Az esszé megőrzésének kísérletei

Abban a néhány évben, míg a sematikus irodalomszemlelet jegyében születtek az irodalmi tanulmányok és elemzések, az esszé aránylag szűkebb körbe szorult vissza. Gátolta létét az a szemlélet is, amely a nagy írói életművek feldolgozását csak nagy monográfiák formájában tudta elképzelni.

Az esszé hagyománya azonban sokkal erősebb volt, semhogy végképp megszűnt volna irodalmi kifejezésforma lenni. Az ötvenes években is őrizte ezt a hagyományt Sőtér István, aki ugyan regényeiben részint Lukács György tanácsa nyomán igyekezett szakítani a szürrealista stílus lebegésével, de az irodalomról szóló írásaiban, ha óvatosabban, lekerekítettebben is, de megőrizte a Játék és valóság szemléletmódját. Bóka László egyetemi katedrájáról az esszé megbecsülésére nevelte tanítványait, akik közül jó néhányan később a műfaj új életre keltőihöz csatlakoztak, s az irodalomról írt tanulmányaiban is fel-felvillannak az esszére oly jellemző ötletek.

Nagyon kevesen voltak azonban olyanok, akik írói tevékenységükben is hűek maradhattak e hagyományhoz. Megfigyelhető, hogy néhány évig az esszé nem az irodalom, hanem egyéb művészeti ágak fontos és jellemző önkifejezési formája volt. A zenei lapok hasábjain rendszeresen írta nagyszerű munkáit Szabolcsi Bence, aki – Péterfy és Csáth Géza nyomán – Tóth Aladárral a zenei esszét nálunk is meghonosította, s ahhoz példás felkészültséggel, lebilincselő anyagismerettel megírt szakmunkáiban is ragaszkodott. Bár címük alapján csak a szűkebb szakma érdeklődését kelthették föl olyan írásai, mint az Új Zenei Szemlében 1950-ben {1290.} megjelentetett Adatok az új népdal történetéhez, vagy A XIX. század magyar romantikus zenéje (1951), ezekben az általa korábban is rendkívül magas fokon művelt esszéstílus kapott teret, az 1955-ben megjelent, a zeneköltő "rehabilitációja" szempontjából oly jelentős Bartók Béla élete pedig ezeknek az éveknek egyik legszellemesebb, legszebb, iskolát teremtő esszéje volt. Akadémiai székfoglalóját Liszt Ferenc estéje címmel tartotta 1954-ben. Nemcsak az öregkori Liszt-művek elemzése szempontjából közölt új ismereteket, hanem azt is bizonyította, hogy az esszé-műfaj alkalmas a magas színvonalú tudományos anyag elhitető erővel történő közlésére. Munkásságában szerves szintézisbe fonódott a zene és az irodalom. Amikor harmadik, átdolgozott kiadásban is megjelent A zene története (1958) című munkája, Szabolcsi Bence már biztosan tudta s öntudatosan vallotta, hogy az esszé látásmódja akár korszakok átfogására és értelmezésére is alkalmas. E meggyőződését táplálhatta Európai virradat című összefoglaló műve is, amelyben egy nagy zenetörténeti korszakot úgy mutatott be, hogy az összképbe szervesen illeszkedett az általa tárgyalt kor irodalma és festészete is. (A könyv igazi recepciója második kiadása, 1961 után kezdődött, az első kiadás megjelenése idején, 1949-ben az esszéstílus gyanakvást is szült.)

Az esszé hagyományai más művészettörténeti ágakban is megőrződtek ekkoriban. Termékenyítő hatása volt Genthon István művészettörténeti írásainak, amelyekben nemcsak a különféle stílusirányzatok és művészeti törekvések ismertetése kapott nagy hangsúlyt, hanem munkáinak kifejezésmódja is őrizte a műfaj jellemző elemeit.

A műfordítás elmélete és gyakorlata alakította ki Devecseri Gábor esszéstílusát (irodalmi esszéi is megjelentek; elsők között idézte Babits Mihály örökségét). Az Odüsszeia és az Iliász tolmácsolása közben ismét szembetalálta magát azokkal a nyitott kérdésekkel, melyek az antik hagyomány újraértelmezésére és újraélhetőségére vonatkoztak, s amelyeket egyik mestere, Kerényi Károly vetett fel oly hatásosan. Míg költészete a sematizmus iskolapéldája volt ezekben az években, ekkor és később írt antik tárgyú esszéi a műfaj maradandó darabjai.

Az esszéforma megőrzésében kivételesen fontos szerepe jutott Illyés Gyulának. Az 1948-ban írt Éluard-esszét követően Racine-ról (1949), majd egy év múlva A Ludas Matyi igaz történetéről szólt, amelyben nyomatékosan emelte ki az igazság megőrzésének, kiverekedésének példaszerű megnyilatkozását. S mintha a művésze: igazságát akarná maga is kiverekedni – még a "taktikus" minősítést is nyíltan vállalva – ekkoriban írt esszéiben, A pesszimista versekről írt vitázó és vitát keltő esszéjében éppen úgy, mint a Babitsról – fiataloknak című művében, amelyben két nagyon fontos, a Nyugat lírikusai elleni támadásokat motiváló irodalmi kérdésről is véleményt mondott: a "poeta doctus" fogalmáról és az elefántcsonttorony metaforájáról. Nincs műveletlen költő, mondta szenvedélyesen, és nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy az elefántcsonttorony meglétének ténye kezdetben lázadást jelentett a fennálló világ konzervativizmusa ellen. Az "igazság" tevés az eszménye akkor is, amikor kiváló, megvilágító bevezetést írt Szabó Lőrinc verseskönyve elé (Boncoljuk-e magunkat elevenen? 1955), visszaemelve e sokat támadott lírikust irodalmunk folytonosságába, s ott az őt megillető helyre. Mind {1291.} többet írt ekkoriban nemzedéktársairól (Sárközi György, 1955), azokról, akikkel eszmei közösséget vállalt (Veres Péter, 1955), majd megkísérelte a Nyugat újraértékelését is (A Nyugat vége, 1955).

Természetes önkifejezési formája maradt az esszé – s ez a tény egyben a műfaj megmaradását is segítette – a Vigilia körének. Itt jelentek meg Sík Sándor írásai, amelyekben a többi között nagy költőink Isten-élményét elemezte, Rónay György esszéi (Móricz Zsigmondról, Adyról és másokról), s mellettük, részben példájuk és ihletésük nyomán kezdett felnőni egy új nemzedék is, melynek tagjai közül többen az esszének is jeles művelői lettek (itt jelentkezett először Nemeskürty István a filmmel foglalkozó írásával s Dümmerth Dezső művelődéstörténeti esszével). A műfaj tudatos megőrzését jelzi az a tény is, hogy e folyóirat adott teret rendszeresen Lengyel Balázs esszéinek s Mándy Iván olyan írásainak, amelyekben nem vált el élesen az esszé és a novella.

Segítette az esszé megmaradását az a könyvkiadói gyakorlat, melynek eredményeképpen egy-egy kiadott mű elé bevezetés vagy végére utószó került, többnyire az akkor működő irodalomtörténészek és egy-egy nyelvterület szakembereinek tollából. Az utóbbiak méltatása inkább a műfordítással foglalkozó történeti fejezetbe illik, s az idegen nyelvű irodalmak recepciójának gazdagságát jelzi. Az előbbi írások többsége nem esszé, inkább ismeretterjesztő munka, de majdnem mindegyikben megfigyelhetők e műfaj stílusjegyei is, jelezve, hogy a hagyomány nem szűnt meg élni, nem múlt el nyomtalanul. Nem múlhatott el már csak azért sem, mert a korszakot annyira jellemző nagymonográfiákban is fel-felvillant az esszé kötetlenebb szemléletmódja. Megőrzésének tudatos törekvése alighanem Király István munkásságát jellemezte leginkább, akinek későbbi működésében is megfigyelhető a hajlékony, látható fogalmazásra való törekvés, és a képzettársítások váratlan, elgondolkodtató párhuzamokat sugalló jelenléte.

Az Új Hang című folyóirat megindulása után egyre több fiatal irodalomtörténész jelentkezett, akik gyakorlatukban kamatoztatni igyekeztek az esszéhagyományt is. Az ő általuk írt esszéket természetesen nem lehet a műfaj régi példáival összevetni, de érezni lehetett írásaikban a kötetlenebb, dogmáktól mentes szemléletmód kialakítására tett bizonytalan törekvéseket. Az esszé feltámadásában, pontosabban: tétova feléledésében része volt a korszak általános közérzetének is. Amint a húszas évek nagy esszéírói, az 1953 körül induló fiatalok is válságérzéssel küzdöttek, erősödött bennük a felismerés, hogy nem érkezett el még az egységes világmagyarázat ideje; a történelmi-társadalmi tények egyre több súlyos ellentmondást vetettek föl, amelyek az irodalomban is tükröződtek. Jellegzetes szava lett a korszak írásainak az "indulat", amely az esszének is egyik lehetséges kiindulópontja. Ennek a termékeny, de bizonytalanságot is sugalló érzésnek jelenlétét érzékelte például még Nagy Péter kritikagyűjteményében is Abody Béla, aki a későbbiekben az esszé szélsőségesen szubjektív műfaját teremtette meg (A műfaj becsületéről, 1955).

Abody maga is indulatosan vetette föl azt a kérdést, vajon nem gyümölcsözőbb-e a műalkotások sokoldalú megközelítése, mint a "Kánon" alapján történő méltatása. "Semmi sem indokolja a kritikusi műfajban a tárgy természetes {1292.} korlátain túlmenő ökonómiát – írja ebben a bírálatában –. S írás közben gondolhat arra is az ítélő, hogy ha nem is egyes írásaiban, de egymás mellé tett összes írásai alatt, elméletének összefüggő megfogalmazását adja, a legfejlettebb elmélet rendszerén belül, de gondolatait, egyéniségét hozzáadva: saját rendszerét." Hasonló, személyiségközpontú irodalomkép hatotta át az ekkor első esszéit író Ungvári Tamás munkáit is.

Teljesen más irodalmi ideálokat követve, de az esszé irányába is nyitottan indult ekkortájt Czine Mihály és B. Nagy László pályája is, akiket inkább irodalomtörténészként szoktunk emlegetni, holott Czine stílusának plasztikus szépsége és B. Nagy írásainak szeszélyes változékonysága az esszé hatását is magán viseli. S talán nem merészség az esszéírók között is megemlíteni az ugyancsak ekkor jelentkező Bodnár Györgyöt, aki majd Törvénykeresők (1976) című kötetében az esszé elméletével kapcsolatban nagyon sok újat, termékenyítőt mond el.

Talán jelképesnek is mondhatjuk Illyés Gyula egyik 1956-ban megjelent esszéjének címét: Önismeret. "Az önvizsgálás talajához érkeztünk ..." – írja ebben a többi között, s arra a megállapításra jut, hogy az elmékben "végzetesen: változatlanul hibásan" raktározódik az az ismeretanyag, amely mozgósíthatná az irodalmi műalkotások befogadásának folyamatát. Megemlíti a "szellemi tetszés" kategóriáját is, amelynek felkeltéséhez a befogadói tudatban aligha találhatunk alkalmasabb közvetítőt, mint az esszét, mely épp e tanulmánya írása idején éledt föl, s kezdte új, megszakított folytonosságát visszaállító korszakát.