{1486.} HERNÁDI GYULA (1926)

FEJEZETEK

Az 1970-es évektől bontakozik ki, s azóta folyamatosan gazdagodik Hernádi Gyula drámai életműve. A film inspirációja, akárcsak prózájában, ezen a területen is hatott: elsőként a Fényes szelek című, az azonos című film forgatókönyvéből írt drámáját adta elő a Huszonötödik Színház, Jancsó Miklós rendezésében (1971). A dráma egyik főszereplője a közönség, s fontos eszköze – akárcsak a filmen – az ének és a tánc, a szereplők koreografált mozgatása. Ugyancsak a Huszonötödik Színház vállalkozása volt a Vörös Zsoltár (1973), amely a Még kér a nép című film színpadi újrafogalmazásának tekinthető.

Mindezek a darabok azonban inkább érdekes színházi vállalkozások voltak, mint önálló, eredeti drámák. Az első ilyen művet a Pécsi Nemzeti Színház adta elő, 1971-ben. A Falanszter előadása meghozta Hernádi Gyula számára a drámaírói sikert. A darab a múlt században, Amerikában játszódik: szereplői egy Fourier tanai alapján megszervezett kommunisztikus közösség tagjai. A dráma a közösség felbomlását, csődjét mondja el: léte zátonyra fut a külső fenyegetettség és a belső széthúzás, a szándékok és a célok különbözősége miatt.

A mű Hernádi szabadság-fogalmának egyik lehetséges körülírása. "Az egyenlőség és a szabadság az a két kategória, ami az emberiségnek mindig a legaktuálisabb problémája volt. Azt szeretném, ha minden írásom erről szólna" – mondta Hernádi Gyula egy interjúban. A Falanszter az egyenlőség és a szabadság érvényesítésének csődjét jeleníti meg – ám nem kérdőjelezi meg az eszmék történelmi távlatát. Ezek a fogalmak állnak az Antikrisztus középpontjában is: az utópia helyébe itt a fantasztikum lép, a szabadság lehetőségét ebben a darabban egy idegen űrhajó mindenható – ám mindenhatóságát racionális indokokra visszavezethető – utasa hozza el egy elmaradott kis délamerikai falu számára. A racionalizmus, mely a szabadság és egyenlőség záloga, azonban dogmává merevedik – s az "Antikrisztusnak fel kell magát áldoznia, hogy bebizonyítsa: nem Isten, hanem halandó ember. Csak így győzheti meg ugyanis híveit arról, hogy ő nem Isten, hanem ember: tehát, hogy az általa képviselt fejlettségi fok számukra is elérhető."

Mindkét darabban fontos szerepet játszik a tömeg; a közösség, amelyből néhány arc emelkedik ki, amelyek különböző magatartásformákat, választási lehetőségeket testesítenek meg. Ez a szerkezet a legtöbb Hernádi-darabra jellemző. (A két drámát az író átdolgozásában együtt is játszották Utópia címen.)

Konkrét történelmi szituációba helyezte az író a következő drámát, a Vérkeresztséget, melyet 1975-ben mutattak be. A "vérvörös csütörtök" eseményei természetesen csak háttérként szolgálnak a drámához, mely munkásszínjátszók próbáján játszódik. A szereplők itt is – akárcsak a Falanszterben – megoszlanak; van, akit a békés próbánál jobban vonz az utcákon zajló, veszélyesebb tüntetés. A színjátszók védettsége azonban nem tart sokáig, az utca és a veszély betör a próbára. Az író a "színház a színházban" mindig hatásos módszerét alkalmazva, feszült helyzetek, váratlan fordulatok során vezeti a cselekményt a beteljesedéshez, mely, bár a forradalmárok kudarcát, bukását hozza, irreális mozzanatként a {1487.} győzelmet, az elbukottak eszméinek továbbélését is előrevetíti. "Ezt nevezi Hernádi Antigoné-princípiumnak, itt válik a mítosz a ráció hátországává; a magasabb rendű érzelmek, a gyönyörű eszme a halálba menő kommunista számára a vallásos túlvilág képzetével ér föl" – állapítja meg tanulmányában Tarján Tamás.

1976-ban három Hernádi-bemutató is zajlott: a Csillagszórót Kecskeméten, a A tolmács című darabot Pécsett, a Királyi vadászatot pedig a fővárosban mutatta be a Pesti Színház. (A Falanszter és az Antikrisztus című darabokkal együtt a Fivérem a holnap című kötetben, könyvalakban is napvilágot láttak 1976-ban.) A Csillagszóró ismét fantasztikus játék, melyben megintcsak az egyén cselekvési lehetőségeit méri fel az író, egy szélsőséges, döntést kívánó szituációban. A repülőgépet fogva tartó anarchisták is utópisztikus közösséget kívánnak létrehozni egy gazdátlan szigeten; a közösség hierarchiáját a különböző vércsoportokhoz való tartozás szabná meg, mely kivételezett helyzetet biztosítana a kisebbségnek, s lassú pusztulásra ítélné a többséget. Noha a darab végére a szereplők nagy része áldozatul esik az összecsapásoknak – a dráma, mint Tarján Tamás írja elemzésében, "a Jó győzelmével ér véget. Ez a győztes győzelem; líraian hitelesített történelmi optimizmus. Még akkor is, ha az atomháború ellen aligha Szokrateszben bízhatunk."

Hernádi talán legjobban sikerült drámája, s legnagyobb színpadi sikere is a Királyi vadászat, melynek alaphelyzetét – a mesterségesen rendezett, sportként művelt "hadijáték" motívumát – az Erőd című regényéből ültette át ide az író. A vadászatnak álcázott háborúsdit ezúttal Erdődy gróf rendezi a birtokain; s résztvevői a magyar arisztokrácia tagjaiból kerülnek ki. A játék során véletlenül megölik az odalátogató királyi párt: IV. Károlyt és Zita királynét. A gróf polgári hasonmásokkal játszatja el a királyi pár szerepét, akik azonban olyan jól belejönnek az alakításba, hogy nem akarnak engedelmes bábok maradni. Az eredmény a történelemkönyvből már ismert eseménysorozat – az 192l-es királypuccs, a "budaörsi csata", majd a száműzetés. A gróf meg akar szabadulni az immár fölöslegessé vált alteregóktól – ezért Károlyt az ő emberei is elkísérik a száműzetésbe, hogy a megfelelő pillanatban eltegyék láb alól. "Az alapszituáció amilyen abszurd, olyan hiteles is; csak az első néhány "ha"-t kell elfogadnunk, s máris hibátlanul illeszkednek egymásba a fogaskerekek" – írta a Pesti Színház előadásáról szóló kritikájában Nagy Péter.

A tolmács a 16. századi Németországban játszódik; valóságos történelmi szereplőkkel: Münzer Tamás és Martin Luther éppúgy megjelennek a színpadon, mint a legendás Geyer Flórián. Itt is a sötétség, a Bűn, a Gonoszság erői csapnak össze a felvilágosultság, a racionalizmus és az emberségesség képviselőivel: s az utóbbiak itt is elbuknának – ám Geyer Flórián deus ex machina-szerű megjelenése megfordítja a helyzetet.

Hernádi drámaírói pályája a hetvenes évek második felétől gyökeres fordulatot vett. A pálya első szakaszában született darabok lényegében tézisdrámák voltak; a racionalizmus, a haladás és a szabadság eszméinek magasabbrendűségét, a forradalom győzelmének szükségszerűségét példázó művek. Következetes, logikus levezetések, melyek egy adott – racionális vagy irracionális – szituáción belül, különböző lehetséges döntések, magatartások bemutatásával igazolták ezeket az {1488.} eszméket. A hetvenes évek második felétől Hernádi ismét csak a történelemhez fordul nyersanyagért; azonban e korszakának darabjaiban a történelem mint bohóctréfa, farsangi kavalkád, burleszk, cirkuszi mutatvány és blődli jelenik meg. S a történelemnek is a sötétebbik, a kilátástalanságot mutató oldalát, a történelemformáló ember legalsóbbrendű, legnegatívabb megtestesüléseit mutatja meg. E drámaírói korszaka igen sok vitára adott alkalmat, s joggal. Ám nem szabad elfelejteni, hogy Hernádi kísérletező, mindig újat próbáló, s a tévedés kockázatát is vállaló művész. Drámaírói életműve – sikerültebb vagy kevésbé sikerült darabjaival együtt–jótékonyan hatott a hetvenes évek elején meglehetősen szürke képet mutató kortárs magyar drámára és színházművészetre; felrázta a vitaszellemet. S szélsőségeivel, túlzásaival azóta is eredeti színfoltja a színpad és a drámairodalom világának.