Zene

A korszak zenei életének kibontakozását sokféle nehézség késleltette. A háború s a fasizmus olyan jelentős művészeket pusztított el, mint Faragó {75.} György, Szabó Ilonka, Ney Dávid. A türelmetlenül végrehajtott igazolás háborús bűnössé nyilvánította Dohnányi Ernőt, az előző korszak egyik legnagyobb előadóművészét és szervezőjét. A hangversenytermek egy része rommá lett, az Opera épülete súlyosan megsérült. A főváros budai oldalán még folytak a harcok, amikor a Magyar Színház épületében Sergio Failoni vezényletével 1945. január 27-én megtartották az első hangversenyt. A műsor az ország közérzetét is kifejezte: Himnusz, Beethoven: Egmont-nyitány, V. szimfónia. S ettől kezdve több-kevesebb rendszerességgel követték egymást a hangversenyek, a ruhatár helyiségeiben az operaelőadások is elkezdődtek. Jelképes esemény volt, hogy a legelső alkalommal Kodály Zoltán katartikus erejű műve, az óvóhelyen komponált Missa brevis csendült fel.

A mester tekintélye, de a folyamatok logikája is biztosította, hogy az újrainduló zenei élet Bartók és Kodály szellemében bontakozott ki. Az idősebb nemzedék jelentősebb képviselőire, Bárdos Lajosra, Weiner Leóra, Lajtha Lászlóra és Kósa Györgyre Kodály ösztönzése hatott. Jemnitz Sándor, aki az avantgarde-ot reprezentálta, magára maradt és perifériára került.

A zenei élet előterében a zenepedagógia állt, melynek gerincét az országszerte fellendülő kórusmozgalom alkotta. Minden jel arra vallott, hogy Kodály nagy álma, az óvodától az akadémiáig terjedő rendszeres és szerves zeneoktatás, s ennek eredménye, az "éneklő Magyarország" megvalósulhat. Ez a folyamat meg is indult, a felszabadulás előtt már Bartókra és Kodályra figyelő tanárok új kórusok egész sorát hívták életre, hozzáférhetővé lett a népdalkincs jelentékeny része, amely a népi kollégiumokba tóduló fiatalok számára is revelációt, közös anyanyelvet jelentett.

Gondot jelentett viszont, hogy nem a teljes bartóki életmű hatása érvényesült a zeneszerzésben. A népdalanyag kínálta dallambőség, a feldolgozások kísérleti módszerei, a Bartók és Kodály alkotta klasszikus minták a népdalfeldolgozást avatták uralkodóvá nemcsak a vokális, de a szimfonikus zenében is. Olyan mesterek, mint Kodály, Bárdos Lajos, Járdányi Pál ezekben az években is szép példáit adták a népdallal való teremtő kapcsolatnak, de a zeneszerzés megújítására nem vállalkoztak. S nem akadályozhatták meg azt sem, hogy a népdalfeldolgozás ne legyen iparszerű gyakorlat. A magyar zeneszerzés azonban még így is őrizni tudta ezekben az években ama készségeit, amelyekre Bartók és Kodály vonzásában szert tett. Járdányi Pál, Szervánszky Endre hibátlanul beszélték az európai műzene akkori nyelvét, de Kadosa Pál Gyász-ódája is állta a versenyt európai társaival. Néhány év múltán pedig már olyan összefoglaló igényű művek is születtek, mint Farkas Ferenc Márciusi szvitje és Szervánszky Endre Vonósszerenádja. S bennük a korra annyira jellemző himnikus hangoltság még az életalakítás mély hitével telített (Szabó Ferenc: Hazatérés, Felszabadult melódiák). {76.} A hamarosan színre lépő új zenésznemzedéknek – Maros Rudolf, Mihály András, Sárai Tibor, Sárközi István, Székely Endre – már ez a hívő, ünnepélyes bizakodás az alaphangja. De iskolájuk színvonalára és tehetségükre vall, hogy valamennyien egyéni invencióval válaszoltak a kor kihívására.

Kórusok, kantáták és oratóriumok sora született, melyek hol a népdalra, hol a proletkultra alapozva fejezték ki az építés, az új világ teremtésének pátoszát. Zeneszerzőink nemcsak kirándultak e műfajokba, hanem hasonultak is hozzájuk, s szinte észrevétlenül távolodtak Bartók örökségétől, a modern zenei hagyománytól.

A korszak elején Bartók és Kodály művének tanulságait még tisztán és teljes fényességükben interpretálta a hazai zeneesztétika. Legihletettebben Szabolcsi Bence, aki az Alkotásban megjelent 1947-es Két arckép című esszéjében a két nagy alkotó rokonságát és különbözőségét az egyetemes zenében betöltött szerepük szerint mutatja fel. Hogy Bartók mindent megtanult, amire Európa és Kelet-Európa taníthatta, s hogy a döntő lépést mindig ő tette meg, hogy nagy műveiben öntudatlan mélység és értelmi magasság állandó párbaja folyik, ősvilági döbbenettel és kozmikus éberséggel, olyan felismerések, melyek máig érvényes mércékké is válhattak volna. Szabolcsi Bence annak is tudatában volt – A modern zene mérlege című esszéje tanúsítja –, mennyire elszakadt egymástól a közhasználatú és a magas zene, hogy a tömegeknek inkább csak jazz és szirénabőgés jutott, s látta a szakadék áthidalásának nehézségeit. A kor zenei gondolkodása azonban lassanként feladta e gondokkal való szembenézés igényét, a jó zenére vágyó közönség pedig a klasszikusokhoz fordult.

S a magyar zenei élet, kivált a fővárosban, életre is hívta a színvonalas zene fórumait és intézményeit. Ha fölzaklató új zene nem is született, az interpretálók nagy eseményekkel szolgáltak. Ekkor ismerhette meg a magyar közönség a szovjet előadóművészet nagy mestereit, köztük Emil Gilelsz zongorajátékát, később David Ojsztrahot és Szyjatoszlav Richtert. Az 1948 októberében rendezett Bartók-fesztiválon bemutatott Milhaud-, Hindemith-, Tippett-, Petrassi-, Sztravinszkij- és Berg-művek a zenei világ sokarcúságát szemléltették. Az itthoni zenekarokat olyan karmesterek vezették, illetve dirigálták, mint Ferencsik János, Somogyi László, és rendszeresen vezényelt ekkor még Kodály is. Emigrációjából hazatérve Fischer Annie szereplése is eseménye lett a hangversenyéletnek, Zathureczky Ede a Zeneakadémián is tanított, s a pódiumokon is színvonalat diktált. Tóth Aladár, a magyar zenekritika mestere az Állami Opera igazgatójaként valósíthatta meg eszményeit. A magyar énekkultúra olyan egyéniségei, mint Székely Mihály, Báthy Anna, Rösler Endre, Palló Imre avatták feledhetetlenné már az első évek előadásait is, vonzottak új közönséget s teremtettek iskolát. Otto Klemperer szerződtetése s itteni munkája révén a tehetségek, szándékok és a zene iránti szomjúság találkozásának magasrendű intézményévé lett az Állami Opera.

{77.} A zene egyes műnemeivel, például a kórusművekkel, kivált Kodályéival szoros és zavartalan volt a közönség kapcsolata. A zeneszerzés válsága nem érintette olyan érzékenyen e kapcsolatot, mint az irodalomé.

A színház-, a filmművészet és az irodalom kapcsolatával a Kézikönyv egy másik kötete foglalkozik.