Zsolt Béla (1895–1949)

Zsolt Béla a két világháború közötti korszak egyik legjelentősebb publicistája volt. A legnehezebb időkben is szenvedélyes cikkekben szállt szembe az emberi jogok csorbításával, s utóvédként küzdött annak a polgári életszemléletnek a védelmében, amely hazánkban sosem alakult ki igazán. Legendás szerkesztő volt, nagyszerűen értett ahhoz, hogy az általa irányított lapok egy-egy jókor tálalt szenzáció révén a nagyközönség érdeklődésének homlokterébe kerüljenek. (A sok példa között hadd idézzük az általa irányított A Toll Ady-revízióját.) A második világháború idején csodával határos módon maradt életben. Hazatérte után a Haladás című lap szerkesztőjeként dolgozott. Megalkuvás nélkül küzdött a jobboldali szemlélet maradványai ellen, eközben azonban kitűnő írókat, például Illyés Gyulát is megtámadott.

1946 májusában kezdte közölni lapja a Kilenc koffer című regényét. Az I. rész 1947 februárjáig megjelent, s e hónap közepétől indult a II. rész publikálása, ez azonban a következő héten félbemaradt: a súlyosan megbetegedett író egy zugligeti szanatóriumban gyógykezeltette magát, s jóllehet politikai tárgyú cikkeit továbbra is rendszeresen írta, az abbahagyott regény folytatására sosem került sor. Helyette Halál Budapesten címmel kezdett új regényt 1948-ban, amit a Haladás majdnem húsz héten át folytatásokban közölt. Az év őszén Zsolt Béla ismét súlyosan megbetegedett, s a következő esztendő februárjában elhunyt. Halálos ágyán – Bóka László közlése szerint – szerelmes szonetteket írt, ezek azonban nem kerültek elő.

A Kilenc koffer befejezett első része egyenetlen alkotás. Mégis fontos állomása írói pályájának, s beletartozik abba a háború utáni világirodalmi regényfolyamba, amelynek egyes darabjai a munkatáborok poklát, a zsidóüldözéseket, egyfajta életforma és szemlélet végét mutatták be. Erősen önéletrajzi ihletésű: Zsolt Béla valóban kilenc kofferrel akart menekülni a németek elől, majd hirtelen elhatározástól vezettetve mégis visszatért Magyarországra. Sok hányattatás után a nagyváradi gettóba került, majd onnan egy német koncentrációs táborba. A regénybeli "kilenc koffer" nemcsak az élet fordulójának, hanem egy életvitel megszakadásának is jelképe. Amikor a mű végén a nagyváradi gettóban embertelen szenvedéseket átélt zsidókat vagonokba gyömöszölik, s csak a betegeket hagyják hátra, a deszkapalánkkal határolt udvarban egymásra hányva ott maradnak az elhurcoltak csomagjai, közöttük a regény cselekményében újra meg újra felbukkanó kilenc koffer is, azt jelezve, hogy jóvátehetetlenül véget ért egy korszak, melynek tárgyi emlékei őrzik ugyan volt gazdáik érintését, de mindez már csak fájó emlék, mementó, amelyet azért kell felidéznünk, hogy fájdalmas emberi tanulságai által gazdagabbak lehessünk egy új időszakban.

Regényvilágát mindig is a reménytelenség, a fájdalmas lemondás és tehetetlenség uralta. Hősei sosem tudtak s nem is akartak szembeszállni végzetükkel. Gondolkodásukat a reménytelenség, a véggel szemben tanúsított közöny hatotta át, {172.} nemcsak sajnálatunkra méltók, hanem ellenszenvesek is. A Kilenc koffer félálomi jelenetei arra szolgáltattak alkalmat az írónak, hogy önmagával, ezzel az általa oly gyakran megjelenített típussal is számot vessen. A regény voltaképp két térben játszódik. A "valóságos": a nagyváradi gettó, ahol összezsúfolva várják elszállításukat a zsidók és a "képzeletbeli": melyben a meggyötört entellektüel főhős visszaálmodja közvetlen és régebbi múltját, s mindkettővel igyekszik kendőzés nélkül számot vetni. Jóval sikerültebb az előbbi réteg ábrázolása: jóllehet az író érezhető figyelemmel igyekszik elkerülni mindenfajta naturalizmust, a borzalmak és kegyetlenségek megjelenítésében mégis hatásosabbat tudott alkotni. Elsősorban alighanem azért, mert a cselekedetekre rárétegzi azok lélektani indítékait is: hitelesen mutatja meg, mint tör ki őrzőikből az addig elfojtott szadizmus, hogyan rontja meg a harácsolás vágya az addig látszólag érintetlen emberi jellemet, s általában mi történik egy emberi közösségben, ha a külső körülmények hatására megszűnik feladatát teljesíteni a Freud által "cenzornak" nevezett másik énünk. (A freudizmus ösztönző jelenléte általában is jellemezte prózai írásait.) Kitűnőek a regénynek azok a lapjai, amelyeken azt ábrázolja, hogyan él tovább lényünkben a múlt, s mennyire nem tudunk megszabadulni előítéleteinktől és beidegződöttségeinktől. A Kilenc kofferben nem kerüli meg a felelősség kérdését sem. Nemcsak azzal a kérdéssel néz szembe, ki a felelős a század botrányáért, hanem azzal is, miért tűrték vágóhídra hurcolt állatok módjára kiszolgáltatottan és tehetetlenül a zsidók milliói elpusztításukat. A regényben egyszer izzik föl a légkör: a rabok lázadási kísérlete azonban inkább paródiaszerű, mert az író pontosan látja – s amint a regény második rétege mutatja: ezek az ő jellemét is átitatták – a tovább élő illúziókat, melyek még a halál közvetlen közelségében is megfertőzték az emberi jellemet. Kevésbé sikerült megragadnia azokat a gondolati jellemzőket, melyek műve második rétegét alkotják: lelkiismeret-vizsgálatát végeredményben ugyanazok az előítéletek akadályozzák, amelyek jelenlétét pontosan és kérlelhetetlenül mutatta meg a gettó közegében.

Újságírói tevékenységét és prózai életművét is a "végkor" sejtelmének érzülete hatotta át. Egyfajta polgári életforma utolsó krónikása volt, s amikor ki kellett volna lépnie ennek keretei közül, egyszeriben elbizonytalanodott. Részben talán ezzel is magyarázhatjuk, hogy a Kilenc koffer töredékben maradt. A "túlélés" lehetőségeinek bemutatását már nem érezte annyira fontos és izgalmas írói feladatának. Regénye azonban így is pontos látlelete egy korszak tragédiájának. Hitelesen mutatta meg benne azokat az emberi gyarlóságokat, melyek végül is e kor szörnyűségeit okozták. Regényében egy helyen szinte szó szerint idézte Radnóti Miklós verssorát: "Oly korban éltem én e földön", s ő is bemutatta az emberi elaljasulás különféle válfajait, a megőrzött tisztaság példáit azonban már nem látta vagy talán nem is akarta látni, mert alkata és szemlélete nem engedte meg, hogy láthassa.