FILOZÓFIAI ÉS ESZTÉTIKAI MŰVEI (1945–1963)

A vita elültével Lukács György visszavonult a magyar irodalmi élet publicisztikai és kritikai bástyáiról, és csak nagy ritkán jelent meg újra az ott küzdők között. Hallani lehetett még egy-két felszólalását, néhány alkalmi megemlékezés, egypár köszöntő kikerült még a tolla alól (Vázlatos vonások Gábor Andor arcképéhez, A Thália Társaság 50. évfordulójára, Déry Tibor 60 éves), de ezirányú tevékenysége többé már nem volt rendszeres. A legjelentősebb ezek közül a Déryhez írott születésnapi köszöntő és A ló meg az öregasszony c. novelláskötet bevezetője, amelyben Déry magyar és világirodalmi jelentőségét méltatta. 1955-ben Az ember tragédiájának felújításakor írott cikke széles körű visszatetszést keltett, mivel félreismerte Madách művének esztétikai és történelmi értékeit. Kritikája azonban nemcsak a dráma akkori színpadi felújításával kapcsolatos irodalompolitikai felkéréshez igazodott, mert Madáchról alkotott különvéleménye a pályája eleje óta kísérte, s hasonló fejtegetésekbe bocsátkozott már – élesebb formában – az 1910-es években is.

A publicisztikai és kritikai tevékenységből felszabadult energiáját elméleti művekbe fektette: vára a marxista tudomány olyan erődítménye, ahol háborítatlanul dolgozhatott. Visszavonulásának nagyszabású filozófiai és esztétikai stúdiumok köszönhették létüket, mert az elméleti kutatásokat ugyan 1945 és 1949 között sem hagyta abba, a rendszerező és összefoglaló munkára nem maradt ideje. Munkássága ez idő után fellendült és meredeken ívelt esztétikai szintéziséig és ontológiai alapvetéséig.

Műveit tudománytörténetileg nem lehet külön esztétikai és filozófiai területre osztani, a könnyebb áttekinthetőség kedvéért a következőkben mégis először filozófiatörténeti művei kerülnek ismertetésre, s azután külön az esztétikai kutatásai: a különböző filozófiai tudományágakban keletkezett gondolatainak bonyolult kapcsolata és egymásra hatása ugyanis nem ragadható meg egy irodalomtörténeti kézikönyv kereteiben.

1948-ban jelent meg Der Junge Hegel c. monográfiája, amely Hegel pályáját 1807-ig, A szellem fenomenológiájának megírásáig követte, magában foglalva e nagy mű elemzését. Középpontjában az a kérdés áll, hogyan alakult ki Hegel dialektikus módszere, különösen a gazdasági szerkezet tanulmányozásakor. Célja az volt, hogy egyrészt leválassza a reakciós {478.} neohegelianizmust Hegelről, másrészt pedig hozzájáruljon a marxista filozófia történeti gyökereinek feltárásához. Lukács e művét még 1938-ban készítette, s noha – mint az 1954-es második kiadás előszavában írta – alaposan felülvizsgálta az eredeti kéziratot, alapvető nézetein és megközelítési módszerén nem változtatott, csekély mértékben vette tekintetbe az 1938 óta megjelent Hegel-irodalmat is.

A monográfiában híven kifejeződött Lukács e korszakbeli filozófiai álláspontja, s ez lényeges kérdésekben eltért mind A történelem és osztályöntudat korábbi, mind pedig az Esztétika és Ontológia késői korszakától. Ilyen például a természetdialektika szerepének megítélése. Míg a húszas években kétségbevonta a természetdialektika érvényességét, az Ontológiában pedig kifejtette a különféle létszférák különbségeinek filozófiai következményeit, addig a Hegel-könyvben hajlott arra, hogy a dialektikát átfogó, a természetre és társadalomra egyaránt és egyformán alkalmazható módszernek tekintse. Ovszjannyikov filozófiatörténetileg felvetette, hogy Lukács azonosítja egymással a munka hegeli és marxista felfogását, mert Hegelnek tulajdonította azt a gondolatot, hogy a tudat a munka folyamatában keletkezik.

A modern polgári filozófia áramlatainak kritikai elemzésére szentelte A polgári filozófia válsága (1947) és Az ész trónfosztása (1954) c. könyveit. Az előbbi azoknak a tanulmányainak gyűjteménye, amelyek a háború utáni években keletkeztek, és a marxista filozófia hadállásaiból elsők között bírálták az egzisztencializmust. Lukács elemezte Heidegger, Sartre, Merleau-Ponty, Beauvoire gondolatait, különös tekintettel a belőlük következő etikai magatartásra. Figyelmeztetett arra, hogy az egzisztencialista filozófia a "döntés szituációjára" épülve a polgári értelmiség – tehát saját – felelősségét veti fel: rajtuk áll, hogy a jövőben a társadalmi cselekvést vagy az "audessus de la mêlée" passzív magatartását választják. Emberi értékük, filozófiai fejlődésük e döntéstől függ. Lukács ugyan – akkori műveik alapján – szkeptikusan nézett e választás elé, mégis nyitva hagyta annak lehetőségét, hogy a francia egzisztencialisták a gyakorlati politikai életben, a békéért vívandó harcban szövetségesei legyenek a marxistáknak. Ám a leghatározottabban tagadta a marxizmus és az egzisztencializmus ideológiai kibékíthetőségét.

Az ész trónfosztása a Schellingtől Chamberlainig vezető utat járta be, s azt hozta tanulságul, hogy az irracionalizmus az imperialista korszak nemzetközi jelensége, a reakciós gondolatrendszerek, a jobboldali politikai törekvések újra és újra segítségül hívják. A racionalizmus és irracionalizmus szembeállításával Lukács nem a materializmus és idealizmus alapvető ellentétét kívánta feloldani, hanem a polgári filozófián belül, az idealista eszmék folyamatában jelölte meg vele a szerinte legveszélyesebb örvényeket. Azt a filozófiai áramlatot térképezte fel, amely gyakran szegődött a társadalmi haladás kérlelhetetlen ellenségeihez. Schelling, Schopenhauer, {479.} Kierkegaard és Nietzsche kritikai elemzése után az ún. életfilozófiával foglalkozott, majd rátért az újhegelianizmus és az imperialista korszak német szociológiájának bírálatára, s ezen át jutott el a szociáldarwinizmus és a fajelmélet ideológusaihoz. A történelmi regény megjelenése óta ez volt Lukács első szintetikus műve, összefoglalta azokat a kutatásait, amelyek az antifasiszta korszakban kezdődtek és a fasizmus ideológiai gyökereit ásták ki.

Terjedelmes utószavában a második világháború után fellépő polgári filozófiát tekintette át. Megkülönbözteti a kapitalizmus direkt és indirekt apológiáját. Az indirekt apológia, mint a fasizmus, látszólag új renddel akarja helyettesíteni a kapitalizmust, a direkt apológia a polgári bomlásfolyamat letagadására törekszik. A háború után – Lukács szerint – a direkt apológia került előtérbe, majd fokozatosan, különféle köntösben ismét felbukkantak az olyan "harmadik utat" ígérő ideológiák, mint pl. a Burnham-féle "menedzser-forradalom" elmélete.

A könyv gondolatmenetére rányomta bélyegét az a filozófiailag-történetileg vitatható általánosítás, hogy mivel a fasizmus ideológiája gyökeresen irracionalista volt, ezért mindenfajta irracionalizmus szélsőséges imperializmushoz vagy fasizmushoz vezet. A filozófia mint tudomány és a politika ilyen ellentmondást nem tűrő összekapcsolása összefüggött a dogmatizmus korának ideológiájával, és annak a kétségtelen küzdelemnek az ambivalenciájára vallott, amelyet éppen ez ellen az ideológia ellen Lukács folytatott.

Lukács György esztétikai kutatásaiban öt korszakot különböztethetünk meg. Az első 1909-ben tetőzött A modern dráma fejlődésének történetével, a második 1915-ig, a Die Theorie des Romansig ívelt, a harmadik korszak – éles cezúrát alkotva az előzményekkel, már a marxista gondolkodó munkássága – 1931-től, a Marx, Engels és Lassale Sickingen világa c. tanulmányától a háborúig tartott. (Az évszámok a művek megírásának idejét jelölik!) Az idevonatkozó fontosabb írásai magyarul A realizmus problémái (1948) c. gyűjteményében találhatók. Ekkor dolgozta ki a realizmus elméletének mint egy lehetséges marxista esztétikai rendszer alapvetésének vázlatát. Ez a vázlat bővült a háború tanulságaival, a demokratizmus eszméjével és a békemozgalom tapasztalataival a negyedik korszakban. E korszak a negyvenes évek második felét, valamint az 50-es évek legelejét foglalja magába, és publicisztikai, kritikai írásain kívül olyan elméleti tanulmányok tartoznak ide, mint a Bevezetés Marx–Engels: Művészet, irodalom c. kötetéhez (1945), Bevezetés Hegel esztétikájába (1951), Irodalom és művészet mint felépítmény (1951), Bevezetés Csernisevszkij esztétikájába (1952). Mindezeket az Adalékok az esztétika történetéhez (1953) c. kötete tartalmazza. Elmélete bővült és formálódott konkrét irodalomtörténeti írásaiban is. E tekintetben a legfontosabb a Johannes R. Becherről 1951-ben írott tanulmánya (Politikai pártosság és költői kiteljesedés, ma-{480.}gyarul kötetben először: Német realisták, 1955), melyben a líra és epika különbségét elemezte, és a modern tárgyias költészetet vizsgálta. Hatalmas tapasztalati anyag épült be ezekben az években az elméletébe és tágította, feszítette annak kereteit. Nemcsak lehetségessé, hanem szükségessé is tette az új szintetizálást.

A szintézis munkálatait mint az ötödik korszak bevezetését az 50-es évek második harmadában indította meg. A marxista irodalomelmélethez híven, korábbi kutatásait továbbépítve mindenekelőtt ki kellett dolgoznia azt a "középpontot", amely egyszerre elvi alap és rendszerező elv a további munka számára, amely kijelöli az esztétikai tevékenység helyét az összemberi tevékenységben, és egyszersmind érvényes minden művészetre, a művészet egész történetében. Ezt a középpontot a különösség kategóriájában találta meg, erről szóló fejtegetése eredetileg csak egy fejezetre való helyet kívánt elfoglalni készülő esztétikájában, de kidolgozása során egész kötetnyivé fejlődött.

Így épült meg szintézisének első állomása, A különösség (1957). A könyv két részből áll. Az első részben filozófiailag határozza meg a különösség kategóriáját, elemzi a kategória fejlődését Kanttól a dialektikus materializmusig, és kifejti az esztétikai jelentést, ahogy Goethénél előfordul és ahogy a marxizmusnak fel kell használnia. A második részben a már definiált fogalmat néhány konkrét esztétikai problémára alkalmazza, olyanokra, mint a művészi forma, a pártosság, a műalkotás-egyéniség, a tipikusság. A művészi visszatükrözés elmélete azt fejezi ki, hogy a művészet, az élet, az objektív valóság kérdéseit fordítja le a maga emberi nyelvére. Hogy milyen ez a nyelv, miben különbözik a tudomány nyelvétől, azt ragadta meg Lukács az ún. "mező-elméletben". Az egyes, a különös és az általános kategóriái az objektív valóság összefüggéseire vonatkoznak, dialektikus kapcsolat van köztük, s egymást feltételezik, minduntalan átcsapnak egymásba. A tudományos megismerés egyik véglettől a másikig halad, az egyestől az általánoshoz, az általánostól az egyeshez. A kettő között a különösség közvetít, geometriai hasonlattal kifejezve az egyestől az általánoshoz vagy az általánostól az egyeshez haladtában a megismerés útja a különös mezején vezet keresztül. A két szélsőség: kezdet és végpont; a "különösség: közbeeső szakasz, mozgási tér, mező". Az esztétikai megismerésben ez a viszony gyökeresen megváltozik, itt a különösség mint a mozgások középpontja rögződik meg, "gyűjtőponttá" lesz, ahol összpontosulnak a mozgások. "Itt tehát van mozgás mind a különösségtől az általánossághoz (és vissza), mind a különösségtől az egyediséghez (és vissza), s mind a két esetben a mozgás a különösséghez a lezáró mozgás."

Mit jelent ez a művészi gyakorlat nyelvén? Mindenekelőtt azt, hogy a művészet a különösség szintjén ábrázolja a világot, a műalkotásban mind az egyediség, mind az általánosság csak megszűrten megőrizve, a különös-{481.}ségben feloldva jelenik meg. A naturalizmus megreked a puszta egyediségnél, s ezzel lemond a művészet alapvető hivatásáról, arról, hogy számot vessen a kor nagy emberi kérdéseivel. Nem különb az ellenkező véglet sem, amikor a művész élettelen általánosságokat fejt ki. A művészet minden esztétikai problémája abban összpontosul, hogy miként képes az adott célnak megfelelően a különösség szintjén megőrizni s művészileg egyszersmind megszüntetni a valóság egyedi és általános oldalát. Annál művészibb az alkotás, minél tökéletesebben sikerül ez. És minél tökéletesebben sikerül, annál hívebben teljesíti társadalmi hivatását. A művészet mindig az egyén és a társadalom, az ember és az emberiség kapcsolatáról beszél, e bonyolult viszonyt elemzi, és az egység utáni vágyat fejezi ki, az összehangolást segíti elő. A különösség azért uralja a művészet birodalmát, mivel ez az a kategória, amely magában hordja az egyediség és általánosság összekapcsolását: ébren tartja, egymáshoz vezeti mindkettőt.

Mindezeket kifejtve Lukács figyelmeztetett a dogmatizmus veszélyére. A különösség nem mértani középpont az egyediség és általánosság között: a céltól függően az egyes műfajok igényeit kielégítve, az alkotók sajátosságai szerint, a stílust tekintve szüntelenül változtatja helyét azon a képzeletbeli egyenesen, amely az egyest és az általánost összeköti. Helyét nemcsak nem lehet, de nem is szabad mesterségesen kijelölni, mert akkor elvész a művészet gazdagsága és sokfélesége. Az esztétának és kritikusnak be kell érnie avval, hogy minden konkrét esetben megvizsgálja, "vajon a középpontnak a művész által történt kiválasztása a különösségben megfelel-e a mű eszmetartalmának, anyagának stb., vajon adekvát kifejezésük álláspontjáról nem nyúl-e túl magasra vagy túl mélyre".

Lukács György művei fölött 1957–58-ban ismét viták hullámai csaptak össze. E vitákat az váltotta ki, hogy Lukács 1956-ban részt vett Nagy Imre első kormányában, neve időlegesen a revizionizmus zászlajára került, és megpróbálták a marxista tudós nézeteit felhasználni a marxizmus ellen. Ez bármennyire meddő kísérlet volt is, szükségszerűen kemény hangú – gyakran túlzó – polémiát hívott ki. A vita hevét és indulatait azoknak az éveknek a történelme érteti meg, érvei, gondolatai a szocialista rend védelmében, a marxizmus megerősítéséért, a magyar szellemi élet konszolidációjáért vívott ideológiai küzdelemben fogantak. Ugyanakkor, a konszolidációért folytatott szükségszerű politikai és ideológiai harcon túlmenően, a polémiák nemegyszer mértéket tévesztettek, és Lukács közéleti szerepléséből közvetlen tudományos következtetéseket igyekeztek levonni, s pusztán ideológiai céllal vonták kétségbe korábbi filozófiai és esztétikai műveinek alapgondolatait, marxista szándékát is. Ekképpen, az akkor időszerű politikai tartalmat visszavetítve Lukács esztétikai és filozófiai műveibe, igaztalanul kisebbítették életművének a marxista tudományosság gyarapításában és terjesztésében betöltött szerepét. A Lukács körüli viták {482.} csak az 1960-as években higgadtak le oly mértékben, ami az objektív és minden termékeny elméleti és tudományos vitatkozáshoz szükséges.

Lukács György közvetlenül nem vett részt a körülötte zajló vitában, válaszát alkotó tudományos munkával fogalmazta meg, tanulmányaiban, kiadásra rendezett műveiben foglalt állást. Még 1955 őszén előadásokat tartott a Német Demokratikus Köztársaságban, Lengyelországban, Olaszországban és Ausztriában. Előadásainak anyagát 1956-ban kibővítve, három terjedelmes esszé formájában dolgozta fel, és 1958-ban könyv alakban először olasz, majd német nyelven megjelentette (Wider den missverstandenen Realismus, Hamburg 1958).

A kötet célját tekintve nem vállalkozott arra, hogy a realista művészet minden esztétikai jellemvonását kifejtse, egyetlen kérdésre összpontosította a figyelmet, azt elemezte, hogy a modernizmussal szembeállítva milyen esélyei vannak a kritikai realizmusnak a polgári társadalomban. Korábbi elveihez híven Lukács a kritikai realizmust a szocializmus lehetséges szövetségesének tekintette. Arról írt, hogy a realizmusban a cselekvés, a változtathatóság hite nem csupán deklaratív formában van jelen, hanem legbelső szerkezeti elveiből következik esztétikai rendszerének sajátszerűsége. Összehasonlította Franz Kafka és Thomas Mann írói módszerét, példákat hozott Joyce, T. S. Eliot, Musil, Gottfried Benn, D. H. Lawrence, Henry Miller és még sok más író műveiből, hogy megvonja a realizmus és a modernizmus mérlegét, Thomas Mann, Martin du Gard, R. Rolland művészetének javára ítélkezve.

A modernizmus esztétikáját abból vezette le, hogy az embert mint magányos lényt ragadja meg – a realizmus fölényét pedig azzal magyarázta, hogy az embert a valóságnak megfelelően zoon politikonként ábrázolja. A modernizmus és realizmus ekként az ember "ontológiai létéről" vallott fölfogásában különbözik egymástól: minden más különbségük, strukturális, kompozíciós, formai eltérésük ebből következik. A modernizmus az elidegenedést megváltoztathatatlan és örök emberi állapotnak tekinti, a realizmus ellenben hisz a társadalmi emberben, s küzd a magányosság és az elidegenedés ellen, pusztán azzal is, hogy kifejezi az ember társadalmi létét. Ezért bármennyire bíráljon is egy adott állapotot, soha nem zárja el a távlat, a továbbfejlődés lehetőségét, és így nem tagadja a szocializmus perspektíváját sem. Ezzel szemben a modernizmus távlattalansága Lukács szerint a szocializmust is tagadja. Mindebből következően felállította tételét, hogy "az igazi ellentét nem a szocialista realizmus és a polgári modernizmus között van, hanem a polgári kritikai realizmus és a polgári modernizmus között". A kritikai realizmus társadalmi hivatását Lukács a békemozgalom és a koegzisztencia támogatásában jelölte meg.

Lukács arra törekedett, hogy kiküszöbölje kritikai álláspontjának néhány korábbi hibáját. Könyvének angol kiadásában (The Meaning of {486.} Contemporary Realism, Merlin Press, London 1963) megtoldotta a bizonyító apparátusát, és kitért O'Neill, Thomas Wolfe, Bertolt Brecht, Norman Mailer, Elsa Morante és századunk még több olyan írójának műveire, akiket eddigi elemzéseiben nem vett kellően figyelembe vagy félreértett. Különösen Bertolt Brechttel szemben kellett régi adósságot törlesztenie, hiszen mindaddig pályakezdő művei alapján bírálta, érett korszakait nem vizsgálta meg. Most revideálta álláspontját, és Brechtet mint a század egyik legnagyobb realistáját tárgyalta, kiemelve műveinek szocialista tartalmát. A realista írók körét szélesítve nemcsak könyvének példatára gazdagodott, hanem vizsgálódásának szemhatára is kitágult, érvei is pontosabban találtak célba. (Későbbi írásaiban méltatta még Hemingway és H. Böll realizmusát is.)

Mindennek ellenére a Wider den missverstandenen Realismus nem illeszkedik maradéktalanul Lukács késői nagy korszakába. Az ontológiai alapú kritika felé tett kezdeményezéssel elébe vágott ugyan nagy esztétikai szintézisének, az önkiigazítás ténye is előrelendülő gondolatmenetre vallott, kritikai szemlélete mégis alapvetően defenzív, védekező helyzetből tárgyalta a modernizmusnak nevezett jelenségeket, s nem volt képes arra, hogy csakugyan fölsorakoztassa mindazokat a műveket, kísérleteket, kezdeményeket, amelyek a 20. század világirodalmában a humanizmust, és a társadalmi haladást segítették és segíthetik. Lukácsnak ez a könyve ezért tudománytörténetileg közelebbi rokonságban van az 1930–1940-es években kialakult nagy realizmus elméletével, mint az Esztétika és Ontológia filozófiájával. Így ölelkező korszakhatárt alkot Lukács munkásságában a különösség mint a késői nagy művek nyitánya és a realizmus-könyv mint a korábbi elmélet – már nem kis önkritikával kezelt – záróköve.

A kötet legjobb esszéje a szocialista realizmus és kritikai realizmus kapcsolatáról szólt. Lukács ebben azt fejtegette, hogy alapvető esztétikai elveik tekintetében rokonok egymással, de amíg a kritikai realizmus az emberi perspektívának csak elvont lehetőségeivel rendelkezik, addig a szocialista realizmus a szocializmus konkrét perspektíváját foglalja magában, és ezzel nő a kritikai realizmus fölé. Belülről, mint a folyamat részese ábrázolja a társadalom fejlődését, mégpedig úgy, hogy a történelmi távlatot a műalkotás esztétikai szférája is asszimilálja, stílusává, struktúrájává, kompozíciójává hasonltja. Ha ez sikerül, csak akkor fejthet ki evokatív erőt, a művészet anyagába föl nem szívódott ideológia nem lehet több általános útmutatónál, az esztétika nyelvére le nem fordított ideológiai nyelv csupán tájékozódásul szolgál a művésznek. Lukács kifejtette, hogy a szocialista realizmus gazdagodásához az őszinteség útja vezet, és ez a biztosítéka a kritikai realizmussal kötött szövetségének is. Ezt a gondolatát fűzte tovább a Mai szocialista realizmus c. tanulmányában (1946; magyarul: Kritika, 1965). "A múlt felfedezése nélkül nem lehetséges a {484.} jelenkor felfedezése sem" – írta. Mivel az emberhez hozzátartozik a múltja is, a legtöbb mai ember még a személyi kultusz időszakában is élt, ezért az irodalomnak bátran szembe kell néznie ezzel a korszakkal, a jelent és a jövőt sem ábrázolhatja e történelmi állásfoglalás nélkül. Tanulmányában Szolzsenyicin elbeszéléseit elemezte, elsősorban Ivan Gyenyiszovics egy napja c. novelláját.