Csák Gyula (1930)

Csák Gyula pályáját újságíróként kezdte, de már igen fiatalon, az ötvenes években megjelentetett irodalmi riportokat, elbeszéléseket is a tiszántúli Építünk és a fővárosi Új Hang című folyóiratokban. Írói munkássága azonban, a kezdeti kísérletek után, a hatvanas években bontakozott ki igazán.

Regényei, elbeszélései általában hagyományos formákat követnek. A szerkezetek, elbeszélésmódok tradicionalitására utal, hogy művei történetelvűek, cselekményközpontúak; a belső szerkezetet mindig ezek határozták meg. Az elbeszélői hangvétel úgynevezett realista tónusú. A cselekmény valószerűségét hangsúlyozza, hogy történeteiben általában a külső eseménysorokra, a környezetre támaszkodik, ezek referencialitása szabja meg az alkotás jelentését. A belső, a személyiség társadalmi meghatározottságától is függetleníthető lélekrajz jóval kisebb szerepet kap. Elbeszélő műveiben így sokszor másodrangúvá válik a történet sokoldalú kidolgozása, nyelvi-stiláris megformálása, s előtérbe kerül a puszta jelentés, az írói mondandó.

Első könyve, a Mélytengeri áramlás (1963) a korábban említett újságírói és irodalmi-írói munka ötvözetéből alakult ki, magán viseli mindkettőnek inkább a hibáit, illetve a tapasztalatlanságból eredő kifejezésbeli, formai esendőségeit. Műfaja is nehezen határozható meg: a korabali kritikák hol szociográfiának, hol riportregénynek, hol egyszerűen csak irodalmi riportnak nevezik. Ez utóbbi jár az igazsághoz a legközelebb. A Mélytengeri áramlás valójában nem több egy napilap – akár folytatásokban is közölhető – riportjánál. Ma már nehezen érthető, de ténykérdés, hogy a könyv nagy vihart kavart maga körül, elsősorban politikai-társadalmi értelemben. Csák Gyula programja ugyanis az volt ezen írásában, hogy bemutassa a magyar falusi-paraszti élet változásait 1945, illetve 1956 után. Ez a nyomozás az író számára felemás sikerrel járt: kétségkívül olyan eredményre jutott, hogy a "mélyben" a múlthoz képest változások zajlottak le, de a felszínen még sok minden mozdulatlan. Ez is elegendőnek bizonyult azonban ahhoz, hogy a hatvanas évek elején még bőven jelenvaló szektás közéleti haragot a fejére idézze. Pedig a riport inkább túl szépre sikeredett (például a termelőszövetkezet elnökének alakja), túlzottan is optimista kicsengésű. Az író szinte tudomást sem vesz arról a tragédiasorozatról, mely a magyar parasztságot 1949-től érte, majd 1956 után újra. Jellegzetes, mennyire együttérzés nélkül mutatja be a meg nem nevezett falu egyetlen "magánparasztját", ráadásul szembeállítva a tsz-parasztság retusált pillanatfelvételével. Egyáltalán, a Mélytengeri áramlás egyetlen hivatkozási, viszonyítási alapja mindig a régmúlt, és csak igen ritkán a közelmúlt, az ötvenes évek bűnei. A könyv felszínességéhez tartozik az is, hogy az író szerény nyelvi eszközökkel formálja mondandóját, a szövegből minduntalan kiütközik a korabeli {1192.} újságírói zsargon, s ez a szürke, merev nyelvhasználat a könyv azon értékeit is (a valóság egyes részeinek kendőzetlen felmutatása) gyengíti, melyek eltagadhatatlanok tőle.

Pályája első könyvének talán az lehet az igazi jelentősége, hogy a szerző benne mintegy előre kijelölte tematikus világát. Ennek alapvető jellegzetessége, hogy tárgyát valamilyen módon a paraszti életből veszi, a falusi, vidéki Magyarország életének mozzanatai vonzzák. Azokban a műveiben is így van ez, ahol látszólag e tematikától eltávolodik s történeteit más közegbe helyezi. Hősei, regényeinek, elbeszéléseinek főszereplői ezen műveiben is a magyar parasztságból származnak, s bár életformát váltanak, az írót akkor is e paraszti örökségnek a hatásai érdeklik. Első nagyobb lélegzetű szépprózai alkotása, a Két karácsony között (1966) című regénye erre is példa lehet. Csák Gyula ebben a művében tulajdonképpen a korábbihoz hasonló kérdésekre keresi a választ: hogyan él egy falu kisebb közössége, milyen erkölcsi normák érvényesek az emberek cselekvéseiben, gondolkodásmódjában, változik-e s hogyan az élet minősége a parasztemberek között. E problémák a regényben egy sajátos keretbe illeszkednek: a Két karácsony között tipikus hatvanas évekbeli regénynek minősül azzal, hogy mintegy oknyomozást folytat az író – mi miért és hogyan történt. Az előrevetett eredmény, azaz a történet végre arra utal, hogy a szerzőt elsősorban az odáig vezető út, a folyamat érdekli igazán. Az erkölcsi indíttatás szintén a korszak kisregény-irodalmának uralkodó jegye. Mivel itt Csák Gyula már szépprózai eszközökkel él a formálásban, a környezetrajzok, olykor a belső motivációk, jellemfestés sokkal erőteljesebb, noha gyakran hagy kívánni valót maga után a szereplők egyénítése, motiváltsága. Csák Gyula ebben a művében tesz először kísérletet arra is, hogy a zárt paraszti tematikán belül maradva ugyan, de szélesítse kitekintését más társadalmi rétegre, a parasztitól eltérő életformára is. A történet így valójában két síkon zajlik: az egyik a tulajdonképpeni történet, mely leegyszerűsítve egy nagy szerelem tragédiáját írja le, a másik az e történetet lényegében elbeszélő narrátoré, aki paraszti származású értelmiségi. A szerelmi történeten keresztül Csák azt a falurajzot bontja ki teljesebben és szereplőiben árnyaltabban, amelyet éppen csak vázolt a Mélytengeri áramlásban. E rajz itt most hitelesebb is azzal, hogy a belső lélekrajzokra sokkal nagyobb hangsúlyt helyez (már csak a formából eredően is persze), de a két főszereplő fiatal tragédiája a történet során egyre inkább melodramatikus színezetet kap, s ez csökkenti a történet egészének a hitelét is. Még nagyobb poétikai-szemléleti problémákat vet fel a másik sík, a narrátor személyének a megítélése. A regény egyes szám első személyű elbeszélője olyannyira motiválatlan, hogy egy realista műben teljességgel hiteltelenné válik. Ráadásul az író érezhetően ironikus távolságtartással szemléli elbeszélő hősét, akiben a származási körülményeiből kiszakadt, s azokat immáron megérteni se képes embert ábrázolja. A kidolgozatlanság, motiválatlanság mellett feltűnő ezen értelmiségi narrátor megjelenítésében az is, hogy mintha egyfajta értelmiségellenesség munkálkodna a szerzőben; olyan erkölcsi antinómiát állít fel a nehéz sorsú falu és parasztemberek, illetve a szenvelgő és értetlen értelmiségi között, amelyre a regény világán belül semmiféle indok nincs. Ennek is következménye, hogy a mű szerkezetileg nem {1193.} képes egységesülni, a két sík mereven elválik egymástól. De elemi technikai nehézkességek is feltűnnek a szövegben: a szerteágazó történetben a narrátor olyan eseményekről és helyszínekről is első személyben kénytelen tudósítani, amelyekről nem tudhat, illetve nem lehetett jelen, s ez némileg fölfedi, hogy az elbeszélő én a szerzői intenciók s nem öntörvénye szerint beszél. Az is föltűnő, hogy a regény stílusa, a szerző nyelvhasználata olykor mennyire kiforratlan, nehézkes, színtelen; poétikus részletek váltakoznak a szövegben az újságírói rutinábrázolás szóhasználatával.

Következő regényében Csák Gyula már tovább bővíti tematikus világát: az Ember a kövön (1969) főszereplője egyértelműen egy értelmiségi fiatalember, igaz a háttérben itt is megtalálható a paraszti környezet, ahonnét a főhős értelmiségivé küzdötte magát. Az Ember a kövön némileg zavarbaejtő alkotás; a történet idejét is éppen csak ki lehet következtetni (valamikor a hatvanas évek elején-közepén játszódik), hőse ambivalens figura, ráadásul a szerzői viszony is meglehetősen meghatározatlan hozzá. A pikareszk jelleget mutató történetben, úgy tűnik, Csák Gyula egy nemzedék történetét kívánta megírni, bemutatni: azét, amely a negyvenes évek végén lépett föl, az ötvenes években volt egyetemista, s a kezdeti föllángolások után fokozottan meghasonlott a külső valóság brutális hatásaira, majd 1956 után végképp elveszítette lába alól a talajt. E nemzedéket képviseli a főhős, de ábrázolása oly mértékben groteszk-ironikus, sőt torz, hogy kezdetben még az is bizonytalan, vajon egy szélhámossal vagy egy szerencsétlen emberrel szembesül-e az olvasó. Csák azt az alapjában véve tragikus léthelyzetet, hogy – mint a hős mondja – "A világról szerzett tapasztalásaim szembekerültek a világról való elméleti ismereteimmel ...", részben az irónia szűrőjén át jeleníti meg, részben a főhős szenvelgő, akaratgyenge jellemének tulajdonítja. A történet jelenében elénk táruló figura semmiképpen nem indokolja a múltbeli hitét, "kommunistaságát", valójában az egész meghasonlást. Így aztán az elbeszélés is két részre szakad: a budapesti történetek, pikareszk históriák viszonylag életszerű, valószerű alakjai, eseményei mellett hosszas eszmefuttatások, sematikus deklarációk és sematikusan ábrázolt szereplők helyezkednek el. Az írói intenció szerint valószínű, hogy a mű lényegében arról szólna, hogy ezen értelmiségi nemzedék mennyiben felelős saját maga tehetetlenségéért, s mennyiben predesztinálják erre a körülmények. A tisztázatlan írói viszony azonban sem ezt, sem azt nem képes igazán meggyőzően érzékeltetni, s végül is a szerkezet apró elemekre bomlik szét.

Hasonló széteső szerkezet jellemzi Álomzug (1971) című regényét, noha cselekménye nem olyan szerteágazó, mint a korábbiaké. Csák Gyula ebben a művében egy vidéki kisváros képét rajzolja meg, elsősorban a kisváros vezetőiről ad portrékat. A történet úgy indul, hogy nem lesz egyetlen kiemelt főhőse, hanem mintegy tablószerűen vázolja föl ezen emberek csoportját, ám a cselekmény menetében egyre inkább a tanácselnök alakja kerül előtérbe, akiben a megváltozott körülményekből lassan kikopó veterán figuráját kísérli meg megragadni. Itt is tisztázatlan a viszony: hol ironikus, hol már-már tragikus hangvétel jellemzi az elbeszélői előadásmódot; később az irónia el is tűnik, s a szektás, paraszti sorból kiemelt, s ezért műveletlen, nehézkes ember a mű végére megdicsőül, noha {1194.} korábban inkább az újjászülető "vármegyei szellem" szimbóluma volt. A belső lélekrajzok, motivációk ebben a regényben is sokszor homályosak, elnagyoltak, a főhős tanácselnök személye valójában nem is bírja el a történet egészét.

Legkevésbé sikerült regénye az Örökzöld (1975), melyben újabb kísérletet tesz a paraszti és az értelmiségi életforma együttes ábrázolására. Főhőse újra csak egy fiatalember, aki sem a származása szerinti, bár már jócskán megváltozott, paraszti léttel, sem a felszínes, csak az anyagi javakkal törődő értelmiségi életformával nem elégedett, s ezért valami mást, valami újat szeretne elérni, egy olyan minőségi létformát, mely mindkettőn felülemelkedik. Csák Gyula azonban olyan motiválatlanul jeleníti meg az egész szituációt, szereplői annyira írói sémák szerint mozognak, beszélnek, hogy a történet már eleve hiteltelen, s mikor a regény "boldog véggel" befejeződik, akkor mindez már csak megerősítést nyer: "– Minden a legnagyobb rendben ... Folytatjuk az életünket úgy, ahogy elterveztük.", mondja a főhősnek segítője, második anyja, s ez önmagáért szól.

Csák Gyula elsősorban a nagyobb epikai formákhoz vonzódik, de az idők során kisebb számban elbeszéléseket, novellákat is írt. Ezekből válogatta össze a A tolvaj és a bírák (1974) című kötetét, melynek végére illesztette Teréz című drámáját is. A mindössze 11 novellából egyet emelhetünk ki: A bálvány címűt, mely szűkszavúságával, feszes szerkezetével hívja fel magára a figyelmet, s az is megjegyezhető, hogy e rövidebb írásban Csák többet és mélyebben tud elmondani a paraszti létről, sőt a paraszti és e közösségből kirívó más életforma összeütközéséről, mint sok más művében.

Bontják a kemencéket (1971) címmel – mint az alcím is utal rá: Írások a faluról – riportjait, irodalmi szociográfiához közelítő műveit gyűjtötte össze, nagy időt ívelve át, hisz a legkorábbi 1954-ből, a legfrissebb 1969-ből való. Ezen írások azonban nemcsak arra jellemzőek, amit a szerző tudatott – hogyan alakul át a magyar falu, a magyar parasztság –, hanem arra is, hogyan változott, lett árnyaltabb írójuk szemlélete is. Csák Gyula újságírói, szociográfusi munkásságához kapcsolódik a Magyarország felfedezése sorozatban közreadott munkája is, A szikföld sóhaja (1977), melyet az alföldi kisvárosról, Püspökladányról, gyermekkori iskolásévei színteréről írt.