Kései indulás

Költőként indult, a Csillag egyik 1955-ös számában jelentkezett először verseivel. A folytatás azonban elmaradt; verseivel majd későbbi regényeiben, elbeszéléseiben találkozhatunk, a költő átadja helyét a prózaírónak, majd a drámaírónak. Már első novelláskötete, a Deszkakolostor (1959) új és eredeti tehetség megszületését jelezte: feltűnést keltett az irodalmi közvéleményben.

A kötet javarésze önéletrajzi ihletésű, személyes hangú írás, lírai hangvételű visszaemlékezés. Ezek a gyerekkor, a művésszé válás titkait kutatják; az ifjú öntudatra ébredésének pszichológiai rajzát adják. A legszélesebb hömpölygésű elbeszélés a Hideg van, mely pontosan, érzékletesen követi végig a gyermek és kamaszlélek bontakozását, az intellektus születését, tapogatózásait az egyre szélesebb kontúrokkal megjelenő világban, mely a zárt, forrongó belső világ híján "csak nagyon elszórtan, durva ütésekkel kopogtatott". A háború magával sodorja a felserdült fiút, s egycsapásra leegyszerűsíti annak egzisztenciális és intellektuális létélményét. A halál iszonyata, mely addig csak egy volt a világ irracionális jelenségei közül – "egyszeri jelentéktelen" volt–most egyszerre mindent betöltő, mindenkit meghatározó közeggé válik. Ez a közeg jelenik meg a kötet első részének több novellájában is: a fogolytábor, a front irrealitásba merevült világa, amelyben érvénytelenné válik a humánum értékrendje. Az intézményesített, szervezett, társadalmilag ellenőrzött abszurditás világa ez; csakhogy a színtér és a tárgy itt még nem fikció, mint Hernádi Gyula későbbi írásaiban lesz, hanem történeti valóság, realitás. Méghozzá átélt, s megszenvedett valóság: az író szinte gyerekfejjel járta meg a háborút, a hadifogolytábor poklát, s került közvetlen közelségbe a halállal. Ez az élménye egész életművének alakulását, fejlődési irányát meghatározta.

Már ezekben a háborús novellákban megjelenik a felelősség morális kérdésföltevése, Az egyes ember kiszolgáltatottként, áldozatként s egyszersmind mint bűnös jelenik meg Hernádi világában. Mint a Csak egy nap a világ hőse, aki hiába reméli, hogy elkerülheti a többiek sorsát, a frontot; a szerkezet, melyet ő maga is mozgatni segített, feleségét a parancsnok ágyába, őt magát pedig a frontra löki, feltartóztathatatlanul. Az egyén nem bújhat ki a felelősség súlya alól – ez az egzisztencialista gondolat már ezekben a novellákban is megfogalmazódik.

A novellák egy másik vonulatában Hernádi Gyula a "tündéri realizmus"-t művelő Gelléri Andor Endre tanítványának mutatkozott. A társadalom peremvidékén élő figurák megjelenítésében sok az egzotikus vonás; s az ábrázolt valóság körvonalait gyakran a racionális tényeken való túlemelkedés vágya feszíti (A csillagszekér kocsisa, Assisi Szent Ferenc). Ábrázolásmódját ebben az alkotói szakaszban még az alakjaival való érzelmi azonosulás, nemritkán az érzelmesség jellemzi. Első novelláskötete tehát részben azokkal az alkotókkal rokonítja, akik – mint például néhány évvel korábban Mándy Iván – új epikai anyaggal, új látásmóddal kísérleteztek: a hagyományos, realista epikus alakítást a költőiség és a {1214.} szürrealizmus eszközeivel újítva meg. Ám Hernádi prózája és prózájának líraisága már ekkor jelzi későbbi fejlődésének stádiumait, a racionális, mesterséges konstrukcióra való törekvést, az elvont intellektualizmus térhódítását az empirikus valóság "életszerű" és élményszerű ábrázolásának rovására.

Már ezekben az írásokban is megjelenik a "fiktív lejátszás" gondolata, mely Hernádi Gyula prózájának egyik alapvető formaszervező elve lesz a későbbiekben. Ez a tézis nem más, mint a természettudomány elveinek átplántálása az irodalomba: a laboratóriumi környezetben megismételhető folyamat epikai megvalósítása – egyrészt mint tárgy, másrészt mint módszer. "Fiktív lejátszás" például a Színész című novella alapötlete is; itt a kiöregedett színésznek egy megtörtént bűnügy jeleneteit kell újrajátszania.

A kísérlet tehát nemcsak a bevált irodalmi formák, eszközök elvetését jelenti Hernádi Gyula esetében, s az újabb kifejezőeszközök, ábrázolásmódok keresését. Művei a szó szorosabb értelmében is kísérletek: elvont logikai konstrukciók, ideologikumok, filozófiai vagy természettudományos tézisek irodalmi eszközök segítségével való levezetései, megoldásai. A kísérlet alapvető feltétele a pontosság; s az író nehezen is nyugszik bele a rendelkezésére álló matéria, az irodalmi nyelv s általában a fogalmak képlékenységébe. A Hideg van című novella kamaszhőse – aki nyilvánvalóan önéletrajzi fogantatású – például így beszél önmagáról: "Volt a beszédemben valami érdekes, valami új. A szavak összeszedésében, a fogalmak bekerítésében. Szívesen beszélgettek velem ... Csináltam magamnak modellt. Zavarosan, körbe-körbe forogva jártak bennem az olvasott, kigondolt lehetőségek, de valami mindig hiányzott. Mindig az eszmei, a tudati felől indultam el, és nem tudtam összekötni a valóságos, a húsosan valóságos világgal."

Az önjellemzés találó, s előrevetíti a pálya későbbi szakaszait is. Ám az első kötet még csak csírájában jelzi ezt az utat; s itt még megmutatkozik a "húsosan valóságos világ" is. Ezért írhatta egyik kritikusa a Deszkakolostorról: "Hernádi Gyula csodálatosan gazdag élményanyaga szinte predesztinálja őt a realizmus művelésére s az ekörüli kísérletezésre."

A novelláskötet után Hernádi Gyula regényekkel jelentkezett. 1959-ben látott napvilágot A péntek lépcsőin, amellyel az író hosszú időre a kritikusok céltáblájává vált; olyannyira, hogy – ideiglenesen – át is helyezte működését a filmírás területére. Negyedszázad távolából nézve már nehéz megérteni, miért háborodtak fel annyira ezen a közepes színvonalú, kissé érzelmes, áttetsző szimbolikájú regényen. "A nyugati, főleg francia polgári irodalom kritikátlan kiadása, úgy látszik, lassanként meghozza gyümölcsét. Egyes írók ... elolvassák ezeket a műveket és meghatódnak. Micsoda művészet, micsoda szabadság, micsoda gondolat! – sóhajtják, s ... megpróbálnak maguk is valami hasonlót írni" – háborgott a regény egyik kritikusa.

A regény annyiban valóban a nyugati irodalom csapásain halad, hogy a francia egzisztencialisták gondolatkörében mozogva veti fel a felelősség és a szabadság kérdéseit. A péntek lépcsőin gyenge akaratú hőse tisztában van saját kiszolgáltatottságával, a szabadság viszonylagosságával. "Ez lett a szabadságból. A híres, várva várt szabadságból. Miért vártam a szabadságot? Mit is vártam a {1215.} szabadságtól? Kést vettem a kezembe." Senki sem élhet korlátlanul a neki megadatott szabadsággal, mert "minden összefügg. Mert mindenki függ mindenkitől." Ezért tartozik az ember felelősséggel a többi emberért, ám egyúttal ki is van szolgáltatva, determinálva van a többiek által. A péntek lépcsőinben a morális felelősségen van a hangsúly: s ez némi didaktikus felhanggal fogalmazódik meg a hős alakjában, aki miközben felesége gyermeket szül, egy Anna presszóbeli lánnyal megcsalja őt. A gyermek szülés közben megsérül – s a hős bűntudatot érez, úgy érzi, felelős a gyermekért. Tragédiáját a megtisztító, távlatot adó katarzis oldja elviselhetővé. Ebben a regényben elsősorban az író atmoszférateremtő képessége ragad meg. Az Anna presszó zsúfolt, fülledt légkörének, a kórház hideg személytelenségének a rajza kitűnően sikerült.

Noha a következő regény, a Folyosók csak hét év múlva jelent meg könyvalakban, A péntek lépcsőin "ikerdarabjának" és sok tekintetben az ott felvetett filozófiai, morális problémák továbbgondolásának is tekinthető. A Folyosók először a Kortársban jelent meg (1962), s ugyanolyan feltűnést keltett, mint Hernádi Gyula előző regénye. A mű két részre tagolódik; az első az egyes szám első személyben beszélő főhős apjának halálát mondja el, a másik rész pedig közgazdasági, filozófiai kérdésekkel foglalkozik, s egy újat akaró, bátran kezdeményező közgazdászt állít a középpontba, s a második rész – nem is sejtetten – az akkortájt ismertté váló "új gazdasági mechanizmus" elveit, elgondolásait dolgozza fel; s Liska Tibor tevékenységére, munkásságára utal – mindenfajta "irodalmiasítás," áttételezés nélkül. A regény e két része között nincs szerves összefüggés; az elbeszélő főhős csak grammatikai szinten fogja össze a szöveget. A második rész hozzáillesztése az elsőhöz nyilvánvalóan az író téziseinek bizonyítására szolgál. Az apa halálának történetében a természeti törvényeknek, magának a létnek való végleges kiszolgáltatottság mutatkozik meg. Ennek alapvető megjelenési formája maga a halál. A halállal – a betegséggel, a szenvedéssel – szemben minden ember tehetetlen. Az egyén értetlenül áll saját létével szemben, mivel az a halált is magában foglalja: "Nem értem, hogy mi van, és nem értem, hogy miért. És azt értem legkevésbé, hogyan kérdezhetek."

Az első rész családi kapcsolatrendszerének szűkszavú, szinte eszköztelen pszichológiai ábrázolása éppoly újszerűnek hatott a regény megjelenése idején, mint a második rész aktuális közgazdasági fejtegetései és filozófiai eszmefuttatásai. Az író ebben a regényben is a filozófia, az emberi létezés alapkérdéseit boncolgatja: a szabadság és a boldogság lehetőségét. A hősök–elsősorban a közgazdász László és Endre, az orvos életének – példája az emberekért, a közösségért végzett értelmes munkában láttatja a boldogság megtalálásának egyetlen lehetőségét, az egyetlen kiutat a halállal vívott kilátástalan kimenetelű küzdelemben. A regény végén Hernádi a modern Sziszifuszt említi: létértelmezése, etikája valóban a francia egzisztencialisták gondolatvilágában gyökerezik. A kritikusok a Folyosókban Hernádi pályájának felfelé ívelő állomását látták, a cselekvő ember példájának felmutatása, a lét szorongató reménytelenségén túlmutató, humánus perspektíva miatt.