Történelmünk sorsfordító pillanatai

A puszták népének fia mélyen élte meg a népből értelmiségi pályára emelkedett, de a "nem menekülhetsz" érzésével a néppel mély közösséget vállaló ember erkölcsi dilemmáit. Első drámai kísérlete, A tű foka (1944) a hűség és árulás ütközőpontjain keresi a nép felemeléséért való felelősség vállalásának lehetőségeit. Az úri rendbe illeszkedve tud-e többet tenni a népért, vagy akkor, ha maga is visszatér a nép közé? A drámának alig nevezhető mű egymástól hét–hét esztendei távolságban játszódó jelenetei megsemmisítő szatírával mutatják az első változat csődjét, a népi frázisok mögötti egyéni érdekek hálózatát; de megoldásnak a másik út sem meggyőző, nem tud társadalmi erőket mozgósítani, maga is kézrátétellel gyógyító parlagi prófétává válik. A harmincas évek magyar társadalmában a népből kiemelkedett ember nem találhatja meg a népért cselekvés hatékony útját. Ennek egyik fő oka az az álértelmiségi réteg, amelyik csak bitorolja ezt a nevet, egyetlen igazi célja a felfelé törekvés. A Lélekbúvár (1948) az áltudományosság szatírája, A tű foka egyik motívumát önállósítja. A haszonhúzás, érvényesülés és szemfényvesztő hazugságok ellenében mindkét darab a népért való felelősség igényével szól az alulról való építkezés szüksége mellett. A Lélekbúvár szinte idealizálja a természetes észjárású értelmes parasztot, a népet. A népbe vetett erős bizodalom és a népért való felelős küzdelem Illyés verseinek és prózai munkáinak erősen plebejus történetszemléletével mutat szoros párhuzamot. Az ötvenes évek elején Illyés azt a feladatot tűzte maga elé, hogy drámasorozatban ábrázolja "az új fogalmú hazafiság nagy magyar példáit". A jelen bemutatása előtt történelmünk sorsfordító pillanatait kutatta át érvényesíthető tanulságokért: 1514, 1848–49, 1861, 1944 magyar történelmi drámáit írta meg a múltat tisztázó és teremtő szándékkal, hogy tisztítsa a nemzeti tudatot, mélyítse a történelemismeretet, s hogy jelenkori cselekvésünk felelősségére döbbentsen a múlt példáival.

A sort az Ozorai példa (1952) nyitja. Ez a több mint negyven szereplőt mozgató, lényegében epikus mozaikokból épített mű a népi hősiesség, az öntudatlan, de tiszta és mély hazafiság felemelő példázata kíván lenni. 1848 októberében az ozorai parasztok szembefordulnak a herceggel, mert negyvennyolc vívmányaként dézsma nélküli szüretet akarnak. A "Közvélemény Asztalá"-tól érkezett nemesi forradalmár Hettyey szerint a sok-sok árulás, viszály, bukás után mindig a "földtúró nép teremtett újra hazát".

Különös tömegdráma az Ozorai példa. Nincs benne igazi drámai feszültség, anyaga inkább regénybe kívánkoznék. Életképek, színes epizódok helyettesítik a konfliktusokat. A sok-sok alak élő, néhány vonással is emlékezetessé rajzolt, de {1397.} többnyire idealizált, a motívumok túlságosan könnyedén igazodnak a példázat igényeihez. Börcsök szerelmi története, ingadozó-számító ideáljától az igazán hűséges lányhoz jutó útja is ráadásként hat.

Az Ozorai példa mellékmotívuma teljesedik igazi drámává a Fáklyalángban (1953). Az aradi vár kazamatájában 1849. augusztus 10-én valóban sorsdöntő dráma zajlik: Kossuth és Görgey vitájának tétje a magyar szabadságharc feladása vagy továbbfolytatása. A döntés századokra meghatározhatja egy nép történelmét. A szabadságharc a császári és cári túlerővel szemben válságos pillanatához érkezett. A kormánynak az egységes hadvezetés érdekében ki kell végre neveznie az egyetlen és teljhatalmú főparancsnokot. A minisztertanács a kormányzót, Kossuthot bízza meg azzal, hogy végszükségben ő döntsön. Az első felvonás gazdagon motiválja a második felvonás hatalmas küzdelmét, Kossuth és Görgey párbeszédét. Ez a párbeszéd magas hőfokú küzdelem, mert egy sorsdöntő ügy megítélése vizsgáztat két teljesen különböző karakterű, különböző magatartású, de egyaránt nagy formátumú személyiséget, s a maga módján mindkettőnek igaza van.

A szabadságharcot mindenáron folytatni akaró, annak győzelmében megszállottan hívő Kossuth belekapaszkodik ebbe a hajszálnyi reménybe, s ráruházza Görgeyre a főhatalmat. Ekkor érkezik meg a hír a temesvári vereségről, s Görgey most már főparancsnokként jelenti ki, hogy leteszi a fegyvert. Kossuth hiába csak a harc folytatása esetére adta a fővezérséget, most már nem tudja visszavenni azt. Küzdelmükben eddig volt bizonyos egyensúly: a hatalmat, ha csak virtuálisan is, de Kossuth jelentette, Görgey viszont erejének tudatában volt. Kossuth az igazság hitével, a nemzeti felszabadítás eszméjének vágyával, népszeretetével, megszállottságával emelkedik Görgey matematikai hidegségű igazságai fölé. Nagyobb távlatokban gondolkodik, s nagyobb hite van. Hite a végső kétségbeesés realitásokkal nem számoló, de olykor csodákra képes reménysége.

Nemcsak szív és kar szembenállása a Kossuth–Görgey jellempár. Kossuth érti a stratégiát is, bár olykor fellengzős, patetikus; mégsem csak lelkes hazafi ő, hanem a reménytelen helyzetben is a cselekvést vállaló szabadságszerető, áldozatot hozó egyéniség. Az elviselhetetlennel bármilyen áron szembeszegülő férfi. Tudja, hogy a fegyverletétel is hoz akkora pusztítást, mint a harc, csupán szégyenletesebbet és reménytelent. Szitkozódásig fajuló vitájukban a törpe, gyáva, féreg és a naív istenkísértő jelzőket adják egymásnak. A párbeszédekből árnyaltan kibontakozó két jellemnek azonban megvannak már az egymáséval homlokegyenest ellentétes törvényeik, s aszerint cselekszenek. Nem tudják egymást meggyőzni. Nem sikerül a szív és a kar egyesítése. S az egység hiánya megpecsételi a nemzet sorsát. Az igazság elbukásával végződik a második felvonás. Ennek ellenére Illyés egy negyven esztendővel később játszódó Utójátékot illesztett a darabhoz, melyben mintegy történelmi igazolást kap Kossuth. Józsa keresi fel turini magányában az agg szabadságharcost, s beszámol neki arról, hogy miképp vélekedik róla a nép, hogyan várja vissza, s arról is, hogy Görgey valóban áruló, "őfelségének" küldi szőlőjéből a legszebb fürtöket. Ez az Utójáték vitatható dramaturgiailag, hiszen pedagógiai közvetlensége nem ad már semmit a darabban drámai erővel kifejtett eszméhez. S {1398.} naiv, szinte romantikus mozzanattal is enyhíti annak erejét. Ekkor még Illyés reménykedése igényelte a Józsa hűségében kibontakozó szabadság-bizodalmat.

A nem sokkal a Fáklyaláng után készült, végleges formát 1956-ban nyert Dózsa György már komorabb eszmét fogalmaz. Pedig a történelmi lehetőség itt sem volt kisebb. Dózsa azzal a reménységgel hagyja magát rábeszélni a keresztes hadak vezetésére, hogy végre a nép kezébe vehesse sorsát, s ne kelljen tovább tűrnie a külső és belső sanyargatást. Dózsa azonban a nép teljes kiszolgáltatottságát látva szembefordul a szegényeket embertelenül sanyargató urakkal, a benti ellenséget nagyobbnak minősíti a kintinél. Ő komolyan akarta a teljes nemzettel megvédeni az országot, most tudomásul veszi a teljes és ellenséges megosztottságot, s parasztháborút hirdet. Zápolya azonban szövetséget ajánl neki, s Dózsa tragikus vétséget követ el, amikor újra bízik a néptől teljességgel idegen hatalom szövetségében az ország védelme érdekében. Zápolya álnokul becsapja, s iszonyú kínzások közepette öleti meg, övéivel falatja föl. Az újabb alku helyett Dózsa már inkább ezt a halált választja. Ez a dráma már nélkülözi az Ozorai példa optimizmusát, nem győzelem, csupán Anna szerelmes szívében őrzött eszme a szabadság. A nép sem jellemóriások gyülekezete, hanem olyan emberekből áll, amilyeneknek a történelem nevelte őket: alázkodók, életüket mentők, ha kell, azért vezérüket is fölfalók. Az ország mentése nemzeti egységet követelt volna, ez azonban az adott korban történelmi képtelenség, hiszen oly súlyos az osztályérdekek ütközése, hogy összebékülésük lehetetlen.

Az előrevetített katasztrófával Illyés az ötvenes évek közepének adott erős figyelmeztetést, a hazug harmónia ellen emelt szót – miként a Bartók című versében is. A néptől idegen hatalom vesztébe viszi az országot, ezzel még szövetkezni sem lehet, mert érdekei mélyen népellenesek, a rossz hatalommal való szövetség végzetes. Ehhez a keserű figyelmeztetéshez igazította Illyés a dráma történelmi anyagát. Nem fogalmaz reménységet, de a halál előtt hatalmas hőssé emelkedő Dózsa szavai próféciaként szólnak: a harc értelmét és elkerülhetetlenségét vallja. A darab a történelmi kor hangulatát, atmoszféráját életképszerű epizódokkal igyekszik visszaadni, de ezek az önmagukban eleven korfestő jelenetek lazítják is a drámai szerkezetet. S ez általában jellemző Illyésnek azokra a történelmi drámáira, amelyekben a korábrázolás realista hitelességére törekszik.

Sok vonatkozásban kapcsolódik ehhez a típushoz a Malom a Séden (1960) is, de ez már átmenetet is jelent egy filozofikusabb gondolati drámaváltozat felé. A Malom a Séden című drámájában Illyés azzal a torz és manipulált, bűntudattal gátolt nemzeti önismerettel száll szembe, amelyik a magyarságot kollektív bűntudatba igyekezett süllyeszteni második világháborús szereplése miatt, s a Hitler "utolsó csatlósa" szerepét osztotta rá. A Malom a Séden 1944 tavaszán játszódik, s a menedékházzá átalakított malomban Illyés összetett magyarságképet mutat be. A magyarságban a háború idején is önfeláldozóan és bátran küzdő európaiságot, kultúrát, humanizmust és szolidaritást mutatja meg. Galambos Kálmán alakjában a minden nemes értéket tisztelni és védelmezni tudó humanista jelenik meg. Rossz véleménye van a magyarságról: "Látszat-ország, látszat-hit, látszat-függetlenség, látszat-nemzet!" Így foglalja össze nézeteit, de egész habitusá{1399.} val szembenáll a lemondással, reménytelenséggel. Meggyőződése, hogy alulról kell elkezdeni a nemzet építését: ahol négy-öt jószándékú ember erre szövetkezik, ott már megkezdődik a "korallsziget képződése". Bűnügyi történetre emlékeztetően izgalmas konfliktus keletkezik. S ebben a helyzetben vizsgázik igazán a Galambos Kálmán-i magatartás. Ő a nevelés és önnevelés prófétája: "Az emberek sírnak, becstelen a világ, hogy javítsak rajta én, a parány? Úgy, hogy ajándékozd meg legalább egy becsületes emberrel, magaddal. Nincs fölötted haza? Kezdd el azonnal az építést, ott, ahol vagy, úgy, ahogy tudod!" Súlyos ítélete van nemzetéről, de nem általánosít a lemondásig, hanem az újraéledő, újra szerveződő kis tiszta sejtekben bízik. Életét kockáztatva késlelteti a malom felrobbantását. Nem formális igazmondásához ragaszkodik, hanem a humánumhoz, a becsülethez egy jobb magyarság megteremtésének igényével. Gondolatköre kapcsolódik az Ozorai példa, Fáklyaláng és a Dózsa György történelemlátásához. Galambos Kálmán személyében nem ismert történeti személyiséget ábrázol itt Illyés, de igazolhatóan létező és jelentős magatartástípust.

Illyést az ötvenes évek élményvilága arra ösztönözte, hogy általános érvénnyel vizsgálja meg a jelenkor legfontosabb kérdéseit. Így talált kitűnő drámai alapanyagra Teleki László Kegyenc című drámájában, s írta meg belőle 1960-ban a maga Kegyencét. Ez a munka azonban ahhoz is hozzásegítette, hogy magának Teleki Lászlónak az alakjában a 19. század magyar történelmének második sorsfordító pillanatát is megragadja. Ekkor döntött amellett, hogy ez a fordulópont 1861 legyen: "Ez volt a vízválasztó. A szabadságharc – nagy reménységeivel s utólehetőségeivel – ekkor zárult le. Ami utána kezdődik, annyira más világ az előző kor embereinek, akár a halnak a levegő. E vízválasztó csúcsára – díszül is, tájékozódásul is – Teleki László alakját találtam legszebbnek." Így született meg Illyésnek Teleki Lászlóról szóló drámája, a Különc (1963). Teleki László Németh László-i típusú hős: oly eszményi következetességgel ragaszkodik eszméihez, hogy nagy formátumú tragikai ellenfélre sincs szükség az elbukásához, maga a sors, a méltatlan közeg fog össze ellene, s ő a megalkuvás, kiegyezés, beszennyeződés helyett inkább az önkéntes halált választja. Teleki szerint 1849-ben csak a forradalom bukott el, s nem a forradalom eszméi bizonyultak hibásnak. Ezért a magyar történelem szükségszerű parancsa a forradalom eszméinek továbbvitele. Csakhogy Teleki számára a környezete ezt minden eszközzel meggátolja. Teleki lángelméjű politikus, a Habsburg-ház legnagyobb tekintélyű ellenfele. Teleki tudja, hogy az ő életét nem a császár jólelkűsége mentette meg, hanem az az erő, amelyik még 1848-ból megmaradt: a Habsburg-ház félelme Teleki kivégzésének következményeitől. Teleki tragédiája a dráma második részében következik be: vállalja a nép őszinte kérésére a politikai szereplést, de mélyen csalódnia kell, mert azok a nemesi politikusok, akik vezérüknek akarják, igazában leszerelni igyekszenek őt a kiegyezés felé mutató kompromisszumos politika jegyében. Nincs már olyan magyar ellenállás, amelyiknek vezetője lehetne. A politikusok azzal is őt rágalmazzák, amit pedig ők maguk tesznek: a megalkuvással. Az eszméknél sürgetőbbnek mutatkoznak az anyagi érdekek, s a személyes boldogulás. Halála a magyar történelem tragikus fordulatát jelzi: megint teljesületlenül múlott el egy {1400.} lehetőség, a nemzet feladta a függetlenség igényét. Ami 1849-ben legyőzetett, most bukott el végképp. A dráma – Illyés nyomatékkal utal erre – a magyar történelmet festi, következetesen illeszkedik a történelmi drámák sorába, azonban a címe is jelzi, hogy Illyés ebben még határozottabban jelenít meg általános kérdéseket is. Teleki László azért írta meg fiatal korában a Kegyencet, mert teljességgel idegen volt személyiségétől a kegyenci magatartás, s a történelem fejlődésében is káros hatásúnak ítélte azt. A maga élete szinte ellen-kegyenci sors. Illyés ezt ismerte föl, s személyében a megalkuvás nélküli morál és a politikai érvényesülés tragikus konfliktusát írta meg a 19. századi magyar történelem szövetében.