MONTENEGRO ÉS ALBÁNIA

Egészen természetes volt Conradnak az a törekvése, hogy Szerbia után Montenegroval is végezzen. Szükséges volt ez azért is, mert a montenegroi határ közvetlen közelében fekvő cattaroi hadikikötőnket az ellenség a Lovcen hegyről állandóan ágyutűz alatt tartotta.

A szerbiai hadjárat végén Kövess serege, amelyből a német csapatok kiváltak, a Rigómezőn és a régi novibazári szandzsákban, azaz Montenegro keleti határa mentén állt, ahonnan minden időveszteség nélkül Montenegroba nyomulhatott. Conrad tehát utasította Kövesst, hogy Montenegrot foglalja el és egyben Cattaro felől is támadja meg ezt a kis országot. E célból alárendelte neki a Hercegovina határán levő erődítéseink (Cattaro, Trebinje, Bilek, Avtovac) helyőrségeit is, ezenfelül néhány hadihajót bocsátott rendelkezésére, amelyek nehéz tüzérsége itt igen értékes segítséget jelentett.

Kövess igen szép tervvel fogott a dologhoz.

A főtámadást Cattaro felől, a közel 1.800 méter magas Lovcen hegytömbön át tervezte, ahonnan Montenegro fővárosát, Cetinjét a leghamarabb elérhette. Tudnunk kell, hogy a Lovcen 1.000 méter magas meredek sziklafallal övezi a cattarói öböl legbelső nyulványát. Az itt tervezett főtámadást észak felől kellett kísérni a határmenti erődítések őrségeinek, amelyek parancsot kaptak, hogy Hercegovina keleti határáról Montenegroba törjenek be. Ezek között is volt egy magyar hadtápdandár. Kövess seregének többi része - nagyobbrészt magyar zászlóaljak - azt a feladatot kapta, hogy Montenegrot a Rigómező és a novibazári szandzsák felől rohanja meg. Kövess tehát Montenegro teljes bekerítését tervezte meg és el is végezte.

A montenegroi haderő kétharmad része, mintegy 20.000 harcos, a Lovcen és a Hercegovina felé eső határ védelmére foglalt állást, míg egyharmad része a határ többi részén helyezkedett el. A montenegroiak egyébként képtelenségnek tartották, hogy mi nagyobb haderőkkel az ő puska- és ágyutüzükben (a Lovcenen francia tüzérség állt!) a meredek sziklafalakat megmászhatnánk. A mi csapataink - még pedig túlnyomó részben magyarok - ezt a csodát véghez vitték.

A támadás a Rigómező és a szandzsák felől január 5.-én kezdődött meg. Csapataink itt a montenegroi határon át messze betörtek, hogy az ellenség figyelmét a főtámadás helyétől elvonják. Ez sikerült.

A cattaroi öbölből a főtámadás, miután Kövess szárazföldi és tengeri tüzérsége a Lovcent rövid ideig eredményesen bombázta, január 8.-án indult meg. Két napi küzdelem után a Lovcent elfoglaltuk. További három nap után Cetinjébe is bevonultunk, mire Nikita király békét kért. Ezt fegyverletétel árán megkapta volna, de minthogy megszökött, Kövess a montenegroi haderőket lefegyverezte, az ország pedig osztrák-magyar katonai igazgatás alá került.

Montenegro meghódítása mintaszerüen megtervezett és mintaszerüen végrehajtott hadműveletet képviselt.

MONTENEGRO ELFOGLALÁSA után Kövess azt a feladatot kapta, hogy Albánián át iparkodjék az adriai partokra menekült szerb seregeket utólérni. Nem volt reménytelen ez a kísérlet. Mégis csak 150.000 szerb katona, vágómarhák tízezrei és egyéb javak torlódtak össze Albánia rossz kikötőiben. Mindezeknek bizonyos részét még meg lehetett keríteni. Ezenfelül még 23.000 fogságba jutott katonánk (1914-ből) is volt ott, akiket a szerbek magukkal hurcoltak. Ennek a nagy tömegeknek behajózása sokáig tartott. Már hadifoglyaink kiszabadításának halvány reménye is megindokolta ezt az albániai expedíciót.

A baj csak az volt, hogy nagyhatalmi politika Albánia tartós megszállását is kívánta. A monarchia nem akarta Albániát átengedni a bolgároknak, akik kelet felől ekkor már Dél-Albánia területére értek. A megszállásnak azonban ellene szólt az, hogy Albánia területe a hadviselésre alkalmatlan. Az épített utak és a hidak teljes hiánya nagyon időtrablóvá és körülményessé tette az utánszállítást és túlságosan sok emberi és állati erőt igénylő hadtápberendezkedést követelt meg. De mindenekelőtt az a körülmény tette aggályossá a tartós megszállást, hogy Albániában évente 6 hónapon át, májustól novemberig malária dühöngött, mégpedig az albán klimához nem szokott egyéneknél igen nagy százalékban halálos kimenetellel. Ezt a mi vezető köreink nem értékelték kellően, mert különben talán nem döntöttek volna Albánia északi felének végleges elfoglalása mellett.

Kövess, kinek csapatai javát Tirolba kellett küldeni, ahová aztán maga is elment, a Lovcen elfoglalásánál kitünt XIX. hadtestet bízta meg Albánia megszállásával. Ez a hadtest (egy magyar népfölkelő hadosztály és Cattaro volt helyőrsége, mely utóbbinak is volt néhány magyar zászlóalja) hamarosan megindult délnek, elfoglalta Skutarit, majd az albán tengerpartra vonult, de a szerbeket már nem tudta utolérni. Ezek még idejében hajóraszálltak. Legjobb lett volna innen visszafordulni, de a politika ezt nem engedte. Ezért a magyar népfölkelő hadosztály továbbnyomult délnek és igen fáradságos, folyóáradásoktól megszakított menetek után február második felében Durazzo elé ért, ahol az olaszok a kikötő előtt kiterjedt védőállást foglaltak. Némi pihenés és rendezkedés után magyarjaink, miután a hadtesttől még mintegy 2 osztrák dandárnyi megerősítést kaptak, február 23.-án megrohanták ezt az állást és elfoglalták, majd utóbb Durazzot is megszállták.

Az olaszok csak üggyel-bajjal, hajóhaduk fedezete alatt tudtak Durazzoból elmenekülni. Igen sok foglyot, 34 ágyut és rengeteg élelmikészletet hagytak győztes csapataink kezén. Ez a győzelmünk az albánokat teljes lélekkel a monarchia oldalára állította. Sok ezernyi albán önkéntes csatlakozott hozzánk és harcolt velünk együtt a háború végéig Albániában, ahol a monarchia csapatai a háború végéig kitartottak, de közben benépesítették az albán temetőket a maláriában elhaltak tízezreivel.