Bohuniczky Szefi (1894–1969)

Bohuniczky Szefit regényei és elbeszélései nemzedéke egyik értékes tehetségévé avatták. Kedvelte a "kényes" témákat, s ezeket finom lélekrajzzal, gondos szituációteremtéssel bontotta ki. Alapvető problémája volt, hogyan fér meg az emberi teremtőerő az idővel, amely sokkal nehézkesebben, lassabban pereg, mint az emberi szándék. A Lázas években (1947) is ezt a kérdést boncolgatja. A regény egy művész-szerelem történetét ábrázolja széles társadalmi keretben, melyben az írónőnek módja van leleplezni az értetlen, tartalmatlan erkölcsi hagyományokat is.

Kétségtelen, hogy utolsó regényében az ábrázolás módja, a regény feszült expresszivitása sokkal erősebbre sikeredett, mint a meglehetősen konvencionális {178.} történet bogozgatása. Az írónő néha türelmetlen hőseivel, félbehagyja tetteiket és gondolataikat. Czibor János meg is állapította, hogy "a szavak, mondatok, nyelvi fordulatok kifejező erejének ritmusa az elsődleges érdem; – tartalom és forma egyáltalán nem haladnak kéz a kézben. Ez az egyéni különösség eredetiben kellemes és érdekes ízt ad a regénynek és bizalmat követel a maga számára." Gyengíti a mű hitelét a kompozíció: az író megelégedett a nagyon is laza mellérendeléssel, mozaikszerűséggel, amelyben a pillanatnyi szituáció az elsődleges és nem az események logikai kapcsolata. Igaz, a festőnő elomló egyéniségéhez illett is ez a szerkesztés.

A Lázas évek után nem írt több regényt. 1956 után azonban sorban jelentette meg színes, sok érdekes adatot, nagyszerű megfigyeléseket tartalmazó íróportréit, melyek közül kiemelkedik a Szabó Dezsőről írt arckép. Bohuniczky Szefi számára a Nyugat maradt az örök eszmény, a folyóirat köré csoportosult írókról olyan epizódokat ismert, amelyek új színben villantották fel ezeket a már-már sztereotíppá merevült arcmásokat.

Haláláig emlékiratain dolgozott. Néhány megjelent részletében nagy szeretettel ábrázolja gyermeksége tájait és azt az életformát, amelyből kiszakadva az írósorsot választotta. Két kötetnyi hagyatéka megérdemelné a kiadást.