| KÉPZŐMŰVÉSZET | TARTALOM | Művelődéspolitikai dokumentumok és párthatározatok |
A felszabadulás utáni zenei élet hivatásos kerete az 1949-ben megalakult Magyar Zeneművészek Szövetsége lett. A szövetség rendkívül bonyolult, összetett feladatok előtt állt: meg kellett teremtenie a zenei oktatás szervezeti formáit, ki kellett alakítani a hangversenyek struktúráját, s – ami talán a legfontosabb – értékelnie kellett a magyar zene hagyományát. Hogy ez a történeti értékelés helyes lesz, arra biztosíték volt Kodály Zoltán jelenléte és alkotó munkássága. Úgy látszott, hogy az új közönség, a zene iránt megmutatkozó fokozott érdeklődés, a sokszor spontán kezdeményezések nyomán beteljesedik majd életének vágya és utópiája, s létrejön az "éneklő Magyarország". Ezt a folyamatot előlegezte az 1949-ben Budapesten megtartott VIT számos zenei demonstrációja, az 1950-ben megrendezett, tömegméretű Bartók-ünnepségek, s a Major Ervin rendezte Bartók-kiállítás, mely végre a nagyközönség elé tárta a zeneköltő élete dokumentumainak egy részét.
Ki hitte volna ekkor, hogy éppen Bartók Béla életművének értékelése lesz majd az a kérdés, mely évekre megosztja a zenei életet, s fölösleges szenvedélyeket kavar a zenetudományban, de a hangverseny-látogató nagyközönségben is?
1950-ben megalakult a Zeneműkiadó Vállalat, mely az első évektől kottákkal látta el a zenerajongókat, s létrejött Muzsika N. V. néven a mai Országos Filharmónia elődje, mely a legkiválóbb magyar előadóművészek szerződtetésével megteremtette a rendszeres és magas színvonalú hangversenyélet alapjait, s anyagi biztonságot nyújtott a hangversenyező művészeknek.
Kétségtelen, hogy az akkori magyar közönség nem érett még meg teljesen Bartók befogadására. Hiányoztak – néhány kivételtől eltekintve – a megfelelő mélységű zenei elemzések, hogy a népszerűsítő műveket ne is említsük; az 1948-as Bartók-fesztivál amolyan "frontáttörés" volt, melyet a Bartók-művek rendszeres bemutatásának és elmélyült filológiai kutatásának kellett volna követnie. Szőllősy András, Demény János és Lendvai Ernő munkássága biztató kezdetet jelentett ebben a vonatkozásban, de csak a kezdetet. Már 1948-ban figyelmeztetett Szervánszky Endre, hogy Bartók zenéjét nem könnyű megérteni. 1950-ben az Új Zenei Szemle hasábjain Mihály András ennél sokkal súlyosabb következtetésre jutott. René Leibowitz egyik, 1947-ben írt tanulmányára válaszolva (Bartók, vagy {228.} a kompromisszum lehetősége a modern zenében) mesterségesen kettéválasztotta a bartóki életművet, s arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy Bartók akkor emelkedett pályája zenitjére, amikor "nem merült nyakig" "a kalkulációs zene mocsarába". Székely Endre – a munkáskórusok tagjainak nevében – tovább mélyítette ezt a mesterséges szakadékot, amikor így írt: "A mi feladatunk megtisztítani Bartók életművét a belekerült káros elemektől." Az egymást követő megnyilatkozások az életmű olyan kivételes értékeit bírálták, mint a Cantata profana vagy a vonósnégyesek. (Ugyanekkor kezdődött az irodalomban Ady Endre, József Attila, a képzőművészetben pedig Derkovits Gyula alkotóútjának bizonyos revíziója.) Bartók azonban nem került a zenei élet peremére, hiszen Tóth Aladár, az Állami Operaház akkori igazgatója Révai József személyes intervenciója nyomán kénytelen volt ugyan levenni A csodálatos mandarint a műsorrendről, A kékszakállú herceg vára és A fából faragott királyfi azonban évadról évadra előadásra került, ez utóbbi az 1951-52-es évadban felújított formában.
Nem lehet persze azt állítani, hogy Bartók ügyének nem akadtak hivatott védelmezői. Szabolcsi Bence már 1950-ben megkísérelte visszaállítani az életmű egységét (Bartók és a népzene), s a Magyar Zeneművészek Szövetsége első plénumán, 1951-ben a főreferátum tette bírálat tárgyává a Bartók-probléma "durva felvetését".
Az ötvenes évek első felében jó néhány Bartók-mű feledésbe merült, ugyanakkor azonban több alkotása változatlanul megszólalt, alkotómódszere, szintézisre való törekvése pedig inspirálójává vált a magyar zenének. (Az 1954-ben bemutatott nagy hatású Szervánszky-mű, a Concerto József Attila emlékére talán a legjellegzetesebb példája ennek a rejtve, később egyre nyíltabban vallott hatáskomplexumnak.)
Ezekben az években egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy felnövekvőben van a közönségnek egy új nemzedéke, amely estéről estére megtöltötte a Zeneakadémia, az Erkel Színház és az Állami Operaház nézőterét. Már 1950-ben több mint ötszáz hangversenyt tartottak az országban, s ezt közel négyszázezer ember hallgatta végig. Felnövekvőben volt egy új zenetörténész-generáció, mely fórumot talált az 1953-ban kezdeményezett Zenetudományi Tanulmányok sorozatban (Bartha Dénes és Szabolcsi Bence szerkesztésében). 1955-ben pedig elérkezett az ideje a Bartók-kérdés újabb tárgyalásának. Szabolcsi Bence a Csillagban jelentetett meg nagyszabású, új utakat mutató tanulmányt Bartókról, Mihály András pedig a Társadalmi Szemlében revideálta korábbi álláspontját. 1955-ben Bartók-sorozattal indult a hangverseny évad. A Nemzeti Múzeum dísztermében kiállítást rendeztek életművéből (ennek válogatott anyaga vándorkiállításként bejárta az egész országot). A Hanglemezgyár tervbe vette összes zongoraművének felvételét, a Magyar Rádió pedig folyamatosan mutatta be alkotásait. 1956 tavaszán ismét színre került A csodála-{229.}tos mandarin, s ezzel jelképesen is lezárult a magyar zenetörténet e szomorú fejezete.
Ha ezeknek az éveknek zenei termését tekintjük át, rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy a formálásban is érvényesült a sematizmus káros gyakorlata. A közérthetőség újra meg újra hangoztatott igénye arra késztette a zeneszerzők egy részét, hogy minél egyszerűbb, áttetszőbb faktúrával alkosson. A divertimentók és alkalmi kantáták évei ezek, de olyan maradandó alkotások is születtek, mint Sugár Rezső Hunyadija (1951), Ránki György Pomádé király új ruhája című operája, Szervánszky már idézett Concertója, Járdányi Pál Vörösmarty-szimfóniája és Kodály Zoltán munkásságának e periódusra eső része, kivált a megrendítő, mély drámaisággal izzó Zrínyi szózata (1955).
1956 októbere a magyar zenei életben is súlyos károkat okozott, de ezek nem voltak jóvátehetetlenek. Sok kiváló előadó távozott nyugati országokba, leggyorsabban mégis a zenei élet stabilizálódott. A legnagyobb zűrzavar a hangversenyéletben, a koncertek rendezése terén uralkodott. Ezt számolta fel 1958-ban a Lakatos Éva vezette Koncert- és Műsorigazgatóság, mely 1960-ban vette fel a Nemzetközi Koncertigazgatóság nevet. A Zeneművészeti Főiskola tanári kara kitűnő művészekkel erősödött, a Nádasdy Kálmán igazgatásával újraéledő Opera pedig igyekezett korszerűvé tenni műsorpolitikáját. A közönség megismerhette a zeneművészetnek azokat az új eredményeit, melyektől évekig el volt zárva, s egyre több vendégművész lépett fel a hangversenytermekben. 1957 végén országos esemény volt Kodály Zoltán 75. születésnapjának méltó megünneplése, 1958-ban pedig Bartók-fesztivált s nemzetközi tudományos konferenciát rendeztek. 1959-ben Haydn halála 150. évfordulója alkalmával volt nagyszabású fesztivál, melynek legjelentősebb eseményeként az újjáépített Esterházy-kastély fogadta a világ minden tájáról Fertődre zarándokolt zenekedvelőket. 1960-ban országos eseménnyé nőttek az Erkel-ünnepségek. A Magyar Zeneművészek Szövetsége a 19. századi operáról tartott tudományos tanácskozást, melynek megnyitóján Aczél György a magyar zene egésze akkori fejlődési fokának jellemzéséül is a következőket mondta: " ... a mai kor szerencsés kor, alkalmas nagy alkotásokra. És a tegnap tanulságai is hozzásegítenek bennünket ezeknek a nagy alkotásoknak a megszületéséhez. A ma Erkelje vagy Bartókja nem marad magára a mi országunkban, nem szigetelődik el, mert a tömegek felkeresik, és eleven talajra hullanak azok az alkotások, amelyek meg fognak születni." A magyar zene kiemelkedő művei között tarthatjuk számon Szervánszky Hat zenekari darabját (1960), Kurtág György Vonósnégyesét (1960) – mely az új nemzedék egyik legfontosabb híradása volt –, Kodály Szimfóniáját (1961) és Petrovics Emil C'est la guerre című operáját.
Megújult a zenei szaksajtó is. 1950 és 1956 között egyedül az Új Zenei Szemle jelent meg, 1960-ban azonban már négy folyóirata volt a magyar {230.} zenetudománynak, a népszerű Muzsika, a Parlando, az Ének-zene tanítása és a Magyar Zene. Rohamos fejlődésnek indult a hanglemezgyártás, 1960-ban majdnem százötvenezer darab komolyzenei felvétel kelt el. Ezekben az években került az érdeklődés homlokterébe a magyar zeneszerzés új generációja, amely sokat tanult ugyan Bartók és Kodály példájából, de tág európai szemhatárral rendelkezett, s nem maradt érzéketlen a legmodernebb zenei törekvések iránt sem. Földes Imre "Harmincasok" címmel foglalta nemzedékké e zeneszerzőket, alkotói arcélük azonban aligha nevezhető egységesnek, abban egyeznek meg, hogy a zene nyelvén a kor igazságait igyekeznek kifejezni. (E lazán összefüggő csoport – azóta számos nemzetközi sikert aratott – tagjai: Bozay Attila, Durkó Zsolt, Kocsár Miklós, Kurtág György, Láng István, Lendvay Kamilló, Papp Lajos, Petrovics Emil, Soproni József, Szokolay Sándor.) Szinte mindegyiküket jellemzi, hogy alkotóművészetükben az irodalom és a zene szintézisére törekszenek (e törekvés az egyetemes huszadik századi zene jó néhány darabját is jellemzi Honeggertől Sztravinszkijig), így jöhetett létre például Durkó Zsolt Halotti Beszéd (1967–1972) oratóriuma és Kurtág György Négy dal Pilinszky János verseire Op. 11. alkotása.
Irodalomnak és zenének ilyen áttételesen érvényesülő, sajátos, mégis erősen érezhető kölcsönhatása a következő nemzedékek művészetében is érvényre jut. Az 1965 körül diplomát nyert nemzedék egyik legtehetségesebb, ugyancsak világszerte ismert tagja, Balassa Sándor Requiem Kassák Lajosért című alkotása (1968–69) szinte összefoglalása e közös törekvéseknek. A legfiatalabb nemzedék – akik az Új Zenei Stúdió körül csoportosulnak – viszont élénk viták tüzében igyekszik sikerre vinni a neoavantgarde zenei törekvéseit.
A magyar zene fejlődése az utóbbi években is egyenletes és töretlen. Előadóművészeink a világ minden táján megbecsült vendégek, a Kodály-módszer tanulmányozására százával sereglenek Magyarországra a külföldi zenepedagógusok (bár a zenei általános iskolák növekedése egyelőre nincs arányban Kodály reményeivel), a magyar zenetörténet és a marxista muzikológia a nagy öregek (e nagy generáció egyetlen élő tagja Molnár Antal, a híres Waldbauer–Kerpely-vonósnégyes egyik alapító tagja, az egyik első magyar zeneesztétika írója, Bartók népszerűsítője) halála után is jelentékeny eredményeket hozott kutatásai során, évről évre dinamikusan fejlődik a hangverseny- és az operai élet, hanglemezgyártásunk növekvő színvonalát pedig nemzetközi lemezdíjak sokasága jelzi. Felnövekedett egy tüneményes tehetségű pianista-generáció (Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Schiff András és mások), s a képzésben is sikerült végre megtalálni az előadó- és pedagógusoktatás egészséges egyensúlyát.
A Zeneműkiadó ma egyik legtermékenyebb könyvkiadónk, amely intenzíven tartja a kapcsolatot a világ zenei életével, s a tudomány szinte minden fontos eredményét hozzáférhetővé tette magyar nyelven (neves {231.} íróink egy része is jelentkezett muzsikuséletrajzokkal, Szentkuthy Miklós pl. Haydnról és Händelről írt). Ugyanakkor örvendetes mértékben támogatja a zenei tudományosság fórumhoz való jutását az Akadémiai Kiadó és a Gondolat Könyvkiadó is, mindkettőnél számos fontos zenei könyv jelent meg az utóbbi években. Összegezésül elmondhatjuk, hogy a mai magyar zenei élet körülbelül olyan már – s még inkább olyan lehet –, amilyennek azt Bartók és Kodály látni szerette volna.
| KÉPZŐMŰVÉSZET | TARTALOM | Művelődéspolitikai dokumentumok és párthatározatok |