Indulása, munkássága a hatvanas években

Konrád első írásai az Új Hang című folyóiratban jelentek meg, 1955 elején. Hosszabb-rövidebb kritikák Örkény István és Barabás Tibor elbeszélés-köteteiről, Bálint György válogatott esszéiről. Az Örkény-bírálat a legnagyobb igényű, átfogó pályaképet ad, s értékelésében az 1953-as politikai reform kulturális konzekvenciáit próbálja érvényesíteni. "A sematizmus – jelenti ki Konrád – metafizikus idealizmus. Az élettől elszakadó politikai tudat (mely éppen a vele sokszor gyökeresen ellentétes marxista-leninista világnézet rendkívül szűk, elferdített és dogmatikus értelmezése miatt szakad el az élettől) a valóságból csak annyit ismer el, amennyi sémáiba belefér ..."

Nem véletlen, hogy már pályája elején Konrád az "élettől elszakadó politikai tudat"-ot tekinti legfőbb ellenfelének. Újra meg újra tapasztalnia kellett a társadalmi besorolások igazságtalanságát és embertelenségét. Előbb zsidó származása miatt az élete került veszélybe, utóbb polgári származása miatt az értelmiségi pályán való indulása. Érthető hát, hogy az 1953-as reform híve, s eszmélkedésére döntő hatással volt, hogy e reform törékenynek bizonyult. A dogmatikus ellentámadás, majd az 1956-os válság nyomán szocializmus-képe átalakult. A társadalmi ellentétek állami orvoslásának lehetőségét egyre inkább kétségesnek látta, a politikai tudatot pedig a természetéből eredően életidegen hatalomnak.

A hatvanas évek elején bontakozott ki értekező munkássága, nemzedékének egyik legmélyebben gondolkodó esszéíró tehetségeként tartotta számon az irodalmi közvélemény. Viszonylag kevés jelent meg tanulmányaiból, a mai napig kiadatlan a Nagy Lászlóról, Szentkuthy Miklósról és Albert Camus-ről írt esszéje, s csak részleteket publikált A Thibault családról és Gogolról készült terjedelmes értekezésekből. Különösen a Gogol-monográfián dolgozott sokat: Sartre Flaubert-könyvének méretei lenyűgözték, s ezt tekintette mintának. A mintegy 1500 lapra tervezett kézirat végül töredékben maradt.

{1225.} Az irodalmi tanulmányok közül kettőt emelnénk ki, a francia újregényről (1960) és az Oblomovról szólót (1962), melyek a későbbi regényíró problémafelvetését előlegezik. A nouveau romant az egzisztencialista irodalom teljesítménye felől nézi és ítéli meg Konrád. Úgy véli, hogy az egzisztencializmus két alapvető élménye közül a "semmi"-t átéli, de a "szabadság"-ról tudomást sem vesz az új irányzat. A cikk elsőként adott Magyarországon áttekintést az új regény legjelesebb alkotóiról, s az irányzat, kivált Claude Simon korai regényei nem kevés ösztönzést adtak Konrádnak saját írói technikájának kialakításában. Ám fönntartásait is komolyan gondolta: számára a "semmi" élménye érdektelen a "szabadság" meglétének és hiányának feszegetése nélkül.

Ezért tartotta annyira fontosnak az Oblomov problematikáját. Ilja Iljicset nemcsak lustasága tartja vissza a cselekvéstől, hanem a cselekvéssel járó "elidegenedés"-től való félelem is. Úgy érzi, hogy aki cselekszik, nyomban elveszíti szabadságát, beszívódik a társadalom gépezetébe, foglalkozásának eszköze lesz, nem pedig alanya, s már nem azért dolgozik, szórakozik, él, mert az kellemes vagy legalábbis szükséges, hanem mert a társadalom annak tünteti fel. "Jogos az ellenvetés – írja Konrád –, nem elmebukfenc-e szabadsághősnek tisztelni egy gunnyasztó herét? Valóban, hősnek nem kellene. Ilja Iljics ... nem harcos, csak szökevény. Meg akarja óvni magát a taposómalomtól, de nem fölébe, a cselekvő tudatosság felé húzódik, hanem alája, a szervi lét, a kötetlen szemlélődés zónájába."

E példák is érzékeltetik, hogy Konrádot az irodalom történetbölcseleti üzenete érdekli leginkább. Értekezőként s később alkotóként is alkalomnak, eszköznek tekinti az irodalmat, hogy általa az emberi cselekvés, az emberi autonómia esélyeire, a történelem ellenére való boldogulás lehetőségére kérdezzen. De nem az általánosságok érdeklik (mint az élettől elszakadó sematikus szemléletet), számára a személyiség a kiinduló- és végpont – éppen az egyéniség ellehetetlenülése miatt érzi szükségesnek a történetbölcseleti kérdésfeltevéseket.

Konrád magától értetődő természetességgel talált rá két fő tájékozódási és megnyilvánulási területére: az irodalomra és a szociológiára. Először két szociográfiai tanulmánya készült el, közülük az első Széljegyzetek a "huligán" arcképéhez címmel 1963-ban megjelent, s a téma akkoriban szokásos bűnügyi és moralizáló megközelítésével szemben a szubkulturális környezet és szokásrend tárgyilagos leírására vállalkozott. Az 1965-ben írt szegénységtanulmányt nem publikálhatta, de ennek anyagát is beépítette A látogató szövegébe.

1965-ben Konrád szociológusi munkakörben helyezkedett el, megismerkedett Szelényi Iván városszociológussal, s közös vizsgálatokba fogtak. Első könyvük, Az új lakótelepek szociológiai problémái (1969) a pécsi, debreceni, budapesti és szegedi lakótelepek népességének rétegződését és szokásait mérte fel, s adott elsőként megbízható ismereteket a magyarországi lakótelepek önálló – a hagyománnyal rendelkező városrészektől független – társadalommá szerveződéséről.

A könyv egyik fejezetének problematikáját elemezte tovább A késleltetett városfejlesztés társadalmi konfliktusai című tanulmányuk (1971), amely a szakmai körökön túl is feltűnést keltett. Írásuk amellett érvelt, hogy a szocialistának tudott {1226.} lakáspolitika – a társadalmi juttatásként felfogott lakáselosztás – nemhogy enyhítené, inkább még fokozza a meglevő egyenlőtlenségeket. Az áldatlan lakáshelyzet pedig csak a legnyomasztóbb, de korántsem egyedüli következménye a városfejlesztő-civilizációs beruházások több évtizedes elhanyagolásának.

Az 1965-ös év más szempontból is fordulatot jelent Konrád pályáján: ekkor fogott első regényének megírásába. A gyámhatóság munkatársaként szerzett tapasztalatok, a "megalázottak és megszomorítottak" világával való személyes ismerkedés sokkal megrendítőbb élmény volt annál, semhogy tudományos feldolgozását elegendőnek érezte volna. Tudatosítani akarta, hogy a nagyvárosi perifériák nyomorúsága nem számolható fel sem önámító népboldogító elvek alapján, sem bürokratikus-hivatali úton – a rendelkezésre álló társadalmi erőforrások túl szűkösek hozzá. Méltán hitte azt, hogy az "élhetetlenek", "mindig alulmaradók" nézőpontját nagyobb eséllyel hozhatja emberi közelségbe, ha a mélyvilágot írói eszközökkel ábrázolja.

1967-ben készült el regényével, melynek tervezett címe, a Menetgyakorlat, utóbb módosult. A látogató 1969 májusában jelent meg, s a könyvhét egyik nagy sikere lett, a 6000 példány már az első napon elfogyott.