AZ ESTICSILLAG

Volt egyszer, hol nem volt, mesék
tündérországa táján,
volt egyszer egy csodálatos,
szépséges-szép királylány.

Király egyetlen lánya volt,
első a tiszta bájban,
akár a szentek közt a szűz
s a hold az égi nyájban.

Elindult büszke bolt alól,
hol rejti este árnya,
az ablaknál az éjszakák
első csillagja várja.

Elnézi: künn az óceánt
hogy villogtatja fénnyel,
s ringó hullám-ösvényeken
sötét hajót vezérel.

S addig csodálja, míg kigyúl
szép csillagért a vágya.
S a fényes Esticsillag is
szerelmes lesz a lányba.

A lány búsan könyökre dűl
s csak nézi méla szemmel,
s a szíve-lelke megtelik
sóvárgó érzelemmel.

S ha csillag-várni este-tájt
az ablakhoz kilebben,
kastély felett a tűz kigyúl
s ég egyre fényesebben.

Sötét szobában lépteit
halkan kíséri fénye,
hulló, hideg szikráiból
tűz-hálót köt köréje.

S ha éjjel szép testét az ágy
fehér nyugalma várja,
megsimogatja két kezét
és pilláit lezárja.

Tükréből visszaverten is
az alvó lányt havazza,
elfordult arcát, zárt szemét
tükrözve sugarazza.

Mosoly-válaszra megremeg
a fény a mély tükörben:
ott is szívét kerülgeti
az édes álom-ölben.

S álmában is hozzá beszél
az alvó mély sóhajjal!
- Ó, éjeim királya, jöjj!
közel van már a hajnal.

Szép Esticsillag. szállj alá,
surranj le egy sugáron,
ragyogd be árva életem,
olyan régóta várom!

Megreszketett az és kigyúlt
egy villámló sugárban,
csóvásan tengerhabba hullt,
és elmerült az árban.

A vízben ringó kört vetett
a hullt csillag lemente.
S a tengermélyből felmerült
egy csodaszép levente.

És átlebbent az ablakon
egy könnyű mozdulással,
egyik kezében karcsú bot
megkoszorúzva sással.

Ifjú, királyi homlokát
aranyhaj szegte bőven,
csupasz válláról kék lepel
omlott le mély redőben.

De az átlátszó arc fakó,
mint a tavasz fehére,
bár szeme lobban: szép halott,
nem színesíti vére.

- Hazámból hozzád jöttem, ím,
mert hívtál szomju szemmel.
Az én apám a fényes ég,
szülőanyám a tenger.

Hogy otthonodban lássalak
s találkozzunk mi ketten,
szikrázva mélybe szálltam és
az árból újra lettem.

Hagyd itt világod, kedvesem,
eljöttem, lásd, utánad.
Az égi Estifény vagyok,
elviszlek, mint arámat.

Szépséged ott az óceán
korall-kastélya óvja,
s parancsoló szavadra les
a mély minden lakója.

- Ó, szép vagy, szebb angyalt nekem
sosem mutathat álom.
S szavadra, haj, mégsem lehet
csillaghazádba szállnom.

Mert más ruhád van, más a szód
- holt fénnyel mért igézel? -
mert én élő vagyok s te holt,
megdermedek ha nézel.

                *

Kelt és háromszor hullt a nap
és újra jött az éjjel.
És Esticsillag megjelent
felette tiszta fénnyel.

Kísértő álomképe még
emlékeztette rája,
és most Hullám-királyfiért
megint elfogta vágya:

- Szép Esticsillag, szállj alá
egy surranó sugáron,
ragyogd be házam, életem,
olyan régóta várom!

Az Esticsillag hallja fent
a fájó szót s kilobban,
helyén forgó kört hányt az ég
s örvénylik egyre jobban.

Egész világon átcikáz
a lángok rőt csapatja.
S a zűrzavarból, ím, kivált
egy ifjú szép alakja.

Láng szöghaján; királyi dísz
nem tündökölne szebben.
Megfürdött, míg lobogva jött,
az izzó naptüzekben.

Villan sötét redők alól
márványszépségű karja.
Halovány homlokát a gond
búfátyollal takarja.

De két titokzatos szeme
meglobban rejtve, mélyen,
mint el nem oltható parázs
két izzó szenvedélyben.

- Most is meghallottam szavad
s az égből szöktem én el,
apám a szőkefényü Nap,
anyám a barna éjjel.

Hagyd itt világod, kedvesem,
eljöttem, lásd, utánad.
Az égi Estifény vagyok,
elviszlek, mint arámat.

Felékesítem fürtödet
pazar csillagfüzérrel.
Az égnek nem lesz csillaga,
mély szépségedhez ér el.

- Ó, szép vagy, szebb démont nekem
sosem mutathat álom,
s szavadra, haj, mégsem lehet
csillaghazádba szállnom.

Gyötrő szerelmed, jaj, nagyon
szívem húrjába tépett.
És fáj súlyos tekinteted,
s ha visszanézlek, éget.

- Én szálljak tán hozzád alá,
itt egyesülni véled?
Te föld halandó lánya vagy,
én halhatatlan élet!

- Szépen beszélni nem tudok,
az ékes szót csodálom,
de földi szem nem láthat át
e színes szó-homályon.

S ha azt várod: szeresselek
hűséges érzelemmel,
te szállj a földiek közé,
te is légy véges ember.

- Hogy halhatatlanságomat
egy csókért elcseréljem?
Hát tudd meg, mily szentül lobog
Éretted szenvedélyem:

Vétekből újra-támadok
és mást törvényt veszek föl:
eloldom éretted magam
az égi végtelentől.

És Esticsillag útra kelt,
ment vággyal és hevülten,
kitépve a mennyből magát
és elmerült ez űrben.

                *

Volt ott a várban egy inas:
Leon, hamis legényke,
ő mérte asztalnál a bort
a színezüst edénybe.

Sokat ringott apród-kezén
királyné szép uszálya,
víg fattyú volt s szemet vetett
királykisasszonyára.

Orcája rózsásan tüzelt
s addig sodorta vágya:
Leonát nézni átosont
a halk leányszobába.

Milyen szép lett! Tűz vesse fel
ezt a gyönyörüséget!
Ha bátorságod van, Leon,
ma tán a célt eléred.

És egy sarokban a leány
Leon átfogta csendben.
- Mit akarsz tőlem, szemtelen?
Távozz! Eressz el engem.

- Azt akarom, kacagj, szemed
ne árnyékolja bánat,
s ajkadról bár egyetlenegy
csók üdvözítse számat.

- Én nem tudom, mit kérsz. Eredj,
fuss tőlem messze, messze -
és Esticsillagért a vágy
a lelkem hadd epessze!

- Apránként megtanulhatod
tőlem a szép szerelmet,
csak rossz szemmel ne nézz reám
s legyen hozzád türelmed.

Ha (mint berekben madarász
hurkot feszít a csendben)
kinyújtom érted bal karom,
te is ölelj meg engem.

Ne pillants, hogyha két szemem
vággyal merül szemedbe,
s ha mellemhez szorítalak,
simulj hozzám remegve.

Mikor lehajtom arcomat,
maradj csak ott a száddal,
csak nézzük egymást végtelen
s epesztő szomjusággal.

És hogy megismertesselek
minden szerelmi jókkal:
ha ajkadat megcsókolom,
te is add vissza csókkal.

Hallgatta a hamis fiút,
bámulva és habozva,
s már engedett szemérmesen
és bájjal tiltakozva.

S szólt: - régen észrevettelek,
most hadd vallom neked meg,
határtalan távlatot ad
az árva tengereknek.

S ha boldogan feléje ring
a vándor-kedvü hullám,
miatta buggyant könnyeim
nem titkolhatja pillám.

Reámragyog szerelmesen,
hogy mély sebem hegessze,
de jaj, mind magasabbra száll,
szívemtől messze, messze!

Rezgő, hideg sugára rám
olyan búsan világol...
szeretem mindörökre s ő
ott van örökre távol...

Azóta más az életem:
csak pusztaság a nappal,
de minden éjem megtelik
bűbájos bódulattal...

- Milyen gyerek vagy! Jöjj velem!
Bujdossunk messze ketten.
Eltűnik majd nyomunk, nevünk
s úgy élünk elfeledten.

Meglásd, mellettem könnyü lesz
okosra, vígra válnod,
felejted ott szülőidet
s az Esticsillag-álmot.

                *

Indul a csillag. Szárnya nőtt
a vágyas indulatban.
Évezrek útját tette meg
egyetlen pillanatban.

Felette csillagboltozat
és csillag-ár alatta,
a villámhoz hasonlított
vakító fényalakja.

S körül, hol mélységekbe vész
a káosz birodalma,
meglátta: első, szent napon
hogy lett a fény hatalma.

Tengerként tornyosult a fény,
amerre zúg repülve,
száll, száll s a látható világ
csak véget ér körűle.

Ahová ér nincsen határ,
szemet nincs merre vetni,
vajúdik űrben az idő,
de nem tud megszületni.

A semmi! - Ám a semmiben
nagy szomjúságot érez,
s mélységet, mely hasonlít a
felejtés tengeréhez.

- A zord öröklét terheit
vállamról vedd le, kérlek,
s én hálálkodva áldalak,
Atyám, ameddig élek!

Uram, adj más sorsot nekem,
mindegy mi lesz az ára,
hiszen a lét kútfője vagy
és a halál királya.

Vedd vissza örök életem,
csillagtüzét szememnek,
s pár percét add cserébe csak
a földi szerelemnek.

Káoszból jöttem, hagyd, Uram,
hogy abba visszamenjek.
A csend hozott világra s én
szomjúhozom a csendet.

- Hyperion, kit szült a mély,
mint új külön világot,
ezt a lehetetlen csodát
tőlem most mért kivánod?

Miért irigyled végzetét
a véges embereknek?
Születnek és lehullnak
s új emberek születnek.

Egyszer hozzájuk jó a sors,
máskor megint kegyetlen.
Számunkra nincs idő, se Tér
s a halál ismeretlen.

Meghal mind, ami születik
örök tegnap ölében,
itt, ha kilobban egy napunk,
másik nap gyúl az égen.

Mert a halandó arra lesz,
hogy a halálba essék.
Világra is meghalni jön
s meghal, hogy megszülessék.

De te Hyperion, maradj
örökre fenn az égen,
te ősanyag szülötte vagy,
tündöklő büszkeségem.

S kiért akarsz meghalni, mondd?
Kápráztató sugárod
fordítsd a bolygó föld felé,
és meglátod, mi vár ott...

És visszatért Hyperion,
az intést megfogadta,
megint kigyúlt s a földi táj
megfényesült alatta.

Mert alkonyatból este lett,
s elindult már az éjjel,
s a tengerből a holdvilág
kiszállott szőke fénnyel.

Szikráitól a hársberek
magányos útja halvány.
Szerelmes, ifjú pár pihent
a hársfalombok alján.

- Hagyd, édesem, hogy arcomat
erős melledre rejtsem,
s szemed bűbájos fényiben
a bánatot felejtsem.

Ragyogtasd rám hideg szemed
varázshatalmu fényét,
örök csendeddel csillapítsd
a gondok s kínok éjét.

Maradj felettem és maradj
búban vigasztalásom.
Első szerelmem vagy s te vagy
utolsó álmodásom.

A csillag látta arcukat
a révültet s kigyúltat,
s látta, mikor szerelmesen
egymás ölébe hulltak.

Ezüst-virágok illata
pirult arcukba lebben,
s szőke fejükre halk szirom
hull édes permetegben.

Egyszerre feltekint a lány,
s míg részegíti kéje,
meglátja Esticsillagot
s így esdekel feléje:

- Szép csillag, szállj a lomb közé,
surranj le egy sugáron.
Ragyogd be boldogságomat,
nézd, üdvözülve várom!

Megreszketett az Estifény
dombon, mezőn, faágon.
Fároszként szórta sugarát
a hullám-pusztaságon.

De nem mozdult. Nem hagyta ott
a szép csillag-világot.
- Agyag-báb, mit számít neked,
hogy én vagy más a párod?

Kimért kis körben üdvötök
csalóka s állhatatlan.
Én úgy bolyongom át az űrt
hidegen, halhatatlan.

(1929/1961)

Áprily Lajos fordítása

AZ ESTICSILLAG

Volt egyszer, hol nem volt, mikép
Mesélők szája mondja:
Császári háznak csodaszép,
Tündöklő hajadona.

Szülőinek egy-sarja volt,
És mindenek közt drága,
Mint szűz a szentnek, s mint a hold
A csillagok sorába' .

A büszke bolthajtás alól
Kijő az árnyas esttel,
S egy ablakmélyedésbe áll, ahol
Az Esticsillag leskel.

Elnézi őt: az égperem
Fölé kiszáll ragyogva,
Hajók elé a tengeren
Utat von a habokra.

Elnézi ma, holnap megint,
Epedni kezd utána,
Egy hét - és sóváran tekint
A csillag is a lányra.

Míg álmodoz a hajadon,
Fejét tenyerébe ejtvén,
Kihajt a vágya szabadon,
Úrrá lesz szive-lelkén.

S mily eleven lángban tüzel
A csillag estelente
A vár felé, ha már közel
A lányka megjelente.

                *

Léptébe lépve követi
Úgy siklik a szobába,
Hűs szikrákból szövögeti
A fényhálót nyomába.

És amikor az ágyra rogy
Kezére száll sugára,
S puhán a pillájára, hogy
Becsukja éjszakára.

Fényes tükör falán kigyúl,
A lányra úgy pereg le,
A rája fordult arcba hull
S a rebbenő szemekre.

A lány mosolyg, a fény remeg,
Tükörben vár a percre,
Hogy álma mélyén lepje meg,
S a lelkét foglyul ejtse.

Álomban kél a lány szava,
nehéz sóhajjal közte:
- "Éjemnek édes szép ura,
Miért nem jössz? Ó, jöszte!

Szállj le, szelíd Estcsillagom,
Suhanj le egy sugáron,
Hasd át a lelkem és lakom,
Világold bé világom!"

Hallja a hívást reszketőn,
És fényesebbre gyullad,
Átvillámlik az égtetőn,
S tengerbe hull a csillag.

Hol elmerül, szétgyűrüzik
A szín ezernyi körre,
S egy délceg ifju ütközik
A mélyből víztükörre.

Az ablakfára hág legott,
Akár küszöbre hágna,
Kezében könnyű cifra bot
Befonva sásvirágba.

Haja aranyszín és puha,
Szép is, mint ifju vajda,
Csupasz vállán kék gyolcsruha
Egy bogban összetartva.

De mit átlátszó arca hint:
Viaszfehér az árnya,
Szép holt - s a szeme úgy tekint,
Mint élő láng a lányra.

- "Egy más világból érkezem,
Hogy hívásod kövessem,
A fényes égtől lelkezem,
Kék tenger adta testem.

Közelről látni tégedet
Kamrádba, ím, leszálltam,
Lehoztam fényességemet,
Tengerben testre váltam.

Ó, jöjj velem, és légy arám!
Én az estvéli csillag,
Te üdvösséges földi lány,
Egy más világba hívlak.

Majd gyöngyház-csarnokok során
Száz évekig vezetlek,
S a véghetetlen óceán
Szolgálni fog nevednek."

- "Ó, szép vagy - ily szépnek mutat
Angyalt a hajnalálom,
De nem választom az utat,
Hová hívsz semmi áron.

Idegen köntösöd, valód,
Ragyogsz, s nincs benned élet,
Én eleven, te meg halott,
És megfagyaszt a fényed."

                *

Egymásra tűnnek a napok,
És újra éj terűl el,
Az Estcsillag felragyog
Fölötte szép derűvel.

S ő emlékezni kénytelen
A tengerek urára,
Vágy fogja újra, végtelen
S álmában szól a szája:

- "Szállj le, szelíd Esticsillagom,
Suhanj le egy sugáron,
Hasd át a lelkem és lakom,
Világold bé világom!"

Mikor a csillag hallja ezt,
Kihúnyt a fájdalomban,
S hol eltünik, gyűrűzni kezd
Az égnek tükre nyomban.

És rózsaszínü köd szitál
A messzi végtelenbe,
Hol a káoszból létbe száll
A büszke szép levente.

Sötét gerezdü dús haján
Tűzkoronát ragyogtat,
Úgy kél alá hullámraján
A napsugárhaboknak.

Fekete gyolcsból kivakít
A karja, mint a márvány,
Homlokán gond és bú lakik,
S az arca színe halvány.

De nagy szemében él a mély,
S ábrándba gyúl a kétely,
És lobbot hány a szenvedély,
Bár telve vaksötéttel.

- "Egy más világból érkezem,
Hogy hívásod kövessem,
De most a naptól lelkezem,
S az éjfél adta testem.

Ó, jöjj velem, és légy arám!
Én az estvéli csillag,
Te üdvösséges földi lány,
Egy más hazába hívlak.

Jöjj, szőke fürtöd hadd fonom
Koszorús csillagokba,
Csillaghonig kövess nyomon,
Csillagot túlragyogva."

- "Ó, szép vagy - ily szépnek mutat
Démont az éji álom,
De nem választom az utat,
Hová hívsz, semmi áron.

Ízig meggyötri szívemet
Kegyetlen szenvedélyed,
Megfekszi lelkem nagy szemed
S a pillantásod éget."

- "Hát mily alakban hívsz le? Vagy
Nem is tudnád, avatlan,
Hogy te halandó lányka vagy
És én meg halhatatlan?"

- "Szót mindhiába keresek,
Nem tudok bölcs beszédet,
Szavaid bár értelmesek,
Nem értlek úgyse téged.

De ha valóban akarod,
Szivem hogy megszeressen:
Úgy szállj alá, cserélj valót
Halandó földi testben."

- "Épp halhatatlan életem
Legyen a csókod ára?
De én erős szeretetem
Ismerd meg valahára.

Szülessek, mint az emberek,
Bűnből és földi módon,
Az öröklét tart engemet,
De láncom majd eloldom."

És egyre szállt és messze szállt,
Ragadta szenvedélye,
Kitépte helyéből magát,
S nem jött soká az égre.

                *

Ekkortájt egy ravasz gyerek,
Ki ott szolgált a házba',
Ki a kupákat tölti meg,
A lakomát vigyázva,

Ki a császárné köntösét
Hordja, tartván a sleppet,
S a dolga sok más semmiség,
De vakmerő egy cseppet;

S két arca bazsarózsa-friss
- Hogy verje meg a bánat! -.
Utána surran a hamis
Egyszer Katalinának:

- "Láng vesse föl, de büszke lett,
S be gyönyörű jelenség!
Most itt a perc, apródgyerek,
Megfogni a szerencsét!"

És átkarolja derekát
Futvást a szegeletben.
- "Ej, mit is akar kend? Nohát
Dolga után eredjen!"

- "Azt, hogy örökkön szótlanul
Gondokba úgy ne vessz el,
Azt, hogy kacagni megtanulj,
S hogy csókolj meg csak, egyszer."

- "Nem is tudom, mit kér szavad.
Hagyj, fuss el a világba,
Ó jaj, az Estcsillag miatt
Sorvadok én halálra."

- "Ha nem tudod, hát én adok
A szerelemből leckét,
Csak szűnjék már a haragod
És állj meg egy keveskét.

Ahogy íjat magára von
Vadász a mély vadonba',
Ha úgy tárom ki bal karom,
Te simulj a karomba!

Ha pillantást cserélsz velem,
Tekints szemembe hosszan,
És derekad ha ölelem:
Ágaskodj, és ne moccanj!

Nézz fel, ha én lehajlok rád,
Hogy arc az arcra lássunk,
S ne teljünk be egy élten át
Így nézni egy a másunk.

S hogy tudd: mi is a szerelem
Egészen tőről-hegyre:
Ha csókom ajkadon terem,
Csókolj csak vissza egyre."

Megdöbben a fiú szaván,
S elmulat rajta mégis,
Hol enged, hol riad a lány,
Megreszket, ámde ég is.

S azt mondja halkan: "Már kicsin
Kegyben voltál te nálunk,
S oly csacskán, oly pajzán csacsin
Mi ketten jól találunk.

De a végtelen égperem
A tengerek fölébe
Egy csillagot gyújt estvelen
A magány éjjelébe.

Pillám lezárja egy titok
S könnyűim folyva-folynak,
Mikor a reszkető habok
Feléje vándorolnak.

Ó, hogy sóvárg e szép világ,
Hogy szánja szenvedésem,
De mindig magasabbra hág,
S nem érem őt be mégsem.

Hideg, bús fényü csillagom
Így néz egy más világból,
Szeretni mindig őt fogom,
Ki mindörökre távol.

Azóta nappalom szakán
Mind sivatagban élek,
De szent bűbáj az éjszakám,
Mit ésszel föl nem érek."

- "Gyerek vagy, ennyi az egész,
Jer, szökjünk el ma ketten,
Léptünknek majd ha nyoma vész,
Nevünk hol ismeretlen:

Friss lesz sorunk, vidám, szabad,
Megkönnyebbül a lelked,
A csillagról szőtt álmodat
S szülőid elfelejted."

                *

Indult az Estcsillag. Kitárt
Két szárnya nőtt, s világolt,
Száz pillanatban ő bejárt
Százesztendőnyi távolt.

Fölötte csillagboltozat
És csillagbolt alatta,
Villám, ki meg sosem szakad:
Olyan volt elhaladta.

És látta: a káosz ölén
Körötte lobbot vetnek,
S mint a teremtés reggelén:
Új fények hogy születnek.

Körülfolyták, mint áradat,
De ő a szikraszinten
Repült tovább bús gond alatt,
Míg messze húnyt ki minden.

Ott nincs határ, hová elér,
És szem se méregetni,
S az idő hasztalan remél
A Nincsből megszületni.

És ahol minden megszakad,
Meg nem szakad a vágya,
Mely feneketlen, mint a vak
Felejtkezésnek ágya.

- "Komor örökvalóm levedd
Vállamról, oldj fel engem,
Atyám! S áldassék szent neved
A földön, mint a mennyben.

Ó, szabj, Uram, akármi árt,
Sorsom ha elcseréled,
Hiszen Te küldöd a halált,
S belőle forr az élet.

Vedd vissza örök voltomat,
Oltsd el szemem világát,
És mindezért cserébe add
Egy óra boldogságát!

A káoszból vétettem én,
Hagyj elnyugodni engem!
A nyugalomból lettem én,
Ó, engedj visszamennem..."

- "Hyperion, ki egy világ
Képében égre szállasz,
Ne kérj te tőlem jelt, csodát,
Mire nincs mód, se válasz.

Azt akarod, emberre válj,
S egy légy a földi nemmel? ...
Ha minden ember sírba száll,
Támadhat újra ember.

Sivár ábrándképek gyanánt
Ők tűnő szélben élnek -
Az új hullám nyomába szánt,
Ha hullám dől a mélynek.

Ők járnak jó csillag szerint,
Vagy balsors hajtja őket,
Nekünk halálos perc nem int,
Nem mérünk tért s időket.

Örök tegnapból él, s megyen
A Ma halál elébe,
Kihúnyt egy nap a kék egen,
Új nap gyullad helyébe.

Úgy tetszik: örök sorsuak,
S halál vigyáz reájuk.
Születnek, hogy meghaljanak,
S új életet ad haláluk.

De Te, Esticsillag, megmaradsz,
Akárhol is leáldozz,
Az ősformákhoz számitasz,
Az egy-örök csodákhoz.

Adjak ajkára éneket,
Hogy szép dalát sietve
Kövessek mind a vén hegyek
S a tenger száz szigetje?

Az igazságot és erőt
Tettekben megmutatnád?
Adnám én: tessék, itt a föld,
Vedd át dicső uralmát.

Vitorlát adnék s sereget,
Hogy győzzél mindenáron
Földön s vizen. De nem lehet,
Nem győzhetsz a halálon...

S kiért vennéd fel a halált?
Fordulj, siess legottan
A bolygó föld felé tehát,
Hogy lásd, mi várna ottan."

                *

... A néki elrendelt helyen
Megjő az Esticsillag,
S mint annyi sok más estelen
Sugárt sugárra hullat.

Mert az van, esthajnalidő,
S az éj közelget immár,
A víz fölé csendben kijő
A hold, s remegve himbál.

Erdők útján ezüst havat
Tereget szét sugára -
Ott ül a hársfasor alatt
Két gyermek egymagára.

- "Ó, hadd, hogy elnyugodjam én
A kebleden te drága,
Míg nyájasan borul fölém
Szemed szelíd világa.

A hűvös fények bűvkörét
Sugározd rá szivemre,
Én szenvedelmem éjjelét
Ringasd el égi csendbe.

És mindig fölöttem maradj,
Hogy bús szivem ne lásson,
Mert sorsom első üdve vagy
S utolsó állomásom."

A csillag fentről látja jól,
Rajongnak mind a ketten,
Nyakán az ifjú átkarol,
S a lányka meg se retten.

Illatos, édes hársvirág
Ezüst esőt peregtet,
Behintve termetét, haját
A szőke két gyereknek.

Szemét szédülten fölveti
És szembelát a fénnyel,
S halkan üzen a lány neki,
És vall bohó reménnyel:

- "Szállj le, szelíd Estcsillagom,
Suhanj le egy sugáron,
Ragyogj fel boldog utamon,
Világold bé világom!"

Mint máskor is: hegy és berek
Fölé fényét borítja
Az Estcsillag s a tengerek
Magányát bátorítja.

De meg nem ejtik a szavak,
Elhagyni fenn a kéket:
- "Hogy én vagy más, te sáralak,
Oly mindegy az tenéked!

Élvén belül egy szűk körön,
Halál vár üdvötökre,
Hideg hazámban nincs öröm,
De élek én örökre."

(1926/1974)

Berde Mária fordítása

AZ ESTICSILLAG

Volt egyszer, hol nem volt, talán
    Csak régesrég mesélték,
Császári szülők udvarán
    Virult egy ritka szépség.

Leányuk volt az - egymaga,
    S úgy tündökölt csodásan,
Mint szentek közt a Szűzanya,
    S a hold a csillag-árban.

A boltozat alól kilép,
    Egy ablakrésbe lebben,
Hol rá egy csillag égi-szép
    Csodájára vár az estben.

Felnéz: ott kél a tengeren,
    Szikrázó fényt ragyogtat,
És ringó habösvényeken
    Vezet sötét hajókat.

Naponta látja és egész
    Hevével megkivánja;
Pár hét után epedve néz
    A csillag is a lányra.

Amíg az álmodón hajol
    Fejével két kezére,
Szivéig-lelkéig hatol
    Emésztő szenvedélye.

Óh, hogy felizzik estidőn
    A csillagfény, az árnyba
Takart kastély felé, midőn
    Felbukkan ott a lányka.

                *

S ahogy kíséri lépteit,
    A lányszobába loppan,
Rá izzó fényhálót terit
    Hideg sugárból fontan.

Mihelyt ez párnáján pihen,
    A mellén zárt karokra
Egy szikra surran sebtiben
    S a pilláit lefogja.

És a tükörből visszahull,
    A lány testén remegve,
Elfordult arcára simul
    S a nagy lehunyt szemekre.

Ez mosolyog - a fény rezeg
    A tükrön s egy a gondja:
Hogy alvás közben lepje meg
    S a lelkét átkarolja.

A lány alvón beszél vele
    És felsóhajt pihegve:
    - "Óh, éjszakáim hercege,
    Miért nem jössz? Siess le!

Szép csillagom, szállj le, jöjj
    Egy fénysávon lebegve,
Ragyogd be házam, tündökölj
    Tünődő életemre!"

A csillag hallja, felhevül
    Még izzóban ragyogva,
Majd egyet villan s elmerül
    Legott a mély habokba.

Ahol letűnt, a tengeren
    Gyűrűzve ring ezernyi
Fodor, s a mélyből fényesen
    Egy délceg ifjú kel ki.

Mint egy küszöb fölött röpül,
    Az ablakon beszárnyal,
Kezében bot, körös-körül
    Befonva zsenge sással.

Aranyhajú s oly szép, akár
    Királyfi is lehetne,
Csupasz válláról kék talár
    Omol redőkbe szedve.

Az áttetsző arc árnya is
    Fakó, viaszfehér lett. -
Oly szép halott, szemén a friss
    Sugár csak kívül éget.

    - "Saját világomból jövök,
    Mert hívásod üzent fel -
Apám az ég, amely örök,
    Szülőanyám a tenger.

Hogy közel lássam lényedet,
    Szobácskádig siettem,
Lehoztam tiszta fényemet
    S a vízből létre keltem.

Óh, jaj, legdrágább lányka, lám
    Én érkezem, nagy álmod:
Az Esticsillag - légy arám,
    És hagyd el szűk világod.

Koráll-csarnokba viszlek én,
    Ott lakhatsz mindörökre;
Mi ott él lenn a víz ölén,
    Te úrnő léssz fölötte."

    - "Bár szép vagy, szebb az sem lehet,
    Ha angyalt fest az álmom,
De bárhogy hívnál is - veled
    Sosem lehetne szállnom;

Ruhád, beszéded idegen,
    Nem élsz, csak fényed ér el,
Én élek és te, léttelen,
    Megdermesztesz, ha nézel."

                *

Egy nap, majd három lebben el,
    S megint leszáll az éjjel,
A csillag szikrákat szemel
    A lányra tiszta fénnyel.

Emlékeztette álma őt
    Az óceán urára,
Sóvár szivében nagyra nőtt
    S felizzik régi vágya:

"Szép csillagom, óh, szállj le, jöjj
    Egy fénysávon lebegve,
Ragyogd be házam, tündökölj
    Lelkemre, életemre!"

Az Esticsillag hallja még,
    Majd szenvedőn kilobban,
Helyén forogni kezd az ég
    Örvénylő távolokban.

A lég piros tüzet kavar
    S a végtelenbe önti,
A káosz mélyéről hamar
    Egy délceg ifjú jön ki.

Sötét haján fénykoronát
    Visel, s a nap tüzében
Megfürdik, majd a lángon át
    Siet, hogy földet érjen.

Az éjszín gyolcson átragyog
    Szép márványsima karja,
A halvány arcon gond sajog,
    S a gondot bú takarja.

Két nagy szemén kigyúl a mély
    Ábrándok fényvarázsa,
Mint két mohó nagy szenvedély,
    Melyet betölt homálya.

    - "Saját világomból jövök,
    Mert hívtál annyi hévvel -
Apám a nap, amely örök,
    Szülőanyám az éjjel.

Óh, jöjj, legdrágább lányka, lám
    Én érkezem, nagy álmod:
Az Estcsillag - légy arám,
    És hagyd el szűk világod.

Hadd tűzzek lágy aranyhajad
    Közé csillag-csodákat,
Kövess az égbe, lásd magad,
    Hogy ott nincs szebb tenálad."

    - "Te szép vagy, szebb az sem lehet,
    Ha démont fest az álmom.
De bárhogy hívnál is - veled
    Sosem lehetne szállnom!

A lelkem húrját tépdesed
    E gyötrő szenvedéllyel,
Úgy fáj nehéz tekinteted,
    Megperzsel, hogyha nézel."

    - "Tehozzád szálljak én talán?
    Nem érzed önmagadban,
Hogy csak halandó vagy, leány,
    De én, én halhatatlan?"

    - "Az ékes szót nem kedvelem;
    Nem is tudom, hol kezdjem; -
Világosan beszélsz velem,
    De én nem értem ezt sem;

Ha azt kívánnád, mint imént,
    Hogy én legyek szerelmed,
Úgy szállj a földre, társaként
    Halandó életemnek."

    - "Te halhatatlan létemet
    Egy csók árán kivánod,
Tudd meg, szívem viszontszeret,
    Rád sóvárogva vágyott;

Mint bűn szülöttjét, itt alul
    Más köt le: földi törvény,
Az öröklét tart még rabul,
    De béklyóját letörném."

És szállva-szállt... tovább haladt,
    A lánykáért rajongva,
Az égből gyorsan elszakadt,
    S eltűnt hosszú napokra.

                *
Szolgált a házban akkoron
    Egy apród, csalfa, hetyke,
A bort ő tölti sok toron
    A díszes serlegekbe.

A császárnét követve, ő
    Uszályát hordva lépdel,
De huncut fattyú, vakmerő,
    Ha erre-arra kémlel.

Két arcán, tyűh! milyen remek
    Két rózsálló szirom van,
Hogy Katinkát ott lesse meg,
    A lány nyomába loppan.

    - "Be szép leány! Tűz vesse fel!
    Különb sehol sem élhet;
Fiú, ha most ügyes leszel,
    Szerencséd tán eléred."

S a lányt elkapta csendben egy
    Sarokban s átölelte.
    - "Mit mersz te, Katalin? Eredj,
    Más dolgod is lehetne!"

    - "Miért? Szeretném, hogyha rád
    Derű, nem gond szakadna,
Ha csak nevetnél és ha szád
    Egyetlen csókot adna."

    - "Nem értem. mit kívánsz, mi kell!
    Hagyj békén, fuss el innen!
Az Esticsillag bűvöl el,
    Csak reá vágyom itt lenn."

    - "Nem érted? Majd adok neked
    Teljes szerelmi leckét,
Ha nem haragvón néz szemed,
    S ha megpuhul szivecskéd.

Miként a madarász cselét
    Hurkolja és kidobja:
Ha én nyújtom karom feléd,
    Simulj te is karomba.

Nézz hosszan engem, hogy szemem
    Szemed fényét ihassa...
Ha hozzám húzlak, kedvesem,
    Te ágaskodj magasra;

Ha arcom rád hajol, maradj
    Te arccal mozdulatlan,
Hadd nézzük egymást így e nagy
    Töretlen kábulatban.

S hogy mindenképpen megtanuld,
    Mi vár a szerelemben:
Ha ajkam lágy ajkadra hullt,
    Cserébe csókolj engem."

Hallgatja őt a szende lány,
    Szégyenkezőn, csodálva,
Hol ámul, hol mulat szaván,
    Fél tőle s mégse bánja.

Majd halkan szól: - "Ismerlek én,
    Ilyen voltál te mindig,
Ily csacska, huncut kis legény -
    És hozzám épp ez illik...

De ha egy csillag gyúl ki fent
    Ölén a néma árnak
És messze látókört teremt
    A tengersík magánynak,

Pillám lehunyom titkosan,
    Mert könnyem érte ömlik,
Midőn sok fénylő hab rohan
    És mind fölé özönlik.

Hogy enyhítsen gyötrelmemen,
    Szerelmesen becézget,
De feljebb száll a tág egen,
    Hogy hozzá el ne érjek.

Egy más világból néz ma már,
    Hideg fénnyel világol...
Örökre vágyom rá, habár
    Ő mindörökre távol...

    - "Gyerek vagy, lásd, ez az... Gyerünk,
    Hadd szökjünk el világgá!
Hol nincs, ki tudhatná nevünk,
    S nyomunkra sem talál rá:

Ha szépen élünk, élvezet
    És vígság vár reánk ott,
Szülőid elfelejtheted,
    S a csillag-vágyó álmot."

                *

Indult a csillag. Szárnya nőtt
    A végtelen egekben,
Sok évezrednyi tért, időt
    Bejárt egy kurta percben.

Fölötte csillag-ár terül,
    És csillag-ár alatta -
Szünetlen villámként repül
    Szikrázó tévutakra.

És látta, míg az űr vakon
    Vajúdott mély homálya
Hogy ontja - mint az ős-napon -
    Az első fényt világra.

S ahogy kifáradt, egyre nőtt,
    Mint tenger tört a csendbe...
Ő szállt, a vágya vitte őt,
    S kihunyt minden körötte;

Hová elér, ott nincs határ,
    Se szem felméregetni -
Vajúdik tér s idő, habár
    Nem is tud megszületni.

Ott semmi sincs - a szomjas éj,
    Az szívja őt magába,
Ez oly nagy törvény, mint a mély
    Felejtés létlen árja.

    - "Óh, vedd el öröklétemet,
    Atyám, és oldj fel engem,
Áldassék érte szent neved
    Az égi végtelenben.

Akármit kérj, Uram csak adj
    Nekem másféle sorsot,
Hisz' minden lét forrása vagy,
    S a halált is te osztod.

Vedd vissza örök életem,
    És villanó szemem vedd,
Ezért cserébe adj nekem
    Egy órányi szerelmet.

A káoszból jövök, Uram,
    Hagyj ismét visszaszállnom:
A béke szült, s én szomjasan
    Csak békéjére vágyom."

    - "Hüpérion, az űrön át
    Feltűnsz, miként a Minden;
Ne kérj olyan jelet, csodát,
    Minek formája nincsen.

Hogy ember légy, azt áhitod,
    Halandók földi mása?
Ha minden kihalt s nincs senki ott,
    Megint jön más utána.

Ők szélre építik avult
    Rögeszméik világát.
Ha egyik hullám sírba hullt,
    Egy más siet nyomán át.

Bár fölöttük jó csillag áll,
    Sokat balsorsa győz le,
Mi nem tudjuk mi az: halál,
    Nem mérünk tért s időt se.

Az örök tegnap méhe szül
    Új mát, de új halálra.
Mihelyt az egyik nap kihül,
    Egy újnak gyúl ki lángja.

Úgy véli: léte végtelen,
    De halál van e létben,
Az élet halálból leszen,
    S elhal, hogy újra éljen.

Te megmaradsz, Hüpérion,
    Akárhol huny ki fényed,
Nos kérj: - első szavam vajon
    Mit adjon - bölcsességet?

Vagy szádba oly hangot tegyek,
    Hogy dallamát kövesse
A hegység és a rengeteg
    S a tenger sok szigetje?

Vagy tettben óhajtasz vajon
    Igazságot s hatalmat?
Nos, vedd a földet, átadom,
    Építs ott fel uralmad.

Adok sok árbocot neked,
    S hadat, hogy szállj meg annyi
Földet, vizet, mint csak lehet,
    Halált nincs módom adni...

Kiért akarsz meghalni te?
    Jöjj vissza, égi pályád
Fordítsd a bolygó földre le,
    S meglátod: ott mi vár rád!"

                *

És visszatért Hüpérion
    Az égbe, volt helyére,
S mint annyi más esthajnalon,
    A földre hullt a fénye.

A nappal est' felé hajolt,
    Az éjjel is közelget,
A víz fölött felkél a hold
    És habról habra reszket.

Ösvényre, gallyra ráterül,
    Szikrázva mind tovább száll,
Lent két szerelmes gyermek ül
    A sűrűlombú hársnál.

    - "Óh, hadd, hogy arcom kebleden
    Nyugodjék, én szerelmem,
Derűs szempárod édesen
    Az arcomon pihenjen.

Eszméletemre vesd szemed
    Hideg varázsú fényét,
Örök békéd enyhítse meg
    A szenvedélyem éjét.

Maradj fölöttem el ne hagyj,
    Hisz' enyhülésre vágyom.
Első szerelmem üdve vagy
    S utolsó boldog álmom..."

Hüpérion már ittasult
    Szemük felé figyelt le:
Csupán a lány vállához nyúlt,
    S ez őt forrón ölelte...

Oly édes illattal pereg
    A hárs ezüst virága
A szőkefürtű két gyerek
    Fejére, dús hajára.

    - "Én csillagom, sietve jöjj
    Egy fénysávon lebegve
Az erdőn át, és tündökölj
    Boldog eszméletemre!"

Ez mint a múltban, úgy ragyog
    Erdők, hegyek során át,
S vezérli elsikló habok
    Elhullámzó magányát.

De nem hull úgy, mint rég esett,
    Míg tengervízre szállott.
    - "Te sár-báb, mit számít neked,
    Hogy én vagy más a párod?

Ti boldog létnek érzitek,
    Bár szűk a földi katlan -
Az én világom zord, hideg,
    S a lényem halhatatlan."

(1961/1968)

Franyó Zoltán fordítása

AZ ESTCSILLAG

Volt, mint mesékben lehetett,
    Volt egyszer rég egy drága,
Királyi vérből született
    Szépséges-szép leányka.

Apja egyetlen lánya volt,
    S tündöklött tiszta fényben,
Mint szentek közt a Szűz, - s a hold
    A csillagok körében.

Kilép az íves bolt alól,
    Ha sűrű már homálya,
S az ablak közbe áll, ahol
    Az est csillagja várja.

Elnézi: messzi tengeren
    Mint kél fel büszke fénnyel,
És hullámzó ösvényeken
    Hajókat mint vezérel.

Elnézi most, el holnap is,
    S a szíve megkivánja;
Pár hét után a csillag is
    Epedve néz le rája.

Könyökre dőlve, álmodón
    Tekint a lány feléje,
És szívét-lelkét áradón
    Elönti szenvedélye.

S hogy ég - ha besötétedett -
    A csillag minden este
Az árnyba vont kastély felett,
    A lány jöttére lesve!

S kisérve könnyü lépteit,
    Besiklik a szobába,
És izzó fény-leplet terít
    Hideg sugárból rája.

S mikor lefekszik, hogy szemét
    Nyugodt álomra hunyja,
Becézi mellén két kezét,
    S a pilláit lecsukja.

És tükréből is visszaszáll
    Testére rezge fénye,
Elfordult arcára szitál
    S vergődő, zárt szemére.

A lány ajkán mosoly dereng,
    Ő reszket tükre mélyén;
Míg alszik is, nyomába leng,
    Követi megigézvén.

S álmában így beszél vele
    A lány, sóhajtva, nyögve:
    - "Ó, éjek édes hercege,
    Miért nem jössz te? Jöjj le!

Ó, szállj alá, jó, csillagom,
    Lebegj le egy sugáron,
Jőjj, töltsd be elmém és lakom,
    Ragyogd be ifjuságom!"

Az hallja s megremeg belül,
    Még izzóbb fényre lobban,
Majd villan egyet s elmerül
    A gyöngyöző habokban.

S ahol lehull a tengeren,
    Vízgyűrűket kavarva,
Kikél a mélyből hirtelen
    Egy ifjú szép alakja.

Küszöb gyanánt az ablakot
    Könnyűden lépi átal,
A fél kezében karcsú bot,
    Megkoszorúzva náddal.

Nyakát aranyhaj önti el,
    S úgy áll királyfi módra,
Mezítelen lábán kék lepel,
    Felül megkötve bogra.

De arca áttetszőbb, fakóbb,
    Mint a viasz fehére;
Bár szeme szikráz: szép halott,
    Nem tűz át rajta vére.

    - "Az űrből jöttem én eléd,
    Mert hívtál már nemegyszer.
Apám a véghetetlen ég
    S szülőanyám a tenger.

Hogy kis szobádba lépjek én
    S együtt legyünk mi ketten,
Leszálltam én: a tiszta fény,
    Habokból megszülettem.

Hagyd itt világod, bár ragyog,
    S jöjj vélem, drága lánykám,
Nézd: én az Estcsillag vagyok,
    Te meg legyél a mátkám.

Koráll-kastély vár ott alant,
    Élnél örökre benne,
És minden lény a víz alatt
    Szolgálatodra lenne."

    - "Ó, szép vagy, szebb angyalt a szem
    Még álomban se láthat,
De nem lépnék utadra, nem;
    Nem áhítom hazádat.

Szavad, ruhád oly idegen,
    S fényedben nincsen élet;
Te holt vagy, én meg eleven,
    Megdermeszt szenvedélyed."

                *

Elmúlt néhány nap, s odafent,
    Mikor leszállt az éjjel,
A csillag újra megjelent
    Sugárzó, tiszta fénnyel.

A lányt új álom készteti,
    Hogy gondoljon reája,
S vizek uráért ellepi,
    Elönti újra vágya.

    - "Ó, szállj alá, jó csillagom,
    Lebegj le egy sugáron,
Jöjj, töltsd be elmém és lakom,
    Ragyogd be ifjuságom!"

Az esti csillag hallja ezt,
    És szenvedőn kilobban,
Helyén az ég forogni kezd,
    Örvénylik egyre jobban.

A levegőt tűz önti el,
    Vöröslő láng kavarja,
A káosz mélyéből kikel
    Egy ifjú szép alakja.

Sötét haján a koronát
    Tán tűz lobogja körbe,
Lebegve jő az űrön át,
    Napfényben megfürödve.

Áttűz az éjszín gyolcs-redőn
    A kar márványló rajza,
Borúsan és töprengve jön,
    S halottfehér az arca.

De két csodás szemén a fény
    Meglobban rejtve, mélyen,
Két olthatatlan szenvedély,
    Mely felragyog sötéten.

    - "Hogy újra meghallgassalak,
    Az égről szöktem én el,
Mert tudnod kell: apám a Nap,
    S szülőanyám az Éjjel.

Hagyd itt világod, bár ragyog,
    S jöjj vélem, drága lánykám,
Nézd: én az Estcsillag vagyok,
    Te meg legyél a mátkám.

Jöjj, csillagokkal övezem
    A homlokod egemben;
Ragyogj fel ott a kék egen
    Náluknál fényesebben!"

    - "Ó, szép vagy, szebb démont szem
    Még álomban sem láthat,
De nem lépnék utadra, nem;
    Nem áhítom hazádat.

Szivem fáj, húrját tépdesed
    E gyötrő szenvedéllyel,
És fáj súlyos tekinteted,
    Megéget, hogyha nézel."

    - "Azt várnád, én jöjjek le, én?
    Ilyent szív hogy remélhet?
Hisz te halandó vagy, szegény,
    S én halhatatlan élet!"

    - "Az ékes szót nem ismerem,
    Nehéz úgy szólni nekem -
Bár érthetőn beszélsz velem,
    Hogy mit mondasz, nem értem.

De hogyha azt kéred: szivem
    Hűen szeressen szintén,
Úgy szállj a földre, bármilyen,
    És légy halandó, mint én."

    - "A halhatatlan életem
    Egy csókért elcseréljem?
Hát lásd, mi vagy te énnekem,
    Mint izzik szenvedélyem:

Bünösként újra támadok,
    Más törvény lesz a gondom;
Örök lét rabláncán vagyok,
    De béklyóit megoldom."

És elszállt... Ment, csak egyre ment.
    Egy lányért égve tűzzel,
Helyét elhagyta odafent;
    Napokra messze tűnt el.

                *

S amíg ő messze kóborolt,
    Egy szép s ravasz legényke,
Ki étkezéseknél a bort
    A serlegekbe mérte,

Egy apród, úrnője remek
    Uszályát hordó szolga,
Egy fattyú, egy talált gyerek,
    De vakmerő gyakorta,

S orcáin - mily jól áll neki! -
    Pirosló rózsa szirma,
Szemét titokban ráveti,
    Rá-ránéz Katalinra.

Be szép lány lett, tűz vesse fel!
    S egyúttal mily kevély lett!
Fiú, ha most merész leszel,
    A célod tán eléred!

És egy sarokban hirtelen
    Csak átkarolja csendben.
    - "Ej, mit akarsz, te szemtelen?
    Indulj dolgodra menten!"

    - "Mit? Azt szeretném, hogy szemed
    Ne mélázzék örökké,
Kacagj, s csókolj meg engemet,
    Csak most és soha többé."

    - "Azt sem tudom, az mi dolog,
    Kotródj, hagyj nyugton engem -
Az esti csillagért lobog
    Halálos vágy szivemben."

    - "Ha nem tudod, leírhatom
    Apróra a szerelmet,
Csak meg ne sértődj, angyalom,
    Csak őrizd meg türelmed.

Miként a madarász teszen,
    Ha hurkot vet ki lopva,
Mikor kinyújtom bal kezem,
    Fogj át, simulj karomba,

És így merülj szememben el,
    Ne pillogj zavarodban...
S ha két kezem hozzám emel,
    Állj lábujjhegyre nyomban;

Mikor rád hajtom arcomat,
    Légy arccal felfelé te,
Hadd nézzük egymást ily sokat,
    Emésztő tűzben égve;

S hogy tisztában légy teljesen
    Minden szerelmi jókkal,
Ha megcsókollak kedvesen,
    Te válaszolj rá csókkal."

Ő csak hallgatta a fiút,
    Ámulva és habozva,
S kis édes arca elpirult;
    Engedne s tiltakozna.

Majd halkan szól: - "Ismerlek én,
    Már rég ez vagy te: pajzán
És csacska szájú kis legény.
    Jól illenél te hozzám...

De egy szép csillag, messze fent,
    Kikelvén a homályból,
Magányos tengerek felett
    Utat mutatva lángol.

Lezárom titkon két szemem,
    Mert könnybe lábad, könnybe,
Ha hullám kél a tengeren,
    S Feléje tart görögve.

Szerelmesen ragyog felém,
    Ha látja szenvedésem,
De mind fönnebb száll kék egén,
    Hogy soha el ne érjem.

Hideg fényével búsan int
    Felém egy más világból...
Én vágyom rá örökre itt,
    S Ő mindörökre távol...

Ezért a nappal szürke lett,
    Nagy pusztaságba vész el,
De éjem csupa bűvölet,
    Hogy fel sem érem ésszel."

    - "Gyerek vagy, ennyi az egész...
    Jöjj, keljünk messze útra,
Nevünk majd feledésbe vész,
    Nem lelnek majd nyomunkra;

Könnyed meg víg leszel legott,
    Eltelve testi jókkal;
Szülőid elfelejted ott,
    S nem álmodsz csillagokkal."

                *

Megy, száll a csillag. Szárnya nő
    Ott fent a bő egekben,
Sok ezredévet jár be ő
    Épp annyi röpke percben.

Alatta, sűrűn, csillagok,
    És csillagok felette -
Nem szűnő villámként ragyog
    Közöttük fény-ecsetje.

És látja - míg száll villanón -,
    Homályán át a mélynek,
Miként az első szent napon,
    Mint törnek fel a fények,

S feltörve, mint veszik körül
    Lágy tengerként, szelíden...
De vágytól űzve csak röpül,
    Míg elvész körbe minden.

Hová elér, ott nincs határ,
    Se szem felmérni, semmi;
A tér s idő vajúdna már,
    De nem tud megszületni.

Nincs semmi, s mégis van: az éj
    Nagy szomja issza őt be,
S egy mélység tátong, mint a mély,
    A vak felejtés öble.

    - "Atyám, oldozz fel engemet,
    Nyomaszt a zord öröklét,
S én áldom érte szent neved,
    És tisztellek fölöttébb.

Ó, bármit kérj, Uram, csak adj
    Nekem más, földi sorsot,
Hisz lét s halál forrása vagy,
    Hisz mindkettőt te osztod.

Vedd vissza örök életem,
    Szemem tüzét is elvedd,
S cserébe értük adj nekem
    Egy órányi szerelmet...

Uram, a Káosz szült, a jó,
    Hadd éljek újra benne...
A csend hozott világra - ó,
    Úgy szomjazom a csendre."

    - "Hyperion, kit szült a mély,
    Mint új külön világot,
Te képtelen csodát ne kérj,
    Oly jelt, mit ki se látott;

Ember szeretnél lenni te?
    Hozzá hasonló árva?
Hisz elpusztul mindegyike,
    És más lép majd nyomába.

Csak légvár az, mit raknak ők
    Hiú eszményeikből -
Ha egyik hullám sírba dőlt,
    Más hullám tör megint föl.

S míg egyikük jó sorsot ér,
    A másiké kegyetlen -
Számunkra nincs idő, se tér,
    S a halál ismeretlen.

Az örök tegnap méhe szül
    Új mát, meghalni újra,
Ha messze fönt egy nap kihül,
    Már új támad kigyúlva,

Létük örök - mind úgy veszik,
    De jó a zord, üres vég;
Minden meghalni születik,
    S meghal, hogy megszülessék.

Hyperion, te megmaradsz,
    Bárhol tünik le fényed...
Nos kérj: elsőnek mit akarsz?
    Adjak tán bölcsességet?

Vagy adjak oly hangot neked,
    Hogy dallamát sietve
Kövesse hegy, völgy rengeteg,
    S a tenger száz szigetje?

Vagy tettel vívnál ki talán
    Igazságot s hatalmat?
Nézd, ott a föld, megosztva áll,
    Vedd, s fogja át uralmad.

Ha árboc és had kellenne,
    Amennyit kérsz te, annyi
Indulhat földre, vízre. - De
    Halált nincs módom adni...

S kiért halnál meg, mondd, kiért?
    Térj vissza; ha sugárod
Megint a bolygó földre ért,
    Majd meglátod mi vár ott."

                *

És visszatért Hyperion
    A megszabott helyére,
S mint annyi szép esthajnalon,
    Kigyúlt megint a fénye,

Mert alkonyatból este lett,
    S közelgett már az éjjel;
A hold a tengerből kikelt,
    Megrezgő, enyhe fénnyel,

S most berket, ösvényt, fát beszór
    Szelíd sugára lágyan.
Hol hosszú, büszke hársfasor,
    Két ifjú ül magában.

    - "Ó, hadd, hogy arcom melleden
    Nyugodjék én szerelmem,
Kimondhatatlan kedvesen
    Csak nézz, csak nézz te engem.

Tűzzön elmémbe szellemed
    Hideg varázsu fénye,
Sok szenvedélydúlt éjemet,
    Ó, csendesítsd le végre.

Maradjál így, maradj velem,
    S tedd, hogy ne kéne fájnom;
Első szerelmem vagy nekem,
    És az utolsó álmom..."

A csillag fentről látja jól:
    Az arcuk ég lobogva;
Az ifjú épp csak ráhajol,
    S a lány már átkarolja...

Esőz, mint édes permeteg,
    A hárs ezüst virága
A szőkefürtű gyermekek
    Leomló, dús hajára.

A lány gyönyörtől részegen
    Felnéz. Meglátja menten
Szép csillagát a kék egen,
    S így esd hozzája csendben:

    - "Ó, szállj alá, jó csillagom,
    Lebegj le egy sugáron,
Hatolj át lombon, illaton,
    Ragyogd be boldogságom!"

És ő, mint rég, erdőn-hegyen
    Fényt áraszt szét, világot,
S befényli kint a tengeren
    A hullám-pusztaságot.

De nem veti magát le már,
    Mint hajdanán, a mélybe,
    - "Agyag-báb, mit bánod: ki vár,
    Hogy én vagy más becéz-e!

A földi élet szűk terén,
    Üdv, mámor állhatatlan.
Az én köröm tág, s benne én:
    Hideg és halhatatlan."

(1966/1972)

Kiss Jenő fordítása