{401.} A KRITIKA ÉS A MŰFAJI PROBLÉMÁK

A kritika gyakorlata azonban csak hellyel-közzel felelt meg ennek az elképzelésnek. Érvényes ez a műnemek, műfajok és a módszerek kérdésében tanúsított magatartásra is. Az extrémitás túlságosan gyanakvó szemlélete, a furcsa, a kalandos, a periférikus, a véletlen lenézése a regény ősi princípiumát, a regényességet, a fordulatosságot érintette, azt keverte rossz hírbe. Igaz, hogy például Veres Péter prózájának szociográfiai terhelését kezdettől sokallották bírálói, s szerették volna az írót fordulatosabb cselekményalkotásra bírni. Igaz, hogy a Felelet izgalmas, "lebilincselő" eseményességét a meghódított olvasó őszinteségével tudta becsülni például Nagy Péter, s ugyanígy a Csillagszemü "izgalmas és magávalragadóan bájos" meséjét is, de példája elszigetelt maradt. A cselekményességet a kor kritikája nem érezte elsőrendű fontosságúnak. A konfliktusokkal s a jellemek ábrázolásával sokkal többet foglalkozott. Sajnos, sok kirekesztő szemponttal. A pszichologizálás, a moralizálás veszedelmétől való félelem az elmélyült lélekrajz ellen dolgozott. Proust vagy Joyce és sok nagy kezdeményező dekadens írónak számított. A szerkesztés és előadás technikájában csak az egyenes vonalú, okszerű és világos eljárások számíthattak megbecsülésre.

A társadalmiság és a tükrözés szűkös értelmezése a lírában az epikusleíró elemekbe szőtt líraiságnak inkább kedvezett, mint a személyiséget tükröző megnyilatkozásoknak. Kónya Lajosnak sokkal inkább, mint Juhász Ferencnek, bár Keszi Imre elég korán, 1949-es cikkében jelezte, hogy az élményszerű leírás "hatásos módszer [...], de egyszersmind veszedelmes is", mivel könnyen sekélyesedhet lapos és gondatlan verselgetéssé. Az efféle példák kiszemelését nem is mulasztotta el a kritika, de ezzel nem sokat bővült szempontjainak köre, s mértéke sem lett határozottabb. Elsősorban azért nem, mert a bírálatok és tanulmányok zöme az Aczél Tamás, Somlyó György, Benjámin László, Zelk Zoltán, Kónya Lajos, Kuczka Péter, Tamási Lajos művei által határolt problémakörben mozogtak. Juhász Ferenc és Nagy László új kísérleteit átmeneti eltévelyedésként kezelte a kritika, Illyés Gyula műveiből elsősorban a drámákra figyelt. Szabó Lőrinccel, Weöres Sándorral, Pilinszky Jánossal, Nemes Nagy Ágnessel, Csanádi Imrével pedig nem számolt, nem számolhatott, nem voltak jelen az irodalomban, vagy ha igen, nem álltak a figyelem központjában. Érthető, hogy a kritika az 1953 után bekövetkező fejleményekkel sokáig nem tudott mit kezdeni.

Hasonló gyengeség és zavar tanúi lehetünk a szatíra műfajának megítélésében is. Szükségét a konfliktus nélküli drámáról és a szatíráról a Pravdában 1952-ben lezajlott szovjet viták után nálunk is egyre sűrűbben hangoztatták írók, kritikusok, de mikor Veres Péter Almáskertje és Urbán Ernő Uborkafája elkészült, a kritika készületlensége s a valóságfogalom szűkös-{402.}sége azonnal kiütközött. Pedig a kezdeményezésnek mindenki örült: bátorságát, hasznát, a kitűnő részletek találatait sokfelől illette elismerés, de kiütköztek az alapvető problémák is. Az, hogy a bírálatot, ha súlyosak a bajok, igen nehéz elviselni. Hogy milyen gondok, feladatok hárultak ebből a kritikára, a megoldásukkal miként sáfárkodott, ez már története következő szakaszának része.