Az 1957–1975 KÖZÖTTI IDŐSZAK FŐBB EREDMÉNYEI

E horizonttágulással egyidejűleg a tudományág kutatási területeinek színképe is rendkívül kiszélesedett, a korábbi időszakra jellemző aránytalanságok jórészt eltűntek; művészetelméletünkön belül ma az irodalomelmélet fejlődése (viszonylag) a legarányosabb, legharmonikusabb. E kedvező változásokban minden bizonnyal fontos szerepet játszott a módszertani alapok tisztázása. Termékeny (bár napjainkban még jórészt nyílt) viták körvonalazzák az irodalomelmélet-irodalomesztétika tudományrendszertani helyét, feladatkörét (Miklós Pál, Nyírő Lajos, Poszler György). Az 1960-as évek kezdetétől különös figyelem fordult az irodalomelméletnek az irodalomtudomány elméletével foglalkozó ága (a "meta-irodalomtudomány") felé; tanulmányok hosszú sora elemezte az irodalomtudomány módszereinek, az irodalmi mű lehetséges megközelítéseinek problémáit (Bonyhai Gábor, Hankiss Elemér, Miklós Pál, Németh G. Béla, Nyírő Lajos, Szabolcsi Miklós, Szili József, Vajda György Mihály), s az újabb vizsgálatok e problémakör logikai-hermeneutikai problémáihoz is elvezettek (Bonyhai Gábor). Az ilyen típusú kutatások – s általában az irodalomelmélet – fellendítésében mint publikációs fórum a Diószegi András szerkesztette Kritika, ennek megszűnése óta pedig a Literatura játszott fontos szerepet.

A "műnemi" sajátosságok feltárásában a líraelmélet mutathatja fel a legtöbb eredményt; ennek kérdései iránt mindjárt az ötvenes–hatvanas évek fordulójától igen erőteljes érdeklődés mutatkozott (Barta János, Bóka László, "Gyertyán Ervin, Komlós Aladár). A kezdeti elemzések árnyoldala volt, hogy nyitva hagyták a kérdést, mi a lírai költészet centrális értékkritériuma, illetve ilyen kritériumként az őszinteséget jelölték meg. Az effajta koncepciókkal szemben igen figyelemreméltó okfejtéseket tartalmazott már Pándi Pál Petőfi-monográfiája (1961) is, amely rámutatott, hogy a lírai mű értéke sem csak az alkotó és az alkotás, az őszinteség összefüggésében mérhető, hanem az alkotás, a valóság és az alkotó három-{273.}szögében, ahol is a mű és valóság objektív kapcsolatában fejeződik ki az alkotóegyéniség karakterének jelentősége is. A lukácsi általános művészetelmélet tanulságainak alkalmazására építette azután – sokoldalúan kidolgozott és konkrét elemzésekkel igazolt – líraelméletét Ady Endre (1970) c. monográfiájában Király István. A líra sajátossága eszerint az, hogy ábrázolásának tárgya a szubjektum, de az igazán magasrendű lírai költészetben ez a szubjektum nem önmagába fordul, hanem a valóságot tükrözi önmagán át, olyan módon, hogy a tipikus körülményekre tipikusan reagáló lelki világ képét állítja elénk (még akkor is, ha ezt a képet a felfokozott indulatok pl. kísérteties víziókká formálják). Mindebből következően a lírai mű igazságkritériumai végső fokon azonosak a többi autonóm művészetfaj értékszempontjaival, ami természetesen nem mond ellent annak, hogy a líra – speciális tárgyából következően – speciális kifejezőeszközökkel rendelkezik. E felfogás több más szakírónk munkáiban is tükröződik (Egri Péter, Szerdahelyi István, Szilágyi Ákos, Tőkei Ferenc). Viszonylag elhanyagolt területe a líraelméletnek – s általában irodalomelméletünknek – a műfajelmélet, ahol Németh G. Béla úttörő (mert nem a halott formák fogalmaival küszködő, hanem az új költészet számára új kategóriarendszert teremtő) kísérletei nem folytatódtak. A folklór líraelméletéhez Voigt Vilmos kutatásai szolgáltattak fontos adalékokat.

A pontatlan szóhasználat – és gondolkodás – általában egyenlőségjelet szokott tenni a líra és a költészet közé. Az újabb vizsgálatok fényében (ahol az úttörés érdeme Martinkó Andrásé) nyilvánvalóvá vált azonban, hogy jóllehet a lírai tartalmak általában a költészeti formákban jelennek meg, ez az azonosítás tarthatatlan, a költészetben számos epikai, drámai (sőt retorikai, didaktikus stb.) műforma is eleven. A költői szövegek lényegi jellemvonása az, hogy hangalakjuk, képanyaguk, stilisztikumuk, adott esetekben pedig írásképük révén is sajátosan felfokozott intenzitással rendelkeznek (Fónagy Iván, Hankiss Elemér, Zolnai Béla). Az így felfogott költészet autonóm művészeti válfajának elemzése (Szerdahelyi István) mellett a történeti kutatások (Tamás Attila) kimutatják, hogy a fejlődésben számos más funkciójú, nem autonóm műfaj is fontos szerepet játszott.

Sokoldalúbbak és szélesebb ívűek lettek az epikaelméleti kutatások is, jóllehet nem érik el a líraelmélet szintjét. Határozott teoretikus igény mutatkozik a 20. századi, s főként a kortárs magyar epika útjait felvázoló elemzésekben (Béládi Miklós, Tóth Dezső). A lukácsi életmű és a Lukács-iskola tevékenysége által korábban reflektorfénybe helyezett "nagyrealista" epikától a figyelem a modern jelenségek felé fordult. A "regény válságának" mozgatórugóit filozófiai-történetfilozófiai nézőpontról (Fehér Ferenc, Mészáros Vilma, Ungvári Tamás), az "idő-probléma" aspektusából (Hermann István) felmérő munkák mellett a morfológiai szempontokat fokozottabban érvényesítő elemzések is születtek (Egri {274.} Péter), s nem hiányoznak a magyar regény (Mezei József), illetve a 20. századi regény (Sükösd Mihály) átfogó fejlődésrajzát nyújtó szintézisek sem.

A hagyományos, "madártávlatból" történő, jobbára csak az összbenyomást tekintetbe vevő analízisekkel szemben a polgári irodalomelméleti irányzatok eljárásainak – fentebb említett – adaptációja jegyében megjelentek az egzaktabb, a szöveg mikro struktúráját vizsgáló metódusok is. E két pólus között azonban hiányzik szakirodalmunkban a közvetítő szféra, legfőképpen pedig a műfajok, műtípusok jelenségeinek feltérképezése.

Legkevésbé drámaelméletünk fejlődött ebben az időszakban: ennek alapvető oka alighanem az, hogy az írott drámát a napjainkban mindinkább előtérbe kerülő – de igen vitatható – felfogás a színházművészeti produkció (a színjáték) egyfajta félkész termékének tekinti csupán. A színházi dramaturgia fellendülésével szemben így az irodalmi dramaturgia szembetűnő sorvadásnak indult; képviselői (Almási Miklós, Hermann István, Ungvári Tamás) közül átfogó, nagyobb igényű koncepciót eddig csak Bécsy Tamás dolgozott ki.

Mint több ízben említettük, e "műnemi" kutatásokon belül mindenütt leginkább a műfajelmélet mutatkozik legkevésbé eredményesnek. Ilyenformán magától értetődőnek mondható, hogy valóban korszerű átfogó irodalmi műfajelméletünk sincsen; az itteni legigényesebb vállalkozások (Ungvári Tamás) is jobbára egy eljövendő kutatás előtörténetéhez sorolhatók csupán. Megemlítendő viszont, hogy költőink-íróink esszéi, ars poeticái ösztönzően hatnak az elméleti gondolkodásra is (a líraértelmezésben Illyés Gyula, Nemes Nagy Ágnes, Rónay György, Somlyó György, Vas István, az epika- és drámainterpretációban Németh László írásai), s a mai magyar irodalom műnemi-műfaji arcvonásainak elméleti kérdéseihez figyelemreméltó szempontokat nyújtottak az Élő irodalom (1969) c. gyűjtemény történeti áttekintései.

Hasonló helyzetben volt még a 60-as évek első harmadában is stilisztikánk, amelyben egy nyelvészetközpontú, iskolás és provinciális szemlélet uralkodott. Az évtized közepére azonban ez a kép radikálisan megváltozott, mindenekelőtt Fónagy Iván tevékenysége révén, aki a költői nyelv stílusának vizsgálatában és az általa kezdeményezett fonostilisztikában nemzetközileg is elismert eredményeket ért el; igen tanulságosak – bár vitatottak – azok az elemzései is, amelyekben a hagyományos retorikai-stilisztikai fogalmakat a modern szaktudományok, főként a kommunikációelmélet és a pszichológia fényében értelmezi. Fónagy mellett a kvantitatív stílusvizsgálat meghonosításában szerepet játszottak nálunk a szlovákiai Zsilka Tibor tanulmányai is, és napjainkra a stilisztika-retorika a magyar irodalomelmélet egyik legeredményesebb, modern szemléletű kutatógárdával rendelkező ágazatává fejlődött, ahol a nyelvészeti stilisztika is korszerűvé alakult át (Herczeg Gyula, Török Gábor), s ahol úttörő kísérletek folynak a jelelméleti-szövegelméleti (Bernáth Árpád, Csúri {275.} Károly, Kanyó Zoltán) és számítógépes stilisztikai (Papp Ferenc) törekvések jegyében.

A publikációk számát tekintve verstani szakirodalmunk sem tartozik a stagnáló területek közé. Fónagy kutatásai révén ennek funkcionális verstan néven emlegetett (a formaszerkezetek kifejezőképességét vizsgáló) területe korszerű koncepciókat mondhat magáénak, s rajta kívül más szakírók is figyelemreméltó teljesítményekkel gazdagították (László Zsigmond, Péczely László). Számos verstörténeti-irodalomtörténeti tanulmány beható figyelmet szentel verstani problémáknak, s gazdag a metodikai igényű verselemzések irodalma (Gáldi László, Horváth Iván, Julow Viktor, Kardos László, Király István, Kiss Ferenc, László Zsigmond, Mezei Márta, Soltész Katalin, Szabolcsi Bence, Szabolcsi Miklós, Szilágyi Péter, Szuromi Lajos, Vekerdi József). Vitatott módszerű, de mindenképpen érdekes kísérletek folynak a mingográffal való mérés (Kecskés András), a számítógépes elemzés (Szuromi Lajos) és a generatív nyelvelmélet (Horváth Iván, az USA-ban élő Kerék András) hasznosítása terén. Ugyanakkor viszont a Horváth–Vargyas vita óta holtpontra jutott a magyar hangsúlyos verselés elmélete s (Gáldi László igen kétes értékű próbálkozásától és Lotz János egy vázlatától eltekintve) úgyszólván teljesen hiányzik a külföldi versrendszerek ismeretanyaga. Minthogy ilyenformán az általánosításokhoz szükséges minimális információkkal sem rendelkezünk, az általános verselmélet alapfogalmainak tisztázása is csak az igény megfogalmazásához (Kecskés András) jutott el. E szembetűnő hiányok kiküszöbölése – szervezett szakmai összefogás útján – napjainkban kezdődött meg.

Az irodalomelméletnek az általános művészetelmélettel és az esztétikai értékelmélettel érintkező területei számára is igen fontos eredmények születtek "A pártosság, népiség, realizmus kérdései" című, az 1970-es évek közepén indult és napjainkban zárult, az ELTE Esztétika Tanszéke által irányított országos kutatási program során. Ezek az eredmények nemcsak a marxista művészetelmélet-irodalomelmélet hagyományos értékkategóriáit helyezték új megvilágításba, pontosítva és korszerűsítve – egyben azonban meg is erősítve – tartalmukat, hanem azt is bizonyították, hogy a művészet egésze nem azonosítható az ún. "autonóm" művészettel. A visszatükrözési funkciójú "autonóm" művészet mellett más művészetfajok ("szépművészet", agitatív, didaktikus és szórakoztató művészet) is léteznek, amelyek más társadalmi funkciókkal és értéklehetőségekkel rendelkeznek. Minthogy e "nem autonóm" művészetfajok az irodalmon belül is megtalálhatók, a jövőbeli irodalomelméleti kutatások feladata lesz e feltevések ellenőrzése és továbbfejlesztése. (A kutatási program irodalomelméleti vonatkozású eredményei 1979-ben, A realizmus az irodalomban című tanulmánygyűjteményben jelentek meg.)

A többi művészettudományhoz, s főként az esztétikához képest igen jóknak mondhatók az irodalomelmélet közönségkapcsolatai. Ez elsősor-{276.}ban annak köszönhető, hogy igen színvonalas népszerűsítő kiadványok tették szélesebb kör számára is hozzáférhetővé a modern irodalomelmélet eredményeit (Szappanos Balázs–Bécsy Tamás–Harsányi Zoltán: Tanulmányok a műelemzés köréből, 1972; Péczely László: Bevezetés a műelemzésbe, 1973), s az 1966-tól több kiadásban és összeállításban megjelentetett Miért szép?-kötetek rendkívüli közönségsikerrel terjesztik a műközeli irodalomszemléletet. Ezen a területen igen fontos kezdeményező szerepet játszottak a Magyar Rádió nagy sikerű népszerűsítő műsorai; a televízió viszont itt a kezdeti kísérleteknél tart csupán.

Az irodalomelméleti kutatások fent vázolt fejlődésében nem kis szerepet játszott az a tény, hogy az 1960-as évek óta a társtudományok egész sora hasonló ütemű fellendülésről tett tanúságot, s ezeknek eredményei az irodalomelméletben is kamatoztathatók voltak. E tudományágak közül elsősorban a nyelvtudomány (Antal László, Károly Sándor, Papp Ferenc, Szépe György, Tompa József), az irodalompszichológia (Halász László, Hankiss Elemér), az irodalomszociológia (Gondos Ernő, Józsa Péter, Kamarás István, H. Sas Judit, Veres András), a kommunikációelmélet és szemiotika (Józsa Péter, Kelemen János, Miklós Pál, Nyírő Lajos, Petőfi S. János, Szépe György, Vitányi Iván, Voigt Vilmos) és a folklorisztika (Voigt Vilmos) határterületei, érintkezései voltak irodalomelméleti szempontból jelentősek. A legszorosabbak pedig ezek a kapcsolatok az esztétikával, amelynek képviselői jórészt irodalomkutatók is egyben. A további fejlődésnek is fontos biztosítéka, hogy a kutatások bázisai – az egyetemek irodalmi és esztétikai tanszékei, az Irodalomtudományi Intézet – feladataikat nemcsak a többi, rokon területeken működő kutatóintézettel és tanszékkel együttműködve oldják meg, hanem munkájukat összehangolják mindazokkal az intézményekkel, amelyek e tudományág célkitűzéseinek elérésében műhelyként vagy szervező központként funkcionálnak (így pl. a Kossuth Kiadó irodalmi osztályával, a Lukács-archivummal stb.).