A szatírától az ironikus tragikumig

Illyés közösségi elkötelezettségével szoros kapcsolatban van az a törekvése, hogy a társadalom boldogulását, egészséges előrehaladását, igazságos rendjét veszélyeztető kóros és képtelen jelenségeket a komikum eszközeivel is mérlegre tegye, s az elutasítás fölényét kacagva érvényesítse. Vígjátékainak első sorozata az áltudományosságot, fösvénységet, a hatalommal való visszaélést, s az aránytévesztő elfogultságot vizsgálta a humor, szatíra, játék változatos eszközeivel. A Lélekbúvár (1948) a mértéktelen eltúlzás, a nyílt gúny eszközeivel semmisíti meg az áltudományosság uralomra törését. Az egyéni érdekeit érvényesíteni igyekvő Szmuk doktor a legtermészetesebb emberi viselkedést is erotikus elfojtottságnak magyarázza, mélylélektannal gyógyítható betegség tünetének tekinti, képtelenül nyakatekert latin terminológiájával anyagi és szerelmi ambícióit segítő tudományos látszatot igyekszik teremteni kóros elvakultsággal. A szmukizmus fő képviselőjén könnyűszerrel diadalmaskodik a népből kiemelkedett, de a néphez aktív programmal visszatérő Dudás, aki az élet természetes rendjét állíthatja szembe Szmuk doktor abszurd jellegű elképzeléseivel. Dudás egyetlen éjszakai tanulmányozás után Szmuk összes tudományos elképzelését megsemmisíti, mert természetes józan ésszel, az aktív, cselekvő személyiség nyíltságával él. Már nem naiv próféta, mint rokona, A tű foka hőse. Dudás a népben élő cselekvő ember, aki a falunak orvost, öntözőcsatornát, felvilágosult szemléletet szerez, s leleplezi a népen uralkodni kívánó "kelekótya kufár"-t.

A természetes értékek érvényesülését biztosítja a Tűvé-tevők (1953) című egyfelvonásos parasztkomédia is. A nép hajdan divatos, de az idők folyamán nyomtalanul eltűnt vásári komédiáinak műfaját teremti itt újjá az írói képzelet. A falu két leginkább módos gazdájának a gyermekeit akarják összeházasítani a szülők, de az egyik gazdánénak elvész a tűje, amivel az esküvőre az ura szakadt nadrágját akarja megvarrni. A lázas tűkeresés, tűvé-tevés bő komikum forrása, mert a nagy keresésben kiderül, hogy a gazdag zsugoriak nem egy dolgot éppen leendő nászuktól loptak el az idők folyamán. A megbántott násznép elvonul, a {1404.} Zsugori gazdáné pedig a gazdag hozományt siratva huppan le a kanapéra, egyenesen bele az eddig nem talált tűbe. Az ötleteket bőven sorjáztató vidám játékban a népmesék örök törvénye szerint marad alul a zsarnok, Zsugori, s felszabadulva a maguk útját járják a fiatalok. A Tűvé-tevőknek a vidámság a lényege, a lelki épség működése a dévajságban, a lelki torzulások kifigurázásában.

Hasonló, de összetettebb igényű műfajteremtő szándék érvényesül a Bolhabál (1966) című zenés kópéjátékban. Illyés ebben a magyar farce műfaját akarta megteremteni, a vásári komédiának azt a változatát, mely sok-sok játékkal, mulatsággal, a különféle komikai eszközöket merészen hasznosítva válik az igazságtevés darabjává. A farcire ige – írja Illyés a bevezetőben – azt is jelenti, hogy "lóvá tenni valakit, közderültségre, büntetésből", olyan mókázás ez, melynek komoly eszméje és tanulsága van. A Bolhabál témáját Illyés már a Puszták népében megírta. A pusztai lányok kiszolgáltatottsága a gazdatisztek szerelmi önkényének olyan szokás-törvény volt, amely ellen csak furfanggal, leleménnyel lehetett védekezni egyéb erő hiányában. Egy ilyen történetre épül a dráma. A Mezőkövesd környékéről részesaratónak a Dunántúlra érkező népes társaságnak sem szállást, sem munkát nem hajlandó adni a gazdatiszt, amíg meg nem kapja a lányt, akit ő magának kinézett. Ez az alapkonfliktus, melyet egy talpraesett fiatal özvegyasszony, Terus vezetésével bravúrosan old meg a társaság. Kegyetlenül megtréfálják a kéjsóvár gazdatisztet és hasonszőrű barátait. A darab bővelkedik a bővérű népi tréfában, komikumban. Az ijesztgetés különféle módozatait éppúgy kipróbálják a parasztok, mint a fondorlatos fogalmazást. Az álarcos játék, a koporsóba rejtezés, erotikus pajzánság, a padlásról való váratlan leereszkedés, kihallgatás, lerészegítés, vetkőztetés, ájulásig táncoltatás mind-mind a népi lelemény mutatója a vesztesnek látszó helyzetben is. Illyés epikusan is megjeleníti, gazdagon részletező életképekben is bemutatja az aratók világát. Külön komikai szín, hogy a bandagazda nehézkességével szemben kiemelkedik Terus leleményessége, vállalkozó kedve, s főként célravezető, a közösség érdekét nemcsak morálisan, de anyagi szempontból is megvédő magatartása.

A Bolhabált Illyés népi hangvételben írta meg, a falusi népnek szánta. A téma azonban tovább foglalkoztatta, s 1972-ben városi előadásra szánva alapvetően átdolgozta. A Bál a pusztán (1972) ideológiailag telítettebb darab, megfogyatkoztatta benne Illyés az életképszerű jeleneteket, a bohózati motívumok egy részét el is hagyta. Már a Bolhabálban is szereplő diák az antik drámák, illetve az epikus színház narrátorának szerepét is magára vette, s értelmezi, ideológiailag minősíti a látottakat, az ő képzeletében lejátszódó eseményeket. Néprajzkutató céllal, s a falusi életben megtisztulni, lélekben felemelkedni óhajtva kerül bele a Bolhabálból ismert szituációba, amelyben harci programja szükségszerű: "addig is ... szabadságharcosként is, a szegénységvédő betyárbandák módján is föl kell vennünk mindenütt a harcot". Az urak vetkőztető vitustánca idején is elméleti érvénnyel fogalmaz: "Nem igaz, hogy a puszta merészségnek nincs fundamentális funkciója a társadalom fejlődésében, azaz fejlesztésében!" A levetkőztetett urakat lefényképezi, s ezzel is szerényebb magatartásra kényszeríti őket, mert belekerülhetnek az újságba "egy kis ismertetéssel". Végül a megijedt urak maguk könyörögnek, hogy {1405.} "borítsanak fátylat" az esetre, csak ne legyen cikk belőle. A diák pedig a közönséghez fordulva beszél a nép jövendő felemelkedéséről. Most még kellett az értelmiségnek segítenie ehhez a győzelemhez, de eljön az az idő, amikor az emelkedés már nem a kiválás lesz a népből, hanem éppenséggel a közéje vegyülés. Az egész mutatvány értelme az – mondja a diák a közönségnek –, ha ebből a cselekvő jövő-hitből valamit a nézőkbe táplálhattak. Ily módon események és értelmezésük egysége a mű, s ebben az értelemben sokkal inkább gondolati, mint a Bolhabál. A darab 1936-ban játszódik, ezért a benne fogalmazott lelkesedés a népi értelmiség népért lázadását és reménységét történetileg is megjeleníti. A későbbi időben ehhez kesernyés önirónia is társul, a megcsúfolt hit felhője is rátelepszik már az egykori elgondolásra.

A harmincas években játszódik a kevésbé sikerültnek mondható Homokzsák (1979) is, mely egy vonatkozásban a Lélekbúvárhoz kapcsolódik. Abban Szmuk doktor és a plébános küzdött kizárólag anyagi érdekből a gazdag Gáboryné megnyeréséért. A Homokzsák komikus és tragikus elemeket vegyítve mutatja be, hogy az idős és gazdag Sótinét nem boldogítja a vagyon. Az egész életében kuporgató öregasszony hirtelen adakozóvá válik, de a családja, főként két lánya mindenáron meg akarja akadályozni a vagyonuk elherdálását, s szeretnék elmebeteggé nyilváníttatni anyjukat. A komikus előtér mögött elembertelenedést, az elanyagiasodott szemlélet homokzsákjától szellemi-lelki és gondolati szárnyalásra képtelen életeket látunk. A sok-sok eseményszálat olykor bonyolultan egybefonó darab árnyalt képet fest a harmincas évek művelt középosztályának egy rétegéről.

Az eddig említett vígjátékok történetileg meghatározott időben, a harmincas években játszódnak, történetileg körülhatárolható a szemléleti alapjuk is. Ez a meghatározottságuk erőteljesebb, mint általánosító jellegük. Illyés azt vallotta, hogy az időn is felülálló rossz emberi tulajdonságokkal örökké küzdeni kell. A 20. század legkártékonyabb gondolatficamának a fanatizmust ítélte. Bölcsek a fán (1970) című tragédiája "tréfában elbeszélve" a fanatizmus kártékonyságát mutatja be időkön, korokon felülálló érvénnyel. Mindenféle alkotásnak törvénye, hogy az alkotó elfogult legyen tárgya iránt, különben nem képes arra az intenzív szellemi erőfeszítésre, amelyet az alkotás létrehozása kíván. A semmi egyébre tekintettel nem lévő rögeszmésség azonban éppoly káros, amilyen örök. Illyés különösen érzékeny a közösség érdekeitől elszakadó értelmiségi fanatizmusra. A Lélekbúvár ennek egyik változatát mutatta be, az áltudományosságot. A Bölcsek a fán továbbmegy: arról győz meg, hogy az emberi fejlődésnek gátja bármely szélsőséges nézet fanatikus képviselete. A darab anyaga elsősorban a népi-urbánus viták eszmeköréből táplálkozik, de mélyen kitágítja azt, s a hagyomány és újítás, humánus és technizált világ szélsőséges ütközését ragadja meg. Az örök téma erősen összecsúsztatja az időket. A narrátor szerint 1653-ban írták és adják elő a sárospataki diákok azért, hogy a történeti stúdiumaikból levont tanulságokkal vizsgálják meg saját korukat. A darabban azonban e két idősíknál is gazdagabban szólal meg a 20. század. A remek anakronizmusok, átvetítések bő humor forrásául szolgálnak a fikció szerint az időszámításunk előtti negyedik században játszódó {1406.} darabban. Az alapkonfliktus végtelenül kisszerű: a tanár és a mérnök élethalálharcot vív egy vályú miatt. A kétszázötvenvalahány éves vályú a tanár szerint a nemzet maga, mert nemzeti hagyomány, tehát semmiképp nem lehet kicserélni. A mérnök viszont az értéktelen faalkotmányt bádogvályúra cseréltette ki. A két szembenálló fél két hivatalt is képvisel, a hagyomány és korszerűség követelménye érdekében mindkettőjüknek engedélyeznie kell az építkezést. A két szélsőséges elgondolás között a gerinctelen, de örökmozgó elnök lavírozgat, személyes érdekei szerint váltogatva véleményét. A "táj- s hagyományvédelmi ügyosztály", valamint a "technikai fejlesztés" csatája azonban kizárólag rombol. Az elnök, hogy a szakadást enyhítse, a szembenálló feleknek magas kitüntetést ad, ezt gondolja ő intézkedésnek. Ezzel a mozgékony és kártékony semmittevéssel szemben érthető a beatnik Androsz kritikája. Ő a teljes pesszimizmus, teljes semmittevés ideológiáját vallja, Confuciustól Beckettig idézi a nemcselekvő magatartás prófétáit, s maga is a becketti kuka-létet választja, hogy ne süllyedjen az elnök-tanár-mérnök egyforma mocsarába. Mert Atlasz, Maradékon és Haladikon lényegében romboló naplopók. A veszekedésben végül a marakodó kutyák és sakálok szintjére süllyednek a realitásoktól elszakadt értelmiségiek, s "vau, vau, vau!" illetve "viék, viék, viék!" kiáltásokkal vitáznak egymással. Közben a nép úgy dönt, hogy engedély nélkül, önhatalmúlag hozzákezd az építkezéshez, s kimondja az ítéletet a közegétől elszakadt értelmiségről, életidegen tudományról: ha a tudománynak nincs kapcsolata az eleven élettel, akkor hiába futott előre, olyan csupán, mint az elszakadt spárgájú gyermeksárkány, "megforog és dobatik fél percre talán magasabbra, de aztán hátra esik, s hullik csavarulva magába". A játékból nyomatékosan kiviláglik az a keserűség is, hogy a fanatizmus és álcselekvés az élet milyen szép értékeit fegyverezi le, teszi tönkre. S hogy a fanatizmus a legértelmesebb embereket is állati színvonalra süllyesztheti. Mindaz, ami egyesülve csodákat művelhetne az emberiség boldogulására, fanatikusan szemben állva az életet is veszélyezteti. Mély keserűség és irónia is megszólal abban, hogy a görög mitológia földet tartó Atlasza a mi korunkban ilyen kártékony ügyeskedővé lett.

Hasonlóan mítoszparódia is az Orpheusz a felvilágban (1975), Illyés "harmincon felülieknek" szánt vígjátéka. Orpheusz és Euridiké gyönyörűséges szerelmi történetét egy utópisztikus szexkommuna Orbánja és Erikája profanizálja. Nem tudták elviselni a házasságot, melynek poklából Erika-Eurüdiké a táncrendek szerint és érzelem nélkül élő szexuális és munkaközösségbe menekült. De amikor ide érkezik volt férje, Orbán, Erika tovább nem boldog, megzavarja az érzelem. Orbán azért jött, hogy kimentse innen Erikát. Az ideálisnak elképzelt közösség az egyéniségek különbözősége miatt is csődbe jut. Az impresszionisztikus képsorokból épített darab a közösség tagjainak egy-egy találkozását mutatja be, s ezek a jelenetek többnyire jelképes lelövéssel végződnek. Erika és Orbán sok szennyeződés és bonyodalom után újra egymásra találnak, s elindulnak, hogy újrakezdjék az életüket, hogy türelmesebbek, boldogabbak legyenek. Hogy a szenvedések próbái után megkíséreljék egyesíteni szerelmükben az amor sanctust, amor profanust és az amor animalist. Kifelé menet azonban Orbán szeme megakad a befelé igyekvő {1407.} csábos formájú légikisasszonyon. Ez Orbán "hátranézése". Ettől Erika összeomlik, újra vissza akar térni a közösségbe. Orbán azonban az egész emberi fajta sorsára is tekintve könyörög, hogy maradjon vele. A hajdani, s a megújított illúziók egyaránt szétesnek, mégis együtt kell élniük, mert egymás nélkül sem tudnak élni, s külön-külön még rosszabb. Így illeszkedik a megbecstelenített, megtépázott emberi élet az isteni és állati közötti szférába. Az Orpheusz a felvilágban fölöttébb sikamlós témáról vallott "egy jobb erkölcs szolgálatában", végtelen keserű bölcsességgel.

Az idősödő Illyés Gyula határozottan törekedett arra, hogy a személyiség és a nemzet súlyos sorskérdéseit ne csak tragédiákban ábrázolja. "Múltunk tele tragédiával. De én elteltem már tragédiák tragikus ábrázolásával. Tanítani szeretnék. De nem jobb pedagógiai út-e a komornál a csak így-úgy is vidító?" – írja a Dániel az övéi közt avagy a mi erős várunk (1976) című eredendő magyar komédiájának terjedelmes bevezető tanulmányában. A Dániel az övéi közt vígjátéki bonyodalmakkal jeleníti meg a népéért óriási áldozatot és munkát vállaló 17. századi prédikátort. Dániel bibliai előképe oroszlánokkal viaskodott, s tüzes kemencéből is élve menekült. Az Angliából hazatérő magyar prédikátor is hasonló helyzetbe kerül a 17. századi magyar állapotok következtében. Nagy karriert, s a hitéért sokkal nagyobb hatásfokúan végezhető állást hagy Angliában a kiváló tehetségű pap, hogy eklézsiájának hívó szavára tanulmányútja befejeztével visszatérjen a magyar Alföldre templomot építeni. A laza szerkezetű, nézőpontokat a sokoldalú gondolati és hangulati megvilágításért szabadon váltogató drámának – gazdag vígjátéki mozzanatai ellenére – mélyen tragikus az eszméje. A teljes szellemi készültség s az odaadó munka ellenére minimális az eredmény: a márványból álmodott hatalmas templom helyén paticsból – azaz vesszőből és sárból – épül föl a templom, s még ezt sem szentelhetik fel, mert közben a vidék kegyura református vallását katolikusra változtatta, s a cuius regio, eius religio elve alapján a népnek is őt kellene követnie. Dániel a maga népéért és hitéért ezzel a világgal száll szembe, ott marad övéi között, ha kell, visszamegy a nádasokba a hitüket megőrzőkkel, elutasítja az egyszemélyes megváltás lehetőségeit. Dánielnek meg kell küzdenie az övéivel is: a nép babonás, lidércekkel, víziemberekkel viaskodik, gyanakvással fogadja Dániel újításait, a burgonya, kukorica és napraforgó termesztésének meghonosítását, a munkát segítő szerszámokat. S szembe kell néznie azzal a bitang úri világgal, amelyik ezt a népet kisemmizi. Műveltségét, tehetségét pedig elemi ügyek intézésére kell használnia. Sorsának tragikuma éppen a folyamatos lefokozódás, terveinek kényszerű idomítása a mostoha körülményekhez, a kiteljesedés lehetetlensége.

A darab pedagógiai eszméje szerint azonban Dániel hősies helytállása az egyedüli járható út, másrészt vonzó példa is. Dánielben Illyés sok vonatkozásban a maga sorsával küzdött. Dánielt kétkulacsosnak, köpönyegforgatónak, csalónak is minősítették, amikor nem értették egy-egy taktikai cselekedetét a nagy cél érdekében. Volt olyan helyzet, amikor mindenki nekirontott: szerelmi hűtlenség vádja éri, a nép a csalódását kéri rajta számon, hogy miért nem áll apja örökébe, miért nem a nádasban prédikál templomépítés helyett. Mások tehetségének elpazarolásával vádolják. Harold, az építész becsapottnak érzi magát ... Pedig {1408.} Dániel céltudatosan követte a maga belső parancsát, népének felemelése volt a fő törekvése. A darabot dramaturgiailag erősen megtörő közjáték a sokféle vélekedésnek ad nyomatékot. A darab atmoszféráját az elaprózódás, folytonos lefokozódás tragikus iróniája határozza meg. Olyan kisszerűen nyomorultak a körülmények, hogy még a nyílt összecsapások is elmaradnak, a tehetetlenség iróniája és tragikuma egyszerre mutatkozik meg a körülmények sorsszerű meghatározottságában.