{1506.} EÖRSI ISTVÁN (1931)

FEJEZETEK

Színműírói pályája elején Eörsi István Brechtre, Dürrenmattra és Rózewiczre figyelt leginkább. Tragikomédiák (1969) című kötetének előszavában csak az utóbbi kettő nevét említi, azonban legtöbb darabján a brechti modell hatása is érezhető.

Eörsi alapélménye, amely – csekély kivétellel – valamennyi színművét áthatja, az ötvenes évek világában, a személyi kultusz, a dogmatizmus esztendeiben gyökerezik. Ez a magyarázata, hogy korai színműveiben oly gyakran foglalkoztatják a történelem nyomása alatt élő kisember magatartásformái, lelkivilága. Sírkő és kakaó (1968) című groteszk komédiájában Piti Lajos és Lujza, özvegy Toronyné eltartói, a kiszolgáltatottság és a mindenáron jobban élni kívánó kispolgárság megtestesítői. Abban a reményben, hogy övék lesz a komfortos lakás, kezdetben gondosan ápolják az öregasszonyt, aztán "a véletlenek célszerű csoportosításával" hozzálátnak, hogy eltegyék láb alól. Sikertelen kísérleteik során ők maguk őrlődnek fel, végül hiába sikerül elérniük céljukat, a megszerzett szabadsággal nem tudnak mit kezdeni; az öregasszony – az elpusztíthatatlan hatalom jelképe – feltámad, erre a lakótársak omlanak össze, s fölöttük megjelenik az új Lajos és Lujza, hogy most már ők ajánlják föl szolgálataikat a hatalomnak. Hatalom és áldozatai spontán cinkosságának e szatírájából kiderül, hogy Eörsi István a klasszikus bohózattól az abszurd drámáig minden komédiafogást ismer, nem okoz gondot számára, hogy összeötvözze a vígjáték és az abszurd dráma elemeit, hogy megteremtse brechti ihletésű dalbetétjei és a kispolgári frázisok között a nyelvi egyensúlyt.

A brechti parabolikus színpad nyomait viseli A megmentett város (1968) is. A kiküldött inkvizítor, akinek az a feladata, hogy az elkárhozástól megmentse a várost, egyre több pert konstruál, végül a polgárok – elérendő üdvösségük érdekében – egymást gyilkolják le. A függöny a kihalt városra hull.

A Hordók című darab konkrét történelmi időben, 1944–45-ben játszódik. Gordon Iván művészettörténész a náci nyilas terror elől egyik kollégája villájának pincéjében húzódik meg, majd a külvilágban próbál elmenekülni üldözői elől, végül elhatározza, hogy – vállalva sorsát – feladja magát. Mégsem sikerül meghalnia; helyette azok pusztulnak (illetve tűnnek) el, akik megpróbálták megmenteni őt. Eörsi ezúttal a túlélés abszurd tragikomédiáját vitte színpadra, mégpedig úgy, hogy a már ismert parabola-formát kísérelte meg összeegyeztetni a hagyományos társalgási színművel. Gordon Iván alakjában is a hagyományos drámai jellem és a parabolikus karakterizálás jegyei keverednek. A Tragikomédiák nyelvi mozgalmasságán, ötletességén, éles pengéjű dialógusain nem nehéz fölfedezni a publicista Eörsi bravúrjait. Vannak azonban darabjai, amelyeknek nyelvi megformálásában túlságosan is érvényesül a publicisztikus könnyedség. Ilyenkor a nyelvi ötletesség nem éri el célját, a gondolat fölszikráztatása elmarad, a groteszk humor elsikkad, a színpadi elevenség megszűnik, vontatottá válik (Egy tisztáson, Play Molnár).

{1507.} Eörsi drámaírói munkásságának valamennyi karakterjegyét magán viseli a Széchenyi és az árnyak (1973). Széchenyi rendkívül összetett alakjából azokat a vonásokat emeli ki, melyeket alkatához, ízléséhez közelinek, az őt izgató problematika színpadi megjelenítéséhez megfelelőnek érez. Eörsit mindenekelőtt hatalom és erkölcs viszonya, a politikai cselekvés célja és lehetőségei, az önfeláldozás és tenniakarás dialektikája izgatják. Ennek megfelelően Széchenyit politikai patthelyzetben, döblingi fogsága utolsó idejében ábrázolja, kinagyítva jellemének ironikus és önironikus, sőt szarkasztikus vonásait. Széchenyit döblingi szobájában meglátogatja a bécsi kormány küldötte, pisztolyt ad neki, és rá akarja beszélni az öngyilkosságra. A darab végére Széchenyi már öt pisztoly közül választhat. E végső választás képtelenségét Eörsi összefüggésbe hozza ama korábbi választás elmulasztott lehetőségével, mikor hőse nem tudott következetesen választani, illetve dönteni a forradalom és a Monarchia között, s ami végül őrületbe kergette. Az utolsó jelenet, amelyben Falk Miksa és Kecskeméthy Aurél árnyalakjai ismét, ezúttal utoljára, megpróbálják állásfoglalásra bírni Széchenyit, a tragikus politikai tudathasadást szimbolizálja: Széchenyi hiába fújja teli tüdőből fuvoláját, a hangszer néma marad.

Ezt a tragikumában is groteszk alapszituációt Eörsi úgy vezeti fel, hogy a választott történeti keretben saját, fentebb említett problematikáját járja körül. Ezért Széchenyi-darabjában nem annyira egy történelmi személyiséget ábrázol, még kevésbé annak tragikus nagyságát, mint inkább egyfajta gondolkodást, az absztrakciókra és végletességekre hajlamos gondolatiságot. S ha történelemértelmezésének egyes mozzanatai vitára ingerelnek is, ötletgazdagsága, gondolati mélységre törekvő játékossága, verbális fantáziája, tragikomikus szituációteremtő készsége nem vitatható el.