{166.} Gyergyai Albert (1893–1981)

Gyergyai Albert szemléletét, ízlését alapvetően határozta meg francia kulturáltsága. Hogy a két világháború között a Nyugat hű lehetett címéhez, s mindig ismertethette olvasóival a nyugati irodalom új törekvéseit, abban neki is oroszlánrésze volt: rendszeres beszámolói, tanulmányai és bírálatai ablakot nyitottak az új francia kultúrára, az első világháborút követő irodalmi csatározásokra és ízlésváltozásra. Esszéstílusának kialakításában bizonyára mesterének, Riedl Frigyesnek hatása is érvényesült, ezt Gyergyai a rá oly jellemző szerénységgel mindig hangoztatta; valójában azonban írásai a modern magyar esszé mesterdarabjai, áttetsző poétikusságukkal, kristálytiszta logikájukkal a szépségért, emberiességért rajongó irodalomszerető ember szemérmes vallomásai. Ez a szemérem gátolta meg abban, hogy nemzedéktársai példáját követve hamar jelentkezzék önálló kötettel, hosszú ideig csak szolgálni akarta az irodalmat írásaival és tolmácsolásaival, melyekben szinte észrevétlenül alakította ki a nagykorú fordításeszményt. Proust-, Gide- és Mauriac-átültetései a magyar műfordítás-irodalom legjelentősebb teljesítményei közé tartoznak, kimondva-kimondatlanul ösztönzői lettek a következő nemzedékek munkásságának.

A mai francia regény (1936) című könyvtanulmánya izgalmas, szellemes kalandozás az első világháború utáni francia irodalomban. Olyan jelenségekre is felhívta a figyelmet, melyek tudatosításával megelőzte a francia irodalomtudományt. Kivételes érzékkel hatolt be a regények belső világába, poetikus szépséggel jelenítette meg azt a szellemi légkört, mely forrásuk volt. Bár ízléséhez alighanem az apollói szépség állt a legközelebb, hű tolmácsa és értő elemzője volt annak a szigorú drámaiságnak is, mely például Francois Mauriac világát jellemezte, s ha leginkább az olyan típusú művek világképét fogadta be legszívesebben, mely például Gide Pásztorénekét jellemzi, épp ilyen beleérzéssel tudott méltatni olyan művészeket, mint Roger Martin du Gard és mások. Hogy milyen mély, milyen távlatos kapcsolat fűzte a francia irodalom régi és új jelenségeihez, azt Kortársak (1965) című kötetének portréi és tanulmányai bizonyították.

Emberi magatartásáról egyik legszebb tanulmánykötetének címe (A Nyugat árnyékában, 1968) is elárul egyet-mást. Szerényen, a nagyok árnyékában rajzolja portréit, melyek egyszerre mű- és emberközpontúak. Aligha véletlen, hogy ezek közül kiemelkednek az Ambrus Zoltánról és Babits Mihályról írt esszék, tanulmányok. Az előbbihez a franciás érdeklődés és ízlés, az utóbbihoz egyfajta transzcendenciaigény megvalósításának vágya fűzte eltéphetetlen szálakkal. Irodalomszemléletének nyitottságára, ítéletalkotásának biztonságára vall azonban, hogy értő, mély analízisét adja Kassák lírai törekvéseinek is, s kivételes érzékkel fejtette föl Kosztolányi stílusának rejtett szépségeit.

A nagy tanulmánykötetek (a sort az 1962-ben kiadott Klasszikusok nyitotta és a Késői tallózás zárta 1975-ben) és az új kiadásokban megjelent fordítások, kötetszerkesztések mellett igazi meglepetést jelentett, amikor 1972-ben kiadta Anyám meg a falum című könyvét, majd a sikeren felbuzdulva ennek folytatását A falutól a városig címmel (1979). E két kötet műfaját nehéz meghatározni. Tengelyükben az emlékező áll, aki azonban nem értékelő gesztussal közelít a {167.} múlthoz, nem is a feltörő nosztalgia vezeti tollát, hanem higgadt, tárgyszerű beszámolóra törekszik: a kor visszaidézésére, melyben nem a nagy történelmi eseményeket és összefüggéseket elemzi, hanem azokat a hétköznapi, apró élettényeket, melyek hozzájárultak személyisége kialakításához, illetve amelyeknek felidézésével egy letűnt világ díszleteit, hangulatát, szokásait rajzolja meg. E portré középpontjában anyja nagy szeretettel megrajzolt közelképe áll. Szinte megható az a késő öregségében is megőrzött gyermeki érzés, mellyel e képet színezi. A háttérben pedig a "falu", Nagybajom éli hétköznapi életét, olyan keretek között, melyek a mai olvasó számára alighanem már ismeretlenek, de amelyeket mindenképp érdemes megmenteni a feledéstől, kivált ha ilyen értő szemű, pompás ízlésű kalauz vezérel a múltban. Epikájának az adja a varázsát, hogy sosem rejtegeti érzéseit, mégis megőrzi objektivitását, s ugyanolyan hitellel és hűséggel idézi szülőföldjét, mint amilyennel például Mauriac kalandozta be regényeiben a bretagne-i tájakat.

Némiképp eltér az Anyám meg a falum előadásmódjától A falutól a városig hangvétele. Bár ennek első része szorosan kapcsolódik az előzményekhez – hiszen folytatása a gyermekkor leírásának –, de tovább erősödik az író együttérzése, különösen szép és költői, ahogy nővére sorsát idézi vissza. A kötet második része már más környezetbe vezet: a megyeszékhelyre, Kaposvárra, ahol gimnáziumi tanulmányait folytatta. A "Kanizsával és Péccsel versengő" város nem volt igazi otthona, mégis sokat kapott itt, hiszen nagykorú olvasó lett. Míg gyermekéveiben az olvasmányok ízét és hangulatát a falusi környezet határozta meg, s első irodalmi élményeit azokból a folyóiratokból és újságokból gyűjtögette, melyek családjához jártak, itt már komoly felfedező utakra indult: tanára jóvoltából mind rendszeresebben olvasta az Akadémia és a Kisfaludy Társaság kiadványait, majd Gyulai Pál és Péterfy Jenő kritikáit, "Taine, Carlyle, Emerson és mások zöld vászonos és aranybetűs remekeit", utóbb a Vasárnapi Újságot, melyben Pekár Gyula folytatásos regényei mellett "Kaffka Margit is megjelent a Színek és évekkel és a Nyugat költői, persze csak "szelídebb" versekkel", az elhatározó befolyást azonban Schöpflin Aladár tette rá, "rövid, nyugodt, és meggyőző cikkecskéi"-vel, amelyek első "kalauzai" voltak a régi és újabb magyar irodalomban.

E rész mégsem csak azért különösen érdekes, mert a művészetekre nyitott, fogékony lelkű fiatalember fejlődéséről számol be. Az olvasmányok mellett ugyanis legalább ilyen hatást tett rá a megyeszékhely légköre, az az európai szellemiség, melyet a német és francia ajkú nevelőnők közvetítettek a jobb módú polgári családokhoz, kiknek otthonaiban a nevelősködő Gyergyai Albert is gyakran megfordult, sőt, a zárkózott fiú tanítványai között találta meg első barátait, s közülük nem egy – hozzá hasonlóan – az irodalom iránt érdeklődött a leginkább.

A kötet harmadik része Háború után írt naplófeljegyzéseket tartalmaz. Éppúgy áthatja őket az öregedő ember kicsit fájdalmas nosztalgiája, mint a megidézett korszak szellemiségének dinamizmusa, újat váró, remélő szellemisége. E kétféle érzéskört finom érzékkel, néhol költői hevülettel vonja össze az emlékező.

Ha a szépíró Gyergyai Alberttel kapcsolatban az irodalmi közvélemény meglepetéséről szóltunk, még inkább ez az érzés kerítette hatalmába a tudós professzor tisztelőit, tanítványainak nemzedékekre visszanyúló seregét, amikor {168.} 1974-ben megjelentette verseinek és fordításainak gyűjteményét (Ősz és tél között). A hosszú útra visszatekintő ember érett nyugalma éppúgy megnyilatkozik ezekben a szilárd formába öntött költeményekben, mint bizonytalansága, tétovasága, nehogy maradinak, korszerűtlennek lássék e kései betakarítása során:

Fiatalok, poéták, fél-testvérek,

Kik évente kivirultok a szabadban,

Befogadtok-e megkésett társatoknak?

Oly messziről jövök felétek

Néma esztendők porán és árnyain át!

(Fiatalok)

Gondosan felépített szonettek váltakoznak finom, míves prózaversekkel, melyekben a leírás és az emlékezés az uralkodó érzés. Leginkább finom cizellált érmekre emlékeztetnek prózaversei. Bennük a megromlott világból hátrál vissza egy szebb, hitelesebb és emberibb birodalomba, mely még érintetlenül őrzi az "illúziókat". (A kötetet néhány mély beleérzéssel és nagy gonddal készített műfordítás teszi teljessé.)

Végső üzenete mégsem a csalódott, reményeiben csalatkozott emberé, aki átélve a század botrányait végképp megszakítja kapcsolatát a jelennel. A Dorottya Visegrádon (1975) című elbeszélő költeményben egy kedves kirándulás történetét mondja el évődő humorral, megértő bölcsességgel. A nemzedékek hosszú sorát nevelő professzor egy kislánnyal indul útra, vele s benne éli át a természettel és a nemzeti múlttal való találkozás felemelő érzését. A megidézett múlt egyben a szebb és humánusabb jövő ígéretét rejti magában, azt a kiegyensúlyozott, harmonikus képet, melynek megvalósítására egész életműve irányult.