TÁRSADALMI ÉS POLITIKAI KÖRNYEZET

A felszabadulás a magyar történelem mélyreható és radikális fordulata volt. A magyar társadalom egész szerkezete, s így a szellemi élet is teljesen átalakult, új arcot öltött. Az állam, amely az ellenforradalom évtizedeiben minden elnyomó és kizsákmányoló intézményét restaurálta, amely minden reformtörekvést elhárított, s a nemzetet ismét egy agresszív szövetségbe, majd egy katasztrofális háborúba vitte, az ország területének felszabadultával összeomlott. S ezzel megnyíltak a nemzeti felemelkedés útjai. Évszázados gondok: a föld, az ipar, a kereskedelem, a kultúra birtoklásának közösség-érdekű elrendezése, melyért annyi áldozatot hoztak a nemzet legjobbjai, s amely irodalmunk erejének jelentékeny részét is lekötötte, közeli lehetőség lett. Mozgósító és zavarba ejtő távlatok nyíltak így a művészetek számára. Bár eleinte inkább a zavar, mint a cselekvő lendület volt a jellegadó, a fordulat teljes analízise ennek okát is megmagyarázza.

Az a tény, hogy a felszabadulás egy értelmetlen, igazságtalan és borzalmas háború következményeként köszöntött a magyarságra, az új helyzet minden fejleményére kihatott. A háború utolsó éveiben egyre nagyobb terhek hárultak a gazdasági életre, a német megszállás után pedig kezdetét vette a termelőerők teljes kifosztása. A vasút, a gyáripar, az állatállomány létfontosságú értékeit vagy tönkretették, vagy elhurcolták a visszavonulók. A főváros lakói pincékben, romos épületekben s nagy nélkülözések árán vészelték át az utolsó hónapokat. Budapesten a lakóházak 3,8%-a elpusztult, 23,1%-a súlyosan megrongálódott. Élelmet még a béke beköszöntése után is csak nehezen lehetett szerezni.

Hiteles felmérések szerint az ország nemzeti vagyonának kb. 40%-a semmisült meg.

Súlyosabb volt, következményeiben is, a háború okozta vérveszteség. A 2. magyar hadsereg doni katasztrófája során 100 000 ember halt meg, 40 000-en sebesültek meg, 60 000-en kerültek fogságba. "A háborús események, a hadi cselekmények és az ártatlan emberek tömegeinek a különböző haláltáborokba történt hurcolása révén mintegy félmillió fővel csökkent Magyarország lakossága" (A magyar népi demokrácia története, 1978).

{50.} A lelki traumák és rombolások mértéke felbecsülhetetlen. A veszteségtudatnál még bénítóbb volt az a szégyen, mely a vétkes politika, az igazságtalan háború s végül a német megszállás emlékeiből összegeződött, s épült be az értelmiség közérzetébe, helyzettudatába. A békeszerződés rendelkezései csak fokozták e helyzettudat negatív tartalmait. A fasizmus alól felszabadult népek előtt megnyílt a demokratikus fejlődés lehetősége, de a háború közelsége és a sokféle párt eltérő stratégiája miatt még nem lehetett világosan látni a szomszéd államok társadalmi kibontakozásának irányát. A fasizmus iránti irtózat Magyarországon s a szomszéd országokban nemzeti arányú volt, a béke és a humánum érdekeiben is teljesnek látszott az egyetértés, de a jövőről való részletes elképzelésekben sok eltérés mutatkozott. A tervezések és számítások alakulását a nemzetközi helyzet erőteljesen befolyásolta. Alig fejeződött be a háború, a szövetségesek viszonyában rejlő ellentétek hamarosan kiütköztek. A tőkés államok kormányai növekvő nyugtalansággal figyelték azt az átalakulást, mely a kelet-európai országokban zajlott. A koalíciók még mindenütt működtek, de már világos volt, hogy a kommunista párt az az erő, amely az újjáépítést, a társadalmi és politikai átalakulást céltudatosan vállalja és vezeti.

Mindez a nemzetközi erőviszonyok módosulásának esélyeként esett latba, s kihatásait a tőkés világ munkásmozgalmaira szintén érzékelni lehetett; a vezető nyugati hatalmak konzervatívabb pártjaiban, csoportjaiban fokozódott a kelet-európai ügyek iránti érdeklődés (Churchill fultoni beszéde), megkezdődött a közvélemény átformálásának munkája, s ennek során a kelet-európai országokban lejátszódó változások a szovjet terjeszkedés példáiként kerültek forgalomba. Kezdetét vette az a folyamat, mely rövid úton hidegháborúba torkollott, s e térség népeinek is tetemes károkat okozott. Mindez erősen belejátszott a magyarországi viszonyok alakulásába is. A régi világ híveiben illúziók ébredtek, a középrétegeket s az értelmiség zömét pedig az európai viszonyok elrendezetlenségének látszatai kárhoztatták politikai passzivitásra.

A magyar társadalom szélesebb rétegeiben, a dolgozó tömegek magatartásában az említett zavar nem volt bénító. Az emberek figyelme és ereje az élet alapjainak újjáépítésére összpontosult. Néhány év alatt megszűnt a nélkülözés, újjáépültek a vasutak, a hidak, a gyárak, s a termelő osztályok politikai elhelyezkedésében, így a Magyar Kommunista Párt növekedésében, a Független Kisgazdapárt bomlásában is kifejezésre jutott az építő cselekvés iránti tömegrokonszenv.

A társadalom közéleti, politikai aktivitásának, a különféle erők elhelyezkedésének keretei, az érdekvédelem intézményei is a pártok lettek, s a háború utáni létharc kiélezett viszonyaiban a demokratizmussal való élés benső szükségétől is sarkallva kereste ki-ki a szemléletének, ízlésének és szándékainak megfelelő keretet. S mivel politikai legalitás-{51.}hoz csak olyan pártok juthattak, amelyek antifasiszta voltukat a felszabadulás előtt is tanúsították, jogát az új rend berendezéséhez majdnem mindegyik párt fenntartotta. A helyes irányú kezdeményezést azonban a földosztás után jobbára csak a kommunista párt vállalta, így a kommunisták súlya a rájuk adott szavazatoknál nagyobbnak bizonyult. Az MKP a művészeti életben is törekedett a kibontakozás vezetésére, és ebben sok minden segítette. Erejét kivételessé tette az a tény, hogy egységes világnézetre épülő ideológiával csak e párt képviselői rendelkeztek, nekik volt határozott elképzelésük gazdálkodásról, kultúráról, s eszményeikért gondosan kimunkált stratégia szerint, egybehangoltan dolgozhattak. Ennek az ideológusi vezérkarnak a zöme emigrációban élte le a Horthy-éra 25 esztendejét, többsége a Szovjetunióban, de akár ott, akár más országban, mindenütt az antifasiszta harc élvonában működött s szerzett tekintélyt. A legmesszebbre ható éppen Lukács György, aki ezekben az években a párt művészetpolitikáját irányította. Révai József csak később lett a kultúra irányítója, de irodalomtörténeti tanulmányait és politikai múltját már ekkor nagy tekintély övezte. Elsősorban kettejük érdeme, hogy a hazai szellemi életben a marxizmus vonzása gyors iramban erősödött, s hogy az MKP a maga markáns művészetirányítóit a szellemi élet területein minden nemzedékben és ágazatban rövid idő alatt kinevelte. Kivált a fiatal tudós- és írótehetségek köreiben volt nagymérvű ez a vonzás, ők nemcsak keretet kerestek ambícióiknak, hanem világmagyarázatot s küldetésigényükhöz méltó feladatot, szerepet. A hatalmi harcban a taglétszám növelése érdekében az MKP is nyitottabb volt, mint később. Akikre szerepet bízott, azoktól világnézeti azonosulást kívánt. Ennek folytán a korszak leghatározottabb arcélű szervezete lett, vele mindenkinek számolnia kellett, akinek köze volt a szellemi élethez. Befolyása ki is terjedt minden területre, lapjai minden fontos jelenségre felfigyeltek, a legtöbb kezdeményezés tőlük indult, minden állásfoglalást a demokratikus átalakulás, a gyökeres fordulat érdekei szerint alakítottak ki. Ennek szemszögéből nézték, ennek rendelték alá azokat a csoport- és személyi ellentéteket is, amelyek az ekkori szellemi életet uralták, s így szerepük a radikális fordulatra alkalmas erők összebékítéseben, szervezésében néhány év alatt meghatározóvá nőtt.

Az 1945-ös választáson legtöbb szavazatot szerzett Független Kisgazdapárt ereje nem szellemi vonzásában, hanem kezdeti tekintélyében jelentkezett. Tagjai között voltak jónevű tudósok, tehetséges művészek is, de "kisgazdá"-nak átvitt értelemben sem vallotta magát senki, mivel öntörvényű ideológiával e párt nem rendelkezett. A kisgazda-orgánumokban érvényesülő gondolatok olyan eszmetöredékeknek tekinthetők, melyek között a modern katolicizmustól Szabó Dezső ideológiájáig sokféle forrás ízei elegyültek. A párthoz tartozók magatartása épp ezért nem is kezdeményező, hanem védekező jellegű volt. Eltervelt építkezés helyett ref-{52.}lexiókra szorítkozó óvások, aggályok és gyanúk tömkelege az az anyag, mely a Kisgazdapárt szellemi tájékozódását jellemezte. Ami ebből kiemelkedett, egy-egy jelentős író megnyilvánulása, inkább a szerzőt reprezentálja. Ez a paradoxon: a nagy pártnak kijáró mandátumbőség s a képviselet bizonytalansága, erőtlensége az irodalom szférájában már akkor nyilvánvaló volt, mikor a gazdálkodókból, iparosokból, kereskedőkből s a baloldaltól viszolygó értelmiségiekből egybeverődött szavazók még döntő erőnek mutatták az FKgP-t. Az MKP a maga szellemi vitáit nem is az FKgP képviselőivel vívta, velük a parlamentben s a politika más fórumain dőlt el a harc.

Annál nagyobb és tekintélyesebb szellemi erők tömörültek a koalíció másik két baloldali pártja, a Szociáldemokrata s a Nemzeti Parasztpárt köré. Az SZDP a magyar munkásmozgalom elsőrendű örökösének tudta magát, fél évszázados kontinuitás, sok szakmunkás, munkás szavazó állt mögötte, számíthatott az Internacionálé kormányon levő nagy pártjainak támogatására, s a második világháború idején képviselt antifasizmusa olyan erkölcsi tőkévé érett 1945-re, hogy a múltbeli megalkuvásokat feledtetni tudta. A munkásmozgalom egyetlen legális pártja lévén, már a felszabadulás előtt sok tehetséges művész és újságíró talált otthonra fórumain. A marxizmus liberális értelmezése folytán nyitottsága 1945 után még népesebb szellemi tömörülést tett lehetővé. A kommunistákkal készséggel szövetkező Szakasits Árpádtól az ellenfélnek számító Kassák Lajosig sokan elfértek kereteiben, sok olyan írástudó, aki magát a szocializmus avatott képviselőjének tudván, a későbbi vitákban is bátor és makacs ellenfélnek bizonyult.

Az NPP politikai és szellemi súlyát az adta, hogy egy alapvető társadalmi osztály, a dolgozó parasztság ügyeit képviselte, ehhez való jogát a párt vezetői és írói a Horthy-korszak legnehezebb éveiben műveikkel vívták ki. E párt vezetésére az írók nagyarányú részvétele volt a jellemző. Ebben az értelemben jellegzetesen értelmiségi párttá lett az NPP. A Veres Péter nevével jelölhető centrum kész volt a szocialista irányú átalakulásra is, ezért támogatták az MKP több akcióját, de az iramban, a vezetés kérdésében s a megvalósítandó szocializmus természetében sajátos álláspontot képviseltek. Többek között nagy jelentőséget tulajdonítottak a nemzet létkérdéseinek, a hagyományoknak, a demokratikus átalakulásnak és a népkultúra értékeinek, a nép észjárásának. Ady, Móricz örökségét hol Illyés, hol Szabó Dezső, hol Németh László interpretálásában képviselték a parasztpárti orgánumok. A marxizmus és a magyar forradalmi néphagyomány szintézisének kísérlete késztette sokszor vitára, máskor megértésre a marxistákat is. Lévén e csoportosulás nagy múltra tekintő fejlemény, rég kialakult kapcsolatrendszert is jelentett: vezetőit szoros baráti szálak fűzték Szabó Lőrinchez, Németh Lászlóhoz, Sinka Istvánhoz, elődeik közé sorolták Erdélyi Józsefet, így tehát olyan szövetséget alkottak, melynek az {53.} új helyzetben annyi sebezhető pontja volt, amennyi engedményt az említett írók a letűnt kor ordas eszméinek vagy frazeológiájának tettek.

S mert tettek ilyen engedményeket, a szellemi élet újjáéledésének legélesebb vitái a velük való viszony kérdése körül robbantak ki. E viták sok szempontból erősebbek voltak, szenvedélyesebbé váltak, mint több, ugyancsak fontos művészi kérdés konfrontációja. A "ki kit győz le" korszakában, amikor a harc bonyolult világpolitikai helyzetben a hatalomért folyt, ez mai szemmel is érthető és megokolható.