{160.} REMENYIK ZSIGMOND (1900–1962)

FEJEZETEK

Sajátos alakja a magyar próza történetének, részben izgalmas élete, részben szokványosnak semmiképp nem nevezhető alkotó módszere, világlátása miatt. Hatalmas élményanyagot szívott magába, amely nem korlátozódott Magyarországra, Közép-Európára, hanem magába olvasztotta az író dél- és észak-amerikai tapasztalatait is. A sokszor exotikus élményeket nagyon tudatosan felépített filozófiai keretbe foglalta, amely – bár rendszertelenül – integrálta a klasszikus európai filozófiát. Koncepcióját önálló bölcseleti szándékká emelte: a világban megismert "rosszal" szemben az ember önkifejtésének, érvényesülésének útját kereste. Úgy vélte, hogy az emberiséget bűnössé tette a társadalom – Magyarországon a feudálkapitalista elmaradottság, Nyugaton az imperialista gyarmatosítás –, s csak a bűntudat kollektív átélése viheti előbbre a világ ügyét. Ezért lesz etikájának központi eleme az önvizsgálat s a nyomában feltörő bűnösség érzése.

Szándékát szerette volna koherens rendszerbe foglalni; összes művei voltaképp ennek kisebb egységei, amelyek ismeretelméleti és etikai síkon végül is az Apocalypsis humana regény- és elbeszéléssorozatába illeszkednek. Igyekezett – és ebben a vonatkozásban kapcsolódik leginkább nemzedéktársaihoz – intellektualizálni az epikumot: regényeiben voltaképp filozófiai tételeit fejti ki. Műveinek két "uralkodó övezete" van: a kaland és a példázat. Ez a két szó Remenyik művészetének kulcsfogalma. Az első "övezet" a cselekményes, fordulatos amerikai regényekhez közelíti világát, a másik a filozófiai fogantatású modern prózához. Egészükben a francia felvilágosodás kalandos történetekben kifejtett filozófiai példázataihoz (és Voltaire által is tisztelt, pszeudolevelekben követett és vállalt kisregényeihez) hasonlíthatók megoldásai.

A felszabadulás után Remenyik két – már korábban elkészült – regénnyel jelentkezett. Oliver és az emberi világ (1945) című alkotása egy tetű kalandjait, vélekedéseit mondja el ironikus formában, s voltaképp az író agnoszticizmusának kifejeződése. Az Északi szélben (1946) kalandozásait idézte vissza. A regény főszereplője, Konrád Viktor élete első szakaszában "nyárspolgár", később "kalandor". Izgalmas az alapszituáció, s az írónak a leleplezésre, iróniára is bő lehetősége kínálkozott volna. Ő azonban e művével is a "teljes élet" megvalósításának vágyát akarta kifejezni, ezért elsősorban Konrád Viktor naplójának eseményeit érzi fontosnak. Ez a napló valóban felkelti a teljesség illúzióját, a valóságban élő Konrád Viktor két énje azonban mereven elkülönül egymástól, s elmélyült lélekábrázolás híján nem válik teljessé. A könyv izgalmas epizódokból, gyilkosságokból, öngyilkosságból, menekülésből és forradalomból áll össze – egyes méltatói szerint a fasizmus allegóriája volna –, a kritika viszont joggal figyelmeztetett arra, hogy az író ezeket néha önmagukért ábrázolta, s a túlzás hibájába esett.

Következő regénye, az Élők és holtak (1948) viszont legfontosabb műveinek egyike. Voltaképp egy nyomozás történetét mondja el benne, ez a regény {161.} cselekményrétege. Bergen Fülöp, holland kispolgár kutat megholt barátja, van Beren hajóskapitány "titka" után. Kideríti, hogy a kapitány négy nővel élt külön életet. Egyszerre volt gonosz és szélhámos, feddhetetlenül puritán, élhetetlen és ostoba, nagylelkű és nagyvonalú. Negyedik feleségét kivéve valamennyi asszonyát kifosztotta és kétségbeesésbe kergette. A mű – B. Nagy László megállapítása szerint – "az ember és világ kiismerhetetlenségének tragikomikus allegóriája". A komikus elemet Bergen Fülöp lopja a regénybe, amely azonban sokkal mélyebb, komorabb mondanivalót hordoz, s néhol mintha "egzisztencialista" morált fejezne ki. A regényt – amely Remenyik bölcseleti rendszerének összefoglalása – az agnosztikus filozófia hatja át, amely kétségbe vonja az emberi személyiség hagyományos felfogását, szétesését, deformálódását vallja. Az alakválasztás okát s a regény "merészen friss" technikáját is jellemzik a kapitány végrendeletének szavai: "Nem akarok hosszadalmas lenni, hisz minél többet írnék, annál jobban belegabalyodnék életem összekuszálásába kibogozhatatlanul. – Közbevetve: stílusának egyik legjellegzetesebb elemét, a mondat végére vetett módhatározót figyelhetjük meg itt. – Arról ne is szóljak, hogy történetem megismertetésére, lelkem és vágyaim feltárására senki sem illetéktelenebb, mint én. Hadd mondják el ezt, hadd tárják fel ezt mások, elsősorban akik ismertek, akik a közelembe jutottak, vagy akiknek én jutottam a közelébe –, a feleségeim. Mind a négyen ..." Van a regénynek egy "társadalmi szempontja" is: ez Bergen Fülöp alakjában jut kifejezésre, akiben tulajdonképp azokat az emberi gyengéket gúnyolja ki az író, melyek szerinte lehetetlenné teszik, hogy békésen, rendeltetésünk szerint élhessünk egymás mellett. Remenyik tehát csak az élet fonákját látja, amint Bóka László mondja, s az írásművészetnek is csak az "asszociatív jelentőségében" hisz, s úgy érzi, az emberiség menthetetlenül a zűrzavar állapotában él.

Talán reményvesztett magatartása is oka lehetett, hogy a negyvenes évek végén egy időre kívül rekedt az irodalmi életen. Íróasztalfiókjának azonban továbbra is írt, s amikor a Bűntudat (1954) új kiadásával visszatért, tizennégy befejezett kéziratáról tett említést. Új művei közül elsőnek a Por és hamu (1955) jelent meg. A fiatal csendőrtiszt, Lénárt György, a regény főszereplője a kereskedők és szegényemberek összecsapásában az utóbbiak pártjára áll, s humanista hevületében végül a kupecek áruit is szétosztja köztük. Ezzel azonban a millenniumi Magyarországon ki is mondta a maga fejére az ítéletet. A társadalomnak az a rétege, melynek érdekeit akár erővel is védelmeznie kellett volna, kitaszítja magából, egzisztenciálisan teszi tönkre. A menekülés útját, a társadalom kisemmizettjeihez való közeledést viszont lehetetlenné teszi volt pozíciója. Egyetlen megoldás marad számára: az öngyilkosság. Sorsa a századvég és a századelő Magyarországának ábrázolására is nagyszerű alkalmat ad az írónak, aki pillanatfelvételekben állítja elénk e kor legjellegzetesebb figuráit. S hogy a kitűnő trouvaille, a szarkasztikus ábrázolás és a "zengő" stílus szintéziséből végül mégsem született igazán jelentős alkotás, annak az a magyarázata, hogy ebben a művében sem szakított hagyományos törekvésével. A cselekményt megszakítja az író belépése a történetbe, az egyszer lezárt életutat ismét boncolgatni kezdi – az első rész végén ugyanis eljutunk Lénárt György öngyilkosságáig –, megidézi {162.} szemtanúit, motiválja tettének okát, egyszóval maga bonyolítja tovább a történetet, melyet végül egy hatalmas tanulmánnyal zár le. (Igaz, kis tanulmánnyal indul is a regény, amikor az író a cigánykérdésről ír kerek, de a cselekménybe meglehetősen szervetlenül illeszkedő eszmefuttatást.) "Mintha Remenyik egyenest ugratni akarná az olvasót – írja Hegedüs Géza –, mintha maga is 'ledér' játékot játszana az általa más helyütt ledérnek minősített regény-műfajjal. Pedig szó sincs erről! A puritán prédikátor zordon emelkedettsége szól a könyv minden lapjáról. Egy emberséges morál nevében csendül itt minden hang, és zúdul a harag a múlt társadalmi rend embertelenségeinek szövevényére."

Nem mutatja ki e társadalmi romlás eredőit, illetve megelégszik annak kifejtésével, hogy minden rossz oka az emberiség morális züllöttsége. A történelem menetét tehát erkölcsi tényezők szabályozzák. Ez azonban kérdésessé teszi az egész cselekményt, Lénárt György áldozatát vagy feláldoztatását, s végső soron épp azt nem sikerül az evidencia erejével kifejtenie az írónak, amit a leginkább akart: azt az utat, amelyen haladva valamiképp kijuthatunk a zűrzavar poklából. Kétségtelen érdeme, hogy következetesen kifejlesztette és végigvitte benne azt a koncepciót, amely a második nemzedék prózáját kezdettől jellemezte: már-már teherbírásán túl esszésítette a regényt. Megoldásának fogyatkozásai arra figyelmeztethették a hasonló érdeklődésű kortársakat: ez a módszer aligha lehet az epika vágyott megújításának lehetséges formája.

A következő két regény (Vándorlások könyve, 1956; Őserdő, 1959) szellősebb, látszólag könnyedebb világot idéz kalandos, érdekes tematikával. Remenyiknél azonban ennek a szférának is megvan a maga nagyon is hangsúlyos mondanivalója. Nemcsak az emlékezés gesztusával írja ezeket a történeteket, hanem arra figyelmeztet, hogy a társadalom peremére szakadt figurák, az otthontalan alakok, talajt vesztett s a hatalommal látszólag összeütközésbe kerülő csavargók világa – éppen mert nem kötik őket hazug szabályok – sokszor igazabb, emberibb, mint azoké, akik a komfortos létet választják. Persze ezzel a tanulsággal szemben is felvetődik a kérdés: vajon csak az anarchista lázadásnak van értelme? Csak a társadalmon kívül vagy ellenére élve találhatunk romlatlan emberi érzésekre (mint például az Afrikai románcban, 1960)? Németh Lászlónak a Bolhacirkuszról (1959) írt jellemzésével felelhetünk erre: "Aki ilyennek látja a társadalmat, annak nemcsak a polgár bolha, de minden jövő társadalom is cirkusz." S van más veszélye is ennek a tematikának: az alvilági alakok és érzések forgatagában a forma feszessége és a művek szerkezete meglazul. Igaz, mindegyikben van egy-egy felejthetetlen részlet, amelyben megvillan az író páratlan jellemábrázoló képessége, aki az elnyomorodott emberi lélek mélységeit szinte velejéig képes feltárni. De a részletek részletek maradnak akkor is, ha nagyobb igénnyel íródtak.

A töredékeket, az emlékeket és tapasztalatokat igyekezett egységbe foglalni az 1957-ben született Ősök és utódok, amelyet – néhány korábbi művéhez hasonlóan – az expresszionizmus regénytechnikájával írt. A cselekmény egyik szála egy múlt századi szegény sorsú fiú küzdelmét, hányattatását és felvergődését mutatja be, a másik pedig a hős utódainak – magyarországi államhivatalnok, dél-amerikai kereskedő, New York-i orvos és világcsavargó hajóskapitány – sorsát beszéli el. A {163.} szegény parasztgyerek Máramaros felé indul el, s mint a mesékben – ez már Remenyik szatírájának lirizálódására utal – megvív a zsiványokkal, csendőrökkel és a farkasokkal, majd inas lesz egy csizmadia műhelyében. Álma és vágya beteljesedett, mint ahogy tiszta élete is, hiszen utódai már kevésbé jellemesek, inkább kisebb-nagyobb ügyeskedésekkel igyekeznek megtalálni helyüket az életben. Remenyiknek ez a regénye mégsem szatirikus formát öltött pesszimizmusának bizonysága: mintha oldódnék benne az író kilátástalan világérzése, mintha szakítana az agnoszticizmussal, s az emberi élet képtelenségének és megismerhetetlenségének eddigi tudatát az élet megújulásába és továbbvihetőségébe vetett hit, bizakodóbb írói közérzet váltja fel.

Utolsó, Az idegen (1963) című posztumusz regénye más vonatkozásban ugyan, de szintén összefoglaló jellegű alkotás. Írójának vallomása szerint olyan periódusban született, amikor már csak "szemlélődni" maradt ereje. Önmagát idézi meg ebben az alkotásban: kalandjait, szenvedéseit, hányattatásait. Valójában önéletrajzi regény. Arra a fikcióra épül, hogy Máhner Antal, a sokat látott és tapasztalt világutazó elmeséli életét R. Zs. írónak. Ebben a beszámolóban tulajdonképpen Remenyik dél-amerikai tapasztalatai összegeződnek. A regény Máhner halálával végződik. A mondanivalót, a végső konklúziót tehát R. Zs.-nek kell elmondania. A vallomás módot ad arra, hogy immáron utoljára, véglegesen összefoglalja a bűntudatról vallott eszméit. Ez a vallomás – a rezonőr R. Zs. beiktatásával – állandó kontroll alatt van. Az én kettősségének ilyen kivetítése módot ad az írónak az önvizsgálat és önértékelés megtételére. Ezzel a gesztussal tett pontot életművére, zárta le az Apocalypsis humanát.

Néhány elkészült műve kéziratban maradt, például a Voltaire-levelek, amelyben filozófiáját foglalta össze. Jó néhány beváltatlan tervét is magával vitte: "noha nagyon készülődött már a halálra – írja Ignácz Rózsa –, mégis a teljesen el nem végzett munka nyomasztó súlyával, a vágyott és el nem ért eredmények gyötrelmével ment el". Hagyatékában megmaradt egy-két "belső szinopszis", amelyeket később akart volna kiteljesíteni. Koporsó a kapu előtt címmel kisregényt készült írni. Ennyit jegyzett fel terve címe alá zárójelben: "Ha megbántanak és meggyaláznak, ne forralj magadban gyűlöletet és bosszút. Ülj le a házadban, és várakozzál türelmesen. Várakozzál! Eljön az idő, amikor ellenséged koporsóját leteszik a kapud előtt." A téma voltaképp az Ősök és utódok egyik variációja lett volna. A másik fennmaradt feljegyzésének címe: A gratuláns. Tervéről ennyit írt: "Mindenkinek táviratokat küldözget. Keltai Eduárd történet. Igazgatóknak. Főrendezőknek. Mégse viszi semmire." Ignácz Rózsa feltételezése szerint "gunyoros, fintoros önéletrajz-töredék lett volna", neki volt ugyanis a szokása, hogy barátait és ismerőseit köszöntötte név- és születésnapjukon.

Remenyik Zsigmond izgalmas kísérletekkel gazdagította a század prózai törekvéseinek színképét. Azt, amit a kritika legnagyobb gyengéjének tartott, a szerkezeti lazaságot, "szerkezettelenséget", tudatosan vállalta, alkotó módszere szerves részének tartotta. "Ha táncos játékban ismételhetnek dalokat, egyes számokat, miért ne élhetnénk ugyanezzel a joggal, sőt, talán kötelességgel, a nyomtatott és olvasásra szánt betűk birodalmában is?" – jegyezte fel ezzel {164.} kapcsolatban. És vállalta az ismétléseket, a témák variálásának kényszerét is: "Az irodalom – és talán ez az egyetlen értelme és létjogosultsága – egyébként ismeretlen igazságok ismétlését szolgálja, méghozzá unos-untalan, szünet nélkül és fáradhatatlanul, át évezredeken, évszázadokon." A "klasszikus elbeszélés" örökösének érezte magát, s ezért tágította az epika kereteit az emlékirat, elmélkedés és történetírás felé, s ezért olvasztotta be más tudományok eredményeit is prózájába. "A história és krónika határáig" akart eljutni, azaz meg akarta teremteni a próza már-már elfeledett ősi hagyományainak és modern expresszionista vívmányainak szintézisét. Ez a kísérlet még akkor is figyelmet és méltánylást érdemel, ha irodalmunkban meglehetősen gyökértelen volt is. Tersánszkyhoz hasonlóan izgatták a társadalom peremén élő figurák, amannál azonban majdnem mindig ott él a megbocsátó részvét iróniát feloldó derűje, s magától értetődő természetességgel mozog ebben a közegben. Remenyik is ironikus, nála azonban elnyomja a részvétet és megbocsátást a szarkasztikus gúny (amellyel talán a végzetbe, a megváltoztathatatlannak hitt világrendbe való belenyugvását akarta palástolni) és a komoran előadott nevelő szándék. Hogy mennyire a leleplezés, a társadalmi igazságtevés óhaja vezette, azt híven érzékeltetik drámai művei, színdarabjai is.

A nagy igényű szándék megvalósítása végül mégis egyenetlen maradt. Igazat adhatunk azonban B. Nagy Lászlónak, aki így összegzi Remenyik jelentőségét: "az Apocalypsis humana ... eredeti és jelentékeny előretörés a modern próza sajátos, formabontó és formateremtő útján. Mint ahogy írójának sorsa is mélyebb jelentésű, mintsem bölcseleti, esztétikai, szociológiai fogalmakkal meghatározható lenne. A rend, amibe született, nem tudta megtartani, eltaszította, s ő belehullott, belemenekült a fölbomlás káoszába. De volt ereje előhozni a jót, mit ott talált, építőanyagul a jövő számára."