AZ IRODALOM FOGALMÁRÓL

Ahhoz, hogy az 1945 utáni irodalom történetének rendszerezési alapelveit vázolhassuk, legelőször arról kell fogalmi szinten képet adnunk, hogy miként vélekedünk tárgyunkról. Röviden ki kell térnünk az irodalomtudomány egyik alapkérdésére; arra nevezetesen, hogy a tudományunk tárgyát magát, az irodalmat hogyan határozhatjuk meg. Annak körülírása, hogy mi az irodalom, esetünkben kevésbé elméleti, sokkal inkább gyakorlati jelentőségű: a meghatározás folytonos szemmel tartásával vonhattuk meg a kézikönyvbe foglalható anyag határait; egyszerűen szólva azt, miről kell és miről nem kell írnunk. Ez a teljességgel gyakorlatias feladat akkor kapott elméleti kiterjedést, amint vitás kérdésekkel, határesetekkel kerültünk szembe. A magyar irodalomtörténetírásban, ha a kérdés újabban egyáltalán felmerült, gyakran ma is Horváth János 1922-ben, a Minervában közzétett tanulmányának (Magyar irodalomismeret) tömör és világos viszonyfogalmát idézték, mely szerint az irodalom "írók és olvasók szellemi viszonya írott művek közvetítésével". E meghatározásnak két fontos pontja van, s mind a kettő sebezhető: az egyik a viszony, mely író és olvasó között teremtődik, s a másik az "írott művek" összetétel. A "szellemi viszony" mindenekelőtt azért kérdőjelezhető meg, mert fejlett olvasási kultúrát sugalmaz: szellemi kapcsolatba azok léphetnek egymással, akik valamelyest ismerik egymást. Ez esetben a befogadónak kell az íróról a {11.} szellemi érintkezés magasabb szintjén valamit tudnia, különben az íróval hogyan létesíthetne bárminő összeköttetést. Az olvasók pedig gyakran nem írókkal, hanem könyvekkel találkoznak, s ezért, de meg azért, mert a viszony létrejöttéhez előzetesen megkívánt, föltételezett ismeretanyag a definiáló akaratán kívül iskolázottsághoz, tájékozottsághoz köti az irodalom fogalmát, így irodalomszociológiailag különbségeket tesz az olvasás módjai között, s ezeket az eltéréseket belevetíti az irodalom fogalmába is. Fölmerül az is joggal, hogy az a régi írott mű, amely most nem lép szellemi viszonyba senkivel, nem formálhat arra jogot, hogy irodalomnak tekintsék. Hasonlóképpen ingatagnak tekinthetjük a definíció másik tagját, az "írott művek" elnevezést is, mert túl kézenfekvőnek, majdhogynem tautologikusnak véljük: Horváth János mintha ugyanazt ugyanazzal magyarázná. Van ám ebben a meghatározásban valami megejtő egyszerűség, túlbonyolítástól mentes világos gondolat, s épp ezért nem lenne szabad Horváth János szemére vetni, hogy logikai hibát követett el. Ha szűkítjük a kört és "írott művek" helyett "szépirodalmat" mondunk, s ilyenformán hangsúlyozzuk, hogy nem minden írásbeli dolog, hanem csupán a művészi igényű szövegek, a "szép" irodalmi művek tartoznak az irodalom fogalmába, ezzel jeleztük, hogy az értéket meghatározó jelentőségűnek véljük, akkor máris újabb nehézséggel, az érték definiálásának gondjával találjuk szembe magunkat. Horváth János épp ezt akarta elkerülni, s ő, aki az értékre oly érzékenyen figyelt, nem azért mondott le az érték beiktatásáról, mintha ezzel kevesebbet törődött volna, hanem azért, mert kirekesztő mozzanatot látott benne, aminthogy valóban az is. Az irodalmi értéknek mint a művészi igazság egyik változatának megfogalmazása nem tartozhat az irodalomtörténet közvetlen illetékességi körébe, de paradox módon, gyakorlati munkája során mégis lépten-nyomon arra kényszerül, hogy éljen vele, értékrangsorokat állítson fel, s folyamatokat és életműveket, írókat és alkotásokat értékeljen. Az irodalom fogalmához kapcsolódik az esztétikai érték, és nem csupán járulékos, hanem elválaszthatatlan lényegi elemeként, ám annak hangsúlyozásával, hogy a szépirodalmat ezzel együtt is viszonylag tág gyűjtőfogalomnak tekintjük. Az irodalomtörténet nem teheti meg, hogy csak a remekműveket, a legjobb műveket sorakoztatja fel, s minden mást nagyvonalúan mellőz, hanem az értékek széles skáláját kell átfognia. A magasrendűektől a középrendű irodalmi jelenségekig terjedő fokozatokat, bár esetleg élesen különböző hangsúlyokkal, egyaránt méltányolnia kell. Történeti folyamatokat csak ilyenformán érzékeltethet: az irodalom, de az egymás melletti és egymás utáni művek is az időben élnek – amit kornak, korszaknak nevezhetünk –, s ez az idő sokszoros, egymásra rétegzett mozgást alkot, melyben törekvések kereszteződését, keveredését, sikerét és csődjét figyelhetjük meg. Egy korszakot nemcsak a nagy, hanem a középszerű írók is jellemzik. Ezért kell az értékhangsúlyos irodalomfogal-{12.}mat az irodalomtörténet szerzőinek szigorúan igényes és megértően türelmes formában használniok, s bár megértésüket soha nem tágíthatják parttalanná, a kiforrott értékek mellett szót kell ejteniök a nem kiemelkedő írók népes seregéről is. Nagyobb számú íróra történő hivatkozás még nem halhatatlanítás; ennek esetleg épp a fordítottja: a kevésbé jelentős írók mezőnyéből az igazán értékes alkotók nagyobb nyomatékot kapva magasodnak ki, nem utolsósorban annak révén is, hogy a róluk szóló fejezet részletesebb elemzése már egymagában értékelő véleményt fejez ki. Visszatérve az irodalom fogalmához, meg sem kísérelhetjük e fogalmat definiálni. Lukács György Az esztétikum sajátossága bevezetőjében éles különbséget tesz definíció és meghatározás között – saját módszertanát ez utóbbival jellemezve –, s a meghatározásról azt írja, hogy az "a jelenségeket eleve átmenetieknek, kiegészítésre szorulóaknak tekinti, olyasvalamiknek, amelyek lényegéhez tartozik, hogy továbbvigyék, továbbképezzék, konkretizálják őket". E bevezető vázlatban, mely egy kollektív munka elvi alapjait próbálja röviden összefoglalni, több helyütt kellene és lehetne utalni a tárgymegközelítésnek erre a módjára, de mind közül alighanem ezen a ponton a legindokoltabb, mivel az irodalomnak nemhogy tömör definícióját, de szinte a lehetetlenséggel határos akár az előbbi értelemben vett meghatározását is nyújtani. A Vas István esszékötete nyomán elterjedt – és divatszóvá hígult – "megközelítés"-t is kölcsönvéve, ezúttal csupán megközelítő meghatározásra gondolhatunk; olyan fogalmi körre, amely az irodalom fontosabb ismertetőjegyei közül néhányat igyekszik körvonalazni. Az bizonyosnak látszik, hogy nem elegendő, ha mindössze "a szó művészeté"-ről beszélünk, aminthogy az is helytelen irányba terelné okoskodásunkat, ha túlnyomórészt társadalomtörténeti szempontokat engednénk a fogalomleírásban érvényesülni. Az irodalom művek összessége és rendszere, de elválaszthatatlan tőle az a környezet is, amely ezt a rendszert körülveszi, meghatározza és befolyásolja. A "művek rendszere" és a "környezet" kapcsolatban áll egymással, ám ez a viszony – s ezt hangsúlyozni szeretnénk – nem jelent hierarchikus alárendeltséget, nem vonja maga után az állítást, hogy a "környezet" meghatározza a "művek rendszerét". R. Barthes írja, hogy "Az irodalom mint intézmény és mint mű jelenik meg előttünk", s bár ebben az aforisztikusan tömör mondatban az intézmény szűkebb jelentéstartalmat kap annál, amit a mi szóhasználatunk sejtetni enged – ugyanis csak az írásművek forgalmát és fogyasztását, az író társadalmi és ideológiai státusát foglalja magába –, a meghatározás mégis túlmutat a műveken, a művek puszta irodalmiságán, s azt fejezi ki, hogy az irodalmat művek soraként és intézményként szemlélhetjük. Ez a mellérendelés elhárít mindennemű kauzális kapcsolódást e két szféra között. Az irodalmat mi is "művek" és "intézmények" összefüggésében érzékeljük, de nem puszta egymásmellettiségében, s utalhatunk itt Szili József Az irodalom fogalmának {13.} logikai problémái című tanulmányára, mely az irodalom kategóriáját gyűjtőfogalomnak fogja fel: "az irodalom tárgyi-tematikai, stilisztikai, műfaji, anyagi és egyéb tipológiai vagy intertextuális relációin kívül minden olyan lényeges vonatkozást is felölel, amelynek alapján az irodalmat mint az emberi tevékenység és érintkezés sajátos módját s mint társadalmi intézményt határozhatjuk meg". A fő kérdés, mint ebből az idézetből is kiderül, valójában az, hogy a műveket önmagukban, egyedülálló, megismételhetetlen individuális létezésükben fogjuk-e fel, különálló entitásként szemléljük-e őket, vagy beállítsuk-e ezeket az önmaguk abszolútum voltát képviselő alkotásokat egy rajtuk kívül álló folyamatba, amelyet több összetevőből szerkeszthetünk egybe: az írói életrajzból, a stílusok öröklődő hagyományaiból, a politika, az eszme- és a kultúrtörténet elemeiből, műjellemzésekből és művekre vonatkozó ítéletalkotásokból. Az a kérdés tehát, hogy az irodalom művek egymástól függetlenül létező pontok halmaza vagy egymáshoz kapcsolódó és időbeli folyamatban elhelyezhető emberi alkotások rendszere, amely nemcsak adatszerűen írható le, hanem belőle a történeti törvényszerűség jegyeit is ki lehet bontani. A "művek" az irodalomtörténet szempontjából sem rónak elvileg másfajta értelmezői kötelezettséget e szakma művelőjére, mint azt, hogy be kell mutatnia lehetőleg többoldalúan a műalkotás sajátosságait, egyedi jellegzetességeit. Nem elégedhetik meg a csupasz – filológiai, életrajzi, eszmetörténeti alapozású – műleírással, hanem törekednie kell arra, hogy az irodalmiság sajátos jellegét vizsgálja a művekben, vagyis olyan megfejtésre váró struktúraként tekintse őket, amelyek közlést rejtenek magukban, s ennek kibontása során a "jelentés"-t és a "jelölő"-t egyaránt figyelemben részesítse. Az irodalmi műalkotásokat nem szemlélhetjük egy adott társadalmi helyzet puszta termékének; a társadalmi küzdelmekben részt vevő írók ideológiai kommentárjainak; a népi, nemzeti elkötelezettség morális célzatú tükrének. Az irodalomtörténetírás nem érheti be azzal, hogy visszatérve a műalkotás elsőbbségéhez s a mű méltóságát hirdetve a műveket mintegy saját abszolút immanenciájuknak üvegbúrája alatt vizsgálja. A műveket nem választhatjuk le környezetükről, s ha azt állítjuk, hogy az irodalom intézmény is, ebben az állításban benne rejlik, hogy az irodalom és vele együtt a mű egy viszonyrendszerben foglal helyet, amely nem csupán a könyvforgalmazás és -fogyasztás szervezetét fogja át, hanem mű és intézmény szoros és az előbbinél általánosabb érvényű kapcsolatát is feltételezi. A művet történeti-genetikai oldalról is meg kell közelíteni ahhoz, hogy sokoldalú megismeréséhez eljuthassunk. A művek nem időtlen közegben, nem elszigetelt magányosságban, de nem is a befogadói tudat mindenkori jelen idejében, hanem időbeli egymásutániságban élnek, s az időt, a folyamatosságot, a történetiséget akkor sem iktathatjuk ki vizsgálódásunk köréből, ha tudjuk, hogy az irodalomtörténetíró éppúgy olvasója, befogadója egy régi műnek, mint a kritikus egy {14.} tegnap megjelent regénynek. Az irodalom folytonosan változik, s bár a műalkotás egy valamikori jelen aktualitásában jött létre, az idő folyamán ezek az egykori aktualitások múlttá és történetté rendeződtek. Az irodalom történetiségének elve föltételezi annak elismerését, hogy a művek létrejöttében szerepet juttassunk a társadalmi környezetnek, s azt is továbbá, hogy ez a szerep kiterjedjen a művek sorozatára, az irodalom történetére is. Elvileg nem lehetetlen, hogy az irodalomtörténet egyszerre ismerje el és foglalkozzék a műalkotással mint irodalomontológiai létezővel és az irodalommal mint a múlt termékével, mint a műveknek az időbeli folyamatosságban post festum kialakult rendszerével, vagyis az irodalom történeti létezésmódjával.

Arra a kérdésre tehát, hogy mi az irodalomtörténet tárgya, válaszunkat ily módon foglalhatjuk össze: a művek összességeként és az intézmények rendszereként felfogott irodalom. Egymástól megkülönböztetve szemléljük a művek összességét és az intézmények rendszerét, de nem szigeteljük el egymástól mereven az irodalomnak ezt a két alkotóelemét. Irodalomfogalmunk ténymegállapító és értékelő nézőpontot egyesít: nem szűkítjük le a "művészi irodalom" esztétikai értéket kitüntető körére, már csak azért sem, mivel a "művésziség" határai nem jelölhetők meg egzakt bizonyossággal. Ám főként azért használjuk a szélesebb jelentéstartalmú irodalom szót, mert ezt a fogalmat oly értelemben tekintjük gyűjtőfogalomnak, hogy az alkalmas legyen az értékek különböző fokozatainak befogadására. A "művésziség" helyett az "irodalmiság" fogalmával élünk, mely elsősorban az "írott tárgy" tulajdonságait, ismertetőjegyeit jelöli, és csak másodsorban tartalmaz értékelő mozzanatot. Az irodalom fogalommeghatározásában voltaképpen az irodalmiság a kulcsszó, mert valamit megnevez, és épp ezáltal valamit kirekeszt az irodalom világából. A "művek összessége" ugyanis önmagában vagy tautológia, s azt fejezi ki, hogy az irodalom annyi mint irodalmi művek összessége, halmaza; vagy előzetes közmegegyezésen alapul, s ekkor meg azt rejti magában a fogalom, amit az épp aktuális közvélemény pontatlanul és parttalanul irodalomnak mond. Ha viszont az irodalmiságot beleértjük fogalomhasználatunkba, ezzel határt vontunk a művek összessége köré, akkor is, ha ezeket a határvonalakat tágan jelöltük is meg. Ilyenformán ugyanis eljuthatunk a negatív meghatározáshoz, mivel arra kényszerülünk, hogy kijelentsük: mi nem az irodalom, noha a szóban forgó dolog "írott tárgy" vagy "mű". A hírlapi cikkek, tudományos szakmunkák, reklámversek, táncdalszövegek, közlemények nem tartoznak bele az irodalom fogalmába, mert az irodalmiság minősítése nem illik rájuk. Az irodalmiságot értékjelző tartalommal ruházzuk fel, de elsődlegesen tulajdonságjelzői értelmét emeljük ki, s ezáltal az úgynevezett "alkalmazott irodalmat", így korunk irodalmából például a bűnügyi irodalmat, a krimit és a tudományos-fantasztikus irodalmat, a sci-fit az irodalomhoz tartozó "írott tárgy"-nak tekintjük azzal, hogy {15.} ugyanakkor mind a krimit, mind a sci-fit általában kirekesztjük a "művészi irodalom" esztétikai értéket elsődlegesen hangsúlyozó köréből. Látni fogjuk azonban majd később, hogy ez a fogalomleírás bizonyos formális kívánalmaknak tesz eleget csupán, mely azáltal válhatik teljesebbé, ha az irodalmat nem választjuk le arról, aki teremti és akihez az szól. Az embert, az emberi tudatot és tevékenységet is figyelembe kell vennünk ahhoz, hogy meghatározásunkkal közelebb férkőzhessünk tárgyunkhoz, az irodalom valóságos létéhez.