A NÉPISÉG MINT KÖVETELMÉNY

A szocialista realizmus követelménye általában, a pozitív hős igénye pedig különösen összeforrt a népiség eszményével. A népről szólni versben, a népi életet ábrázolni, ez a kritika szemében eleve érdemnek számított. Volt egy rövid időszak, amikor a munkás- és paraszttéma már-már a fétis rangjára emelkedett. Aczél Tamás például a munkástéma túlsúlyát a proletárhegemónia feltételeként szorgalmazta. A Hűség és hála énekének kritikusa sem tagadta, hogy méltatásában nagy súllyal esik latba a "választott tárgy nagyszerűsége", s a Juhász Ferenccel való vita okai közt is első helyen szerepelt, hogy elszakadt a néptől.

A példák szaporíthatók, de hogy a téma fétise túl mélyen érintette volna kritikánkat, mégsem mondható. Király István éppen Aczél Tamással szemben jelezte, hogy a szemlélet fontosabb a témánál. Kuczka Péter, Somlyó György és mások igen aktuális vállalkozásaiban már a kezdeteknél is nagy éberséggel figyelte a kritika (Keszi Imre, Kónya Lajos, Nagy Péter, Pándi Pál) az átélés mélységét és kifejezőerejét. S ha a kritika nem, a költők annál pőrébben adták egymás tudtára, ha a népszerű témában valaki gyengének bizonyult, amint ezt az 1951-es első írókongresszus némelyik felszólalása is tanúsította.

A népiség eszménye a téma tekintélyének megtörése után is hatékony maradt. Az alapos népismeretet Veres Péter, Szabó Pál minden kritikusa érdemként tisztelte. Ezen belül különösen a munka ismerete s a munka életszerű ábrázolása váltott ki sok elismerést a Pályamunkások és a Három nemzedék kritikusaiból, Lukácsy Sándorból, Karinthy Ferencből. S ezt a {398.} fogékonyságot csak bátorították a szovjet tanulmányok, melyek a felszabadult alkotómunka emberformáló szerepének ábrázolását a legfontosabb esztétikai lehetőségek közt kezdték emlegetni. A népiség mélyebb értékeit a kritika mégsem az anyagban, hanem inkább az azonosulás fokában, a hősök emberségében, szépségében, hősiességében kereste és találta meg. Különösen az egészség, az életrevalóság, a harc meggyőző ábrázolását tudta őszintén becsülni. Köpe Bálint és a párt kapcsolatát taglalva is éppen a figura életrevalóságáért érvelt Révai József olyan fáradhatatlanul: a politikai küzdelem részesének szerette volna tudni a Felelet főhősét. Abban a reményben, hogy a politika csak nyerhet ilyen hős révén, s az alak is teljesebben bontakoztathatja ki önmagát. Szabó Pál egyébként sok helyt sematikus Új földje is elsősorban azzal nyerte meg bírálói tetszését, hogy parasztjai "harcra, furfangra, szeretetre, szabadságra" termettek. Illyés Ozorai példájának még a történelmi távolságot is őszinte örömmel "nézte el" a kritika a nép hűségéről és szép virtusairól festett poétikus tablók okán. Simon István, Juhász Ferenc és Nagy László első köteteinek bírálói is kiemelt helyen említették a néppel való azonosulás készségét, s a versekben formát öltő emberkép sugárzó szépségét.

A népiség egyik leggyakoribb velejáróját, az idillt nem ellenezte ugyan a kritika, de kezdettől bírálta, s joggal. Olyan teljes idilleket ugyanis, mint a Pillangó vagy Petőfi versei, nem termett a korszak irodalma. Ha megkísérelte, a szándékoltság hamis színeket kevert a ragyogásba. Néha éppen a gond kikerülése végett. Ezért volt a kritika általában bizalmatlan az idillel szemben: az elsúlytalanodás, az álharmónia és a konkrét harctól való elfordulás veszedelmét látta benne, s szívesebben vette az optimizmus olyan megnyilatkozását, mely küzdelem eredménye. Még az idillre alkatánál fogva ráhangolt Simon Istvánt is óvta Pándi Pál a beszűküléstől, s Keszi Imre is azért becsülte többre Benjámin Lászlót, mint Kónya Lajost, akinek túl egyszerű a valósághoz való viszonya, mert Benjámin az önmagában drámai módon alakuló új embert fejezte ki.