{1455.} GYÁRFÁS MIKLÓS (1915)

FEJEZETEK

"Kétféle vígjátékíró van. Az egyik, aki Molière szeretne lenni, a másik, aki XIV. Lajos. Azaz van, aki arra vágyik, hogy nevessenek rajta, s van, akit a tiszteletreméltóság vonz. Társadalmi vonatkozásban az ügy még pikánsabban hangzik: kinevettetni a társadalmat, vagy reprezentálni. Harmadik út nincs. Ezen jár a szocialista vígjátékíró." Gyárfás Miklós: A derű műhelyében (1973) című kötetének előszavából idéztük ezt a gondolatot, amelyet felfoghatunk a szerző önjellemzéseként is. Annál is inkább, mivel a "harmadik út" (amelyről időközben kiderült, hogy mégiscsak létezik) végleges vállalása előtt az előző kettőt is kipróbálta.

Első komédiája, a Vásott apostol (1948) inkább a molière-i típusba, a társadalmi szatíra műfajába tartozik. A klasszikus recept szerint társadalmi folyamatokat (ez esetben egy új társadalom születését) zsugorít családi méretekre. A főhős "családi szocializmus"-ötlete teremti meg a groteszk vígjátéki alaphelyzetet és módot ad a legkülönfélébb jellemek felvonultatására. A cselekmény előrehaladtával azután egyre inkább a jellemek összjátékából adódó bonyodalmak, s nem a szatíra következetes végigvitele jellemzi a darabot. Utalt is rá a korabeli kritika, hogy Gyárfás indulása rendhagyó: kirobbanó mondanivaló helyett brilliáns színpadtechnika jellemzi. Bár, ahogy Siklós Olga írja a darabról: "A groteszk szituációk sorozata jó alkalom volt mind a kapitalista gondolkodás, mind a szocialista "megtérés" kigúnyolására." Negyedszázad múltán a mű új kiadásakor Gyárfás átírta a művet, jellemző módon felléptetve a szerzőt a harmadik felvonásban. Összetettebb jelentést nyert így a zárómondat: "Légy forradalmár önmagadért és önmagaddal szemben, sose hidd, hogy véglegeset alkottál. Lázadj fel saját műved ellen, mert a világban az a szép, hogy szebbé lehet tenni."

Az Örkény Istvánnal közösen írt Zichy-palota (1949) és a kor jellegzetes, sőt típusalkotó "termelési komédiája", a Hatszáz új lakás (1951) még szintén a társadalmi visszásságok, az új születésével kapcsolatos botlások kinevettetését tűzi ki célul. Az író azonban hamarosan megpróbálkozott a közelmúlt történelmi eseményeinek komolyabb hangvételű drámai feldolgozásával. A Forr a világ (1953) és a Koratavasz (1955) című drámák, valamint egy tragédia, a Hűség (1954) viszonylag kedvezőtlen fogadtatása és feltehetően a szerző által is érzett belső gyengeségei hamar visszatérítik a vígjátékhoz. Történelemszemléletének naivitása, illetőleg a hivatalos elvárásokból adódó sematizmus ugyanis szembetűnőbben jelentkezik társadalomábrázoló igénnyel írt drámáiban, mint komédiáiban.

A Lomb ezredes mennybemenetele (1958) már ismét "franciásan" könnyed vígjáték, amely felvonultatja Gyárfás Miklós színműírói erényeit, s egyben megüti azt a hangnemet, amelyben legjobb művei íródtak. Az első néhány jelenet Gyárfásnál általában tüntetően banális, köznapi. Ebbe a köznapiságba robban bele valaki, aki tulajdonságainál vagy helyzeténél fogva tökéletesen kifordítja a szituációt. A Lomb ezredesben maga a Sátán érkezik a békés paplakba, méghozzá a nyugalomba vonulás szándékával. A darab végére azonban rá kell jönnie, hogy a {1456.} makulátlan tisztességre és jócselekedetekre sem a Mindenhatónak, sem az embereknek nincs szükségük – még a Sátántól sem. Gyárfás "erényes tézisei" csak magyar vonatkozásaikban különböznek a múlt század második felének habkönnyű francia darabjaitól.

A Változnak az idők (1963), a Kényszerleszállás, (1965) az Egérút, (1965) az Egy nő, akinek lelke van (1967) világosan jelzik, hogy milyen irányban próbálja az író aktualizálni és egyben sajátjává tenni a hagyományos vígjátékmodellt. Egyre biztosabbá váló technikával (bár művészileg változó sikerrel) ismétli meg a hétköznapok realitásából a szürreálisba, a fantasztikumba lendülés bűvészmutatványát. Legjobb műveiben többszörösen érvényesül ez a játék; a valószerűnek beállított szituációról kiderül, hogy alapvetően képtelen, majd, hogy mégiscsak első ítéletünk jár közelebb a valósághoz. Néhol fantasztikus elemeket használ fel (mint amilyen a marxizmus-oktatót elcsábító angyal a Kényszerleszállásban). Legtöbbször azonban megelégszik a finomabb csúsztatásokkal a valószerűtlen vagy a szürreális irányába. A hosszú élet titka (1966), amelynek főhőse Pikéti, a pincér, aki a legkisebb hazugságra sem képes, jó példa erre. Mulatságos bonyodalmak egész sora mutatja be, hogy az ilyen lény nem találhat helyet a társadalomban. Egyik jóakarója közli vele, hogy "csak akkor kerüli el az akasztófát, ha ezentúl néma lesz". Az alapötletében helyzetkomikumra épülő darab a harmadik felvonásra további jelentésrétegekkel bővül. Több évtized múltán látjuk viszont a szereplőket, és Pikétiről kiderül, hogy a kényszerű igazmondás megőrizte fiatalságát. A biológiai képtelenség (a megőrzött fiatalság) és a társadalmi valószerűtlenség (egy ember, aki csak igazat tud szólni) párhuzama teremti meg a kesernyésen ironikus szatíra belső egyensúlyát.

A hatvanas évek közepétől írt darabjaiban Gyárfás Miklós egyre többet vívódik műfajának, a vígjátéknak társadalmi státusával és általában a művészi igazság kérdéseivel. Színműveinek állandó szereplője lesz a Szerző, aki szembekerül az önmaga teremtette világgal, és annak gyengeségeiben, visszásságaiban saját énjének kudarcait, megtorpanásait kénytelen felismerni. Az író természetesen nem lát értékkülönbséget a vígjáték és a tragédia mint műfajok között. Jól tudja azonban, hogy a nevettetés, mint elsődleges célkitűzés, a felszínesebb, súlytalanabb megoldásokra, az igazi emberi és társadalmi problémák megkerülésére csábíthat. Ezért arra törekszik, hogy darabjai ne csupán komédiák legyenek, hanem kívülről is láttassák a komédia szerkezetét, valamint az író és műve viszonyát. Amint egyik legkeserűbb hangvételű darabja, a Mizantróp 68 (1968) Orontéja mondja, olyan szatíra a célja, amelynek "kése oly szellemes, hogy friss, franciás villogása magát a műfajt is jól parodizálja". A műfajról való elmélkedéseinek félig tréfás, félig komoly "eredményeit" foglalja össze a Tanuljunk gyorsan és könnyen drámát írni (1968) című kötete.

Az olyan darabok, mint a Johanna éjszakája (1967), a Családi játékok (1969), vagy éppen a Szerelemfoltozó (1967) című rádiószatíra valamilyen formában a komédia lehetőségeit járják körül. A Johanna éjszakája szerkesztésmódja ("színház a színházban") egy drámát és egy vígjátékot ütköztet. A dráma főszereplője az Író, aki hűen, "színpadiasan" teszi mérlegre életét; vígjátékot ír Szent Johannáról és {1457.} gyermekeivel együtt előadja azok előtt a személyek előtt, akiknek döntő szerepük volt sorsuk alakulásában. A vígjátékbeli Johannát a szentek hangja harcra buzdítja az angolok ellen; tapasztalnia kell azonban, hogy másnak hasonló "hangok" éppen az ellenkezőjét mondhatják, vagyis, hogy az igazság viszonylagos. A valódi nagy személyiség számára természetesen csak egyetlen igazság létezik – a sajátja, amelynek nagy művekben szerez érvényt. Az átlagembernek azonban nincs joga arra, hogy "hangokat halljon", mondja a keretdráma Írója. Neki az a feladata, hogy a rész-igazságokat mások rész-igazságaival egyeztesse. A Johanna-vígjáték ellenben azt példázza, hogy nincs emberi nagyság hiúság nélkül. Az Író nem arat sikert, a szembesítés kudarcba fullad. A kortárs nézők nem vállalják a műben rejlő ítéletet, s így bűnei alól sem oldozhatják fel az Írót. A feloldozást egyedül az utókor adhatja meg.

Gyárfás későbbi darabjaiban is újra meg újra feltűnik a Művész, aki tisztában van középszerűségével, de aki éppen korlátainak tudatos vállalása révén alkot néha jelentőset. Ilyen figura A két Júlia (1969) írója és színésze, az Így szeretnék meghalni (1973) vígjátékszerzője, vagy a Beatrix (1969) festője. "Drámatankönyvében" Gyárfás Miklós olyan jellemek kiválasztására buzdít, akik eleve valamilyen ellentmondást hordoznak magukban. A művész, aki csak a legmagasabbra törhet, miközben meg kell küzdenie környezetének és énjének kisszerűségével, ilyen ellentmondásos, tehát vígjátéki megformálásra alkalmas hőstípus. Beatrix iránt érzett szerelme a festőt egy zseniális művel ajándékozza meg, talán az egyetlennel az életében; mégis tudja, hogy mindent ehhez a szerelemhez, ehhez a műhöz kell viszonyítania. A darab finom iróniával utal arra, hogy ez a fajta hűség korunkban egyre inkább komikus rögeszmének számít. Az író Legszentebb érzelgéseim (1974) című gyűjteményes kötetének előszavában mutat rá ezzel kapcsolatban a jellemkomikum megváltozott szerepére. "A jellemkomikum napjainkban bonyolultabb, mint Molière idejében. Igaz, a saját mániánkhoz való ragaszkodás ma is komikus, de ugyanakkor mégis van abban valami hősies is, ha valaki ki tud tartani szerény kis önmaga mellett."

Ezekben a komédiáiban Gyárfás Miklós arra figyelmeztet, hogy mindenkiben ott lakozik a művész, aki képtelen elfogadni, hogy értékeit elorozza tőle a világ. Nem a drámai küzdelmet, a tragikus erőt, hanem a szelíd humort adja segítségül ehhez a "hétköznapi hősiességhez". A humor mögött azonban pátosz rejtőzik, akár az író által nagyra becsült Chaplinnél. Az Így szeretnék meghalni című darabban a Színésznő így jellemzi az élettől búcsúzó Szerzőt: "Más akartál lenni, mint voltál. Te bolond. Másképp akartál szeretni, mint ahogy lehet. Te szegény ... Koldus voltál, mert ember akartál lenni. Te király." Ez a sohasem harsány, a karikírozott átlagembert mindig tiszteletben tartó humor és a magasszintű technikai tudás teszi Gyárfás Miklós műveit a felszabadulás utáni magyar vígjáték egyik jellegzetes színfoltjává.