A TÁRSADALOMONTOLÓGIA

Lukács György Az esztétikum sajátosságát egy később folytatandó nagyobb munka első részének tekintette. További kötetekben kívánt foglalkozni a műfajelmélettel, a műalkotás szerkezetével, az alkotói és befogadó magatartással, a recepcióval és a történetiséggel. A kézirat elkészülése után, 1961–1962 fordulóján mégis úgy látta jónak, ha az esztétika folytatása helyett egy másik nagy filozófiai tudományág marxista fundamentumait segíti lerakni. Ez a tudományág, az etika pályakezdése óta csaknem szüntelenül érdeklődésének és kutatásainak köréhez tartozott, és néhány döntő pályafordulóján igazította bölcseletét a társadalmi valósághoz. Az etika az erkölcsi kategóriák rendszerével és kialakulásával foglalkozik, vagyis azt vizsgálja a filozófiai általánosítás szintjén, hogy milyen legyen és hogyan cselekedjék az ember. A "kell" és "legyen" imperatívusza azonban nem ragadható meg anélkül, hogy előbb ne tisztáznánk, mi az, ami "van". Az a filozófiai tudományág, amely azt fejtegeti, hogy mi az, ami "létezik", az ontológia. Lukács tudta, hogy etikai rendszerezést nem lehet kidolgozni ontológiai alapok nélkül, ezért úgy döntött, hogy munkájához néhány íves ontológiai bevezetést ír. A néhány ívesre tervezett bevezetőből azonban több mint másfél ezer oldalnyi hatalmas mű lett. A fogalmak kidolgozatlansága és tisztázatlansága ugyanis, mihelyt a bevezetés írásába fogott, ráébresztette arra, hogy nemcsak etikája éléről hiányzik az első fejezet, hanem egy szisztematikus marxista társadalomontológiára van szükség, amely egyszerre vezeti vissza a kutatást a marxizmus klasszikusaihoz, és kapcsolja hozzá a jelen társadalmi gyakorlatához.

{491.} Nyolcvanadik életévéhez közeledve a tudmánytörténetben páratlan hittel és bizalommal alakította át nagyszabású munkatervét. Elhatározta, hogy előbb egy olyan társadalomontológiai alapelvet készít, amely, esztétikájához hasonlóan, ha önmagában nem teljes is, de iránymutató és továbbfolytatható, aztán rátér a korábban tervezett etikára, majd megírja szellemi önéletrajzát. Feleségének, Bortstieber Gertrudnak 1963-ban bekövetkezett halála után szigorú fegyelemmel láncolta magát a munkához mint a további életben maradás egyetlen jogosult érvéhez. 1964-ben fogott a kidolgozásba. Gondolatainak irányáról és intenzitásáról először egy interjúkötet adott hírt 1967-ben (Gesprächen mit Georg Lukács); ebben nyugatnémet kutatókkal beszélgetett az ontológia elméleti és gyakorlati összefüggéseiről.

Az elméleti munka lendületében nem zárkózott el a társadalmi élettől, hanem ellenkezőleg, megerősítette vele kapcsolatait. 1967-ben újra tagja lett a pártnak, s noha a "kontinuitás és diszkontinuitás" kérdésében ellentétbe került az MSZMP álláspontjával (ő az 1950-es évek eleje és az 1960-as évek második fele között erősebb politikai hangsúlyt vetett a diszkontinuitásra), a szocialista Magyarország fejlődését kívánta szolgálni. Nem volt megelégedve az előrehaladás ütemével, de türelmetlensége cselekvő és cselekvésre ösztönző elégedetlenségben öltött testet, bíráló megjegyzései a társadalom belsejében elkezdődött jó irányú folyamatokat támogatták. 1968-ban nagyobb tanulmányt készített korábbi demokráciaelmélete összefoglalásaként és továbbfejlesztéseként, ennek – Lenin című kötetében – 1970-ben magyarul jelent meg először egy részlete: Lenin és az átmeneti korszak kérdései.

Föllendült a magyar irodalommal és a magyar kultúrával foglalkozó publicisztikai és kritikai tevékenysége is. 1967-ben előszót írt Tóth Aladár válogatott zenekritikáihoz, 1968-ban az új magyar filmművészetről mondta el véleményét, 1969-ben több interjúban emlékezett meg a Tanácsköztársaság művelődési és művészeti politikájáról, tanulmányt írt Ady hatásáról, és ugyanebben az évben két lényeges időszerű irodalmi kérdésről is kifejtette kritikai álláspontját: a magyar irodalom és a világirodalom kapcsolatáról, valamint a magyar irodalomtörténet periodizációs elveiről. Mindezekben az írásaiban, akárcsak társadalmi publicisztikájában nyilvánvaló volt az a szándék, hogy a "gyakorlat filozófusa" legyen, azt a hagyományt folytassa, amelyet a Taktika és etika, valamint a Történelem és osztályöntudat óta követett. Ugyanakkor nyilvánvalóvá vált, hogy tájékozódása már nem volt elég friss, az újabb magyar irodalmat már nem ismerte kellőképp ahhoz, hogy új eszmékkel bővítse korábbi kritikai álláspontját, így régi, történetileg nem is elég megalapozott irodalomtörténeti elveit ismételte el a magyar irodalmi fejlődés provinciális tüneteiről. Elvontan és általánosságban a valódi értékek érvényesítéséért szállt síkra, {492.} de a föllendülő, gazdag korszak igazi és megvalósuló értékeihez nem tudott kapcsolódni.

Közben folyamatosan dolgozott ontológiájának történeti és szisztematikus fejezetein. 1968-ra elkészült a későbbi első két kötet anyagával, de evvel sem ő, sem azok a tanítványai, akik kéziratban elolvasták, nem voltak megelégedve. A bírálatok lényeges pontokon tértek el az önbírálattól, az elégedetlenség tartalma más volt nála és a tanítványoknál, ezért Lukács 1968-ban egy harmadik kötet írásába fogott, amelyben címével – Prolegomena – ellentétben nem bevezette, hanem újragondolta és összefoglalta eddig kidolgozott rendszerét. Ezen az összefoglaló "bevezetésen" dolgozott 1970-ig, akkor egyre súlyosbodó betegségének szorításában, a halál bizonyosságának kényszerétől hajtva Gelebtes Denken (magyarul Heller Ágnes fordításában: Megélt gondolkodás) címmel elkészítette önéletrajzi vázlatának kéziratát.

Az ontológiai rendszerezés, amely magyarul Eörsi István és Révai Gábor fordításában A társadalmi lét ontológiájáról címet nyerte, nem tekinthető olyan autorizált szövegnek, mint Az esztétikum sajátossága, hanem posztumusz műnek kell felfogni, amely csak annyiban lezárt, hogy a halál megakadályozta szerzőjét abban, hogy tartalmilag és szerkezetileg változtasson rajta. "A kiadás előkészítői – írja Eörsi István az előszóban – úgy határoztak, hogy a művet három kötetben jelentetik meg. Az egyikbe kerülnek a történeti fejezetek, a másikba azok, amelyekben a szerző a saját felfogását fejti ki rendszeresen, a harmadikba a Prolegomena. A kötetek I–II–III. számozást kaptak, de hangsúlyozni kell: Lukács György nem állapodott meg ennél a szerkezetnél. Az alcímek: – I. Történeti fejezetek, II. Szisztematikus fejezetek, III. Prolegomena – a szerkesztőktől erednek és tájékoztató jellegűek."

Lukács három létformát különböztetett meg, a szervetlen természet, a szerves természet és a társadalom létformáját. A három közül az utóbbival kívánt foglalkozni, az első kettőre csak a szükséges összefüggések erejéig utalt. Alapgondolatát így foglalta össze: "A társadalmi létet mint önálló létformát csak az alakítja ki, hogy a természeti törvények a társadalmi lét birodalmában – lényegük megváltoztatása nélkül – más tárgyakat, mozgásokat stb. is létre tudnak hozni, mint amilyeneket tiszta magában való létük szokott kinyilvánítani, és hogy a törvények olyan viszonylatokba léphetnek, amelyeket a természet sohasem produkált volna" (II. 387.). Lukács tehát azt tűzte ki célul, hogy a társadalmi lét sajátszerűségeit a maguk mivoltában ragadja meg. Ennek érdekében mindenekelőtt tisztáznia kellett a lételmélet pozícióját: ahhoz pedig, hogy megtisztítsa az ontológiát a különféle tudományági és fogalmi zűrzavartól, az elhatárolások koordináta-rendszerére volt szükség. A társadalomontológiát – az egyik tengelyen – tárgyilag el kellett határolni a természetontológiától, de annak állandó és következetes figyelembevételével, hogy "nem lehetséges {493.} olyan létező, amely valamiképpen nem gyökerezne létszerűen a szervetlen természetben" (I. 19.). A másik tengelyen pedig tudománytanilag kellett elhatárolni a filozófia többi stúdiumaitól, mindenekelőtt az ismeretelmélettől. Figyelembe véve azonban itt is azt az igazságot, hogy az ismeretelmélet tételei mint a tudomány és ideológia részei társadalomontológiai létezők.

Az elhatárolások és összekapcsolások szükséges koordináta-rendszere világosan és meggyőzően bontakozik ki a három kötet lapjain, a megoldás mégsem tekinthető rendszerszerűen egyértelműnek. A kitűzött cél elérését hátrányosan befolyásolja a kötetek szerkezeti felépítése és megfogalmazásmódja. A háromszoros ismétlés ellenére az egész munkában kevés a pontos fogalmi meghatározás, sőt a fogalmak és tételek nemritkán különféle és egymásnak ellentmondó megvilágításba kerülnek, és ennek révén ellentétes értelmezésekre, félreértésekre és belemagyarázásokra adnak alkalmat.

Az ontológia és az ismeretelmélet szétválasztása avval a fonáksággal kezdődik, hogy a történeti fejezeteket magába foglaló első kötet lényegében alkalmazott ismeretelmélet. Hiszen nem a "létező" történetével, hanem a "létezőről" való vélekedések történetével foglalkozik. Inkább metaontológiának lehet nevezni, mint ontológiának. A kötet másik fonáksága, hogy a történeti fejezetek nem a történetiség időrendjét, hanem a felhasználhatóság értékrendjét követik, ezt is fordított sorrendben. A kötet a neopozitivizmussal és az egzisztencializmussal indul, ezek vannak Lukács gondolkodásmódjától legtávolabb, aztán Hartmann és Hegel ontológiájának kritikai elemzésével folytatódik, végül Marx műveinek tárgyalásával fejeződik be.

E fonákságok ellenére érvényesülnek a kötet érdemei. A tudománytörténeti megközelítés objektívebb és alaposabb, mint A polgári filozófia válsága (1947) és Az ész trónfosztása (1954) című korábbi könyveinek fejezeteiben. Mentes azoknak ideologizáló, aktualizáló tendenciájától, nem a földeríthető közvetlen politikai összefüggéseket keresi, hanem a nagyobb távlatot, a marxizmus fejlődését tartja szem előtt. A marxizmusét, amely egyformán elutasítja a társadalomtól elvonatkoztató "tiszta tűnődést" és a tudomány manipulatív felhasználását. A történeti fejezetekben, e metaontológia lapjain fogalmazódnak meg először azok az alapkérdések, amelyek a második és harmadik kötetben kibontva az egész gondolatmenet alapját képezik.

A tagadás, a mennyiség és minőség, az alternatívák, valamint a nembeliség azok a kérdések, amelyekre alapvetően épül Lukács ontológiai szintézise, és amelyek körül egyszersmind a legtöbb szaktudományos vita támadt. Lukács abból a Hegel ontológiájában gyökerező marxista gondolatból indul ki, hogy a létezés minden létformában folyamatszerű, és nem metafizikai. Ezen a ponton azonban mindjárt el is válik Hegeltől, és a marxista filozófiában eddig leghatározottabban szakítva az ismeretelméleti beállí-{494.}tottsággal (ami az ő korábbi munkáit is jellemezte utolsó korszakáig), különös hangsúllyal föladja az ismeretelmélet primátusát és kifejti: a folyamatszerűség, a kifejlés, a szüntelen mássá válás nem ragadható meg pusztán logikai és ismeretelméleti kategóriákkal, hanem tudni kell, hogy a különböző kategóriák mit jelentenek az ontológia, és mit az ismeretelmélet nyelvén. A tagadás például ismeretelméletileg megkerülhetetlen és szükséges fogalom, ontológiailag azonban csak szűk körben érvényes. "Az önmagában létező valóság különneműsége ellentétben áll visszatükrözésének szükségképpen egyneműsített módszereivel" (I. 141.). Ami tehát a logika egynemű közegében tagadás, az a valóság különneműségében legtöbbször csak mássá válás. "A mássá válás csak ott fogható fel objektíve ontológiailag tagadásnak, ahol objektíve gyökeresen új fordulatot jelent a tárgyiasság-vagy folyamatformákban. Így például egy élőlény halálának esetében, ahol megszűnik a biológiai újratermelési folyamat ..." (I. 217.) Lukács határozottan kétségbevonja, hogy a szervetlen természetben egyáltalán előfordulhat tagadás, a szerves természetben csak az élet megszűnése, a halál az, a társadalmi létszférában pedig a munka teleológiai tételezésekor van értelme. "... Egyetlen munkamozdulat sem jöhet létre anélkül, hogy végrehajtásának egyéb lehetőségeit mint célszerűtleneket vagy kevésbé célszerűeket ne tagadnánk stb. De ez a tagadás konkrét: mindig konkrétan meghatározott lehetőségekre vonatkozik [...] kimondatlanul, de sziklaszilárdan azon az alapon áll, hogy a mozgástér mint egész objektíve létezik és független attól, hogy igent vagy nemet mondanak-e reá. Ezt az objektivitást még a mozgástérre gyakorolt, esetleg ezt radikálisan átalakító hatások sem semmisítik meg; tartalmát, formáit, specifikus minőségét tekintve még a legforradalmibb tettet is számtalan fonál fűzi az objektív történelmi folyamatossághoz és ennek objektív lehetőségeiből indul ki" (II. 267–68.).

Ennek a gondolatmenetnek megfelelően tárgyalja a mennyiség és minőség ontológiai kapcsolatát. Itt megintcsak arról van szó, hogy Lukács véleménye szerint az ismeretelméletben széles körben használt fogalmak másképp jelentkeznek és mást jelentenek az ontológiában. Amikor megismerjük a valóságot, a gondolati elvonatkoztatás egyneműsítő folyamata során kiemelhetjük a dolgok mennyiségi vagy minőségi meghatározásait. A valóságban azonban ez a megkülönböztetés nem létezik, "a mennyiség és a minőség mint kategóriák létszerűen sohasem jelentkezhetnek egymástól elszigetelten" (III. 157.). A valóságos folyamatok tehát nem úgy játszódnak le, hogy egy tisztán mennyiségi növekedés egyszer csak minőségi változássá válik, hanem "a mennyiség és a minőség éppúgy szakadatlanul átcsapnak egymásba, ahogyan a tartalom és forma" (III. 161.). A létezés folyamatszerű komplexus, és ennek minden pontján van minőségi és mennyiségi meghatározása. Lukács nyomatékosan fölhívja a figyelmet arra, hogy a "természet dialektikája" címén gyakran (még Engels is) {495.} összekeverik a természeti és a társadalmi létszféra jelenségeit. "A társadalom és a természet (amelyet ezúttal tágabb értelemben használunk) anyagcseréjében az esetek többségében léteznek az anyag sajátosságának felső és alsó határai, amelyeken belül valamilyen folyamat adott aktusa egyáltalán megvalósítható [...] Ha az emberek különös hangsúllyal kiemelnek ebből az anyagcseréből ilyen jellegű csomópontokat, akkor saját gyakorlatuk valódi ontológiai alapjait érintik, anélkül természetesen, hogy megszüntetnék a mennyiség és minőség átcsapásának folytonosságát a természetben ..." (III. 162.).

Mivel a tagadás, valamint a mennyiség és minőség nem egyformán érvényes és nem egyformát jelent a természet és a társadalom létszféráiban, ezért Lukács kétségbevonja, hogy léteznék egy olyan egységes dialektikus módszer, amelyet még Engels is feltételezett, és "amelyet egyforma joggal lehet alkalmazni a természetre és társadalomra. Ezzel szemben Marx valódi koncepciójában egy – végső soron, de csak végső soron – egységes történelmi folyamatról van szó, amely már a szervetlen természetben is az átalakulás irreverzibilis folyamatának mutatkozik ..." (III. 245.) Ebben a végső soron, de csak végső soron egységes és irreverzibilis folyamatban nincsenek rögzített határok, és szerepet játszanak a véletlenek.

A társadalmi létforma ebben a tekintetben lényegesen eltér a két természeti létformától. Míg ezekben csak oksági folyamatok uralkodnak (ezek közé tartozik a véletlen mint különböző oksági folyamatok találkozása), a társadalomban a munka "beviszi a létbe teleológia és okság dualisztikusan megalapozott, egységes-kölcsönös kapcsolatát" (III. 15.). Lukács a társadalmi lét alapjának és a társadalmi gyakorlat alapvető modelljének tekinti a munkát. A szisztematikus fejezetekben a munka ontológiai elemzésétől halad a reprodukción, valamint az eszmei mozzanaton és ideológián át az elidegenedés problémaköréhez, a filozófiai alapkérdésektől a társadalmi gyakorlatban megoldásra váró kérdésekig. Lukács kiemeli, hogy a munkában mindig "teleológiai tételezések működnek, amelyek során az eszmei valóságossá változik át és megfordítva" (II. 341.). Ebben a megfogalmazásban úgy tetszik, hogy az említett átváltozás tökéletesen végbemegy, míg a Gesprächében nyomatékosan figyelmeztetett arra, hogy a teleológiai tételezés és a munka eredménye között mindig vannak minimális eltolódások, egy kicsit mindig valami "más" jön létre, és hogy "az emberiség ezektől a minimális eltolódásoktól függ" (i. m. 15.). Az Ontológia a teleológiai tételezést mint megvalósulót fogja fel. (A történelmi eltolódásokról, mássá válásokról szóló gondolatokban egyébként a fiatalkori – Popper Leó hatására létrejött – "félreértéselmélet" változatára lehetett ráismerni, amint már korábban a "realizmus diadalának" tételében is – többek között – ez játszott közre.)

A munka célkitűző jellegével kerül a társadalomontológia előterébe a szabadság kérdése. A célkitűző jelleg ugyanis elválaszthatatlanul összefügg {496.} az alternatív döntésekkel. A teleológiai tételezésekor a tudat bizonyos mértékben eltávolodik a valóságtól, tehát ha visszatükrözésről beszélünk, semmiképpen nem szabad mechanikus képmásszerűségre gondolnunk (II. 389. és 397.). A tudat célkitűzésként előrevetíti azt, aminek az ember szükségletei szerint lennie kell, de még nincs. Ezt a kitűzött célt pedig különféle eszközökkel és módokon érheti el, amelyek között választhat. Lukács a célok és célkitűzési lehetőségek alternatíváiról nem beszél, az alternatív döntéseket az eszközökre és a végrehajtási lehetőségekre korlátozza. Ezt a korlátozást magába foglalva jelenti ki: "a munka alternatív döntéseiben rejlik a szabadság 'ősjelensége' " (II. 356.).

Lukács műveinek legfontosabb kategóriái közül a nembeliség fogalma a legnehezebben megragadható. A kategória már Az esztétikum sajátosságában is lényeges szerepet töltött be, és az emberi fejlődés legfontosabb pozitív és negatív tulajdonságainak összefoglalójaként definiálódott (I. 549.). A nembeliség mint történeti kategória állt szemben az ún. "örök emberi"-vel. Az Ontológia ezt a fogalmat fejleszti tovább. Lukács szerint "az emberi nem fejlődése valamely létező kibontakozásnak folyamata, nem pedig ugrás az egyik létformából a másikba; ugrás inkább az emberiség emberréválása volt, azóta visszaesések, forradalmi és ellenforradalmi megrázkódtatások ellenére, szigorúan ontológiai értelemben evolúciós folyamat megy végbe [...] Ezt az ontológiai tényállást lényegileg nem változtathatja meg, hogy e folyamaton belül ugrásszerű átmenetek is lehetnek, sőt kell is lenniük – így mindenekelőtt a szabadság birodalmának keletkezése során ..." (II. 185–86.) A nembeliség ebben a gondolatmenetben az a szint, amit az emberiség minden ellentmondással együtt a szabadság birodalma felé vezető úton elért. Egy-egy történelmi szinten ezért a nembeliségnek különféle fokai vannak egyidejűleg jelen; a nembeliség uralkodó típusa mellett megtalálhatók a meghaladott nembeliség nyomai és a jövőbeli formák alapjai is. Ezek együtt válnak az alternatív döntések mozgásterévé (II. 281–82.).

A nembeliség Lukács ontológiai szintézisének legtöbbet vitatott kategóriája. Megfogalmazásának lazaságai, általánosságai, belső ütközései jogos aggodalmat váltottak ki a szaktudományban. Filozófiailag mégis ebben összegeződik Lukácsnak az a kísérlete, hogy olyan társadalomontológiát alkosson, amely az elvont gondolatot a maga szolgálati útján, az ideológia érvényesülésén keresztül visszakapcsolja a társadalmi gyakorlathoz, és az emberi szabadság kivívásának elkötelezettjévé tegye. Ennek szellemében Lukács bizakodóan írta: "A manipulációtól való felszabadulás mozgalmát tehát az élet minden területén az jellemzi majd, hogy az emberek magához a társadalmi léthez fordulnak vissza mint minden emberi gyakorlat, minden igazi gondolat megszüntethetetlen alapjához. Ez az alaptendencia mint olyan előre látható filozófiailag" (II. 823.).