AZ ELLENTMONDÁSOK FELOLDÁSÁNAK LEHETŐSÉGE ÉS KUDARCA

Az ellentmondások feloldását végül is az élet végezte el, midőn a párt 1953. évi történelmi jelentőségű júniusi határozataiban feltárta a Rákosi-korszak általános politikájának hibáit. Ez a fordulat azt bizonyította, hogy a kommunista mozgalomnak még a súlyos hibák nyomása alatt is volt ereje a megújuláshoz, bár kétségtelen, hogy a kiutat Sztálin halála és az SZKP bírálata nyitotta meg. Az irodalompolitika csak követte ezt a fordulatot, ami bizonyára levon önértékéből, de egyben azt is jelzi, hogy a {135.} történetében korábban is uralkodó külső prekoncepciókat egy ugyancsak külső erő törhette át.

Az 1953. júniusi határozat Révait is elmarasztalta: voltaképpen félreállította, a Politikai Bizottságból kihagyta, s a Társadalmi Szemle főszerkesztői tisztségével bízta meg, továbbá javasolta az Elnöki Tanács elnökhelyettesének magas, de akkor formális tisztére. Révai félreállíttatását sérelmezte, de a bírálatot elfogadta. Felszólalásában elismerte a kezében összpontosuló hatalom károsságát, magatartásának türelmetlenségét s azt a vezetői módszert, amely egyéni kinyilatkoztatásokkal véli pótolhatónak a párt vezető szerveinek kollektívan kidolgozott és megvitatott állásfoglalásait. Később – a Központi Vezetőség (KV) 1956. márciusi ülésén – bírálatát és közvetett önbírálatát kiterjesztette olyan ideológiai kérdésekre is, amelyek a Rákosi-korszak általános politikájában és ezen belül az ő kulturális politikájában irányító erejűek voltak. Ebben az összefüggésben elemezte Sztálinnak az osztályharc éleződéséről szóló téves tételét és a proletárdiktatúra dogmatikus értelmezését, mely a demokratizmus elsorvasztásához vezetett. Ugyanez év nyarán – júliusban – ismét beválasztották a Politikai Bizottságba, s ezzel lehetősége nyílt rá, hogy tisztultabb szemlélettel szolgálhassa tovább élete nagy ügyét (Vö. Urbán Károly: I. m.).

Ebből a tisztulási folyamatból azonban hiányzott Révai elemzése önnön kulturális politikai koncepciójának és gyakorlatának egészéről. A Felelet-vita, elhibázottságát ugyan a KV 1953. júniusi ülésén elismerte, de nyilvános önelemzésre sohasem vállalkozott. Irodalmi nézeteinek módosulását tehát csak közvetetten, e korszak után írt tanulmányainak alapján elemezhetjük.

Láttuk: a fordulat évétől a Déry-vitáig Révai József irodalomszemléletét irodalompolitikai megnyilatkozásaiból lehet rekonstruálni, amelyek közvetlenebbül kapcsolódtak ugyan a szemlélet teoretikus szférájához, de az általános politika koncepciójához igazodva el is fedték korábban kialakult gondolatmenetének logikáját. Harmadik nekifutása után viszont tárgyai kevesebb alkalmat adtak teóriáinak közvetlen kifejtésére, de egyidejűleg fel is szabadították az irodalompolitika és politika prekoncepciói alól. Az átmenetet két Móricz-kommentárja dokumentálja. A dogmatizmus éveiben voltaképpen csak egyetlenegyszer választott irodalomtörténeti tárgyat, amikor megnyitó beszédet mondott Móricz Zsigmond halálának tizedik évfordulóján (1952. szeptember). Tárgyválasztása azonban ekkor még alig változtatott szemléletén és módszerén: gondolati kiindulópontjai változatlanok voltak, s Móriczot csak példának tekintette realizmuseszményének alkalmazására. Ezért dicséri benne a népközelséget és a vágyat "a pozitív, építő hősök, a harmonikus, boldog élet után". Nagy Péter Móricz-monográfiájának bírálatában (1953. december) már felszabadultabban bízza magát az életmű logikájára és az új irodalomtörténeti {136.} megközelítés problémáira. Lényegében máig érvényesen fogalmazza meg, hogy az elméleti-általánosító és a történelmi megközelítés egymást feltételezi, következésképpen a stílustörténeti periodizálás csak a társadalomszemlélet elemzésének integrálásával lehet hiteles. Szembeszáll néhány megrögzött elméleti előítélettel is. Nem az a perdöntő – fejtegeti –, hogy Móricz nem adott teljes körképet a korabeli magyar társadalomról, hanem az, hogy paraszti álláspontról is észrevette és ábrázolta a kor néhány fő kérdését. Az Árvácska értékelésében pedig bizonyítja, hogy gyakorlati kritikájában meg tud szabadulni korábban megfogalmazott teóriáitól, s felismeri, hogy a hős szomorú sorsa önmagában még nem teszi a sivárság és kiúttalanság ábrázolásává a regényt, sőt, a pozitív hős és a happy end kárára lett volna.

Irodalomkoncepciójának nagy próbája és önkorrekciójának nagy lehetősége azonban a József Attila-értékelés. Ebben a munkában Révai az új magyar irodalom egyik közvetlen elődjéhez akar utat találni, vállalva az előtörténet bonyolultabb képletének megfejtését is. De egyben gondolatmenete hiányzó láncszemének megalkotására is kísérletet tesz. Kölcsey, Petőfi és Ady életművében még egyszerre figyelte a magyar múlt fontos történelmi fordulóit és azok irodalmi megfogalmazását, de az első világháború utáni korszakot, amelyet átélt, csak részben elemezte. Történelmi és társadalmi elemzéseiben ekkor sem csak a kortárs közvetlensége nyilatkozik meg, hanem a történelemben gondolkodó ember távlatos szemlélete is, vizsgálata azonban csonka marad, hiszen hiányzik belőle a kor nagy költői összefoglalásának tanulsága. A József Attila-értékelés felvállalása e hiány érzékelését jelzi. S Révai nem elégedett meg gondolatmenetének mennyiségi kiegészítésével, hanem a József Attila életművéből kiolvasható következtetéseket mintegy szembesíti is – ugyancsak rejtett és belső vitában – korábbi téziseivel. Ezért vállalkozik már munkája elején a téma és a szocialista örökség leginkább kerülgetett problémájának megoldására. Amint Adyban együtt látta a viharmadarat és a szimbolista költőt, úgy József Attilában sem választotta ketté a harmonikus és a válságos alkotót. Aligha véletlen, hogy 1956 nyarán, amikor részletet tesz közzé készülő József Attila-tanulmányából, ezt a felismerést emeli ki: "Tagadhatatlan, hogy József Attila utolsó éveinek költészete nemcsak a nagy humanista versek egész sorával ajándékozott meg bennünket, hanem a sötét kétségbeeséssel teli tragikus légkörű, a halál és a meghiúsult remények levegőjét lehelő versekével is. József Attila költészete szocialista költészet, de nem ennek ellenére, hanem éppen ezért: nem a vulgáris liberális demokratikus optimizmusnak, hanem a fejlődés ellentéteit, visszaeséseit, pusztításait is számba vevő és kérlelhetetlenül kimondó, de az emberi haladás győzelmében a tragikus útkanyarok ellenére is hivő embernek a költészete" (Szabad Nép 1956. június 4).

{137.} E belső vita, önkorrekció és tisztuló gondolatmenet logikáját azonban ismét megtörte a politika, amelynek hatása viszont most nem a mozgalom önkényes prekoncepcióiban jelentkezett, hanem Révai József téves helyzetértékelésében és következtetéseiben. Révai az 1956 októberében átélt megrázkódtatások következtében életveszélyes állapotba került, egy hónapot a Kreml kórházában töltött, s csak 1957 elején kezdett ismét felépülni. Amikor ugyanez év tavaszán hazatérhetett, már elkezdődött a konszolidáció nehéz munkája. Amint Urbán Károly írja, ebben a szakaszban az egész magyar pártéletben felélénkültek a szektás tendenciák, s ezek képviselői közül többen Révait tekintették zászlóvivőjüknek. Révai felismerte ugyan a veszélyt, de "abból kiindulva, hogy az ellenforradalom után a revizionizmus a fő veszély, nem pedig a szektarianizmus és a dogmatizmus, egyre kevésbé tud és akar a kétfrontos harc reális követelményeinek megfelelni". 1948 után életműve és szemlélete hibás fordulatot vett, de ennek következményeiben még osztozhatott közösségével, a magyar kommunista mozgalommal. 1956 után viszont egy tisztuló pártban kezdhette volna újra munkáját, s a maga korelemzésétől függött, hogy felismeri-e egy jobb szocializmus lehetőségét. Élete menthetetlen tévedése volt, hogy nem ismerte fel.

József Attila-kutatásainak első összefoglalásait ebben a helyzetben kísérelte meg (József Attila költészetéről, 1958. június; József Attila-problémák, 1959). Megmerevedett politikai szemléletének hatása ugyan nem mutatkozik közvetlenül e kísérleteken, feltűnő azonban, hogy tisztuló irodalomszemléletét már nem alkalmazza a József Attila-téma olyan – ugyancsak vitatott – mozzanataira, amilyen a költő viszonya az új népiességhez és az avantgarde-hoz. Szerinte az új népiesség "az ellenforradalom szellemi talajából nőtt reakció" az Ady-korszakra, s "bizonyos kapcsolódási kísérlet" a konzervatív restaurációhoz. Az avantgardizmus lényegét pedig továbbra is a formarombolással, az antirealizmussal és az értelemellenességgel azonosítja. De 1956-os tanulmányrészletének felismerését ebben a megmerevedett értékrendben is megőrzi. Sőt Madách-tanulmányában érvényét még ki is terjeszti, pedig ebben is keverednek a szűkítő prekoncepciók és a mű belső törvényszerűségeit követő elemzések: "Egy nagy író nem azzal lesz naggyá, hogy mindenáron feloldja és egységbe foglalja az ellentéteket, sőt sokszor az teszi naggyá az írót, hogy az ellentéteket feltárja és megmutatja, vagy legalábbis érzékelteti kibékíthetetlenségüket" (1858. szeptember). Következetlenség ez? Kétségtelenül az, de bizonyára a belső vita folytatása is, amely már nem zárulhatott le.

Révai József munkái a fordulat éve utáni korszakban műfajilag a publicisztikához állnak legközelebb, a tudatformák rendszerében pedig az irodalompolitikához tartoznak. Így megítélésükben nem alkalmazhatjuk csupán az irodalomtörténet mértékét, hanem olyan koordináta-rendszerre {138.} kell rávetítenünk őket, amelynek fő vonalát a politikatörténet szolgáltatja. Méltánytalanság lenne tehát, ha azt a zártságot és gondolati befejezettséget keresnénk bennük, amely teljessé teszi korábbi nagy tanulmányait. Beszédei, vitacikkei egymásból következnek, egymást magyarázzák. Formailag olykor szaggatottak, magukon viselik a szabad előadás laza stílusát. Egy koncepciót azonban így is megfogalmaznak, s ez, amint láttuk, ellentmondásos és egészében is ellentmond az életmű korábbi korszakainak.

A harmincas évek második felétől kezdve a magyar kommunista mozgalomban a népfrontos irányzat jutott uralomra. A fordulat éve után ez a szellem csak jelszavakban és formális intézményekben élt tovább. Révai legjobb munkáiban a népfront gondolata húzódik végig. S Révai csaknem haláláig a magyar kommunista mozgalom vezető funkcionáriusai közé tartozott. Aligha tudott elszakadni nagy tanulmányai szellemétől, s biztos, hogy fegyelmezetten illeszkedett az ötvenes évek politikai koncepciójába. Talán csak az alkotáslélektan tudná pontosan rekonstruálni szellemi útjának utolsó szakaszát: az irodalomtörténet számára különös képlet, melyben az író nemcsak az individuális alkotás, hanem a hivatásos forradalmán erkölcs függvénye is. Ellentmondásai ebből a "kettős kötöttségből" nőttek ki, s vezettek végül – Lukács György szavaival élve – a "Révai-tragédiához".

Ez az értékelés persze csak akkor érvényes, ha Révai József két világháború közötti korszakában valóban a népfrontos koncepció felé mutat az íróportrék gondolatmenete. A kérdés nem spekulatív, mert halála után az életmű történész kritikusai között az irodalmi tanulmányok szomszédságában született történelmi munkák váltottak ki vitát. A bírálók kiindulópontja az 1932-es Marx és az 1848-as magyar forradalom és az 1938-as Magyar szabadság – világszabadság című tanulmány volt. Értelmezésük szerint az elsőben a társadalmi-gazdasági program, a másodikban pedig a nemzeti függetlenségi harc volt Révai ítéletének viszonyítási pontja. Ha ez igaz, Révai az éppen a harmincas években egymást váltó szektás és népfrontos pártstratégia prekoncepcióit alkalmazta a múlt századi magyar forradalomra, s jutott el a társadalmi-gazdasági kritériumoktól a nemzeti függetlenségi gondolatig, amely a német fasizmus uralomra jutása után összekapcsolhatta a kommunista mozgalom ügyét a szélesebb tömegek elégedetlenségével. Következésképpen Révai szemlélete csak a taktikában távolodott el a dogmatizmustól és a szektarianizmustól, módszere pedig a historizálás, azaz prekoncepciók voluntarista alkalmazása a történelmi elemzésben. Ez a bírálat azonban már a történettudományban is ellenvéleményeket váltott ki, amelyek szerint a két Révai-tanulmány alapkoncepciója ugyanaz, azt fejezi ki, hogy 1848-ban Magyarországnak egyaránt kérdése volt a jobbágyfelszabadulás és a polgári átalakulás, valamint a nemzeti függetlenség, s Révai azért változtatja hangsúlyait, mert a két {139.} tanulmányban a magyar forradalom más és más szakaszát vizsgálja. Ennek az értelmezésnek a következtetése szerint tehát Révai koncepciójának változásai nem strukturálisak és konjunkturálisak, hanem a fejlődés, az alakulás állomásai.

Valószínű, hogy ez a vita nem csupán a Révai-életmű értelmezéseinek megnyilatkozása volt, hanem – Révai ürügyén – történettudományi koncepciók, megközelítések és módszerek ütközése is. Bizonyos azonban, hogy a harmincas évek nagy íróportréi nem igazolják a történettudományi kritikát. Ezért maradhat belső mérték irodalomtörténeti értékelésében a harmincas évek korszaka. E korszak szemlélete tette Révai Józsefet az új irodalomtörténeti és kritikai gondolkodás ösztönzőjévé, valamint a múlt és az élő irodalom sok értékének megőrzőjévé, átmentőjévé. S a fordulat éve után e szemlélet feladása nyitott utat újra régi szektás koncepcióinak, s vezette el dogmatikus irodalompolitikai elveihez és gyakorlatához.