{1180.} CSOÓRI SÁNDOR (1930)

FEJEZETEK

Csoóri Sándor prózája költészetével párhuzamosan bontakozott ki, a modern versért való küzdelem részeként, némelykor e célnak egyenesen alárendelt szerepben, máskor a hozzá közelítés kitérőjeként. Indulása éveiben – újságíróskodása zsengéitől eltekintve – nem is írt prózát. Erre akkor szánta el magát, mikor – második verskötete, az Ördögpille (1957) után – úgy érezte, hogy megrekedt. "Fáradt, nyugtalan és kallódó voltam általában. Hajnalonta megalázó halálfélelmekre riadtam" – írja erről az időszakról (Nomád napló). Hogy ebből a veszteglésre kárhoztató helyzetből kimozdulhasson, folyamodik a prózához, annak több műfajában is szerencsét próbál, kudarc sehol sem éri, néhány műfajban pedig nyomban elsőrendűt alkot. Mindenekelőtt szociográfiáiban.

A Tudósítás a toronyból (1963) több, egymástól jellegben is elütő írást tartalmaz, de jellegadó műfaja a szociográfikus esszé. Mintája a Puszták népe volt, de anyaga, a termelőszövetkezetbe immár másodszorra beszervezett parasztság élete, merőben más. A hozzá való írói viszonyt is teljesen újjá kellett teremteni. Az átszervezés emlékei még frissek: sérelmek, sebek, keserűség mindenütt, s a költőt fiúi együttérzés köti az emberekhez, akikről ír. S ami elkezdődött, nem sok jót igér: a balfogások egymást érik, béna a munkakedv s a tortúrák sorsokká kövülnek. Csakhogy a költő azt is tudja: más út nincs, az adott szerkezetben kell boldogulni. S mivel ez a szerkezetnek is érdeke, Csoóri az életkedv doktoraként tudósíthat arról is, amiről más írók jobbára hallgattak.

Csoóri tudósításai a műfaj hagyományos követelményeinek is megfelelnek, a sorsfordulóját élő parasztság napi gondjairól, az új keret gyöngeségeiről, a megélhetés, a munkakedv alakulásáról is eredeti észrevételeket közölnek. Alapgondja azonban a fordulat okozta traumák kibeszélése. Viszonya ezekről szólva is tudósító és értelmező.

Csoóri öntörvényű műformát alkotott e szociográfiákban, a műfaj létjogát is igazolta általuk, s az áhított modern vershez új erőforrásokat mozgósíthatott, s így bátorító figyelmet is támasztott. Az 1956 után szétzilálódott, majd újjáalakuló irodalomba voltaképpen e könyve révén érkezett be. Népszerűségét is ez alapozta meg. Magasabb értelemben is: az amúgy is külön utakra ágazó Belvárosi Társaságból, a "gyűszűbe" beszélés unott rítusaiból "a társadalmunkkal folytatott, írásban rögzített, nyílt párbeszéd" fórumára érkezett (A költő és a majompofa 1966). A szociográfia műfaja maga is megerősödött, új változatokat hajtott ekkor, a hatvanas évek elején, s termett jelentős műveket is, de a Tudósítás a toronyból kivételes jelentősége így is bizonyos maradt, a vonatkozó gazdag irodalom erről egyértelműen tanúskodik.

A helyét kereső s szándékait igazolni igyekvő tehetséget 1962-ben más szerencse is érte: egy íróküldöttség tagjaként három hetet tölthetett Kubában. Műve, melyet erről az útról írt – előbb a Kortársban jelent meg (1963), aztán könyvben is Kubai napló címmel (1965) –, e kettősség jegyében született: a hívő és okos figyelem jegyében. A Kubai napló a politizáló kedv uralma ellenére is szépírói mű, és {1181.} szerzőjére vall. Az empíria igézete a politizáló ihletnél is erősebb. Esemény, ámulásra késztő élmény itt a repülés, London látványa, a nők parázsló szépsége, táncuk pompás vitalitása. Az okos figyelem természetesen el is különül a látványtól, ha hajlamaitól idegen szenvedélyt észlel – a fölös tapsolás, a kakasviadalok eufóriája láttán –, tárgyszerű közlése is kitünteti, hogy nem lelkesedik.

A szabadságnak egy mélyebb és átfogóbb eszményéért vívja már ekkor a maga gondolati küzdelmét Csoóri. Védi a tehetség, a munka, a jóság jogát, az élet őselemeivel való rokonság álmát, fürkészi ennek érvényesülési lehetőségeit egy kötetlenebb létben, olyan szabadságban, amely ösztönök és értelem egymást teljesítő összhangját biztosíthatja. A Kubai naplóban elemeiben, néhol tételesen is már jelen van mindez, de prózája más műfajait is ez a szándék hívja életre. Így egyetlen regényét, az Iszapesőt is.

Az Iszapeső 1965-ben jelent meg a Kortársban. Egy rejtélyre keresi a választ: "Miért menekült egy húszéves lány az öngyilkosságba?" A magyarázat eleinte nagyon is egyszerűnek tetszik: az apja miatt, aki kemény, elvadult paraszt, a téeszbe sem tudták beszervezni, elkülönülése a falutól egyre elszántabb, különléte értelmének bizonyítása embertelen munkára, fegyelemre kényszeríti. Ezt követeli lányaitól is. Az egyiket, aki vét a normák ellen, kitagadja az udvarló rossz híre miatt, a másik bontakozó szerelmébe is beletapos. Ez a másik, akit Máriának hívnak, nem érez erőt a kitörésre: a csatornába öli magát. A falu egybehangzóan az apát okolja, hogy más ok is lehetséges, a szerző sem hiszi, de kikérdezi az érdekelteket, s végül ama magyarázathoz jut, hogy Máriának a lelki függés, a gyanúk, kötöttségek kibeszélésére, feloldására való képtelenség, egyszóval a szabadságra való éretlenség miatt kellett elpusztulnia.

A nyomozás az apa felől is a szabadságra való képtelenség gondolatához jut, a kör hibátlan. A történet azonban nem nyer mélyebb dimenziót, mert a figurák zártsága nem teszi lehetővé tényleges dráma kibontakozását. A ballada-alkotás nyilvánvaló szándékának árt a meditáció, az utólagos tűnődések, tanácsok. Az értelmező műveletek ránőnek a primér epikai elemekre, mert az utóbbiak szegényesek, s igazában csak az apa barbársága ölt érzékletes formát.

Csoóri Sándor regényével egyidőben a próza más műfajait is művelni kezdi, kisebb írásai A költő és a majompofa címen 1966-ban könyvben is megjelennek. Általuk a költő legsajátosabb műformája születik meg, s kezdi el folyamatos gyarapodását. Három év múlva új kötetnyi gyűlik össze, s Faltól falig (1969) címen meg is jelenik, s aztán 1974-ben ismét újabb írásaiból adhat ki egy immár nagyszabású gyűjteményt, címe: Utazás, félálomban.

A költő és a majompofa írásaiban a tehetség tornáztatásának, mindennapi jelenlétének gondja a tematikában a legszembeötlőbb. A látszatra jelentéktelen improvizációk a meddő képzelgéstől vonják el a tehetséget, s késztetik önmaga differenciáltabb megismerésére, a mikrokozmoszt nyitják ki, a viselkedésformákat bontják fel, hogy bensejükben az észlelés, a képzelet felismerő, kapcsolat-, távlatlétesítő képessége finomabb, pontosabb, eredetibb működésre képezhesse magát. A gyakorlat növeli az önbizalmat, a siker fokozza a vállalkozókedvet, a tematikába benyomul a háború és béke kérdése, a költészet, a képzőművészet – s a {1182.} tehetség most már minden témát a személyes kapcsolat különös erőterébe tud állítani.

A Faltól falig esszéiben fölerősödve és gyakrabban jelennek meg a szabályszerű, dresszírozott magatartásformák ellenpéldái, s bennük a zártnak érzett alaphelyzet szétfeszítésére alkalmas tartalmak. Ha oldalszakállt növeszt, a simaság elleni tüntetés lehetőségeként interpretálja. A játék, a kaland, a különcködés ezért vonzza: a felszín alá kényszerült gondolatok feszítőerejét jelezhetik. Ha távolról és közvetve – mint a beatnikekkel való találkozás esetében –, ettől csak eseményszerűbb lesz a korrespondencia (Apostoli saruk).

Csoóri az anarchizmustól magát már a Kubai naplóban is elhatárolta, s természetesen itt is tudja, derűs fölénye is erre vall, hogy a világ vasvillaszemeire rá sem hederítő fickók szuverenitása csak első feltétele a szabadságnak. Tudja, hogy a külsőségekkel tüntető lázadás menekülés, s az igazi szabadság csak bensőbb vívmányokon nőhet fel, s a kockázat, a merész döntés is csak úgy ér valamit, ha tétje van. Enélkül katarzis sem lehetséges.

A dráma és a katarzis fogalmával, közelségének tudatával új elem jelenik meg Csoóri esszéiben. Ennek kapcsolata a szabadságigény korábbi megnyilatkozásaival (Kubai napló, Iszapeső, Apostoli saruk, Önarckép oldalszakállal) szoros, az új szabadságfogalom mégis új minőséget képvisel: a gond, a felelősség egész tömbjeinek felmerülését és összekapcsolását, a történelmi, társadalmi és poétikai kérdések felgyorsult beáramlását a gondolkodásba. Mindez természetesen nem a műfajok öngerjesztő buzgalma jóvoltából, hanem a költő szerepének, vállalásainak szükségletei révén történt.

A fejlemények ilyen okszerű kapcsolódása a pálya külső eseményei felől is belátható. A Tudósítás a toronyból munkálataival párhuzamosan népballada feldolgozásával is kísérletezett, így került szorosabb kapcsolatba a folklórral. E kapcsolatot természetesen a költészetünkben lezajlott nagy metamorfózis felől s a modernség önmaga számára célbavett eszményének világításában élte át. Aztán, a hatvanas évek derekán Kósa Ferenc és Sára Sándor társaként Ítélet című filmjükhöz készülve a Dózsát szülő világ mai embereivel, tájaival is megismerkedik, s élő mivoltában ismerheti meg a mezőségi, a gyimesi, a moldvai folklórt. Ezek az élmények egymással összeforrtan alakítják költészetében a lírai hős arculatát, s töltik fel, érlelik ki az esszéket. Költészetében és esszéiben ugyanaz a magatartás formálódik, csak a versekben átfogóbb íven és a hullámzás ritmusa szerint, az esszékben közvetlenebbül tüntetve ki empíria és gondolat kapcsolatát. Grúziában járván, a mitológiai táj láttán s hallván, hogy a Prometheusz-legenda grúz eredetű, a köveket leíró képek érzéki varázsából természetes átfejtés révén jut el a bontakozó magatartásminta felismeréséhez. "... föltételezem, hogy ilyen eget földúló forradalmár nem születhetett sík vidéken, édenkerti tájon, csak ott, ahol az elemek botrányos harca – jég, víz, szél edzi a szellemet. Tüzet lopni az égből egyébként is csak ott lehet, ahol ég és föld érintkezik" (Grúzia kövei). A Csoóri-esszé ezután egyre tudatosabban ennek az ég és föld között megfeszülésnek, ilyen keménységre képesítő emberségnek lesz a laboratóriuma.

{1183.} A filmek, melyeknek létrejöttében Csoóri társszerzőként közreműködött, egy más műnem törvényei szerint, de ugyanazt a művészi szándékot valósítják meg, mint a versek és az esszék. A forgatókönyvek önmaguk is tükrözik ezt a közösséget, s nem jelzésszerűen, hanem kidolgozottan, szervesen és idéző erővel. Kivált az Ítélet s a Nincs idő forgatókönyvére érvényes ez. Ezek a munkák – a magyar film egy új irányzatának partitúrái, illetve dokumentumai –, valamint egy meg nem valósult forgatókönyv szövege 1972-ben Forradás címmel könyvalakban is megjelentek. Csoóri és Kósa Ferenc közösen jegyezték ezt a könyvet, s kihámozni belőle a Csoórira valló elemeket nem is lehet, nem is kell. A Csoóri-mű alapszándékaira valló néhány lényeges vonás azonban ebben az összefüggésben nyerheti el a helyét. Mindenekelőtt a hősök, melyeket e forgatókönyvek mintáznak, s a szörnyűség, melyet el kell szenvedniük.

A népköltészethez való kötődés egyik szála szintén a ballada. E kapcsolatrendszer kiépítésének elsőrendű műfaja pedig ismét az esszé. Általa tudja egy vitairat izgalmával előadni ama felfedezését, hogy szemben a múlt századi magyar költészet feloldásra szomjas hajlamaival, a ballada a görög drámák szigorával beszél bűnről és bűnhődésről. Az irodalomtörténet, a balladakutatás idevágó eredményeit remek érzékkel vonja be eljárásába. Támaszkodik Kemény Zsigmondra, Németh Lászlóra is, kivált reformkori irodalmunk selypegő finomságairól s dörgő pátoszáról szólva. Alapforrása azonban a balladák irgalmatlan valósága, melyben "mindig a legteljesebb vágy kerül uralomra, bukik el anélkül, hogy föloldást találna bármiben. A halált s az igazságot igen, de a kétségbeesést vagy a közbeeső reményt nem ismeri a balladát alakító indulat ... Fogyhatott, morzsolódhatott az ország, a valóság ellenében mi mindig megkerestük a fennkölt kibúvókat." A balladában tehát a sorshoz szabott érzékenységet és következetességet ismeri fel Csoóri, ősmintáját annak a drámai hangoltságnak és szembenéző bátorságnak, melyre magát neveli, s amelyért – szemben az öncsalás elméleteivel és gyakorlatával – egész poétikája hadban áll.

Csoóri kétfelől törekszik céljához, a modern vers létjogának beláttatásához: a kortársi költészet vívmányai s a népköltészet példái felől. A hatvanas évek derekán már készen áll a gondolat-törzs, mely aztán esszék egész sorában hajt új ágakat. Nagy Lászlóról szólva írja: egyetlen hagyományos stílus sem "lobbantott ki magából akkora fényességet, mint amekkora a népköltészet és a szürrealista költészet összetalálkozásakor kilobbant" (Faltól falig). A népdalt is e "fényesség"-re szomjas szemmel, az ég és föld között kifeszülő szellem érzékenységével tanulmányozva meglepő példák sokaságára talált. Faltól falig című kötetének címét is egy csángó asszony panaszából vette: "Akkora bánatra jutottam, hogy faltól falig sírtam ... már-már ártatlanságomból is kitagadtam volna magamat." Ezek a falak – írja Csoóri – "a bezártság, a tehetetlenség ütközői" is.

E munka Csoóri költői világképének további alakulása szempontjából is nagy jelentőségű, mert az ősi és a mai, a paraszti és az értelmiségi kultúrák egymásbaszövéséhez kínált biztos alapot. A lehetőség öröme a Darázskirály már idézett méltatásában is kifejeződött, s már ott is bartókinak mondja ezt a szimbiózist: Európa alatti ösztönök és magasműveltség összefogását. Szavai is {1184.} elárulják, de közli is, hogy Németh László nyomán jutott e fogalomhoz, ám a bartóki mű élménye benne így is és szükségképpen sajátos, szuverén életre kelt. Részint azért, mert a beat-költészet szertelensége és láza őt is csábította, s Eluard, de még García Lorca példája sem oldozhatta el az ábrándtól, hogy maga is Corso-szerű költő lehessen. A bartóki eszménybe tehát nála ez az előzmény is integrálódott. Ekkorra már megjárta Amerikát, megismerte a metropoliszok dermesztő szenzációit, s higgadt is annyit, hogy magában s kívül a természet zsugorodását érzékelni tudja. Mindezek következtében s a népköltészetre kövült előítéletek eloszlatása után Csoóri számára revelációként nyílt meg a népköltészet és a nép világa.

Az a belátása, hogy a paraszti kultúra a létezés alapügyeinek teljes értékű jelrendszere; hogy vígságaihoz, gyászaihoz képest sok a modern ágaskodás, meddő attrakció (Nomád napló), s édességeire, savaira mai kultúránk is rá van utalva, Csoóri figyelmét e kultúrát megőrző nép mai sorsára fordította. S ezzel a kaland és a szertelenség hajlama eddig nem ismert gondok nyomása alá került, a küzdelemre, szembenézésre edzett tehetség szembetalálta magát a sajátosan rászabott, reá is háruló mondandók szövevényével.

Költőként élvén át ezt a helyzetet is, e mondandót sem publikációra váró közigazságokként hordta magában, hanem gondolkodása gyökerei felől fényre igyekvő felismerésekként. In statu nascendi, tehát a szülésre készülődés állapotára vall az a tény, hogy mestersége alapja, a nyelv felől indul. A kép elsőrendű alakzata Csoóri stílusának. Esszéiben ennek okát s értelmét is felfedte. Reverdy meghatározását, mely szerint "A kép a szellem tiszta alkotása" (Faltól falig), többször is idézi, s prózájának képgazdagsága is tanúsítja, hogy a konvenció-iszony a kiürült, lejáratott fogalmak ellenében mennyire a képekre volt utalva, ha szándékaival azonos kifejezésre törekedett. Most azonban, mikor a nép költészete nyomán sorsa és történelme is eléje tolul, úgy érzi, a kép önmagában kevés a szerepre, mely az írásra vár. Érzékletessége hatalom, az ember egész lényére hat, de "Hadd kérdezzem meg rögtön, van-e múlt idejű kép vagy jövő idejű? Csak jelen idejű van. – Lehet, hogy ez a sűrített jelenidejűség robbanóbb hatású, mint a nyelv töprengéseket és fájdalmakat sodró ereje, de nem bizonyos, hogy végeredményben is ugyanaz. Már csak azért sem, mert a kép jobban ki van szolgáltatva az időnek: föltárul, megmutatkozik, aztán kihuny. A nyelv árnyaló és megkülönböztető képessége viszont épp az időben teljesedik ki igazán. A nyelv szakadatlan építkezik és rombol, kapcsolatot teremt ember és ember közt, ok és okozat közt."

Azért keresi Csoóri az ilyen nyelvet, mert esszéi ilyen munkát végeznek. S hogy sikerrel végezhessék, hogy teremtő viszonyba kerülhessen múlttal, jelennel, a viszony elemi kötéseit, a szavakat is fel kell bontania, hogy rejtett jelentésük s általa megélt értelmük, asszociációs rendszerük révén vehessenek részt a munkában.

Az Utazás, félálomban című esszéjében egy olyan útról tudósít, mely eleve a szorongás, a fájdalom, a kimerültség tüneteivel kezdődik. A sztrugai költőtalálkozóra igyekszik a költő, elkésve, zsúfolt vonaton, testközelben a térség átlagutasaival. Ismét egy vágás, s a költő vallató kérdése nyomán az előbbi képek kezdenek összeállni, a sejtekbe épült tapasztalatok éles kontrasztba torkollnak: a {1185.} filmíró európai színpadai, szerepei s kelet-európai sorsa feszül egymásnak, s a mi gondjaink árvasága, Európa közönye, számító racionalizmusa. S itt lép be a számunkra lehetséges megoldás eszménye: a Cantana profana üzenete hűségről és szabadságról. A bizonyosnak látszó minta azonban elnémul, s a költő új töprengésbe kezd arról, ami itthon övezi s arról, amit Amerikában tapasztalt. Töprengése keserű diagnózis, s reménye, hogy ami idegrendszerünkben felhalmozódott, abból még kihajthat a jövő.

Az Utazás, félálomban Csoórit a sorskérdések írójává avatta. Esszéinek 1974-ben megjelent új gyűjteménye is ezt a címet kapta, s ez több olyan írást tartalmaz, mely a szomszéd magyarság helyzetéről, művészetéről tudósít. (Rózsa Sándor sírja, A megevettek királya, Elindultam világ útján ...) Ám a "tudósítás" ezekben sem szűkül soha politikai közlendőkre. A költő mindig az "idő közepén" állva, vagyis gyarapodó világképe, teljes kultúrája centrumából, sokfelé nyitott érzékenységgel kémleli a dolgok s jelenségek oldalait.

Csoóri – bár a tudományosság tanáros formáitól idegenkedik – a megismerés követelményeit nagyon komolyan veszi. S esszéiben nemcsak a népköltészettel vagy a sorskérdésekkel való találkozást, hanem a kor művészetének eseményeit is követni, feldolgozni törekszik. Nem szentel külön esszét minden olvasmányának vagy tárlatnak, amelyen részt vett, de utalásaiból nyilvánvaló, hogy a kultúra eleven áramában él.

Ahhoz képest, amennyi szerzőre és műre írásai utalnak, amennyi gondolatot, élményt feldolgoznak, tematikája e vonatkozásban szűkös is, néhány nagy elődre és élő kortársra szorítkozik. Legsűrűbben József Attilára hivatkozik, művében költészetünk legnagyobb és legmodernebb lehetőségeinek alapját ismeri fel. A költő újrafelfedezésekor még műelemzéssel is részt vesz értelmezésének munkájában (Téli éjszaka, A költő és majompofa). Kimunkált szempontrendszer híján a vers lényegi vonásainak megnevezésére törekszik, s ennek során mind az intonáció értelméről, mind a vers természetéről – a lélek belső tájainak filozofikus képsora – érvényes felismeréseket közöl. Ugyanez a szándék vezeti Illyés Gyula, Veres Péter, Nagy László, Szécsi Margit, Orosz János, Szervátiusz Tibor, Marsall László, Tornai József jellemzésében. A művészi jellem és a mű sajátos természetének megragadására törekszik.

Csoóri lényegmegragadó szándéka tehát fokozatosan, szakszerű közlések, élménybeszámolók, műismertetések, vallomások nyugodt és változatos folyamatában ér el a sűrűsödési pontokig. Nincsenek kitaposott műfajai s begyakorolt módszere sincs. Az időhatárunkon belül megjelent esszékötetek legszembeötlőbb vonása épp a műfaji sokféleség. E sokféleség a hajlamok sokféleségére utal. Meglepő például, hogy a verseiben még nagyon is elvont költő milyen sűrűn és találékonyan áldoz epikus hajlamainak. Ahogy magára talál, egyre színesebben. Az Utazás, félálomban című esszé epikus betétjéről már szóltunk, de a kötet első ciklusának egésze is epikus vonzalmakra vall. Filmszerűen rögzített képek s lírai reflexiók foglalata a Szalmavirág. Benne a látvány bizarrsága épp olyan fontos, mint eszmei sugallata. A Kiáltvány s a következő három levél (a festőé, az újságíróé s a leszerelt katonáé) négy remekül eltalált szerepben, tehát négy változatban adja {1186.} elő az igazság, az érték és a tisztesség válságát, perzselő közelségű képekben érzékeltetve a züllés tüneteit. A levélforma szabad terepe mesélésnek, ámulásnak, eredetiségnek, iróniának. Az irónia mögötti szellem gazdagságára vall, hogy a megvetés indulatait is szikrázó játékra tudja váltani (Kerekasztalbeszélgetés a békákról).

Külön műfajcsoportot alkotnak a költészet helyzetéről és hivatásáról, jellegéről, költészet és kritika viszonyáról szóló írásai. Belőlük kirajzolódik Csoóri poétikájának alakulása, java részüket a lírájáról szóló fejezetben idéztük is. S kirajzolódik a költészettől és a kritikától elvárt magatartás karaktere is. Irodalomelméleti okfejtésekbe nem bonyolódik, őt mindenben a világ jó irányú megváltoztatásának képessége érdekli: ami fölzaklató, drámai, szentségtörő; ami fölgyújtja a képzeletet, ember és világ viszonyát a maga szédítő gazdagságában tükrözi, a mítoszokban is ezt becsüli, ezért szereti a merész absztrakciókat, a néger bálványokat jobban, mint a természetelvű szobrokat; a látomás logikáját hatékonyabbnak véli, mint az okszerűséget, s a szürrealizmust is azért becsüli, mert képes a mai ember világképének egyidejű, többszólamú kifejezésére.

Az egymástól távoli, idegen elemeket egybefogó ambivalens kép bevált eszköze a mai költészetnek. Csoórinál a végletek drámai összeszikráztatása program is, de életéből, sorsából következő ösztönös hajlam is. Már a Tudósítás a toronybant olvasva feltűnt, hogy a fejét verselésre adó paraszt megrekedésében milyen meglepő leleménnyel véli megsejteni a költészetben szokásos válságjeleket. A Kubai naplóban a figyelem és a képzelet már lépten-nyomon végletekre bukkan, a civilizáció, a gazdagság s a szegénység, elmaradottság beszédes kontrasztjaira. A meghökkentően modern épületcsodák, a merész absztrakt szobrok s a városszél ócskavashalmai így kapcsolódnak össze képzeletében: "Világosan éreztem, hogy e két véglet között feszült ki az ország, és Fideléknek e két véglet között szétfeszülve kell megteremteniük az összhangot, létrehozniuk a korszerű jövőt." E két véglet írások egész sorában szegénység és gazdagság, Nyugat és Kelet ellentéteként jelenik meg, de az Utazás, félálomban című kötet esszéiben már az ősi és a modern, a népkultúra és az autonóm kultúrák viszonyaként. Mivel magában folytonosan éli e végletek találkozását, az ambivalencia szemléletének gyökerében rejlik. Van ennek morális konzekvenciája is, engedelmeskedése a hűség, a "nem menekülhetsz!" parancsainak.

Az ösztönökben rejlő ambivalenciát célját tudó intelligencia működteti, Csoóri a megismerés és a megnevezés nyomvonalán haladva él a képekkel. Ezért esszéi el is ütnek verseitől. A példák elbeszélő, leíró jellege, a felidézett történetek érdekessége, a pálya emlékanyaga arányosan illeszkedik az értekező, tűnődő elmélkedés, s az érvelés szakaszai közé. A képek pedig jobbára ott jelennek meg, ahol az élmény és a gondolat személyes jellege, az érzékenység és az intelligencia valami sajátos vagy tilalmas felismerést akar megnevezni. Nem lírizáló próza ez, de minden elemében releváns: érvel benne az emlék is, az érdekes történet is magasabb szándék metaforája, a vallomás gondolatot, magatartást hitelesít. A benyomásokat, észrevételeket rögzítő pillanatképek könnyedén illeszkednek a szándék érdekeihez, de a magasabb szándék seholsem olyan türelmetlen, hogy a műfaj tágas és levegős {1187.} térségének eseményeit egyszínűvé stilizálná. Élnek itt a részletek is: élvezik a gondolatvezetés nagyvonalúságát, a kétség kérdőjelei után kinyíló távlatokat. A részletek zugaiban a jókedvvel végzett munka váratlan jutalmaként sokszor messzire utaló ötletek villannak. A nekilendült okfejtés rejtvényfejtő kitérőkön időzik, s a visszatérés új meglepetés. Analógiái, párhuzamai új életszférákat vonnak a vitatott kérdés vonzáskörébe, s az elegyülés nemcsak távlatokat növel, friss izgalmat is gerjeszt. A Csoóri-esszé tágas világán belül tehát a kedély, a súly, a hőfok olyan szintváltásait, annyi érzelmi regiszter, gondolati meglepetés izgalmait élheti át az olvasó, amennyit csak regény adhat. S bármily nagy terheléssel haladjon is célja felé, erre a képességre Csoóri éppúgy vigyáz, mint ügyei hitelére.