A legújabb magyar esszé

A közelmúlt birtokbavétele, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Füst Milán és a többiek műveinek rendszeres kiadása azt sugallta, hogy végérvényes kép alakulhatott ki a hetvenes évek magyar esszéírásának legfontosabb előzményeiről. Amikor azonban megjelentek Kassák Lajos Csavargók és alkotókja. (1975), Fülep Lajos írásai, különféle folyóiratokban elszórva a harmincas években oly nagy hatást tett Hamvas Béla esszéi, nyilvánvaló lett, hogy e hagyomány a sejtettnél sokkal gazdagabb, új meg új meglepetéseket tartogat, eddig nem járt utak követésére csábít. Ezt a meggyőződést erősítette a két világháború közötti korszak elfeledett esszéíróinak (Lovass Gyula, Örley István) felfedezése, s még inkább a műfaj kiváló művelőjének, Kenyeres Zoltánnak háromkötetes Esszépanorámája (1978), amely 1900 és 1940 között tekintette át a műfaj történetét, s annak különböző törekvéseit hitelesen tárta az olvasók elé. Bekerültek a hazai magyar irodalom vérkeringésébe a határainkon túli magyar irodalomnak olyan kitűnő esszéírói, mint Sütő András, Duba Gyula, Határ Győző, Cs. Szabó László és mások.

Az esszéhagyomány legjelentékenyebb örökösei, egyenrangú művelői, a második és harmadik nemzedék tagjai egyre-másra jelentették meg esszéköteteiket, mely érett tökéletességben mutatta műfaji törekvéseiket. Sőtér István ebben az évtizedben gyűjtötte kötetekbe a magyar és a világirodalommal foglalkozó esszéit és tanulmányait; Rónay Györgynek ekkor jelentek meg kiemelkedő esszégyűjteményei, közöttük A nagy nemzedék, 1971 és az Olvasás közben, 1971; kötetbe szedte esszéit Takáts Gyula Egy kertre emlékezve címmel 1971-ben; 1976-ban Képes Géza jelentkezett esszéivel: Az idő körvonalai, 1976; majd megkésve napvilágot láttak Jékely Zoltán esszéi is A Bárány vére című kötetben, 1981-ben, s megkésettnek mondhatjuk Szabó Magda esszéit is, a Kívül a körön (1980) írásait, amelyek a nagy magyar esszéhagyományhoz hajolnak vissza, s azt gazdagítják egy tudatosan a múltat idéző, annak értékeit a köztudatba emelő személyiség reflexióival. A műfaj története szempontjából legalább ennyire fontosak azok a törekvések, melyek az új esszéíró nemzedék irodalomszemléletét jelzik.

Érdekes vonása e korszak esszéinek a történelmi önismeret igénye. Nemcsak a történettudomány, az irodalom is igyekezett a maga eszközeivel tisztázni önnön legértékesebbnek tartott, továbbgondolásra érdemes hagyományait. Ez a történeti kiindulású, de az esszé lendületével és személyességével megvalósuló számvetés jellemzi például Major Ottó írásait. Az Arcok és maszkok (1975), majd az Értelem és {1305.} szenvedély (1980) a huszadik század lezáratlan történelmi-társadalmi-irodalmi kérdéseit állítja a középpontba. Korai írásainak eszmetisztázó törekvéseit fejleszti tovább bennük Major Ottó. Abban a tudatban, hogy "az esztétika társadalmi értékelmélet", azokat a fogódzókat és életműveket tárgyalja vonzó személyességgel, amelyek értékeket hordoznak, ugyanakkor megtermékenyíthetik mai szemléletünket is.

E lezáratlan korszak esszéírói között mások is tudatosan kötődnek a múlthoz, de az ő írásaikban megfigyelhető az újra törekvés, mely részben a fokozott portréközpontúságban, részben a megnevezés pontosságára való törekvésben nyilvánul meg. Olyan korszakokban, amikor értékzavarok mutatkoznak, megnövekszik a szó, a kifejezés súlya, a fogalmi pontosság igénye. Mészöly Miklós írja A tágasság iskolája (1977) című kötetének egyik "notesz"-lapján: "Szigorúságból és víziókból építkezni", s ez a szándék hatja át az ő esszéi mellett Nemes Nagy Ágneséit, Pilinszky Jánoséit, Beney Zsuzsáéit, Orbán Ottóéit. Ottlik Géza, miközben majdnem hasonló szavakkal fogalmazza meg az író hivatását, részint át is értelmezi az esszét, s azt teljesen integrálja az írói életműbe, az önkifejezés egyenrangú műformájaként.

Az esszét nem hagyták érintetlenül a nyelvfilozófia felismerései sem. A "legműveltebb" esszéírók olyan hatalmas ismeretanyagra építkeznek, melyet ha nem kötnek is nevekhez, részben meghatározza a műalkotáshoz való viszonyukat. Az esszékben is fontos szerepe lesz a műalkotás értelmezésének, jóllehet az írók egy részében egyre élesebben jelentkezik a szkepszis: a szó túlságosan bizonytalan ahhoz, hogy alkalmas legyen a dolgok, a jelenségek egyértelmű megnevezésére. "Hatni pontosságban magára hagyni" – e szinte aforisztikus kijelentéssel érzékelteti Mészöly Miklós a pontosságra törekvés nagy nehézségeit. Ám ezek a felismert akadályok – melyek részben abból adódnak, hogy e korszakban megerősödött a felismerés, hogy a tudat és a jelenségvilág között kapcsolatot teremtő nyelv nemcsak összeköt, hanem elválaszt is – mégsem a "csend" és a "hallgatás" állapotát erősítették, még olyan alkotókban sem, mint Pilinszky János, aki korábban épp a szó tökéletlensége, konvencionalitása miatt idegenkedett a "beszéd"-től. Sőt, ezekben az években jelent meg – rendszeresen írt esszéi és jegyzetei mellett – Beszélgetések Sheryl Suttonnal című könyve (1977), mely művészetelméleti dialógus. Pilinszky esszéit, prózai írásait általában az jellemzi, hogy bámulatos világossággal és egyszerűséggel tud szólni a legbonyolultabb dolgokról is. Elődeinek egy részéhez hasonlóan – kivetett ember módjára tájékozódik a csillagok alatt, ő azonban úgy értelmezi a létet, mint egyetlen, nagy beteljesedés felé törekvő folyamatot, amelynek természetét gyarló emberi tudatunk segítségével nem ismerhetjük fel, a szavaink, fogalmaink is tökéletlenek ahhoz, hogy egyértelmű dialógust folytathassunk vele. De épp a felismert többértelműség mutat ezekben az írásokban az esszé természete felé. "Fedőszavak" segítségével létesít kapcsolatot Sheryl Suttonnal, de a lét egészével is. Művészetszemléletében is megfigyelhető az esszéisztikus kötetlenség: elveti a mesterséggé lefokozott irodalom fogalmát, s a "teremtő kitalálás" ideálját állítja elénk. Ez a fogalom Pilinszky János értelmezése szerint a véletlen és a mögöttes törvényszerűségek szimultán megra{1306.} gadására alkalmassá tévő írói megközelítést jelenti, azaz egyesíti a gondolatot és a lírát, az esszé két fontos jellemzőjét.

Pilinszky János esszéit a bennük szervesen megnyilatkozó világnézet mellett az teszi jelentősekké, hogy bennük mindig az "egész" természetét akarja megragadni, s eközben érezhetően idegenkedik mindenfajta elvonatkoztatástól, rendszeralkotástól; kifejezőbbnek, a lényeg természetét inkább megragadónak véli a metaforát. A minőséget időtlen eszménynek írja le, ami mentes minden "helyi"-től és "provinciális"-tól, ugyanakkor azonban a legegyszerűbb, leghétköznapibb tényekben tetten érhető. A helyes tudás éppen ezért annak a teljességnek birtoklására törekszik, melyből hiányzik a részleteknek a bősége, ezek ugyanis elfedik a lényeget. Eszménye szerint az irodalomnak szakítania kell a tudományoktól ellesett elvontsággal, s vissza kell térnie ahhoz a létszemlélethez, mely például Homéroszt vagy Shakespeare-t jellemezte. "A valóságot sem teremteni, s lemásolni nem tudjuk – írja –, de a teremtő kitalálásban benne van a megkerülhetetlen hasonlóság és a nélkülözhetetlen teremtő elem ... A makrokozmosz és a mikrokozmosz átcsúszott a természettudósok kezébe."

Ennek a megközelítésnek jellemzője egyfajta időtlenség, a költő ilyen létrendbe vetíti ki "azokat a gondolatokat, amelyek pedig valójában az emberiség töprengésének időbeli eredményei" (Bodnár György). De ezzel olyan emelkedett értelmezését adja a mindenkori művészeteknek és művészi tevékenységnek, ami az esszén túlmutatva a világ és az emberi élet értelmezésének tárgyköréhez vezet.

Nemes Nagy Ágnes a 64 hattyú (1975) bevezetésében viszont éppen a szemlélet konkrét időhöz való kötöttségét, az értelmezés tudatosságát hangsúlyozza. A költő – írja – "... eltűnődik versélményein, megpróbálja elemezni, rendezni őket. Eközben nem egyszer úgy jár el, hogy nagyon is hasonlatossá válik Bruges városának közigazgatásához: megpecsételi a vízi madarak csőrét. Ezt a hasonlatosságot azonban nem röstellem. Úgy gondolom, a versnek nem árt a tudatosság pecsétje."

E "pecsétre" már csak azért is szüksége van elemző tevékenysége, műhelymunkája eredményeinek vagy eredménytelenségeinek tudatosítása közben, mert – Pilinszky Jánoshoz részben hasonlóan – felismerte, hogy a tudat és a tudattartalmakat hordozó szókincs között nagy a szakadék. Ezt azonban nem azzal igyekszik áthágni, hogy metaforikus látással ad képet a "lényeg"-ről, épp ellenkezően: a negatívumokat a líra új törekvéseivel szembesíti, s építés-tagadás mindenkori kettősségéből bontja ki a modern művészet jellegzetességeit. A "nyelv lázadását" is természetes folyamatnak látja: századunk lírai forradalmaiban a konvencionális nyelvhasználat tagadta meg önmaga előzményeit. E tudás megfogalmazásával voltaképp visszaállítja az esszé folytonosságát, hiszen hasonló kérdéssel vívódott már Kosztolányi Dezső is, s Nemes Nagy Ágnes válasza mintha rímelne az övére: "Attól tartok, nem mondhatok mást, minthogy írni nem lehet, de kell." Ebben a parancsszerű "kell"-ben rejlik a teljesebb válasz lehetősége, melyet az irodalom egészének kell még szigorúbb önszemlélettel, önreflexiója erősítésével és hatékonyabbá tételével megtalálnia, vagy kiküzdenie a maga számára felmentésül és igazolásul.

{1307.} Egyfajta válaszlehetőséget sugallnak Tandori Dezső esszéi. Az erősebb lét közelében (1981) azt hangoztatja: mikor a huszadik századi magyar költészetről igyekszik szólni, voltaképp "igen bizonytalan tárgyat elemez", s ennek tudatában elutasít magától minden "szak"-szerűséget, hogy a kíváncsi olvasó termékeny nyugtalanságával és szeszélyességével kalandozhassa be századunk líráját, s alakítson ki a maga használatára olyan kategóriákat, melyek végül mégis egyfajta rendszer körvonalait sejtetik. "Az olvasó szempontjait helyeztük előre" – mondja könyve Tárgy vagy ürügy? című fejezetében, s ezzel jelzi is módszerének jellemzőjét: noha tisztában van az irodalom megközelítésének nehézségeivel, a huszadik századi magyar líra önszemléletének és önértelmezésének nyitott, megoldatlan kérdéseivel, elvet mindenfajta korlátozást, hogy a költészetet saját eszközeivel és módszerével – hódítani kész, mindig változó és változtató nyugtalanságával – írhassa le. A választott tárgy és az esszé megközelítési módjának e szerencsés találkozása a magyarázata, hogy Tandori Dezső esszéiben az a hagyomány támad új életre, mely Babits és Kosztolányi irodalomról szóló írásait jellemezte leginkább, de az ő tudásukat és világképüket már nem fogadja el mércének, hanem "nyíltság és hangoltság", tehát a teljes beleérzés jegyében teremti meg a maga irodalomképét.

Hogy miként dolgozza föl az esszéíró a Nemes Nagy Ágnes által sugallt paradoxont ("... írni nem lehet, de kell"), az bizonyára alkati kérdés is. Akadhat olyan válasz is, mint Mészöly Miklósé, aki A tágasság iskolája (1977) Érintések ciklusában a lét felismert töredékességére maga is töredékes formát választva igyekezett felelni, s meglelni azt a rést, melyet a szavak "vágnak" a zavaros tudatban, hogy "átzuhanhasson" egy olyan térbe, "ahol minden fegyelmezetten, véglegesen tovább nem részletezhető kimeríthetetlenséggel variábilis – és nem olyan kisszerű, mozdíthatatlan, mint ezek az átmeneti hullámok itt". Aki Mészöly Miklós "iskolájába" jár – jó néhány kitűnő mai esszéírót említhetünk, például Balassa Pétert, Szörényi Lászlót és másokat –, az mindenekelőtt újra megtanulhat tőle jól kérdezni, azaz az irodalom eszközeivel visszatérni a filozófia kiindulásához. E filozófiai magatartást termékeny önreflexió és kétkedés jellemzi, mely – akárcsak a Mészöly által szenvedélyesen vallatott avantgárd művészetek – nem szenvedhet amnéziában, meg kell találnia annak az "egyszerű világosság"-nak állapotát, melynek meglétét így foglalja össze nemzedéktársainál: "Ultraparadox konzervativizmus – leginkább Nemes Nagynál, Rábánál, Pilinszkynél. A tiszta rációval legyűrni próbált homály (bonyolultan még Pilinszkynél is, a tudatos személyesbe koncentrált metafizikum révén) – már valóban helyet ad az egyszerű világosság zavarba hozó másfajta homályosságának, mellőzve az abszurd és szürrealista logikát."

Mészöly Miklós esszéiben újra meg újra felbukkan az "életszerű véletlen" eszméje. Ezzel tagadja a regény, s általában az irodalom szemléletének hagyományos struktúráit: az élet maga sem tűri a túlságosan előkészített, megindokolt helyzeteket, s az események nem feltétlenül logikusan követik egymást a végkifejlet felé. Ideálja szerint az írónak a tudat-folyamatot be kell szőnie az ábrázolt külső és belső történés-folyamatba, s emellett a látószögnek, az írói nézőpontnak is "fluktuálnia" kell. Ezeknek a követelményeknek a jelenléte jellemzi majd Mészöly {1308.} Miklós újabb epikus műveit, de megfogalmazásukkal az esszé hagyományos nézőpontját is megváltoztatta. A Mészöly előtti magyar esszét elsősorban a múlttal való termékeny kapcsolatkeresés gesztusa jellemezte, olykor váratlan, továbbgondolásra érdemes szempontok felvetése révén; vagy a megélt élettartamok értékelése sugallt egyfajta értékítéletet. Mészöly (és részben Nemes Nagy Ágnes) esszéje viszont inkább a jövő felé nyitott, s paradigmatikus érvénnyel fogalmaz meg olyan felismeréseket, melyek az írói válságtudatból, illetve a megváltozott művészetszemlélet elemeiből fakadnak. A személyes értékítéletek általános érvényű projekciója és az erkölcsi nézőpont átértékelésére tett kísérletei már a magyar esszéhagyomány felbomlásának jelei, melyek egyben műfajteremtő szerepet is töltenek be esszéirodalmunkban. Az általa megvalósított mikrorealizmus – mint Alexa Károly találóan írta – "egyszerre modor és módszer, szemlélet és bölcselet". E szemléleti elemek egysége az esszé és a filozófia újszerű találkozásának, egymást segítő és erősítő törekvéseinek újfajta minőségét sejtető izgalmas példái.

Az újabb magyar esszének van olyan ága is, mely szorosan kapcsolódik a hagyományokhoz, s azokat gazdagítja különféle szemléleti jegyekkel. A hetvenes évek elejétől egyre nagyobb teret kapott az a nemzedék, mely az egyetemen Sőtér István és Bóka László esszéideáljaiból kapta a legtöbb útmutatást, majd Illés Endre esszéinek bámulatos könnyedsége, eleganciája tanította meg a kötetlen, mégis felelős szemlélet példájára. Még előttük jártak s hatottak is rájuk azok a kicsit megkésetten induló esszéisták, akik az ötvenes évek elején fejezték be tanulmányaikat, s akkor nem művelhették kedves műfajukat. Fodor András esszékötete, A nemzedék hangján (1973) e mesterségesen késleltetett generáció irodalomszemléletének összefoglalását adta, s ezt mélyítette tovább az értékelés hangsúlyainak erősítésével a Futárpostában (1980). Nemzedéke íróiról születtek Galsai Pongrác novellába hajló legjobb esszéi is. Tudatosan tágította látásmódját ebbe az irányba A besurranó szerkesztő (1976) című kötet portréiban. Galsai esszéiben a személyesség és tárgyszerűség vonzó szintézisének lehetünk tanúi; bennük a költőiség, a finomság és a nosztalgiával ötvözött irónia az uralkodó elem. Egy-egy láttató jelzővel, kifejezéssel elénk tudja idézni hősei emberi és művészi jellemét. Nemcsak azokat idézi a személyes jelenvalóság lírai többletével, akiket ismer; olvasmányemlékeit úgyszintén életre galvanizálja, s nagyszerű beleéléssel hozza tapintható közelségbe eltűnt idők ízlését, szokásait, irodalmi nézeteit, elveit. Igazi szenzációt jelentettek Domokos Mátyás esszéi. Irónia, képromboló bátorság és hagyománytisztelet, a magyar irodalmi múlt alapos ismerete és világirodalmi látókör, irodalomtudósi megbízhatóság és szellemes változékonyság hatotta át írásait. Valóságos irodalmi botrányt keltett az az esszéje, melyben a "versírógép" gátlástalan működése kapcsán alaposan megtépázta a lírai nagyhatalom voltunkról hangoztatott mítoszt. Domokos Mátyás szemléletmódjára az az elfelejtett tragikus sorsú nemzedék gyakorolt elhatározó befolyást, melyet "ködlovagok" néven tartunk számon. Ugyanakkor azonban műfajmegújítónak is nevezhetjük, hiszen a Lator Lászlóval közösen írt Versekről, költőkkel (1979), majd A pályatárs szemével (1981) esszéi azt az élményt fejezik ki a ráismerés primér hevületével, ahol a nyitott befogadó találkozik a művészetekkel, s átéli azok szépségét. A verssel való {1309.} ismerkedés "intim öröme", az érintetlenségében is jellemnövelő pillanat, amit Domokos Mátyás igen fontosnak tart, s mihelyt úgy érzi, hogy e találkozást prekoncepciók akadályozzák, tüstént működni kezd benne az elhárítás ösztöne. Megközelítései és versértelmezései rendkívül sokoldalúak, s bár kevés megértéssel viselkedik a "tudományos" igényű elemzéssel szemben, maga is az elmarasztalt tudomány teljes fegyverzetében közelít a műalkotásokhoz és a költői személyiségekhez. Tanulságosak és meggondolkodtatóak asszociációi és sokrétű a világirodalmi háló, melynek segítségével a magyar műfaji törekvéseket méltatja. A pályatárs szemével műfaját ő maga így határozza meg: "négykezes tanulmány". Valójában persze e kötet látszólag szervezetlen beszélgetései is esszék, amelyeket együtt és egymásra visszhangozva írnak kérdező és válaszoló, s bár négykezesük nem kottából olvasott hangjegyekre épül, mégis a kortárs magyar művészet minden fontos kérdését fölvetik, s azokra izgalmas, személyes válaszokat keresnek és adnak. A kötet bevezetésében egy Domokos Mátyás szemléletére és igényére rendkívül jellemző kifejezést olvashatunk: "az igazság gravitációja" köré szervezi párbeszédeit, amelyeknek fő eleme a nyitottság, a minden irányzat értékeit befogadni kész elemző magatartás. Ez nem jelent kritikátlanságot, hanem arra nevel létével, hogy a művészeteket nem érthetjük és értékelhetjük kizárólagos szempontok alapján. A "kollektív esszéregény" műfajával a hagyományok megbecsüléséért szenvedélyes pert folytató Domokos Mátyás – és vele beszélgető társai is – belépett az esszéműfaj megújítói közé.

Újítónak nevezhető az a mód is, ahogy Sík Csaba szimultán módon szemléli és mutatja be az irodalom és a képzőművészet jelenségeit, olyan koherens művészettörténeti látásmód alapjait teremtve meg, amelynek kezdeményei ott rejlettek például Péterfy Jenő zenét és irodalmat összekapcsoló esszéiben. Sík Csaba Bóka László tanítványa volt, neki köszönhetjük Bóka Válogatott tanulmányok (1966) című kötetét, melynek egyik legfontosabb vonása, hogy segített az esszé folytonosságának visszaállításában. Maga Sík Csaba egy Brancusiról készített könyvecske (1972) után A Parthenon lovain innen és túl (1979) címmel gyűjtötte kötetbe esszéit, melyekben a műfaj legjobb hagyományait élesztette föl, s elsősorban termékeny képzettársításaival keltett nagy figyelmet. Már a Mindenkori mesterek (1977) című válogatás jelezte: elsősorban arra törekszik, hogy a művészetek életalakító erejét és a mindennapokat megszépítő hatását ragadja meg. Megőrizve a történeti folyamatosság igényét, azt a pillanatot akarta tetten érni, ahogy megkezdődik a képzőművészet irodalmi befogadásának pillanata. Esszészemléletének előterében éppen ezért az élmény áll. Egyszerre mutatta meg a művészi alkotással szembesülő költő élményét, és annak a nyitott olvasónak az azonosulni kész magatartását, aki az irodalom útján lehet a képzőművészet értője és fogékony ismerője. Megtermékenyítő hatást tett rá Ortegának a kultúrát és a játékosságot ötvöző szemléletmódja, de többször figyelmeztet arra, hogy e játék végeredményben komoly tevékenység kezdetét jelenti, melynek végpontjában a művészetekkel való azonosulás képessége alakulhat ki. A "felfedezés öröme és élménye" az a vezérfonal, melyre esszéírói tevékenysége felfűzhető, s ez az igénye köti a Nyugat nagy íróinak esszéhagyományához.

{1310.} Bóka László közvetlen tanítványi köréhez tartozott Kenyeres Zoltán is, akinek könyvei és tanulmányai arra mutatnak példát, miként lehet a műveket a tudomány teljes fegyverzetében megragadni a szinte érintetlen, élményre szomjas olvasónak. Egyik legremekebb, iskolát teremtő esszéjében (Jelentés egy püspöklila könyvről) nemcsak a megismerés és a megértésért vívott küzdelem egyes állomásait ábrázolja, hanem novellisztikus elemeket is belesző előadásába, azt igazolva, hogy az esszé épp olyan joggal nevezhető szépirodalmi, mint irodalomtudományi módszernek.

A Gondolkodó irodalom (1974) már a címével is jelezte, hogy Kenyeres Zoltán ideálja nem a szeszélyes, kiszámíthatatlan eszmélkedések árán kiküzdött pillanatnyi megvilágosulás, inkább mélyebb, tartalmasabb, a folyamatok és a történelem által hitelesített irodalomkép megvalósítása. Mint Lukács György irodalmi gondolkodásának alapos ismerője jól tudja, hogy Lukács is esszékkel, "kísérletekkel" kezdte pályáját, sőt, az esszé, mint a gondolkodás tükörképe, későbbi műveiben is tetten érhető. Kenyeres Zoltán tőle a gondolkodás fegyelmét tanulta, Bóka Lászlótól, Sőtér Istvántól és a Nyugat harmadik nemzedéke többi esszéistáitól a tájékozódás nyugtalan igényét s olyan filozófiai kérdésföltevés képességét örökölte, mely legtöbb művét izgalmas, kortörténeti dokumentummá teszi, hiszen bennük rendszerint azt vizsgálja, hogyan keresi és találja meg az irodalom különböző korszakok számára a maga adekvátnak érzett válaszát. Szemlélete nyitott, s olyan irodalmi törekvéseket is magától értetődő természetességgel integrált irodalmunk folytonosságába, mint Weöres Sándorét a Tündérsípban (1983).

Hasonló iskolázottság s a kelet-közép-európai irodalmak közös vonásainak olykor szubjektív, de mindenkor izgalmas megfogalmazása hatja át Bojtár Endre töprengő esszéit is (Egy kelet-européer az irodalomelméletben, 1983).

Az az esszéhagyomány, amelyet Németh László képvisel, midőn a műfajt magát a nyilvános tanulás és tanítás eszközének tekintette, és Illyés Gyuláé, amely e műformát is alkalmasnak tartotta a nemzet legfontosabb kérdéseivel való szembenézésre és önazonosság-tudatának erősítésére, úgyszintén karakterisztikusan van jelen mai irodalmunkban. Különös erővel és hatással fejeződnek ki ezek a gondolatok Csoóri Sándor esszéiben, de Kiss Ferenc egymást követő tanulmányköteteiből is kirajzolódik a küzdelmes folyamat, amelyben eszmék feszülnek egymásnak és vívják harcukat elismertetésükért. Bár Kiss Ferenc tanulmányai és művei inkább irodalomtörténeti portrék, bírálataiban és vitacikkeiben a személyes és közösségi lét nagy kérdéseivel szembenézni vágyó, s azokra választ kereső esszémódszere sem elhanyagolható tényező.

Csoóri Sándor számára az irodalom élete, a nemzeti önismeret kérdésköre és a népi hagyományok fölélesztése parancsolónak érzett szükségszerűsége azok a célkitűzések, amelyeket állandóan felszínen tart, s amelyek megfogalmazásával gyakran kelt szenvedélyes vitákat. Számára az esszé korántsem olyan "alkalmi" műfaj, mint volt Nagy László vagy Kormos István számára, jóllehet az utóbbi két lírikus is kiváló esszéista, de e műfajban mégsem primér élményeiket fejezték ki, inkább reflexióikat (Nagy László) és az irodalomról kialakított példaszerű képüket {1311.} (Kormos István) fogalmazták meg. Csoóri Sándor költészete és esszéírói munkássága azonban állandó és elválaszthatatlan kölcsönhatásban van egymással.

A Faltól falig (1969) egyik esszéjében arról írt, hogy az emberi lélek mélyén "kárhozatos kettősség" van. A "gondolkodó elmék" életünk szorongató préseiben hajlamosak arra, hogy ösztöneiket hívják segítségül, míg az ösztönlények épp fordítva: "a megvilágosodás ritka és nagy pillanatait várják, az értelem eléjük csobbanó mentőövét". Bár ezt az aforisztikus meghatározást természetesen ellenpéldákkal lehet megkérdőjelezni, az esszéíró Csoóri Sándorra mindkét állapot igen jellemző: kisebb rögtönzéseiben, naplószerű feljegyzéseiben inkább az ösztönösség ereje ragad meg, de a nagy kérdésekkel szembenézve az értelmet hívja segítségül, még akkor is, ha esszéinek egymásutánjából inkább egy véget nem érő dráma felvonásai bontakoznak ki. Ennek részben esszéstílusa a magyarázata, mely végletesen kiélezett, magával ragadóan szuggesztív és metaforikus. Írásainak kohéziós ereje abban a hitében rejlik, amit így fogalmazott meg: "A hit: erő; s az erő a visszafordíthatatlant is visszafordíthatja."

Bár majdnem mindegyik esszéjében érezni a költő jelenlétét, képteremtő fantáziáját s a lényegre való törekvését, igaza van legrészletesebb méltatójának, a gondolataira leginkább visszhangzó Kiss Ferencnek, amikor arra figyelmeztet, hogy ezek az írások nem "lirizálnak". Bár Csoóri Sándor hangsúlyozza, hogy gondolatainak sodrására bízza magát, és soha nem hisz a prekoncepciók megvilágosító erejében, azért minden esszéjében érezni egy-egy uralkodó gondolat, eszmény jelenlétét, egy politikai és irodalmi kategóriákban gondolkodó szuverén személyiség ítéletalkotásának friss izgalmát. Ítéletei sosem a rendszeralkotás igényéből fakadnak. Élő, olykor fájdalmas kérdésekre keres választ, s módszerére leginkább a képek feleseltetése a jellemző, mert – Reverdy gondolatát idézve fogalmazza meg –: "A kép a szellem tiszta alkotása."

Legnagyobb hatású esszékötetében, a Nomád naplóban (1978) a szellemi nyitottság magatartása talán a legjellemzőbb. Egyszerre van jelen írásaiban a számára ösztönzéseket jelentő világirodalom s a magyar szellemi, művészeti élet megannyi jelensége. "Az Én legmélyebbre szorult rétegeiben, ama sokat emlegetett ősalapban – írja e sokféle árnyalat születését és igényét magyarázva – ott parázslik a vágy, hogy a sokrétűség minden árnyalatát átélhessük." Ezt a vágyat, ezt a dinamikus életlátást és -értelmezést valósítja meg esszéiben. Ember és minőségközpontú lét- és szemléletmód megvalósításának esélyét érzi az irodalomban s általában a művészetekben, s ennek az eszménynek a jegyében lesz mondanivalója közösségi érvényű, az erkölcseit és értékeit kereső korban: eligazító.

Ha az esszé-műfaj még kiaknázatlan, de lassan tudatosuló lehetőségeit vizsgáljuk, említenünk kell végül az irodalomfilozófiai esszé újrafeltámadását Baránszky-Jób László írásaiban. Amint régebbi, esztétikai munkáiban kifejtette, a művészet lényegét az "értékélmény" alapján ragadhatjuk meg. A művész felfokozott, teremtő állapotában megváltozik a szavak hagyományos jelentése és új értelmet kapnak. Ezt a jelentéstöbbletet kell átéreznie az olvasónak is, s Baránszky-Jób László esszéi pontosan erre tanítanak, amikor stílusokkal vagy nagy írói életművekkel (Kosztolányi, Szabó Lőrinc) szembesít.

{1312.} Az új magyar írói esszéírás története tükrözi újabb irodalmunk történetének főbb jellegzetességeit. Ebben az összefoglalásban nem törekedhettünk teljességre, inkább a műfaj történetének legfontosabb törekvéseit és megújításának legizgalmasabb kísérleteit igyekeztünk áttekinteni. Talán e vázlatos "seregszámla"[!] is jelezheti, hogy az esszé rövid csipkerózsika-álmából felserkenve még sokáig lehet az írók fontos önkifejezési eszköze és az irodalommal való találkozásunk eligazítója, segítője.