Conrad Olaszországban kezdettől fogva nem bízott. Már 1914 augusztusában megbízta Rohr tábornokot, hogy a monarchia déli határainak védelmét az olaszok ellen megszervezze. A szervezés részleteire nem terjeszkedünk ki. Rohr jó munkát végzett. 1915 májusáig 5 hadosztályt állított talpra. Hogy milyen vegyes volt ez a védőrség, azt eléggé jellemzi az, hogy annak 112 zászlóaljából volt: 7 tartalék (magyar munkásosztagokból alakult), 29 népfölkelő, 21 menet, 1 tengerész, 39 tiroli és vorarlbergi lövész, 15 tiroli, karintiai és stájer önkéntes zászlóalj.

Kétségtelen volt, hogy ez a Svájctól a tengerpartig terjedő hosszu határ mentén szétosztott védőcsapat a 35 gyaloghadosztályra tagozott olasz haderő támadását huzamosabb időn át nem tartóztathatja fel. Ezért Conrad számolt azzal, hogy az Isonzón át betörő olasz legalább is a Szávát éri el, mielőtt az, északi hadszintérről és a szerb határról veendő csapataink az olasszal szembeszállhatnának. Egyébként az orosz hadszintérről csapatokat elvonni egyelőre nem is lehetett, mert ott magunk is német segítségre szorultunk.

A szerb határon állt azonban 1914 december óta Jenő főherceg vezérlete alatt a Potiorek hadaiból alakult 5. sereg. Tudjuk, hogy a szerencsétlen második szerbiai hadjárat után Potiorek a Száva mögé vezette vissza két seregét. Ebből a haderőből Conrad 1915 januárjában három hadtestet (7 hadosztályt) elvitt a Kárpátokba, míg a megmaradt részt népfölkelő csapatok bevonásával új 5. sereg gyanánt akként szerveztette át, hogy ez a sereg 8 hegyi felszerelésü hadosztályból állt.

Mikor május elején Olaszország a hármasszövetségi szerződést felmondta, Conrad a szerb határról egy ilyen (felerészben magyar) hadosztályt küldött az Isonzo mentére. A május 23.-án bekövetkezett hadüzenet pillanatában tehát az olasz határon - Tiroltól a tengerig - csak 6 hadosztályunk (35 ellen) állt.

A gorlicei áttörés kedvező fejleményei tették lehetségessé, hogy Conrad még az olasz hadüzenet előtt a magyar VII. hadtestet (alföldi csapatok) kivonja a kárpáti csatafrontból és május 21.-től kezdve Mezőlaborcról a 2.000 méter magas karintiai hegyekbe küldje. Ez a hadtest azonban csak a hadüzenet után érhetett ide.

A hadüzenet után indult el a szerb határról még a XV. és XVI. hadtest (összesen 5 hadosztály) és az északi hadszintérről 1 és fél osztrák hadosztály az Isonzo mentére, ahol a védelmet Conrad Boroevicra bízta. A németek pedig egy bajor hadosztályt (alpesi hadtest néven) a nyugati frontról szándékoztak Tirolba küldeni.

Ilyenformán Conrad 1915 május végéig Olaszország ellen Jenő főherceg vezérlete alatt 220.000 puskányi haderőt (ebből azonban közel 100.000 fő a várak és erődök őrsége) tudott állítani. Ezt a haderőt a főherceg három csoportba tagozta: Tirolban Dankl, Karintiában Rohr, az Isonzo mentén Boroevic vezette a védelmet.

Szerencse volt, hogy az olasz fővezér, Cadorna minden várakozás ellenére nem rohanta meg azonnal az Isonzo-vonal gyenge védőcsapatát és így Boroevic haderői ott még az első nagy csata előtt felvonulhattak. Cadorna ezt a soha többé jóvá nem tehető hibát azzal indokolja meg, hogy az olasz haderő nagyarányu támadás intézésére a hadüzenetkor még nem volt kész. Az ántánttal április 26.-án kötött szerződés szerint az olasz haderő köteles volt egy hónap leforgása alatt fegyvert fogni. Ezért következett be a hadüzenet május 23.-án, mielőtt az olasz seregek teljes harci készültségüket elérték volna. Az olasz csapatok a mi határainkat - ott, ahol ezt nekik megengedtük - május 24.-én átlépték, de csak azért, hogy kitapogassák védőállásainkat és megszerezzék azokat a vonalakat és területeket, ahonnan később döntő támadásra indulhatnak.

Cadorna egyébként a döntő támadást az Isonzón át Laibach felé tervezte. Itt erődítések nem állták útját az előnyomulásnak. Ennek megfelelően Cadorna a rendelkezésre álló 35 hadosztályából két sereget (összesen 14 hadosztályt) az Isonzo felé, alpini (hegyi felszerelésü) csapatokkal megerősített 2 hadosztályt pedig Karintia ellen küldött. A jól megerődített Tirol ellen, ahonnan Conrad támadásától tartott, 2 sereget (összesen 12 hadosztályt) védelmi feladattal alkalmazott, míg többi haderejét egyelőre tartalék gyanánt tartott vissza.

De még ez a kevésbbé szerencsés és túlzott aggodalom szülte erőelosztás is biztosította volna az Isonzo vonalának elfoglalását, ha Cadorna az ideirányított 14 hadosztályt hamarosan nekilendíti a mi csekély védőrségünknek: a hadüzenetkor ott álló 3 hadosztálynak, amelyekből kettő népfölkelő és menetzászlóaljakból állt, s így csekély harci erőt képviselt. Igaz, hogy a monarchia csapatai kivétel nélkül lelkesen harcoltak az olasz ellen, sőt még a cseh csapatok is jobban verekedtek itt, mint máshol. Olaszország beavatkozása a monarchia minden katonáját felháborította, mert senki sem tudta barátból ellenséggé változását nemes indokokkal magyarázni. De elvégre is Cadorna olyan túlerőt tudott latbavetni, hogy az Isonzo vonalának megtartására a mi vezetőink a védősereg minden vitézsége dacára sem számíthattak. Conrad ugyan elrendelte a szívós védelmet, de csak azért, hogy az olaszok előnyomulását a lehetőség szerint késleltesse.

Az olasz hadvezér a hadüzenet pillanatában páratlanul kedvező helyzetben volt. A mi haderőinket északon a gorlicei hadjárat lekötötte, legalább is addig, míg a San-Dnyeszter vonalát el nem érjük. De május 23.-án ettől még távol álltunk. Przemysl csak június elején esett el, a Dnyeszter mentén pedig a hadi szerencse éppen az orosz zászlókhoz szegődött. A szerb határon is kellett csapatokat hagyni. Igazán nagy merészség volt Conradtól, hogy a szerb határt szinte teljesen fedetlenül hagyta, mert ott a népfölkelésen kívül visszamaradt két hadosztályunk (31.000 puska) alig tarthatta volna fel a 200.000 főnyi szerb haderő erőteljes támadását. Ezért Cadorna biztosra mehetett.

Mindezek folytán nagy meglepetésszámba ment, hogy az olasz haderő nem használta ki a jó alkalmat. Nem támadt, hanem csak tapogatózott. Az olasz seregek a május 24.-től június 22.-ig tartó határmenti, helyenként igen heves csatározás során a főirányban semmi eredményt nem vívtak ki. Előnyomultak 11.000 főnyi veszteség árán az Isonzoig, amelynek keleti partján vonult védőállásunk. Csupán a Görz és Tolmein előtt épült hídfők nyultak át lapos ívben a nyugati partra.

Némi sikerük volt Rohr népfölkelő csapataival szemben, ahol a minden dícséretet felülmuló alpini csapataik a Plöcken-hágó közelében és az Isonzo eredete környékén levő hegycsúcsokat, nevezetesen a Krn sziklatömb tetejét elfoglalták. A hegyi harcban járatlan VII. hadtest alföldi csapatainak ellentámadása június folyamán ezeket a 2.000 méteren felül kimagasló csúcsokat nem tudta visszafoglalni.

Ezekben a határmenti csatározásokban egyébként a mi gyalogságunk nagy harci fölénye mutatkozott, ami biztosítékot nyujtott arra, hogy az olasz támadással szemben megálljuk helyünket.

Egy teljes hónappal a hadüzenet után, június 23.-án Cadorna elérkezettnek látta az időt arra, hogy a döntő támadást az Isonzo-vonal ellen megindítsa. Az első cél Trieszt elfoglalása lett volna. Cadorna egy-egy seregét küldte a doberdói fensik és a görzi hídfő, egy megerősített hadtestét pedig a tolmeini hídfő ellen.

Hét napig tartó, de nem éppen sikerteljes bombázással kezdődött a harc. Aztán következett a gyalogság meglehetősen tervszerütlen rohama. Július 7.-ig tartott ez a bombázásból és rohamból összetett 1. Isonzo-csata. Az olaszok semmi eredményt nem értek el. De komoly haditapasztalatul szereztek. Vesztettek ennél 15.000 főt. A mi veszteségünk 10.000 főre rugott.

A csata alatt Jenő főherceg a magyar VII. hadtestet (József főherceg) a karintiai hegyekből és a Krn sziklatömbről az Isonzo-vonalára tolta el, ahol a hadtest részei már résztvehettek a doberdói fensík védelmében. Conrad pedig a szerb határról egy hadosztályt küldött Boroevic megerősítésére.

A csata után Boroevic a Doberdo védelmét József főhercegre bízta, aki a fensík kulcspontját jelentő Monte San Michele magaslatra magyar csapatokat állított. Itt, a doberdói pokolban folyt el a következő csaták alatt a legtöbb magyar vér.

Tíz napi szünet után, július 18.-án Cadorna megújította az egész vonalon a támadást.

A főlökés most a Doberdo ellen irányult, de nehéz küzdelem dúlt a görzi és a tolmeini hídfő körül is. Az olasz sokat tanult az első csata kudarcából. Tüzérsége sokkal hatásosabban működött, gyalogsága egységesen rohamozott. Ennek köszönhette, hogy a pozdorjává lőtt Monte S. Michele már a csata elején kezébe került. De ellentámadásunk ezt a fontos magaslatot hamarosan visszaszerezte. Az itt küzdő magyar csapatok, a 17. közös hadosztály (debreceni, szegedi, karánsebesi és temesvári bakák) , a 20. honvéd hadosztály (budapesti, debreceni, nagyváradi, székesfehérvári honvédek), a 16. hegyi dandár stb., rendkívül sok vért vesztettek.

A csata alatt Conrad a szerb határról az utolsó hadosztályt is Boroevichez küldte. A Száva-Drina mentén már csak népfölkelés maradt. De Conrad még ebből is elvont egy magyar népfölkelő dandárt és átszállíttatott az Isonzo vonalára. A csata végén ért be még az északi hadszíntérről a gráci hadtest.

Augusztus 10.-én ért véget ez az elkeseredett 2. Isonzo-csata. Az olasznak ugyan megint nem hozott említésre méltó eredményt, de hasonlíthatatlanul véresebb áldozatokat követelt tőlünk, mint az első csata. Csapataink vesztesége közel 30.000 főre rugott és megközelítette az olaszok veszteségét, ami a védőnél mindenesetre megdöbbentően magas áldozatnak mondható. Különösen a főherceg hadteste vesztett sokat: a csata első hetében már 25.000 főt.

Az említett két csata alatt az olasz seregek a határ többi részén is támadásba mentek át. Mindenütt hosszantartó, heves harcok zajlottak le, amelyek az olasz támadás visszaverésével végződtek.

Győztünk ugyan, de bebizonyosodott, hogy a karsztos doberdói fensíkot az eddig védett sekély árkokban és kőrakásokból készített fedezékekben hosszabb időn át megvédeni nem lehet, mert a céltáblát képviselő védőt már egyedül a fölényes olasz tüzérség is teljesen elpusztíthatja. Ezért Jenő főherceg elrendelte, hogy kőfuró gépekkel és sziklarobbantások útján kell a csapat számára biztos fedezékeket készíteni. Conradnak különösen nehéz gondot okozott ez a veszteségteljes védelem. Vajjon bírjuk-e sokáig? Csak támadás útján lehetett volna a védőállásokat a karsztból előre, a síkságba helyezni, ahol a veszteségek csökkentek volna. De erre nem jutott erő. Előbb Szerbiát kellett elintézni. Conrad azonban, minden más egyéb előtt, az északi hadszintéren akart Rowno felé egy utolsó támadó hadjáratot vezetni, hogy az oroszt Keletgaliciából teljesen kiszorítsa.