{1463.} SZABÓ MAGDA (1917)

FEJEZETEK

Szabó Magda sokoldalú életművében igen fontos, s az évek múlásával egyre fontosabb műfajjá válik a dráma. Első színpadi műve, a Kígyómarás a Disznótor című regény színpadi változata volt; 1960-ban került színre a Jókai Színházban. A drámai műfaj természetszerűen a cselekményt és a jellemeket állította a középpontba, megfosztva a történetet a nézőpont-váltakozás teremtette pszichológiai feszültségtől. A dzsentri Kémery Paula és a szappanfőző családból való Tóth János tanító drámája a színpadon még szélsőségesebbé válik, mint a regényben. S az író, hogy "az eldöntetlen szélsőségeket eldöntse, kénytelen a feleséggyilkosságot valami rigorózus protestáns légkörből kinövő érthetetlen nihilizmussal forradalmi tetté átminősíteni. S itt cserélődik fel egy világtörténelmileg jogosult és banki tett és egy magánügy értéke" – állapította meg a drámával kapcsolatban Hermann István.

A drámaírás mesterségbeli részét illetően azonban a Kígyómarás "profi" színvonalon megírt mű; a korabeli kritika elismeréssel említette a dráma cselekményvezetését, a jellemek összhangját, az előzmények drámai sűrítését, a drámaszerkezet felépítését. Mindez érvényes a következő, Leleplezés című drámára is, melyet 1962-ben mutattak be. Ez a színmű tematikailag Az őz egyik mellékmotívumához kapcsolódik; egy mártírhalált halt kommunista hős polgári családjának felszabadulás utáni utóéletével foglalkozik. A dráma belső szerkezetét a leleplezés aktusa, a látszatok és a valóság konfliktusa határozza meg. Az elhalt mártír anyja, özvegye és bátyja a halott álságos kultusza örvén kihasználja, kizsákmányolja annak emlékét: a feje fölé helyezett glóriából nekik is jut néhány sugár. E korrupt és jellemtelen család ellenlábasa a halott másik testvére, Eszter, aki az igazságot képviseli, s segíti diadalra, összerombolva a látszatokat. Nem idegen ez a szerkezet az ibseni drámatechnikától: a cselekmény során a múlt összegubancolódott szálainak felfejtésével fokról fokra tűnik semmivé a kezdetben valóságosnak, később hamisnak bizonyuló világ.

A hatvanas években születtek azok a hangjátékok is, amelyek – a két drámával együtt – az Eleven képét a világnak című kötetben láttak napvilágot. A hangjátékok sorában első helyen a Békekötés címűt említjük (1965), mely a Pilátus című regény témakörében mozog, s öregek és fiatalok konfliktusát helyezi a történet középpontjába. A hangjáték hősei, két ellentétes jellemű lánytestvér – mely jellegzetes, vissza-visszatérő alapséma Szabó Magda életművében – hosszú évekig tartó viszály után azért köt békét a darabban, hogy egyiküknek se kelljen magához vennie a közeli vaksággal fenyegetett édesanyát. A moralizáló szándék erőltetettnek, kimódoltnak tűnő drámai szituációban valósul meg, s a véletlennek is túl sok szerep jut a cselekmény bonyolításában.

A Fanni hagyományai és A rab című rádiójáték a magyar irodalmi múltból veszi tárgyát. Különösen a Fanni hagyományaival lépett túl az író a szűkebb értelemben vett kultúrtörténeti-ismeretterjesztő funkción. Az író Kármán József művét csak kiindulópontként használja fel: az alaphelyzetre felépített drámai kifejlet már egészen az övé. A darabban nem társadalmi rangkülönbség választja el egymástól a {1464.} szerelmeseket, hanem a Martinovics-féle mozgalom, mely tiltja tagjainak a nősülést. Fannit tehát nem a magyar társadalom hierarchikus rendje kergeti a halálba, hanem az, hogy semmit sem tud az őt körülvevő valóságról. A darab igazi hőse végül is szerelme, Tatai lesz – aki tudatosan, a politikai, társadalmi harc oltárán áldozza fel szerelmét, a magánélet boldogságát. A jelentős változtatások ellenére is, a mű érdeme, hogy "egy inkább emlegetett, mint olvasott klasszikusunkat tette élvezetesen hozzáférhetővé a széles tömegek számára" – ahogyan azt Nagy Péter megállapította kritikájában.

Kultúrhistóriai érdekességű A rab című rádiójáték is, valamint A hallei kirurgus (1963). Mindkét mű konfliktusa a tehetség, a művészi elhivatottság és a társadalom, illetve a társadalmat képviselő család között robban ki – az első a magyar Kazinczy, a második pedig Händel, a nagy zeneszerző életének egy-egy mozzanatát idézve. A hallei kirurgusban a zeneszerző életének azt a pillanatát örökíti meg és sűríti drámává, amikor a gyermek Händel a polgári életeszményt képviselő apa akarata ellenére is elindul a magaválasztotta pályán, rombadöntve ezzel a tekintélyes kirurgus elképzeléseit, aki fiának is a magáéhoz hasonló, nyugodt, biztos jövőt szánt. A rab a rabságból hazatérő Kazinczy családtagjai körében játszódik, akik a tisztes nemesi életformára szeretnék rászorítani a költőt. Törekvésük, természetesen, kudarcot vall.

A nemzeti történelem iránti fokozott érdeklődés, mely a hetvenes évektől figyelhető meg Szabó Magda pályáján, nyilatkozik meg következő, Az a szép fényes nap című hangjátékában is, mely 1973-ban hangzott el a rádióban. A hangjáték alapján készült drámát a Nemzeti Színház mutatta be 1976-ban. A mű mindkét változata nagy sikert aratott, s történelemszemlélete, ábrázolásmódja, nyelvezete élénk vitára késztette a mű kritikusait. A dráma Géza fejedelem udvarába visz, s az államalapítás korának óriási társadalmi feszültségeit, a Géza fejedelem által irányított nagyarányú politikai-ideológiai változásokat sűríti egyetlen nap alatt pergő drámai cselekménysorba. Új műfaj jelent meg ezzel a drámával Szabó Magda életművében: a történelmi parabola. A helyszín Géza fejedelem udvara, s az idő Vajk megkeresztelésének előestéje. A drámai szituáció tehát indokolttá teszi a drámai összecsapásokat a különböző nézetek képviselői között; s természetessé a különböző szereplők – a várbelieken kívül magyar és külföldi vendégek – jelenlétét Géza udvarában.

Géza fejedelem tiszta helyzetet akar teremteni a nagy, korszakfordító esemény előtt, s érzelmeinek gyakran ellentmondva könyörtelenül számol le mindazokkal, akikben az új rend, a keresztény feudális állam ellenségeit látja. Vajkkal, a jövendő Istvánnal való nagyjelenete során azonban kiderül, hogy a kereszténység felvételét, a nyugati kultúrába való beilleszkedést csupán taktikai lépésnek szánja, mely az erőgyűjtést szolgálja a Nyugattal való újabb összecsapáshoz. Vajk azonban már az új eszme embere: testestől-lelkestől a lovagi kultúra, a keresztény világnézet harcos híve. A korszakváltás, a pogányság felszámolása az ő részéről nem taktikai, hanem belülről is átélt, hittel és meggyőződéssel vallott stratégiai lépés. Alakjában a történelmi szükségszerűség törvényei kapnak formát, s Gézával való összecsapása, a köztük levő – a jelenet végére már áthidalhatatlannak tűnő – szakadék a Régi és {1465.} az Új történelmi konfliktusát érzékelteti. Az új eszmék vállalása, elfogadása, erőszakos elterjesztése a megszokott Régivel szemben, melyhez érzelmileg is kötődik – ez a történelmi szükségszerűség parancsa. S ezen a ponton sugall a mű általános érvényű tanulságokat is. Géza alakja egyetlen, nagyformátumú, történelmi személyiségbe sűrítette a régi és az új dialektikus ellentétét. A fejedelem érzelmileg a múlthoz kötődik; a pogány dalok s a nyomorék gyászvitéz, Bönge éppoly közel áll a szívéhez, mint a sámán és a pogány vallás. Pusztán az értelmi felismerés vezeti a nyugati kultúra elfogadásához; annak felismerése, hogy a túlélést, a megmaradást csak a beilleszkedés biztosíthatja az egész nép számára. Kötelesség és szenvedély, azaz racionális felismerésből fakadó feladatvállalás és érzelmi hangoltság ilyenfajta konfliktusa Corneille drámáit idézi – mint arra Nagy Péter is utalt a mű színpadi előadásáról írott kritikájában. Hogy ez a konfliktushelyzet, a szükségszerűség felismerésének életbevágósága nem csupán egyszeri, hanem modellértékű drámai helyzet, mely túlmutat az adott koron, azt Szabó Magda is megerősíti egyik nyilatkozatában: "Egy spirálvonal kiindulópontját érzékeltem Géza udvarában, mely történelmünk folyamán koronként azonos görbületbe merevült, amely nem, vagy csak alig mutatott különbséget a tizedik és – mondjuk – a tizenhatodik, a tizenkilencedik, a huszadik század történelmi szituációi között."

S a parabola íve leghatározottabban éppen a huszadik század felé mutat. "Az a szép, fényes, ezer év előtti nap a mi napjaink hevétől ilyen forró: az a sorsváltás csak előképe, művészi transzfigurációja – manapság divatos szóval "modellje" – ennek a kor- és sorsváltásnak. S Szabó Magda dicséretére legyen mondva, hogy mindenféle publicisztikus könnyedség nélkül, művészileg is vérben és izzadságban kihordva tudja oly töretlenül a magas művészet hangján kimondani hitvallását: bármekkora áldozatokkal járt és jár is, bármit kelljen szenvednie egyénnek vagy családnak s a társadalomnak, az élet, a fennmaradás záloga a haladás, az új, a történelem által előírt lépés vállalása és kiteljesítése" – írta Nagy Péter.

20. századi, jelenkori a dráma szereplőinek magatartás- és gesztusrendszere, s kifejezésmódja, nyelvezete is. Ez utóbbi váltotta ki talán a legélénkebb reakciókat a mű méltatóiban, történetietlennek ítélve az író szándékolt anakronizmusait. A vitatható mozzanatok ellenére Az a szép, fényes nap fontos és izgalmas mű; színpadi előadása az 1976-os évad egyik kiemelkedő színházi eseménye volt.

A megmaradásért való harc módozatairól, csapdáiról szól a Kiálts, város! című dráma is, melyet a Csokonai születésének 200. évfordulójára rendezett ünnepségsorozaton adott elő a debreceni Csokonai Színház 1974-ben. A debreceni múlt felidézése alkalomhoz kötődött ugyan, ám a színen igazi dráma bontakozik ki: a debreceni főbíró szinte megoldhatatlan konfliktusból eredő belső drámája. A három részre szakadt országban, háromfelől fenyegetve és sarcolva, a város polgárai mindent megtesznek a megmaradásért, a túlélésért. A megmaradás azonban itt is áldozatokat követel. S a főbíró hiába próbálja megmenteni Borzán Gáspárt, aki lányának vőlegénye, leendő veje is; hiába sértené meg – nagy belső tusa után – még Debrecen város belső törvényét is, Borzán Gáspár sorsa beteljesedik. S ezzel válik teljessé a főbíró családi tragédiája is: leányát örökre {1466.} boldogtalanná tette. Eszter alakjában az egyén végzetes kiszolgáltatottsága mutatkozik meg a történelem erőivel szemben. Névtelen áldozat ő is, akárcsak vőlegénye. Őt nem a történelem érdekli, még csak nem is a Város – elsősorban saját boldogságáért küzd.

A Kiálts, város! nyelve finoman archaizált; ma is jól érthető, ámde egyes fordulatokban, szófűzésben, kifejezésben a kor nyelvét idézi. A nyelv is kitűnő eszköz az író számára, hogy színpadra vigye a kor levegőjét, atmoszféráját – a debreceni kálvinizmus, a puritán, önfeláldozó életeszmény szellemét.

"Szabó Magda – írta Bányai Gábor–minden történelmi esemény hátterében a szükségszerű emberi mozgatórugókat keresi: nem demitizál és deheroizál, "egyszerűen" csak beleképzeli magát egy adott szituációba. Fikciója mindössze annyi, hogy a történelmi szituáció is végső soron emberi konfliktushelyzet, a személyiség valamely próbája egy-egy meghatározott körülményű pillanatban."

Szabó Magda érdeklődése a hetvenes évek második felétől is a történelemnek ezekre a mozgatórugóira irányul. Nagy formátumú trilógiája IV. Bélát és korát idézi, ám, akárcsak Az a szép, fényes nap – ez a dráma is elsősorban a jelenről és a jelennek szól. Az író drámai életműve még korántsem lezárt – kísérletező kedve, sokoldalúsága, a múlt szenvedélyes szeretete és a jelenért való aggódása, úgy látszik, a dráma műfajában továbbra is adekvát kifejezési formát talál.