közben lepje meg
    S a lelkét átkarolja.

A lány alvón beszél vele
    És felsóhajt pihegve:
    - "Óh, éjszakáim hercege,
    Miért nem jössz? Siess le!

Szép csillagom, szállj le, jöjj
    Egy fénysávon lebegve,
Ragyogd be házam, tündökölj
    Tünődő életemre!"

A csillag hallja, felhevül
    Még izzóban ragyogva,
Majd egyet villan s elmerül
    Legott a mély habokba.

Ahol letűnt, a tengeren
    Gyűrűzve ring ezernyi
Fodor, s a mélyből fényesen
    Egy délceg ifjú kel ki.

Mint egy küszöb fölött röpül,
    Az ablakon beszárnyal,
Kezében bot, körös-körül
    Befonva zsenge sással.

Aranyhajú s oly szép, akár
    Királyfi is lehetne,
Csupasz válláról kék talár
    Omol redőkbe szedve.

Az áttetsző arc árnya is
    Fakó, viaszfehér lett. -
Oly szép halott, szemén a friss
    Sugár csak kívül éget.

    - "Saját világomból jövök,
    Mert hívásod üzent fel -
Apám az ég, amely örök,
    Szülőanyám a tenger.

Hogy közel lássam lényedet,
    Szobácskádig siettem,
Lehoztam tiszta fényemet
    S a vízből létre keltem.

Óh, jaj, legdrágább lányka, lám
    Én érkezem, nagy álmod:
Az Esticsillag - légy arám,
    És hagyd el szűk világod.

Koráll-csarnokba viszlek én,
    Ott lakhatsz mindörökre;
Mi ott él lenn a víz ölén,
    Te úrnő léssz fölötte."

    - "Bár szép vagy, szebb az sem lehet,
    Ha angyalt fest az álmom,
De bárhogy hívnál is - veled
    Sosem lehetne szállnom;

Ruhád, beszéded idegen,
    Nem élsz, csak fényed ér el,
Én élek és te, léttelen,
    Megdermesztesz, ha nézel."

    *

Egy nap, majd három lebben el,
    S megint leszáll az éjjel,
A csillag szikrákat szemel
    A lányra tiszta fénnyel.

Emlékeztette álma őt
    Az óceán urára,
Sóvár szivében nagyra nőtt
    S felizzik régi vágya:

"Szép csillagom, óh, szállj le, jöjj
    Egy fénysávon lebegve,
Ragyogd be házam, tündökölj
    Lelkemre, életemre!"

Az Esticsillag hallja még,
    Majd szenvedőn kilobban,
Helyén forogni kezd az ég
    Örvénylő távolokban.

A lég piros tüzet kavar
    S a végtelenbe önti,
A káosz mélyéről hamar
    Egy délceg ifjú jön ki.

Sötét haján fénykoronát
    Visel, s a nap tüzében
Megfürdik, majd a lángon át
    Siet, hogy földet érjen.

Az éjszín gyolcson átragyog
    Szép márványsima karja,
A halvány arcon gond sajog,
    S a gondot bú takarja.

Két nagy szemén kigyúl a mély
    Ábrándok fényvarázsa,
Mint két mohó nagy szenvédély,
    Melyet betölt homálya.

    - "Saját világomból jövök,
    Mert hívtál annyi hévvel -
Apám a nap, amely örök,
    Szülőanyám az éjjel.

Óh, jöjj, legdrágább lányka, lám
    Én érkezem, nagy álmod:
Az Estcsillag - légy arám,
    És hagyd el szűk világod.

Hadd tűzek lágy aranyhajad
    Közé csillag-csodákat,
Kövess az égbe, lásd magad,
    Hogy ott nincs szebb tenálad."

    - "Te szép vagy, szebb az sem lehet,
    Ha démont fest az álmom.
De bárhogy hívnál is - veled
    Sosem lehetne szállnom!

A lelkem húrját tépdesed
    E gyötrő szenvedéllyel,
Úgy fáj nehéz tekinteted,
    Megperzsel, hogyha nézel."

    -"Tehozzád szálljak én talán?
    Nem érzed önmagadban,
Hogy csak halandó vagy, leány,
    De én, én halhatatlan?"

    - "Az ékes szót nem kedvelem;
    Nem is tudom, hol kezdjem; -
Világosan beszélsz velem,
    De én nem értem ezt sem;

Ha azt kívánnád, mint imént,
    Hogy én legyek szerelmed,
Úgy szállj a földre, társaként
    Halandó életemnek."

    -"Te halhatatlan létemet
    Egy csók árán kivánod,
Tudd meg, szívem viszontszeret,
    Rád sóvárogva vágyott;

Mint bűn szülöttjét, itt alul
    Más köt le: földi törvény,
Az öröklét tart még rabul,
    De béklyóját letörném."

És szállva-szállt... tovább haladt,
    A lánykáért rajongva,
Az égből gyorsan elszakadt,
    S eltűnt hosszú napokra.

    *
Szolgált a házban akkoron
    Egy apród, csalfa, hetyke,
A bort ő tölti sok toron
    A díszes serlegekbe.

A császárnét követve, ő
    Uszályát hordva lépdel,
De huncut fattyú, vakmerő,
    Ha erre-arra kémlel.

Két arcán, tyűh! milyen remek
    Két rózsálló szirom van,
Hogy Katinkát ott lesse meg,
    A lány nyomába loppan.

    - "Be szép leány! Tűz vesse fel!
    Különb sehol sem élhet;
Fiú, ha most ügyes leszel,
    Szerencséd tán eléred."

S a lányt elkapta csendben egy
    Sarokban s átölelte.
    - "Mit mersz te, Katalin? Eredj,
    Más dolgod is lehetne!"

    - "Miért? Szeretném, hogyha rád
    Derű, nem gond szakadna,
Ha csak nevetnél és ha szád
    Egyetlen csókót adna."

    - "Nem értem. mit kívánsz, mi kell!
    Hagyj békén, fuss el innen!
Az Esticsillag bűvöl el,
    Csak reá vágyom itt lenn."

    - "Nem érted? Majd adok neked
    Teljes szerelmi leckét,
Ha nem haragvón néz szemed,
    S ha megpuhul szivecskéd.

Miként a madarász cselét
    Hurkolja és kidobja:
Ha én nyújtom karom feléd,
    Simulj te is karomba.

Nézz hosszan engem, hogy szemem
    Szemed fényét ihassa...
Ha hozzám húzlak, kedvesem,
    Te ágaskodj magasra;

Ha arcom rád hajol, maradj
    Te arccal mozdulatlan,
Hadd nézzük egymást így e nagy
    Töretlen kábulatban.

S hogy mindenképpen megtanuld,
    Mi vár a szerelemben:
Ha ajkam lágy ajkadra hullt,
    Cserébe csókolj engem."

Hallgatja őt a szende lány,
    Szégyenkezőn, csodálva,
Hol ámul, hol mulat szaván,
    Fél tőle s mégse bánja.

Majd halkan szól: - "Ismerlek én,
    Ilyen voltál te mindig,
Ily csacska, huncut kis legény -
    És hozzám épp ez illik...

De ha egy csillag gyúl ki fent
    Ölén a néma árnak
És messze látókört teremt
    A tengersík magánynak,

Pillám lehunyom titkosan,
    Mert könnyem érte ömlik,
Midőn sok fénylő hab rohan
    És mind fölé özönlik.

Hogy enyhítsen gyötrelmemen,
    Szerelmesen becézget,
De feljebb száll a tág egen,
    Hogy hozzá el ne érjek.

Egy más világból néz ma már,
    Hideg fénnyel világol...
Örökre vágyom rá, habár
    Ő mindörökre távol...

    - "Gyerek vagy, lásd, ez az... Gyerünk,
    Hadd szökjünk el világgá!
Hol nincs, ki tudhatná nevünk,
    S nyomunkra sem talál rá:

Ha szépen élünk, élvezet
    És vígság vár reánk ott,
Szülőid elfelejtheted,
    S a csillag-vágyó álmot."

    *

Indult a csillag. Szárnya nőtt
    A végtelen egekben,
Sok évezrednyi tért, időt
    Bejárt egy kurta percben.

Fölötte csillag-ár terül,
    És csillag-ár alatta -
Szünetlen villámként repül
    Szikrázó tévutakra.

És látta, míg az űr vakon
    Vajúdott mély homálya
Hogy ontja - mint az ős-napon -
    Az első fényt világra.

S ahogy kifáradt, egyre nőtt,
    Mint tenger tört a csendbe...
Ő szállt, a vágya vitte őt,
    S kihunyt minden körötte;

Hová elér, ott nincs határ,
    Se szem felméregetni -
Vajúdik tér s idő, habár
    Nem is tud megszületni.

Ott semmi sincs - a szomjas éj,
    Az szívja őt magába,
Ez oly nagy törvény, mint a mély
    Felejtés létlen árja.

    - "Óh, vedd el öröklétemet,
    Atyám, és oldj fel engem,
Áldassék érte szent neved
    Az égi végtelenben.

Akármit kérj, Uram csak adj
    Nekem másféle sorsot,
Hisz' minden lét forrása vagy,
    S a halált is te osztod.

Vedd vissza örök életem,
    És villanó szemem vedd,
Ezért cserébe adj nekem
    Egy órányi szerelmet.

A káoszból jövök, Uram,
    Hagyj ismét visszaszállnom:
A béke szült, s én szomjasan
    Csak békéjére vágyom."

    - "Hüpérion, az űrön át
    Feltűnsz, miként a Minden;
Ne kérj olyan jelet, csodát,
    Minek formája nincsen.

Hogy ember légy, azt áhitod,
    Halandók földi mása?
Ha minden kihalt s nincs senki ott,
    Megint jön más utána.

Ők szélre építik avult
    Rögeszméik világát.
Ha egyik hullám sírba hullt,
    Egy más siet nyomán át.

Bár fölöttük jó csillag áll,
    Sokat balsorsa győz le,
Mi nem tudjuk mi az: halál,
    Nem mérünk tért s időt se.

Az örök tegnap méhe szül
    Új mát, de új halálra.
Mihelyt az egyik nap kihül,
    Egy újnak gyúl ki lángja.

Úgy véli: léte végtelen,
    De halál van e létben,
Az élet halálból leszen,
    S elhal, hogy újra éljen.

Te magmaradsz, Hüpérion,
    Akárhol huny ki fényed,
Nos kérj: - első szavam vajon
    Mit adjon - bölcsességet?

Vagy szádba oly hangot tegyek,
    Hogy dallamát kövesse
A hegység és a rengeteg
    S a tenger sok szigetje?

Vagy tettben óhajtasz vajon
    Igazságot s hatalmat?
Nos, vedd a földet, átadom,
    Építs ott fel uralmad.

Adok sok árbocot neked,
    S hadat, hogy szállj meg annyi
Földet, vizet, mint csak lehet,
    Halált nincs módom adni...

Kiért akarsz meghalni te?
    Jöjj vissza, égi pályád
Fordítsd a bolygó földre le,
    S meglátod: ott mi vár rád!"

    *

És visszatért Hüpérion
    Az égbe, volt helyére,
S mint annyi más esthajnalon,
    A földre hullt a fénye.

A nappal est' felé hajolt,
    Az éjjel is közelget,
A víz fölött felkél a hold
    És habról habra reszket.

Ösvényre, gallyra ráterül,
    Szikrázva mind tovább száll,
Lent két szerelmes gyermek ül
    A sűrűlombú hársnál.

    - "Óh, hadd, hogy arcom kebleden
    Nyugodjék, én szerelmem,
Derűs szempárod édesen
    Az arcomon pihenjen.

Eszméletemre vesd szemed
    Hideg varázsú fényét,
Örök békéd enyhítse meg
    A szenvedélyem éjét.

Maradj fölöttem el ne hagyj,
    Hisz' enyhülésre vágyom.
Első szerelmem üdve vagy
    S utolsó boldog álmom..."

Hüpérion már ittasult
    Szemük felé figyelt le:
Csupán a lány vállához nyúlt,
    S ez őt forrón ölelte...

Óly édes illattal pereg
    A hárs ezüst virága
A szőkefürtű két gyerek
    Fejére, dús hajára.

    - "Én csillagom, sietve jöjj
    Egy fénysávon lebegve
Az erdőn át, és tündökölj
    Boldog eszméletemre!"

Ez mint a múltban, úgy ragyog
    Erdők, hegyek során át,
S vezérli elsikló habok
    Elhullámzó magányát.

De nem hull úgy, mint rég esett,
    Míg tengervízre szállott.
    - "Te sár-báb, mit számít neked,
    Hogy én vagy más a párod?

Ti boldog létnek érzitek,
    Bár szűk a földi katlan -
Az én világom zord, hideg,
    S a lényem halhatatlan."

(1961/1968)


Franyó Zoltán fordítása