{1515.} PÁSKÁNDI GÉZA (1933)

FEJEZETEK

Az író sokrétű munkásságán belül alighanem drámái tükrözik a legjobban azokat a történelmi, lélektani, világnézeti-filozófiai problémákat, amelyek pályafutása során leginkább foglalkoztatták. Műfajesztétikai szempontból is színműveiben találjuk a legtöbb kísérletezést, formai újítást, vagy éppen – a darab szellemének megfelelően – a hagyományos megoldások felfrissítését. Mindezek alapján elmondható, hogy Páskándi Géza munkásságának középpontjában színművei állanak, s hogy az egyéb műfajokban (verseiben, novelláiban, tanulmányaiban) a drámák kérdésfelvetéseit terjeszti ki más dimenziókba.

A téma és a megformálás szempontjából két alapvető típust különböztethetünk meg Páskándi színpadán. Az egyiket hagyományos történelmi drámának, a másikat abszurd (vagy az író saját szójárását véve alapul) abszurdoid drámának (színműnek) nevezhetjük. Találkozunk természetesen a két típus vonásait elegyítő átmenetekkel is.

Hagyományos történelmi drámáknak elsősorban azokat nevezzük, amelyeket Páskándi utóbb Erdélyi triptichon (1984) címmel gyűjtött egy kötetbe. A hősök itt létező történelmi figurák, s ennél fogva ezeknek a daraboknak a tengelyében nagy személyiségek élete, munkássága és küzdelme áll, hiszen ők maradtak meg az utókor emlékezetében. (Bár tudjuk, hogy az írót legalább ennyire foglalkoztatják a történelem névtelenjei, a kisemberek is.) Szűkebb pátriája, Erdély történelmének nagy szellemeit szólaltatja meg ezekben a "hitvitázó" drámákban, s megkísérli fellelni náluk azokat a belső konfliktusokat, amelyek a 20. század második felében is időszerűek.

Valamennyi történelmi drámája közül gondolati szempontból a legkiérleltebb, formailag a legfeszesebb szerkezetű a Vendégség (1971). Az alcím – Dávid Ferenc, avagy unus est Deus? – utal a főszereplő, Dávid Ferenc unitárius püspök életének nagy, központi kérdésére. Az írónak sikerül olyan drámai szituációt teremtenie, amely magába sűríti a "nagy ember" és a "világ" küzdelmét, méghozzá oly módon, hogy a darab kezdetén egyszerre érzékeljük a helyzet "külső" lezártságát és "belső" nyitottságát. Hamar nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy Dávid Ferenc sorsa megpecsételődött. Az új, katolikus vallású fejedelem csak azzal a feltétellel hajlandó megtűrni az unitárius egyházat, ha az megmarad a számára kijelölt keretek között. Az agg püspököt pedig veszedelmes újítóként tartják számon, magatartása saját egyházán belül is ellenállást vált ki. Dávid "igazi bűne" azonban nem ez. "Nem akartam múzeumba tenni az egyházamat, fejleszteni, növelni akartam a hit erejével." Megismerjük utódját, a fejedelem számára elfogadhatóbb Blandrata Györgyöt, akinek az a feladata, hogy "bizonyítékokat" szerezzen Dávid bűnösségére. Blandrata azonban nemcsak áruló vagy karrierista. Személyes meggyőződése, hogy Dávid Ferenc veszélyezteti az egyházi békét, s ezzel a kisebbségi unitárius egyház létét is. "Ha már alkotmányos egyházunk van, nincs többé szükség semmilyen újításra." Elismeri, hogy a püspök lángész, de úgy érzi, hogy ez a zsenialitás káros a gyülekezet egyházára. Nemcsak a tisztesség és a {1516.} becstelenség áll szemben egymással (ami leegyszerűsítené a képletet), hanem két felfogás is. Az egyik alárendeli a hit szempontjait a rövidtávú politikai szempontoknak (Blandrata), a másik szerint a valóban megújulni képes hit egyben a legjobb politikai stratégia.

A darab igazi konfliktusa azonban Socino, az olasz unitárius teológus és a főhős között zajlik. Socino Dávidhoz hasonlóan "istenkereső" alkat, aki sohasem lel megnyugvást egy lezárt dogmában. Az ő keresése azonban nem az igazság meglelt ösvényének lankadatlan követése, mint a püspöké, hanem belső bizonytalanságot, kételyt tükröz. Ezért lehet fenyegetéssel rávenni arra, hogy költözzön Dávid Ferenc házába és gyűjtse össze ellene a vád alapanyagát. Dávid átlátja és vállalja a helyzetet. Élete utolsó vállalkozásának tekinti, hogy a besúgót saját hitvallására térítse. Sikerül-e ez a vállalkozás? Ez az alaphelyzet "nyitott" kérdése.

Egy újabb konfliktus Socino jellemén, tudatán belül feszül. Tulajdonképpen egyedül ő változik, a paraszt-szolgálón, mindkettejük ágyasán, Márián kívül. Cinikus ugyan, de bizonyos határok között. Elvei vannak és Blandrata éppen ezekre az elvekre támaszkodva képes mind mélyebbre taszítani az árulásban. Ugyanakkor azonban Dávid Ferenc is csak azért fogadja el partneréül, mert tud ezekről az elvekről. Socino kezdetben biztosítékokat követel Blandratától. "Meg akarok győződni róla, hogy a püspök úr valóban méltó-e az árulásomra?" A szintén besúgóvá lett Mária Socino zsarolásának eszköze: Socino, ha már elfogadta a megbízást, azt kívánja, hogy saját "tárgyilagos" jelentését vegyék figyelembe. Blandrata azzal fenyegeti, hogy vonakodása esetén a primitív, gyűlölködő szolgáló információira építik a vádat. Mária egyre ellenségesebb viselkedésének is van némi jogosultsága. A szolgáló a nép képviselője, akinek a feje felett vitatkoznak a szellem emberei az üdvözülés lehetséges módjairól, őt pusztán "húsnak" tekintve.

A drámai csomópontokat Socino ingadozásaihoz igazítja a szerző. Az olasz teológus egyre képtelenebb arra, hogy indokolja saját árulását, egyidejűleg egyre kevesebb a kilátása arra, hogy kimeneküljön a külső kényszer és önnön lelkiismerete harapófogójából. Már-már arra a gondolatra jut, hogy neki kell megölnie Dávid Ferencet, olyan bűnt követve el ezzel, amire "törvény is van". Mégis a terhes Máriát küldi a halálba, előlegezve így az istengyilkosságot, amelyet árulásával elkövet. Dávid csak az utolsó pillanatban árulja el titkát, amellyel Socinót a végső kárhozatba taszítja, egyetlen utat hagyva számára lelkének megmentésére: ha azonosul vele. Elárulja Socinónak, hogy fordított helyzetben nem vállalta volna az áruló szerepét. Ezzel világossá teszi, hogy az árulásban nincsenek fokozatok és bebizonyítja: "mégis az én Istenem az erősebb, mert amíg te árulkodtál, én vígasztaltalak". A darab több szinten kibontakozó konfliktusrendszere a befejező jelenet "néma zsoltározásában" nyer feloldást.

A Tornyot választok vagy a Függetlenkedők (1972) című dráma a másik nagy erdélyi, Apáczai Csere János életének egy válságos epizódját dolgozza fel. Szokott módszerével elegyíti a valóságos tényeket és szöveghű idézeteket fiktív elemekkel. Az alaphelyzet annyiban emlékeztet az előző drámára, hogy itt is egy hatalompárti és egy önálló törekvéseket valló "értelmiségi" kerül egymással szembe. Ezúttal azonban megjelenik a fejedelem is, hogy bíróként döntsön egy teológiai-politikai {1517.} vitában. Apáczai presbiteriánus, vagyis ellenfele szavával: azt akarja, hogy "ne a püspök vezesse az egyházat, hanem a zsinat". A vita arról folyik, hogy a presbiterianizmus szükségképp a "függetlenkedéshez", vagyis az egyeduralkodói hatalom elleni lázadáshoz vezet-e. Az eszmecsere kimenetele nem kétséges; II. Rákóczi György már régen döntött: "a presbiteriek útja a legjobb a függetlenkedés felé". A professzort, pedig, úgymond, a toronyból hajíttatja le, ha továbbra is hirdeti eszméit.

Apáczainak tehát ugyanúgy nincs lehetősége helyzete megváltoztatására, mint Dávid Ferencnek. Páskándi azonban nem talált megfelelő helyzetet és partnert hőse számára. Az egyedüli valóságos konfliktus a tudós lelkében játszódik, amikor szemrehányást tesz magának, hogy nem volt őszinte a hatalommal szemben, nem vállalta nyíltan az independentizmus és a presbiterianizmus összefüggését. Ez azonban kevés az igazi drámai feszültség megteremtéséhez; a darab jobbára Apáczai jellemének és eszmevilágának illusztrációjaként hat. Az író érezhette a dráma gyengeségeit, mert az új változatban Majd a Sziták perce jő el (1984) jelentős mértékben átdolgozta a darabot. Új szereplőket állított be és a befejezést is megváltoztatta, ismét szembesítve az immár vesztes fejedelmet a haldokló tudóssal. A darab azonban eszmei jelentősége és rész-értékei ellenére sem válhatott igazi drámává.

A rejtekhely (1972) Páskándi érdeklődésének másik irányát példázza. Ez a dráma a nagy francia forradalom idején játszódik, és annak ellenére, hogy Danton, Robespierre és Saint-Just is megjelenik benne, lényege nem a "nagy ember" és a történelem viszonya. Azok a típusok érdekelték az írót elsősorban, akik "magatartásbeli spekulációval", tehát "indirekt módon" befolyásolják a nagy eseményeket. A túlélő, a kisember típusai, akik csak "kibiceinek" a történelemnek, s akikből a körülmények szorítására egyaránt lehet hős és szörnyeteg. Simon varga, aki a suhanc XVII. Lajos "átnevelésére" kapott megbízást, a megváltozott helyzetben kivetkőzik emberi mivoltából, elveszíti az egyszerű emberek szokott tartását, erkölcsi mércéit. Ezért mondja Simonné férje holtteste fölött: "Ha már nem tudtál jobbat adni, miért adtál rosszabbat nekünk, Robespierre?" Visszatérő motívuma ez a Páskándi-színműveknek: az egyszerű emberek sorsát rajtuk kívül intézik. Akárcsak az Apáczai-drámában, a súlyos gondolati anyag ezúttal sem talált megfelelő, koncentrált drámai formára. A jelenetekre, színpadi effektusokra néha a túlzott didaxis nyomja rá bélyegét.

A Távollévők (1972) átmenetet képez az elvont-abszurdoid, illetve a hagyományos történelmi drámák között. E "tragikomikus bohózat" a Dugovics Titusz-legendára épül ugyan, de a történelmi hűség teljes mellőzésével, erősen groteszk szcenírozással fejezi ki a szerző mondandóját. A kissé közhelyszerű alapgondolatot: a háború értelmetlenségét az önmagát ismétlő, üres emberi lét kritikájáig tágítja. "A lélek azért van, hogy ne fájjon neki az igazság, nem pedig azért, hogy megszokja a hazugságot." A két főszereplő – a magyar és a török katona – ennek a gondolatnak eleven emlékművévé változtatja önmagát. Külön kell említenünk Páskándi Molière-átdolgozását Egy ember, aki megunta a bőrét, avagy szökés a játékba (1973). Azért került a Távollévőkkel és a Haladékkal egy kötetbe, mert az {1518.} átdolgozás alaphangját is a tragikomikus jelleg adja. Páskándi Sganarelle-je "ki akar bújni a bőréből egy szerepnyi időre". Meg akar szabadulni attól a szélsőséges determináltságtól, amely Páskándi világában a társadalmi lét egyik legkínzóbb sajátossága. Ezzel a koncepcióval a szerzőnek sikerül a Mizantróp eddig kevésbé felszínre hozott jelentésrétegeit megragadnia.

Az "abszurdoid" drámák közül a legkorábbi A sor (1968). A szabadság és a rabság érzetének viszonylagosságát, az egyéni psziché és a tömegreakciók közötti összefüggést boncolgatja ezekben a "beszélgetésekben". (Ez a színmű műfaji megjelölése.) A szituáció – a sorbanállás – elég egyszerű ahhoz, hogy az olvasó vagy a néző valóban a dialógusokra összpontosíthassa figyelmét. A mű szerkezete a későbbi hasonló próbálkozásokéhoz képest vázlatszerűen lecsupaszított, s ennek az előadhatóság szempontjából számos előnye van. Kevésbé mondható el ez az Időszak, a hülyegyerek avagy a vándorköszörűs (1970) című "tragikomikus párbeszédről". A valószerűség minden nyűgét levetkőzve játszatja el Páskándi "az értelem komédiáját avagy tragédiáját". "Az ember a helyzetek foglya, de különös fogoly" – mondja elöljáróban. "Ő maga is építi helyzeteit, amelyek foglyul ejtik." A történelmi drámákról is nyugodtan írhatta volna ezt a szerző. De ebben a szándékosan nem drámának titulált színműtípusban a helyzetek a maguk általánosítható, elvont mivoltukban érdeklik. Egyazon embertípust egyszerre két szereplő testesít meg, amelyek mintegy kiegészítik egymást. Ezek a típusok azután előre nem látható helyzetekben kerülnek szembe egymással. A helyenként kitűnően koncentrált jelenetek belső összefüggései azonban nem épülnek ki kellőképpen, így azután a mű csak párbeszédek laza konglomerátuma marad.

A haladék vagy "ezt még kivárjuk" avagy a vándor remény alkalmai (1974) című "valami két részben" elöljáró beszédében kifejti elméletét az "abszurdoid" színműről. Ebben vállalja "az abszurd drámatechnika használatát", amelyet azonban ki akar bővíteni, illetve más megoldásokkal keresztezni. Amit nem vállal: az abszurd filozófiája, amely az emberi létezést általában véve nyilvánítja értelmetlennek. A világban vannak abszurd jelenségek és Páskándi ezeknek a jelenségeknek a kritikáját tűzi ki célul. A haladék főszereplői, a Férfi és a Nő az egyetlen logikus abszurd tett – az öngyilkosság – előtt még el akarják játszani, hogy "van szabad akaratuk". "Mintha rajtunk múlna, csakis rajtunk, az élet vagy a halál választása." "Haladékot" adnak maguknak újra és újra, miközben a szerző vásári tarkaságban (és időnként vásári harsánysággal) vonultatja fel az élet apró-cseprő dolgait, visszásságait, groteszknél groteszkebb szituációkat teremtve. Végül ismeretlen katonák ismeretlen okokból kivégzik őket, mert "nem tudták, hogy amit eljátszanak – valahol már valósággá vált – ítéletté – játékuktól, akaratuktól függetlenül ..." A darab, akárcsak Páskándi legtöbb "abszurdoidja", kitűnő ötletek egész sorát vonultatja fel. Hibája viszont, hogy szerkezetileg nem kellőképpen átgondolt, sok oda nem illő motívumot, önismétlést tartalmaz, s ez megnehezíti az igényes színrevitelt. Mindennek ellenére Páskándi Géza abszurd színművei történelmi drámáihoz hasonlóan egyéni, jelentékeny teljesítményei a kortárs magyar drámának.