{1439.} THURZÓ GÁBOR (1912–1979)

FEJEZETEK

Thurzó Gábor drámáinak legfontosabb meghatározó eleme a közelmúlt történelme, mely mint közvetlen szituáció, drámai környezet van jelen. A második jellegzetesség a moralitáshoz való nagyfokú hasonlóság: az emberi lélek, a morális felelősségtudat "belső világá"-nak és a mindennapi történelemnek, az első pillantásra tőlünk független események "külső világ"-ának lényegében örökké visszatérő ütköztetése a művek alapsémája. A harmadik jellegzetesség, mely egyben műfajra utaló elem: a komédia szerepe. Tulajdonképpen Thurzó valamennyi színművében jelen van, a hagyományosnak mondható drámaszerkezet keretein belül, egyfajta gúny és irónia, amely csak azért nem alakul át vásári mulatsággá, komédiává, mert ezekben a szituációkban a főhős, illetve a főhősök a teljes jóhiszeműség és az önirónia között mozognak. Nem tudják pontosan, hogy mi történik velük, s ezért, ami történik, talán éppen ők a felelősek; tehát nem képesek önmagukon igazán mulatni sem. Másfelől viszont annyit minden szereplő tud, hogy a háború utáni válság, az ötvenes évek nem a "Sátán műve", illetve nemcsak az övé. Thurzó ezzel a tudatos távolságtartással hozza létre dramaturgiájának legfontosabb alkotóelemét: a tudatos, szubjektív sorsformálás lehetőségé és a teljes kiszolgáltatottság, az "áldozat" szerepe közötti, mindig lebegő, mindig bizonytalan mozgást. A szerző nem ítélkezik, nem küldi sem a mennybe, sem a pokolba hőseit, mint ahogyan a moralitásokban egy anonim hagyomány az üdvrend "ellenségeit" elűzi a színről.

A színikritika által igazán sikeresnek ítélt, s a legjobb, legszínvonalasabb Thurzó-drámák ahhoz a "kollektív lelkiismeretvizsgálathoz" kötődnek, amely a szerzőnek megkülönböztetett helyet biztosít a jelenkori magyar irodalomban. Az első Thurzó-bemutató is egy ilyen típusú dráma, a Záróra, amelyet a Vígszínház 1962-ben mutatott be. A történet 1945 és 1958 között játszódik, szereplői egy budai gimnázium hajdani osztálya, a 30. évi érettségi találkozón. Ez a szituáció a dráma keretjátéka. A központi mag: az időben rendkívül felgyorsult, az értékrendszereket és a szemléletet többszörösen átalakító történelem, amely csak fenntartásokkal nevezhető igazán "történelemnek", hiszen a drámai történésrendből kiderül, hogy a méltánytalanságokkal, igazságtalanságokkal teli múlt az összes szereplő életében elevenen élő, távolról sem megrögzült, egyértelmű hagyomány. A dráma közvetlenül az emlékezésre, a múlt-idézésre épül; olyan "színház" keletkezik a szemünk előtt, ahol minden jelenlévő – óhatatlanul – néző és szereplő egyszerre. A történet főhőse egy Tormos Gusztáv nevű matematikus, egyetemi tanár, az ő életét rekonstruálják mozaikszerűen az érettségi találkozó résztvevői. A háború előtt Tormos – egy szegény család sarjaként –- karriert csinál, beházasodik egy gazdag, zsidó nagyvállalkozó famíliába, s egyetemi katedrához jut. A háború után minden hatalomváltozást – a saját érdekei szerint – "meglovagol": elárulja hajdani professzorát, akinek kedvenc tanítványa volt, barátait, feleségét, egyszóval mindenkit, akire közvetlen környezetében támaszkodni tud. A meggyőződések sűrű váltakozása, a becstelenségek és az árulások mellett a főhős mindehhez {1440.} megfelelő ideológiát is keres: "... ami a legnehezebb: amíg magamat is meggyőzöm, hogy lépésem nem az opportunizmus, hanem a meggyőződés cselekedete". Thurzó, amikor így beszélteti hősét, az ötvenes évek sajtótermékeinek, brosúráinak rekonstruálható "éthoszát", felfogását idézi. A végtelenségig való "önbírálat" és "megtisztulás" az éppen aktuális üdvtörténeti cél érdekében – ez a hatalom kívánsága. Amikor az objektív parancs egyéni ideológiává (Tormos esetében valóságos meggyőződéssé) alakul át, akkor kezdődik tulajdonképpen Thurzó drámája. Ebben a sajátos, de távolról sem egyedi ideológiában a kor egyik létező történetfilozófiai elgondolása is szerepet kap (azzal együtt, hogy az erőszak kiszolgálóját személyében is leleplezi). Tormos így vélekedik: "Ez a korszak Nagy Konstantin korához, a kereszténység uralomra jutásának időszakához hasonló". Eszerint a nagy hatalmi és ideológiai váltások szükségszerű analógiát jelentenek: az új hatalmi kiválasztódás nevében vért, erőszakot, pusztítást.

Tormos egyéniségét a volt osztálytársak és a múltból megelevenedő történetek jellemzik, Thurzó a hajdani középiskolai osztály jelenlévő tagjai révén az újjáalakult társadalom érdekes keresztmetszetét adja. Mindannak, ami velük történt – egy kártyahasonlat alapján – "újraosztás" lehetne a neve. Thurzó műveiben talán az a legizgalmasabb, ahogy a "ci-devant"-ok utóéletét jellemzi. Az író nem úgy osztja ki újra a lapokat, ahogyan azt az ötvenes évek végének gyakran megjelenő sémája diktálta. Itt a hajdani nagypolgár és milliomos zsidó nyilasnak nevezi a hajdani katonatiszt feleségét akkor, amikor éppen a kitelepítéshez csomagolnak, s a család egy másik tagja éppen a pártkarrierjét egyengeti. Így aztán az egyik szereplő ironikus megjegyzése is telitalálat: "az egyik embernek szerencse, ha börtönben ült, a másiknak pedig pech, az a nagy kérdés, mikor kell ülni!"

Maga Tormos Gusztáv, aki egyre inkább lehetetlenné válik újabb és újabb pálfordulásai miatt, nincs jelen az érettségi találkozón. Ő csak a legvégén érkezik, amikor a vendéglőt bezárják. Thurzó egyik legjobb műve a Záróra, dinamikus, szenvedélyes párbeszédekkel.

Szokványos vígjáték a Hátsó ajtó (bemutatta a Vígszínház 1963-ban). A történet középpontjában egy Zeyk Tamás nevű geofizikus professzor áll, aki beleszeret egy kamaszlányba. A bonyodalmakkal teli történet egy villanásnyi időre bepillantást enged a korabeli belváros selyemfiúinak, "könnyű nőinek" világába is. (Ez utóbbi helyszín Thurzó írásaiban majd mindig lényeges szerepet kap, hiszen a szerző saját lakhelyét, a Váci utcát és környékét kitüntetett hellyé avatja; lásd Belváros és vidéke című visszaemlékezéseit, 1977.)

A harmincas évek elején játszódik Az ürügy című vígjáték, szereplői hajdani osztálytársak, akik alaposan eltávolodtak egymástól. A Záróra alapsémája itt is megismétlődik. A két főszereplő közül az egyik, Pelsőczi felügyelő a budapesti rendőrség politikai osztályán teljesít szolgálatot, Lénárd Árpád matematikus pedig az illegális kommunista párt fontos összekötője. Utóbbi Bécsből Budapestre érkezik, jóllehet 1919-ben halálra ítélték. Ők ketten hajdan egy padban ültek egy budai gimnáziumban, a "múltjuk" azonban távolról sem lineáris. A felügyelő szegény családból származó, a szöveg szerint tehetséges, ámde nem eléggé invenciózus matematikus, aki a Tanácsköztársaság idején a bolsevik rendőrség {1441.} szolgálatában állt. Amikor ott akarta hagyni a szervezetet, Lénárd keze közé került, aki véresre verette. Lénárd Árpád gazdag építkezési vállalkozó fia, aki szüleinek életformája ellen lázadva lett kommunista. Találkozásuk a Sallai–Fürst-per idején zajlik; Lénárd egérfogóba kerül, letartóztatják, sorsa hajdani osztálytársa kezébe kerül. Thurzó Gábor úgy építi fel ezt a drámát, mint egy "eleven sakkjátszmát": a két főszereplő szenvedélyes logikával elemzi a másik lehetséges lépéseit, tudván-tudva persze, hogy a játszma állása szerint ezeket nem lehet meghúzni. Thurzó az egyszerű morális alapképletet – a felügyelő nyilvánvalónak látszó bosszúját – megváltoztatja. Pelsőczi mindenképpen meg akarja menteni hajdani osztálytársát (úgy állítja be az ügyet, hogy személye csak jelentéktelen figura a kommunista párt hierarchiájában), nem érzelmi, hanem "matematikai" alapon: szerinte Lénárd jelen körülmények között vállalt halála teljesen értelmetlen lenne. Lénárd viszont a halált választja. Miután az "eleven sakkjátszmában" mindkét játékos "öngyilkos stratégiával" kísérletezik (mindketten veszíteni akarnak), végül is a halált választó Lénárd "nyer". A dráma vége a bírósági tárgyalás kezdetét jelzi. Különös logikájú művét Thurzó itt is az egyéni sorsválasztás és az objektív kényszer ütköztetésére építi. A két "sakkjátékos" figurája viszont nem eléggé erőteljes ahhoz, hogy ezt az élet-halál játszmát hitelessé avassa.

Az igazi nagy sikert a szerző számára az 1966-ban regény formában (A szent címmel) megjelent mű dráma-változata hozta meg: Az ördög ügyvédje (Egy nyomozás története négy részben). A történet Kaszap István (a színműben Gregor István) szentté avatási procedúráját követi végig – innen a dráma alcíme. A főcím, Az ördög ügyvédje, a szentté avatáshoz szükséges vizsgálatot vezető személy, az advocatus diaboli neve. Ennek feladata, hogy döntsön: támogatja-e a szentté avatást kérelmező indítványt a Szentszék felé, vagy sem. A dráma főhőse, a prelátus Gregor István életére és halálára próbál fényt deríteni. A nyomozás során megvilágosul, hogy a novícius Gregor Pistát saját rendje, és elsősorban saját "lelki vezetője" (a drámában Erdélyi atya) eltávolította a rendházból, mert a fiatalembernek szarkómája volt, s a szabályoknak megfelelően így semmiképp sem lehetett volna pappá szentelni. A későbbiek során ugyanez az atya próbálja számtalan csodával bizonyítani Gregor István életszentségét. A történet idején – 1943-at írunk – a háború sújtotta országban Kaszap István óriási népszerűségre tett szert, s ezt a népszerűséget kihasználva próbál a jezsuita rend "szentet adni" Magyarországnak. Nyomozása során a prelátus kideríti, hogy Gregor István csak eszköz, pontosabban áldozat a rend, illetve Erdélyi atya kezében. A prelátus – éppen ezért – nem javasolja a fiatalember szentté avatását, de a püspök és a felsőbb egyházi hatóságok utasítására mégis "bizonyítékokkal" kell szolgálnia. Ennyi a történet magva. Thurzó a prelátus személyét állítja középpontba, az ő lelkiismereti vívódásain keresztül próbálja ábrázolni, illetve rekonstruálni a történteket. E tekintetben pontosan úgy jár el, mint egy krimiszerző. Nem véletlen, hogy a prelátus Sherlock Holmeséhoz hasonlítja saját szerepét, munkatársáét pedig Dr. Watsonéhoz. Thurzó kihasználja a krimi, a nyomozás adta lehetőségeket. A dráma sikerének egyik kulcsa talán abban keresendő, hogy a közönség kifejezetten fogékony az elmúlt két évtizedben megjelent emlékiratok, dokumentumok, naplók, {1442.} szociográfiák iránt. Az ördög ügyvédje pontosan ugyanazt teszi, mint az ilyen típusú művek: az emlékezetet, a befejezett tényként lezárt, vagy éppen az elhallgatott múltat próbálja megeleveníteni. A Záróra példáján is tapasztalható, hogy ez Thurzó drámáinak legkarakterisztikusabb jegye. Ugyanakkor művében plasztikusan érzékelhető a szerző morális példatárának visszatérő gondolata: a lelkiismeret a legfőbb erkölcsi törvény. Minden olyan ideológia, amely a lelkiismeret-ellenes döntéseket próbálja megmagyarázni, előbb-utóbb arc nélkülivé teszi az egyént. Nincs különállás: az ember mindig azonos a tetteivel, nem függetlenítheti magát azoktól. Talán ebben a vonatkozásban illenek leginkább a moralitásba Thurzó alakjai.

Thurzó két komédiája a Meddig lehet angyal valaki? (Pesti Színház, 1969) és A holló és a sajt című darab. Az előbbi egy "neves" festőművészt mutat be, aki a saját "halhatatlanságát" szervezi éppen, az utóbbi pedig a 10. századi Itáliába helyezi a cselekményt: egy írástudatlan lótolvaj történetét, akit Lateránban pápává választanak, E komédia (amelyet egyébként még nem mutattak be színházaink) szimbolikus tanmese. Thurzó ugyanazt a módszert követi, mint a Záróra esetében: kerettörténetet ír; jelen esetben a komédia egyik szereplőjének, Bertram de la Chalières-nek, Hamadan ben Jazid szicíliai szaracén herceg titkárának "krónikája" ez a keret. A krónika elevenedik meg a színpadon, ám végül mégsem lehet eldönteni, hogy a lótolvajból lett II. Donus pápa létezett-e vagy sem. A "megnyugtató vég" helyett a szerző, illetve Bertram krónikás a nézőkhöz szól a dráma végén, s a közeli vendéglőket ajánlja számukra!

Az ördög ügyvédje mellett kétségtelenül az ugyancsak megtörtént eseményt feldolgozó dráma, Az oroszlán torka (Irodalmi Színpad, 1967) Thurzó legsikeresebb színpadi műve. A drámából két tévéfilm-feldolgozás is készült, az első Somogyvári Rudolffal és Básti Lajossal a főszerepben. Ez az egyetlen jelenetre épülő dráma 1946 késő őszén játszódik, éjféltől hajnali öt óráig, egy fegyház siralomházában, ahol a "miniszter" a kivégzésére vár. Thurzó a kivégzés előtti néhány órába s két ember lelkiismereti vívódásába sűríti a háborús évek borzalmait és szenvedéseit. Utolsó óráiban együtt van a miniszterrel hajdani nevelője és gyóntatója, Kornél atya. A dráma a gyóntató és a nevelő felelősségét firtatja: miért oldozta fel mindig a későbbiek során háborús bűnösként elítélt minisztert, jóllehet nem helyeselte politikai döntéseit? Kornél atya azzal védekezik, hogy ő a tudományra biztatta védencét, de a későbbiek során már nem keres mentséget. A bűn és a felelősség addig él, amíg elevenen jelen van valaki lelkiismeretében. Kornél atya felelőssége – némileg elvontabban fogalmazva – a törvényadó felelőssége. Ha az a személy, aki a feloldozás felelősségével van felruházva, láncolatszerűen továbbörökít valamiféle bűnt, éppen azzal, hogy alkalmazza a feloldozást, akkor a felelősség viselésének kérdése egy önmagába visszatérő kör formáját ölti. A törvényadó feloldozását vagy elítélését milyen hatalom vigye végbe? A kérdés nyitott, s Thurzó sem ad rá választ.

Thurzó drámáinak tulajdonképpeni összetartó eleme a párbeszéd. Minden beszélgetés, s ezek a beszélgetések – jóllehet a leghétköznapibb helyzetekben zajlanak – majdnem mindig példázat érvényűek. Lelki konfliktus megtestesítői a {1443.} dialógus részvevői, mégpedig általában úgy, hogy a főhős szenvedő részese ezeknek. A környezet, a dialóguspartnerek felváltva a diabolosz (rágalmazó) és a paraklétosz (vigasztaló) szerepében jelennek meg – itt is a legegyszerűbb, "legnaívabb" logika szerint. A jó és a rossz, bűn és az erény egyensúlyi helyzete – paradox módon – mindig az "arany középút" helyzetének létrehozásával borul fel. A dialógusban ettől fogva a "vigasztaló" szerepe a meghatározó.

Thurzó Gábor drámái közül három ért el igazi sikert: a Záróra, Az ördög ügyvédje és Az oroszlán torka. Mindhárom darab sikerének titka a múlt-idézés, az emlékezet ébren tartása.