A történelmi dráma

A múlt ábrázolása, a történelem mint téma csak másodrendű feladatként lett kijelölve az íróknak: "A múlt ábrázolása is fontos, mert a múlttal azt hirdetjük népünknek, hogy mi kommunisták, akik a szocializmust építjük Magyarországon, nem az égből pottyantunk le ... hanem a magyar történelem szülöttei vagyunk. De ez sokkal inkább a közvetett nevelés eszköze, és nekünk nemcsak erre, hanem a közvetlen nevelés eszközeire is szükségünk van ..." mondta Révai József a Színház- és filmművészetünk kérdéseiről szóló előadásban. A múlt, a történelem eseményei tehát, hasonlóképpen a jelenhez, csupán eszközként szolgálhattak az író kezében ahhoz, hogy igazolja a jelent. A történelem a jelenhez vezető út, eseményeinek az ad értelmet, hogy a jelenbe torkollanak; vagyis a szocialista társadalom talaját készítik elő. Így elsősorban a népmozgalmak, a népforradalmak számítottak "haladó hagyomány"-nak a korszak ítélete szerint.

A korszak szinte egyetlen értékes drámai kifejezésformáját Illyés Gyula teremtette meg. Az Ozorai példa (1952) és a Fáklyaláng (1952) a szabadságharcból veszi tárgyát. Illyés hosszan érlelte mondanivalóját, mely e két drámában nyert végső formát; a Petőfi és Bem című filmnovella (1949), a Csillagban megjelent Két férfi című filmregény készítette elő a Hazafiak című drámát (1952), melyet Ozorai {1341.} példa címen a Nemzeti Színház mutatott be, Gellért Endre rendezésében. A Fáklyaláng első változata Tűz-víz címmel íródott, s egyfelvonásos formájában el is hangzott a rádióban; majd az Új Hangban egyfelvonásos drámaként látott napvilágot, Kossuth próbája címmel. Illyésnek ezekben a darabokban úgy sikerült szuverén, esztétikailag is érvényes drámai világot teremtenie, hogy közben eleget tett a korszak ideológiai s a formai megoldásokat illető követelményrendszerének is. "Az Ozorai példa nemcsak eszmei indítékaiban, hanem a sokalakos, történelmi hitelességre törekvő drámai kompozíció eljárásában is korának szülötte" – állapította meg Illyésről szóló tanulmányában Béládi Miklós. "A realista tömegdráma típusába tartozik, és úgy igazodik a kor, az ötvenes évek elejének drámaeszményéhez, hogy nagyszerűen alkalmazza saját céljára a rendelkezésre álló eszközöket, lehetőségeket."

A Fáklyaláng drámai pillanatokat rögzít: a szabadságharc bukása, a világosi fegyverletétel előtti napokban játszódik. Maga a tárgy is biztosítja tehát a drámai feszültséget, melyet különösen a II. felvonásban, Kossuth és Görgey klasszikus magasságokba emelkedő összecsapásában sikerül Illyésnek felszikráztatnia. A bukásnak, a kudarcnak itt is előremutató, optimista kicsengéssel kell megjelennie; ezért is készülhetett a műhöz az utójáték, melyben Józsa, a névtelen milliókat szimbolizáló népi hős zarándokol el az öreg Kossuthhoz Turinba, igazolandó a forradalmár magatartását, melyet Kossuth képviselt, a reálpolitikus, érzelemnélküli Görgeyvel szemben. Az az új, elsősorban a népre tekintő, a kisemberek névtelen millióinak nevében szóló plebejus hazafiság fogalmazódik meg itt is, amely az Ozorai példában is kifejezésre jutott.

A korszak harmadik említésre méltó drámája, melyet annak idején a legnagyobb teljesítmények között emlegettek, az 1919-es Tanácsköztársaságnak állított emléket (Sándor Kálmán: A harag napja, 1952). Nem nélkülözte a drámai erőt, s jól pergő jelenetekből épült fel. A politikai, világnézeti konfliktust egyetlen családon belül, egy testvérpár összecsapásán, szembeállásán át mutatja meg az író. Az események ábrázolása azonban magán viseli a kor történelemszemléletének torzító bélyegét.