A nemzeti jelleg- és népiség-vita

Ideológiai-politikai kérdésekkel, nevezetesen a hazafiság és internacionalizmus értelmezésének problémáival fonódott össze végezetül az a vita, amelyik a művészetek, az irodalom nemzeti jellegével kapcsolatos alapelveket tisztázta, és a népiség kategóriájának használhatósága körül folyt. A nemzeti jelleg vizsgálata az 1960-as évek elején indult meg, a dogmatizmus "szocialista tartalom – nemzeti forma" jelszava kritikájának jegyében. Teoretikusaink (Klaniczay Tibor, Szigeti József) rámutattak, hogy amiként a nemzet maga is történeti fogalom, tehát nem mindig volt és a fejlődés egy későbbi szakaszában fokozatosan meg is szűnik majd, ugyanígy a művészetek, az irodalom nemzeti jellege – az egy-egy konkrét nemzet művészetét a többitől megkülönböztető tartalmi és formai sajátosságok összessége – is átmeneti vonás csupán, a történelmi fejlődés korai szakaszaiban nem volt, s a nemzetek megszűnésével párhuzamosan megszűnik. A "szocialista tartalom – nemzeti forma" jelszó tehát azon túlmenően, hogy metafizikusan szétválasztja a tartalmat és formát, azért is hibás, mert örök esztétikai törvényszerűségként kodifikál egy átmeneti sajátosságot. Ebből azonban egyesek azt a következtetést is levonták, hogy a szocialista országok művészetében nem kell síkraszállni a nemzeti jellegért, mert ez az internacionalizmus érdekeibe ütközik. E felfogással szemben Király István mutatott rá, hogy a nemzeti művészet nemzetközivé alakulásának folyamata kettős irányú: az egyes nemzeti művészetek egyfelől "nacionalizálják", magukba olvasztják a világ művészetének értékeit, másfelől "internacionalizálják", az emberiség számára átfogalmazzák a maguk sajátos fejlődésének értékeit. Az internacionalizmus érdekei így éppenséggel megkövetelik valóban értékes nemzeti sajátosságaink erősítését, átadását. E folyamatok elméleti kérdéseinek megvilágításához fontos felismeréseket nyújt az összehasonlító irodalomtörténet is (Klaniczay Tibor, Köpeczi Béla, Sőtér István, Sziklay László, Vajda György Mihály), amely 1962 óta olyan gyors ütemben fejlődött, hogy hazánk a kutatások egyik nemzetközi centrumává lett.

A népiség kategóriája mindig is homályos tartalmú volt a marxista irodalom- és művészetelméletben; összemosódott benne a dolgozó nép igazi érdekeinek képviseletét jelentő tartalmi mozzanat és a folklorisztikus formakincset irányzatjelleggel preferáló népiesség, valamint a közért-{269.}hetően egyszerű-népszerű ábrázolás formai mozzanata. A személyi kultusz időszakában a sematikus agitativitás érdekében ez az összemosódás célzatossá is vált, Lukács György viszont annál határozottabban különítette el a népiesség és népszerűség fogalmát a népi érdekek képviseletére szűkített tartalmú népiségfogalomtól. Ez az elkülönítés 1956 utáni szakirodalmunkban is érvényesült (Klaniczay Tibor, Szigeti József), a publicisztika-kritika és a köztudat azonban változatlanul összekeverte, szinonimaként használta e terminusokat. Az 1960-as évek közepére így uralkodó véleménnyé vált, hogy a népiség fogalma – homályossága miatt – mellőzendő (Martinkó András, Takáts Gyula; több kézikönyvünk is ezt az álláspontot képviselte). E mellőzés ellen Király István lépett fel, rámutatva, hogy a lukácsi értelemben felfogott népiség a realizmus értékfogalmának kiiktathatatlan ismérve; a népiséget nem helyettesítheti sem a nemzeti jelleg, sem az osztályjelleg, a pártosság fogalma, mert ezek terjedelmüket és tartalmukat tekintve egyaránt különböznek tőle.