Személyes társadalomkritika

Beleértve tehát a tényirodalom kiemelt vonulatát: bízvást leszögezhetjük, hogy újabb prózánk túlnyomó többsége realista igénnyel és indítékokkal íródott, a realizmus poétikai és stílus-konzekvenciáit is nyomatékosan vállalva. Túl azon a társadalomformáló, -jobbító akaraton, amely az irodalmi művet eleve közösségi tettnek minősíti, a nemzedék íróinak többsége közvetlen valóságábrázolásra is {1261.} törekszik, érzékenyen és kritikusan reagál az időszerű társadalmi jelenségekre. Az információt az érzelmekkel hitelesítve, az emberi szférában általánosítva, ezek az írók lényegében a magyar epika hagyományos, leíró vonulatához kapcsolódnak, s legjobbjaiknak komoly esélye van a nagyformátumú társadalomkritikai epikára, mert szemléletük friss, éles és megejtően elfogulatlan. Ez a legfőbb erényük is: a valóságérzékelés pontossága és őszintesége, az önismeretre törekvés; a sémákkal, patentekkel, előítéletekkel és illúziókkal való leszámolás. Igazán jelentős mű azonban ezen a törekvésen belül kevés született, s ennek fő okait (ha eltekintünk az írók helyzetének korábban már részben érintett külső feltételeitől és alkotáslélektani motívumaitól) tünetszerűen és szigorúan az írott anyag felől három jellegzetesen negatív tendenciában lehetne összefoglalni. Első a jelentős téma hiánya, az, hogy a nemzedék valóságábrázoló kísérletei jobbára megrekednek a periférikus élethelyzetekben, hogy idegenkedve mindennemű fikciótól szinte kizárólag a saját életrajzukat írják. A másik ismétlődő hiba a nagyobb áttekintés, az epikus távolságtartás és gondolati fölény hiányából adódik: még a legerősebb tehetségek sem igen tudták elkerülni a naturalista anyagkezelés, sőt a publicisztikus, tanító célzatú narráció csábításait. S végül, írásaikban a társadalmi problematika többnyire az értelmiségi mentalitás, magatartás feltételeire szűkül. Egy részletesebb elemzés könnyen igazolhatná, hogy ezeknek az írásoknak a belső értékhierarchiáját általában az egyéniség mint legfőbb erkölcsi érték szervezi meg. E szemlélet számára kitüntetetten pozitívvá válik az önmagával azonos hős, vagyis az a jellegzetesen értelmiségi, tudatos és alkotó személyiség, aki helyzetét, körülményeit pontosan bemérve, szuverén reakciókra képes, le tudja vonni felismeréseinek morális következményeit is. Azért kitüntetetten pozitív, mert az írói kérdésfelvetésekből következően sok esetben zárójelbe kerül, vagy másodlagossá válik a figura tartalmi kötődése, hogy voltaképpen mi is az, amit a hős szuverénül képvisel.

A valóságábrázoló, társadalomkritikai törekvések általunk elemzett jellegzetességeit legközvetlenebbül és legteljesebben Császár István munkássága mutatja fel. Három könyve – Fejforgás, 1971; Feljegyzések az utolsó padból, 1973; ... és más történetek, 1975 – voltaképpen egyetlen, lazán összefüggő novellafüzér; történetei között a központi hős és az azonos szemlélet teremt kapcsolatot. Császár "nem irodalmi" író, ő az, aki "nem cserélné el a sivár valóságot ezer kiagyalt történetért". Egész prózáját a vallomásos őszinteségre és az élőszó kötetlen formáira építi. Ösztönös és elemi tehetség, valóságlátása pontos és érzékletes. Motívumanyagát a kívülálló távolságával is szemléli, ironikus áttételességgel értelmezi. A novellák valóságszerepeit így szuverén személyiség fogja egységbe, fölénye érzelmi, de megélt, megszenvedett, hiteles fölény. S ahogyan Császár ráérez az önéletrajz úgyszólván egyetlen fikciós lehetőségére, az egyben ritka szerencsés példája is az epikus formateremtésnek. Szerepként éli meg a maga életét, mintegy szükségből teremtve erényt: a mindennapok apróbb-nagyobb emberi bonyodalmaiból kényszerűen is a létezés egészére von le tanulságokat. És ez a forma – java írásaiban – mélyről adekvát a tartalommal, azzal az alapvető élménnyel, amely eszmeiségét, kétségein is átütő erkölcsi bizonyosságát meghatározza. Császár feloldhatatlan feszültséget lát a társadalmi szerepek vonatkozásában – Veres {1262.} András szavaival élve – a funkció és pozíciók között. S ha a szuverén magatartás a társadalom felkínálta szerepekben, erre kijelölt életformákban szokatlanul körülményessé, netán lehetetlenné válik, akkor szükségképpen álcázni fogja magát, s indifferens, mellékes egzisztenciákban, hobókban, kocsmai filozófusokban – s talán – igazi írókban testesül meg. Mert Császár figurái kétségeik és ironikus kiábrándultságuk mögött azért biztosan tudják megbízatásukat, az emberi értékek védelmét, már-már intézményes felelősségüket az egyéniség, a teljes élet vágyáért és nosztalgiáiért; s tudják azt is, hogy küzdeniük kell a hamisság, a csinált művészet, vagy a "körülmények" rontó ereje ellen, minden ellen, ami az életet és ideáit veszélyezteti. Császár hősei, alteregói tehát inkognitóban járnak, annyira tiszták, hogy álarc nélkül alighanem életképtelenek lennének. Voltaképpen két konfliktuslehetőségük van, Császár István mindkettőt megírja, de egyiket sem bontja ki nagyobb arányaiban. Képződhet ellentét a személyiségen belül. Ha szerep és lélek egymás ellen fordul, akkor az egzisztencia megoldatlansága, a személyiség belső tragikuma nagyítódik fel (Fejforgás). Másrészt a hős kiszorulása a társadalmi munkamegosztásból, társadalmilag nem adekvát szerepe: már puszta létezésével is kritika. Szelídségében is erkölcsi hatalom (Feljegyzések az utolsó padból). Ez a belső következetesség létrehozhat nagyformátumú irodalmat is. Császárnak ehhez – úgy tetszik – csak nyitottságát és motívumait kellene kibővítenie.

Csakúgy Marosi Gyulának is, akinek indulatai a nemzedékből talán leginkább szembetűnően közéleti töltésűek. Marosi szenvedélyes, nyugtalan alkat, írásai konkrét és időszerű gondokat vesznek célba, érzéki epikával, részletezően valóságközeli, nemegyszer naturalista jelenségrajzzal. A hétszázadik napon (1970) című novelláskötete úgyszólván leltárba szedte a nemzedék tüneti panaszait, még sok elfogultsággal. Azóta nagyot mélyült, elemzőkészsége ironikus távlatot kapott. Második kötetének (Motívumnak jó lesz, 1976) két kisregénye szatirikus groteszkké fokozza ezt az iróniát, látlelet a kicsinyesen hamis megalkuvásokról; a pamflet hatáseffektusaira épít, sokkoló indulatokkal.

S bár nyilvánvalóan jelentős tehetség, várt kiteljesedését harmadik elbeszélésgyűjteménye, az 1980-as Mélyütés sem hozta meg. Mégis – úgy véljük – ez a ritkán és nehezen megszólaló író az eddig kapottnál nagyobb figyelmet érdemel. Nemcsak azért, mert Császár mellett Marosi írta a nemzedéki élmény leginkább tényszerű, definitív változatait: minden műve a beszorítottság élményével viaskodik, vád és lázadás a kisszerű világ, a személyiségformáló hitekre, férfipróbákra, nagy érzésekre érdemtelen, sivár környezet ellen. Azért is, mert Marosi eredendően epikus alkat, akinek igazi gondja nem a közérzet kivetítése, hanem olyan hiteles élethelyzetek felmutatása, melyek magukban hordják, s lényegükből, szükségszerüen teremtik meg az egyre gyötrelmesebb emberi feszültségeket. Zárt novellákra törekszik tehát, melyben minden figura erkölcsi pozíciója viszonylagos. Csakhogy a látszatéletek érvénytelen eseményeiben nincsenek valódi, méltó szenvedélyek, s kivált nem lehetségesek a nagyszabású konfliktusok. Marosinak ennélfogva az életprobléma egyszersmind legbensőbb írói problémája is, úgy éli meg azt mint az irodalom csődjét, az epika folytathatatlanságát, a létező valóság kifejezhetetlenségét. Innen erednek aránytalan gesztusai is, kísérletei a helyzetek mesterséges {1263.} megemelésére. Ám realitásérzéke végül is kíméletlenebb: a lázadó hőst is megsemmisíti, önnön egzisztenciáját is kétségbe vonja. Ezért lesz mindenkinél keserűbb, már-már az elhallgatás kikerülhetetlenségét fontolgató. Holott volna útja, jelzi látszólagos visszavonulása a köznapi témákhoz, a stiláris aprómunkához. Ezek az utolsó írások ugyanis azzal válnak hangsúlyossá, amiről nem szólnak, mert az író romantikusan ragaszkodik emberszabású eszményeihez, ezért felhangosítja őket mint hiányt, éppen a némaság jelzéseivel érezteti minden mást háttérbe szorító, tüntető jelenlétüket.

Az erkölcsi komolyság, az epikus kifejezésért az anyagával vívott küzdelem jellemzi Vathy Zsuzsa prózáját is. Sokféle formával kísérletezett: önéletrajzi, parabolikus vagy abszurd mesére stilizált hangütéssel – legjobb lehetőségeit azonban ő is a közvetlen valóságrajzhoz kötődve valósította meg. Stílusa áttetszően tiszta és tárgyilagos, személyisége lényegéhez tartozik a hűség és bizalom, de a könyveiből kirajzolódó világ egyre komorabb (Erőterek, 1970; Adjál nekem vasfogat, 1973; Lúdtalpbetét Adonisznak 1977; Az ősi háztető, 1980). Ember- és környezetismerete széles körű, mégsem annyira a valóságábrázolás érdekli, hanem ennek ürügyén az emberi kapcsolatok minőségére figyel. Az élet jelentéktelen eseményeiről szól, átlagemberekről és banális szituációkról ír, hogy azután az árnyalatokban, az alig észrevehető gesztusokban, hangsúlyrezdülésekben is felmutassa az emberi viszonyokat alakító-meghatározó érzelmeket: az örömöt, részvétet, fájdalmat, tehetetlenséget, sőt a tragikumot. S mindenekelőtt a szeretet törékenységét.

Az epikus alakítás e módszerének nem mindennapi nehézségét mutatja az is, hogy igazán maradandó, nagy formát létrehozni senkinek sem sikerült. Vathy Zsuzsa legjobb elbeszélései, jóllehet bensőségesek, de erőtlenek. Mellette számos hasonló törekvést említhetünk, néhány novella vagy regényrészlet erejéig egészen kiváló teljesítményeket, de olyan elbeszélő nemigen akad, aki mélyrehatóan tagolni, strukturálni tudná a ma jelenségvilágát, aki tehát ebből a nem igazán megemésztett, képlékeny nyersanyagból csak rá jellemzően karakteres prózavilágot képes lett volna kiépíteni. Az egyén és a társadalom adott konfliktusát persze mindenki igyekszik egyéníteni, vagyis alkatához hasonítani; mégis szimptomatikus a személyes élményekhez való ragaszkodás, ami többnyire a gyermekkor jellegzetesen kiemelt tematikájában a leghitelesebb – ehhez ugyanis megvan már a felnőttkor távlata. De továbblépve is, ha élettapasztalatait az író nem általánosítja – rávetítve például egy másik, már preformált valóságdimenzióra –, akkor a legjobb esetben is csak markáns önéletrajzot írhat. Horváth Péter gyerektörténetei megragadóak, ő a groteszk, a szürreális felé viszi el a nosztalgikus önéletrajzot, s azt fejezi ki, hogy az álmokat valóra kellene váltani (Egéridő, 1976; Öcsémnek szeretettel, 1980). Szentgallay Géza a cselekmény felé sarkít, kicsit Hemingway-re emlékeztetően kommentár nélkül ad autentikus szemelvényeket az ötvenes évek krónikáiból, sugallva egyben, hogy valódi közösségek nélkül nem jöhet létre személyiség sem (A hosszú távirat, 1969; A terep, 1977). Temesi Ferenc sokféle trükkel, formai leleménnyel – s nagy műgonddal – próbálja elidegeníteni, áttételekbe bújtatni az önvallomást, de ez csak annyiban sikerül, hogy nála az {1264.} élettények és lírai hangulatok mellett még az egyéniség keresésének szellemi fejlődésrajza is kirajzolódik (Látom, nekem kell mennem, 1977). Tárnok Zoltán (korábban Farkasházi Zoltán néven publikált) a nagyvárosi élet minden értékperspektívától elidegenedett, önmagába zárt helyszíneit keresi, a magány és reménytelenség, a kiüresedett emberi kapcsolatok végleges helyzeteit festi naturalisztikusan, olykor sodró érzékletességgel (Végjátékok, 1977).

Az eddig felvázolt kép akkor sem módosul lényegesen, ha a korosztálynak azokra az íróira is figyelünk, akik nagyobb igényű műfajjal is próbálkoztak, s vállalkoztak a regényírásra. Szinte mindőjük írt antológiába kívánkozó, jeles kisprózát is, a nagyobb kompozíciók azonban – lényegükből következően – félreérthetetlenül az esztétikai megformáltság gyengéit demonstrálják, egyértelműen hozzák felszínre az "átmeneti" korszak mélyebb és rejtett tényezőinek, belső, valódi erővonalainak átgondolatlanságát, az epikus világot megszervező szilárd nézőpont, érvényes világnézet hiányát vagy elégtelenségét. Kurucz Gyula írásaiban nem tagadhatjuk az igényességre való törekvést, számos megközelítésből – Nohát meséljünk, 1970: meseregény; A ködfaragó, 1976: karriertörténet, Négy csend között a hallgatás, 1977: erkölcsrajz; Kicsi nagyvilág, 1978: gyerektörténet az 56 előtti magyar faluból; Léggömbhuszárok, 1981: az értelmiségi közérzet parabolája – ugyanazt az alapproblémát, az értelmes élet igényét, eredendő tisztaságvágyát variálja. Egészében mégis menthetetlenül felületes marad, nyolc megjelent műve után sem hozott létre olyan epikus világot, melyben kikerülhetetlennek éreznénk egyénisége belső logikáját, vagy amely nem-ismert, netán revelatív információkat közvetít. Kolozsvári Papp László ez idáig legfigyelemreméltóbb regényében (Az alkoholista halála, 1980) kifinomult lélektani érzékenységgel, esszéisztikus betétekkel és az idősíkok bonyolult egymásrajátszásával térképezi fel egy teljes életre törekvő, különleges képességű ember sorsát. A megalkuvásra képtelen hős belepusztul ellenséges környezete szorításába. Paradigma lehetne belőle, ha az író motiválni tudná hőse nagyságát s ha nem azonosulna vele maga is, feltétel nélkül.

A nemzedéki témát is megkísérelték különös környezetrajzzal intenzívebbé és társadalmilag konkréttá fogalmazni. Csörsz István legjobb írásaiban például az inkognitóban létezés válik életidegenné, hamis szereppé (Visszakézből, 1974). Asperján György Vészkijáratbejárat (1975) című regénye a munkásszállások nyomorúságainak invenciózusan naturalista festésével szintén a méltatlan környezet nivelláló, visszahúzó erejét hangsúlyozza. Módos Péter korábbi, első könyve (A futás, 1969) az élmény egyik forrásvidékén, egyetemista fiatalok között lokalizálja a helykereső nyugtalanságot. Munkácsi Miklós pedig indulatos – többnyire harsogóan agresszív – olvasmányos történeteiben a házibulis, kallódó, periférikus életvitelt a társadalmon kívül élő lumpen, bűnöző alvilág extrém alakjaiig terjeszti ki (Késdobáló, 1974).

Munkácsi műveiben – kevés kivétellel – a nemzedéki téma öncélúvá válik. Lektűr lesz belőle, fordulatos, csattanós sztori, mely nem is igényli az esztétikai hitelességet. A kommersz persze óhatatlan velejárója a művészeteknek – más formákban is jelentkezik, végül is sokféle séma lehetséges. Újhelyi János regénye: álproblémáikkal híven kielégítik a divatos társadalmi elvárásokat, személyes {1265.} élményt csak a falusi gyerekkorról írva tud felcsillantani (Feketevágás, 1977). Lugossy Gyula a francia újregény sztereotípiáit retorikus-bombasztikus stílussal elegyítve részletezi a feleslegességérzés közhelyeit (Lézengő, 1972). Vámos Miklós színvonalasabb prózát ír: szelíd iróniával, gördülékeny cselekménybonyolítással idézi fel a beilleszkedés konfliktusait (Borgisz, 1976; Én és én, 1979).

Nem volna teljes ez az áttekintés, ha nem utalnánk az új pályakezdéseknek a nemzedéki élménytől többé-kevésbé függetlenül epikus kísérletezésére is: részint a hagyományos kisrealizmus továbbélésére – Annus József, Sziládi János, Ács Margit, Bisztray Ádám, Iszlai Zoltán és mások munkáiban –, másrészt olyan szociografikus önéletrajzi tényanyagot feltáró, költői szenvedéllyel átlelkesített művekre, mint Tamás Menyhért megrázó vallomása a bukovinai csángók bélyeges seregéről (Vigyázó madár, 1981), vagy Holdosi József látomásos cigánykrónikája (Kányák, 1978). Említenünk kell Kis Ervin, Szentmihályi Szabó Péter és Nagy András történelmi regényeit, Krasznahorkai László kiforrott, teljes epikai világot és eredeti regényformát teremtő művét, a Sátántangót (1984), Sebők János mélylélektani irracionális feszültség-élményének fikciós, félelmes világgá kivetítését (Sárkányviadal, 1980). Soroljunk fel végül néhány írót azok közül, akik már jelentkeztek figyelemreméltó írásokkal, de tehetségük tényleges megítélésére még nincsen elegendő alapunk és távlatunk: Bán Zsuzsa, Békés Pál, Kiss Irén, Kutasi Gyula, Márton László, Mózes Lajos, Onagy Zoltán, Sarusi Mihály és Wéhner Tibor nevét írjuk ide.