{1483.} FEJES ENDRE (1923)

FEJEZETEK

Fejes Endre színművei jobbára prózai műveinek színpadra alkalmazott változatai, s ez meghatározza dramaturgiai jellegüket is. Egyfajta epikusságról van szó; másodsorban pedig az epikus drámaszövésen belül pontos funkcióval rendelkező lírai elemekről. Az epikusságot legjobban az a tény érzékelteti, hogy több Fejes-drámában is jelen van az Író, vagyis a narrátor figurája. De még abban az esetben is, ha nem találunk a szereposztásban ilyen alakot, a narrátor funkciója, mintegy betöltetlenül, mindenütt érvényesül. Így az olvasónak vagy nézőnek az a határozott érzése, hogy valaki elmond egy történetet, amelynek fontosabb részleteit színpadi jelenetekkel illusztrálja. A történet, amelyet az író elbeszél, leggyakrabban a nyomozás formáját ölti. Egy emberi élet (általában tragikus, gyilkossággal vagy erőszakos halállal végződő) lezárulásából kiindulva nyomoz visszafelé az időben, felderítve az ok-okozat láncolatot, amely a hős pusztulásához vezetett.

Ezt a szerkezetet a leghíresebb Fejes-mű, a Rozsdatemető (1962) valósítja meg a legkövetkezetesebben. A Thália Színház előadása (1963), Nagy Péter kritikáját idézve: "Az új magyar dráma felé vezető úton jelentős mérföldkő volt. Kazimir Károly rendező filmszerű hatásra törekedve adott színpadi formát a regénynek." Akárcsak a regényben, itt sem beszélhetünk tulajdonképpeni főhősről. Hábetler Jani helyzete annyiban kitüntetett, hogy az ő gyilkossága indítja el a nyomozást; voltaképpen azonban a Hábetler-család valamennyi tagja főhőssé válik a történet valamely pontján. A mű igazi mondandóját pedig a cím hordozza: miként kerülnek emberek szinte elkerülhetetlenül a "rozsdatemetőbe". Fejes Endre hősei többnyire szegény emberek, munkások, vagy a kispolgárság legalsó rétegéből kerülnek ki. Az író újra meg újra az ő sorsuk embertelen determináltságát és e determináltság dacára fennmaradó emberi méltóságukat, belső értékeiket kutatja.

A Rozsdatemető kitűnően megformált figurái a színpadon is lebilincselően hatnak. A mű egésze azonban mégis problematikus. Ahhoz, hogy az epikusság ellenére drámáról beszélhessünk, az írónak érzékeltetnie kell az ábrázolt folyamat szükségszerűségét, vagyis azt, hogy az első világháború lövészárkaiban kezdődő történet csak Hábetler Jani évtizedekkel későbbi gyilkosságba esésével végződhet. Míg a regényben sajátos prózai eszközökkel érzékelteti Fejes a család fölött lebegő "fátumot", a színpadon a gyilkosság véletlenszerűsége, esetlegessége domborodik ki. Nem teremtődhet így meg a sajátos "balladai hangnem", amely annyira jellemzi ezt az írót.

Fejes epiko-lírai színháza tökéletesebben valósul meg azokban a darabjaiban, ahol a főhőst mintegy osztálya pereméről választja (Mocorgó, 1966; Vigyori, 1968; Vonó Ignác 1969). Ezek az emberek olyan belső sérülést hordanak magukban szinte születésüktől fogva, amely gyengévé, kiszolgáltatottá teszi, eleve pusztulásra vagy kudarcra ítéli őket. Gyengeségük azonban történetük bizonyos pontjain emberfeletti erővé válik: viselkedésükkel rámutatnak környezetük embertelenségére és a szebb, emberibb élet lehetőségére. Mocorgó és Vigyori nemcsak abban különbözik a környezetétől, hogy betegesen félnek és undorodnak az erőszaktól, hanem abban {1484.} is, hogy a maguk szerény életszintjén minden megpróbáltatás ellenére megőrizték álmaikat, amelyekről nem hajlandók lemondani. Mocorgó halála ugyan tényszerűen véletlen (egy eltévedt golyó találja el 1956-ban), de érezzük: ez az ember soha, semmilyen körülmények között nem érhette volna el azt, amire vágyott, mégis teljes emberként halt meg. Vonó Ignác "komédiája" elsősorban azokra a sorsokra irányítja a figyelmet, amelyek minden történelmi változás ellenére a periférián maradnak. Vonó Ignác is költő, akár a Fejes-figurák legtöbbje. Nemcsak álmodni tud, hanem ki is tudja fejezni álmait. Ez a képessége azonban nem elegendő ahhoz, hogy megváltoztassa társadalmi helyzetét. Ez a fanyar, melankolikus vígjáték írója nyelvi erejének, jellemzőkészségének kitűnő példáit nyújtja. Helyzetkomikum azonban úgyszólván nincs a darabban, ami meggátolja, hogy valódi, bővérű komédiává bontakozzon ki. (Ami valószínűleg nem is férne össze Fejes világlátásával, írói alkatával.)

A kiszolgáltatott társadalmi helyzet és a bűn összefüggése az a kérdéskör, amely Fejes Endrét kiváltképp foglalkoztatja. Munkáshőseit éppen tehetségük, környezetükből kirívó vágyaik és igényeik terelik arra az útra, amely végül csak tragédiához vezethet. A nagysikerű Jó estét nyár, jó estét szerelem (1971) (a Vígszínház bemutatója: 1977) főhőse nem kér a társadalmi felemelkedés szokásos formájából. Rögtön, azonnal akarja érezni álmainak megvalósulását, még akkor is, ha az álom csak rövid ideig tart és utána vissza kell térnie a valóságba. Sokakat sikerül megtévesztenie; csak egy virágárus öregasszony látja meg arcán a bélyeget. "Te szegény vagy, kisfiam, neked ingyen adom. Arcodon szenvedés, szádon koplalás, szemeden félelem, homlokodon halál." Eljön a pillanat, amikor a Fiú nem hajlandó többé visszatérni az álmok világából: de ez a halált, a gyilkosságot jelenti számára. Egyik legjobban megkomponált, hangulatilag legegységesebb darabja ez Fejes Endrének.

"Irodalmi forgatókönyvei" közül (Eljegyzés, Élő Klára) kiemelkedik a Kéktiszta szerelem (1971). Azt vizsgálja ebben, hogy milyen esélyei vannak a valódi, mély érzelemnek a valóság ellenállásával szemben. Nagy erénye a műnek, hogy a figurák itt nem hordozzák úgyszólván a fizikumukba, lelkialkatukba írva a sorsukat. Két ember, aki valóban szereti egymást, harcol egymásért. Megpróbálnak együtt élni, de a világ egyetlen ellenséges tömbként áll velük szemben, ott ejt rajtuk sebeket, ahol a legvédtelenebbek. A "kéktiszta szerelem" kudarca nem a szegénységre vagy öröklött lelki tényezőkre vezethető vissza, hanem az emberi együttélés fájdalmas-kegyetlen törvényszerűségei ítélik halálra.

Fejes a Cserepes Margit házassága (1972) című darabjában (bemutatta a Huszonötödik Színház 1976-ban) mintegy összefoglalja színpadi, színműírói törekvéseit, méghozzá oly módon, hogy megpróbálja önironikusan kívülről is láttatni azokat. A főszereplő itt az Író, aki megpróbálja elveinek, világlátásának megfelelően bonyolítani hőseinek sorsát. "Cserepes Margit szép lány. Komisz. Kacérkodik mindenkivel. És férje, Vitok Pál, a tisztakezű, megöli. Nem tehet mást." Ez az alapséma, amelyből azonban nem kerekedhet dráma, mert a hősök nem engedelmeskednek az Írónak. Az Író a munkást nemcsak kiszolgáltatottnak, nehéz sorsúnak, hanem az erkölcs, az igazi emberi tartás megtestesítőjének is akarja {1485.} látni. Elkötelezte magát a dolgozó emberek mellett egy életre, de érzi, hogy a realitás egyre nehezebben összeegyeztethető az eszményekkel. Márpedig az az igazi írói feladat. Saját hőse, a "tisztakezű" Vitok Pál figyelmezteti cinikusan: "a munkás is emberből van". Ahelyett, hogy megölné Cserepes Margitot, elhagyja őt barátnője kedvéért, aki tisztességének feláldozásával bár, de lakáshoz jutott. Egri Zoltán, aki az írói tervek szerint "a munkásosztály komisz gyermeke", tisztességesebbnek bizonyul, mint "tisztakezű" barátja. Az alapvető konfliktus tehát a munkásosztály és írója között feszül. A "színház a színházban" szerkezet alkalmas arra, hogy az Író vívódását érzékeltesse. Itt is nyomozás folyik, de ezúttal a munkás, mint drámai hős eltűnése tárgyában. A megoldás is krimi módjára, a szereplők összegyűjtésével történik. A kifejlet szándékosan banális: az Író nem volt képes arra, hogy felülkerekedjen az úgynevezett "valóság" lapos jellegtelenségén. Nem győzhetett, mert ha érvényesíti írói teljhatalmát, akkor valószerűtlen, életidegen játékba bocsátkozik. De nem hajlandó megadni magát, feladni eszményeit. Van-e esélye ennek az írói magatartásnak? A Cserepes Margit házasságában Fejes Endre minden korábbi darabjától eltérően a nézőre hagyja a választ.