{184.} KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL (1907)

FEJEZETEK

Az új korszak beköszöntését Kolozsvári Grandpierre Emil éppen nem szándéktalanul avval fogadta, hogy a maga részéről is lezárt valamit: Szabadság (1945) című regényében máig legkiválóbb művének, a Tegnapnak önéletrajzi visszatekintését vitte tovább, vezette el az eredetig. A gyermekévek rajzában az illúziók nélküli önszemlélet "szabadságharcát" teljesítette ki, midőn páratlan tárgyilagossággal idézte föl az önéletrajz kerettörténetében egy megmerevedett, "lélekgyilkos" társadalmi réteg élet- és gondolkodásmódját. Ezután egy ideig kezdeményező szerepet játszott az irodalmi életben; lapot szerkesztett, a rádióban kapott fontos beosztást, fölszólalt az irodalom életbevágó vitáiban. Sűrűn jelentek meg munkái is: szatirikus regénye a két háború közötti korszakról (Lófő és kora, 1946), novella- és esszékötete (Lelki finomságok, 1948; Az értelem dicsérete, 1948), játszották – nem túl sikeres – vígjátékát (A tőzsdelovag, 1947). S mindennek megkoronázásául, még 1946-ban, belevágott élete legnagyobbnak ígérkező vállalkozásába: a kor igényeihez mért, a társadalom teljes áttekintésére törő realista regény megírásába. A Mérlegen (1950) azonban torzó maradt, a tervezett sokalakos, gazdag cselekményű regényfolyamból mindössze egyetlen kötet készült el. Megjelenése után a fölszabadulást követő esztendők egyik legtevékenyebb és minden ízében realista hajlandóságú írója, a vitázó kedvű esszéista visszavonult a mese világába. Történelmi regényeket írt (A csillagszemű, 1953; A csodafurulya, 1954; A törökfejes kopja, 1955; Foltonfolt király, 1958), anekdotagyűjteményeket szerkesztett (Elmés mulatságok, 1955) – művelte a kor alibi-irodalmát. Nem öncsalásképpen választotta a számára idegen műfajokat, mert meseírás közben is megőrizte józan szemléletét és szabadon kiélhette egyéniségének életörömre hangolt tulajdonságait. Sőt, erejéből arra is tellett, hogy klasszikus elődök példáin és kudarcain edződve újjáélessze a mesei-pikareszk regény nálunk igazában meghonosodni soha nem tudó válfaját. A csillagszeműben a mesét és valóságot, a kalandosságot és történelmiséget sikerült összeforrasztania, s legalább egyetlen alkalommal, némi elégtételül az irodalomból kiszorulásnak, a kényszerítő körülményeket maradandó műfaji kísérletre tudta átváltani. A mesei stilizálás A csillagszeműben a költői igazság nyelvén szólalt meg, és a sótalan, ízetlen sematizmussal ellentétben az élet bőségét, tobzódó vidámságát és vad kalandosságát idézte – az ötvenes évek elején különleges hangsúllyal, összecsendülve avval a törekvéssel, mely Illyés Gyula népmese-átdolgozásait és Tamási Áron novelláit, regényeit is kiemelte a népmesei-hősi légkörű, stilizáló irodalom tömkelegéből. A csillagszemű valódi sikerét a kritika méltánylása, a körülötte folyó vita is jelezte, és még a fenntartásokkal élő bíráló észrevételek is elismerték a műfaj feltámasztását célzó kísérlet jogosságát.

Mégis, ha a pálya kezdettől máig kirajzolódó logikájára figyelünk, A csillagszemű – a nemes írói szándék ellenére is – az életmű rendjében kitérésnek mutatkozik. S végül ugyanez mondható el a Mérlegen című regényről is. Az ötvenes évek elején képessége és hivatása elleni feladatok megoldására vesztegette az idejét. Saját {185.} művészetét tekintve másodlagos feladatokat oldott meg – elsőrangúan, nagy írói kultúrával, leleményes képzelettel és magas mércére tekintő stiláris műgonddal, ám tulajdon írói lehetőségeit korlátozó módon. Múltja arra kötelezte volna, hogy A rosta (1932), a Dr. Csibráky szerelmei (1934), és főként a Tegnap (1942) kezdeményezései jelölte úton haladjon tovább, társadalomkritikai és szatirikus elemző készségét kamatoztassa: mindenképpen saját hajlamának megfelelő regényt és novellát írjon, esszékben fejtse ki gondolatait. Hiszen korábbi műveiben a jelen megvesztegethetetlen erkölcstörténeti szemlélőjének, magatartás-lélektani sajátosságok földerítőjének és új irodalomeszmény megalkotójának mutatkozott. Növekedett is benne a kedv, hogy a maga eszközeivel részt vállaljon a magyar próza változatlanul – sőt, igazán csak a 40-es évek második felében – esedékes megújításából. De vele is az történt, ami nem egy kortársával. Teremtőképességeit visszafojtotta, és az irodalmi életben hosszú évekre szólóan jobbára csak a felszínen maradáshoz szükséges mesterségbeli tudásával vett részt. Igazán jó műve: a Tegnap szintjéhez fölérő, egy sem jelent meg évekig. Pályájának folytonossága – életében nem először – erőszakosan megszakadt. Amint nem csekély öngúnnyal megjegyezte: "életműve egyenetlenné vált", és csak akkor állt helyre ismét, midőn régi témáit az ötvenes évek végén újra elővette, és megírta az Egy szereplő visszatér (1961) című kötet némelyik darabját, a A boldogtalanság művészetét (1958), a Párbeszéd a sorssal (1962) című kisregényt, majd a 60-as években a többieket, köztük a legjobbat, a Változatok hegedűre (1967) című regényt.

Felszabadulás utáni pályájának hármas időbeli tagolódása a téma- és a stílusvilág hármasságát is vonzza, ha nem is dátumszerű pontossággal megvonható elkülönítésben. Az első periódus a demokráciába jó érzésekkel beilleszkedő, tevékeny írót és közéleti embert állítja elénk; a második, a kettős kötöttségek nyűgét érzőt és azok fölé emelkedni akarót; a harmadik – ami az ötvenes évek végétől számítható – a saját képességeit szabadon kiélő és egyéni alkotói közegében mozgó írót.

Életművének megértését régebben és ma is az nehezítette, hogy kezdettől újszerű és nehéz feladatok megoldására vállalkozott. Társadalmi és irodalmi előítéletekkel szállt szembe, öröknek vélt beidegződésekkel vette föl a harcot, a magyar próza világától, szemléletétől elütő hangon szólalt meg. A 20. századi magyar regénynek az volt a legidőszerűbb hivatása, hogy ábrázolást és elemző gondolatot, életszerűen folyó elbeszélést és áttekintő igényű tudást ötvözzön egybe. E hivatás betöltésére – többek között – a Nyugat harmadik nemzedéke kívánt vállalkozni. Grandpierre-ék nemzedékének tudnia kellett, hogy Móricz Zsigmond beteljesítette a magyar prózára leginkább jellemző, főként hagyományos színezetű irányzatot – s tudnia kellett azt is, hogy Móricz Zsigmond után újnak, másnak kell következnie a magyar regényírás történetében.

A kedélyesen családias hangulat, a bensőséges és anekdotázó otthoniasság érzülete – melynek oly sok változata élt a magyar regényben és novellában – nem kedvelhette a tárgyiasságot, az elemzés józanságát, a lélektani kísérlet és a racionalizmus körülhatároltan világos ítéletét. S ha alkalmazta is – mint némelykor Móricz tette –, nemigen jutott tovább annál, amit Németh László épp {186.} Móricz Zsigmond fő érdeméül jegyzett föl az általa legtöbbre becsült előd szavait idézve: "a regényben, amit leírok, olyan élőlények jelennek meg, akik mindenféle vizsgálatnak éppúgy alávethetők, mint maga az élő ember." Az "élőlényeket" mozgató és életszerűségében megtámadhatatlanul hiteles elbeszélés egyvalamivel mégis adós maradt: az intellektuális igényű életkoncepció megfogalmazásával, amelyet pedig már a múlt században is követendő példaként idéztek. Taine írta a fiatal Zolának: "az igazi művésznek átfogó tudással és kellő megfontoltsággal kell rendelkezni, ezáltal megvilágosodnak előtte a nagy összefüggések." Móricz "látása" is földerített olykor nagy összefüggéseket. Ha valakié egyáltalán, legelőször Móricz "igazmondó szeme" rendelkezett ezzel a tudással. De utána mégis akadt épp elég föltérképeznivalója az értelmi igényű tárgyiasságnak és elemző lélektaniságnak, vagyis mindannak, amit a Nyugat második és harmadik nemzedéke próbált különböző módon megvalósítani.

Kolozsvári Grandpierre Emil a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozik, s miként elődeiket, e nemzedéket is az európai tájékozódás fűtötte: a magyar irodalom szellemi horizontjának kitágítása. Kortársai közül kevesen viseltek nála szívósabb és gyakorta reménytelenebbnek látszó hadjáratot a magyar irodalom és társadalom némely kóros jelensége ellen. Ennek a küzdelemnek elsősorban a távolságtartás értelmi fölénye vagy az objektivitásra törekvő elemző eljárás lehetett egyik hatásos módszere. Ez az értelmi eltökéltség nem ismerhette el a személyes azonosulásnak úgyszólván semmilyen formáját. Azt tartotta legfőbb céljának, hogy az elrekedt életű magyar polgári rétegek életmódját, gondolkodását és érzelmi világát örökítse meg – leleplező hangsúllyal, szatirikus célzattal. Műveinek tekintélyesebb hányada egy beteg, idejétmúlt életforma kórképének leírása. Hevesebb, türelmetlenebb szavakkal nála kevesen jellemezték irodalmunk és társadalmunk oly anakronisztikus módon fönnmaradó vidékiességét. Némelyik esszé azt a fájdalmas igazságot fogalmazza meg, hogy az újabb magyar irodalom egyenesen tüntetett szellemi restségével, értelmi igénytelenségével, és jámboran beletörődött, hogy csupán az érzéki, érzelmi élet festésére alkalmas stílussal rendelkezik [például: Csonka stíluseszmény – csonka emberlátás, Küzdelem az epikával– megjelent a Legendák nyomában (1959) című tanulmánykötetében]. S ugyanígy vélekedik néhol a társadalomról is. Ismerjük írását, mely nem kevesebbet állít, mint azt, hogy nálunk a két háború közötti időben társadalmi valóság – az ábrázolhatóság szempontjából – igazában nem is létezett. Ezzel okolható realista prózánk csonkasága, megszakadó folytonossága, nyomasztó provincializmusa. Ebből a meghatározó élményből – a magyar polgári rétegek bénult, cselekvés nélküli életéből – azt a következtetést vonta le, hogy a magyar élet legjellegzetesebb vonása a cselekvésnélküliség, és ami evvel együtt jár: a gondolatnélküliség. A bénaság szerinte mindig karöltve járt az értelemellenességgel, a látszatok, formák, szokások merőben fölösleges és kártékony védelmével; a hamis beidegződések álszent megszépítésével. "Mindig arra törekedtem, hogy a valóság közegében gondolkodjam s csak azt fogadjam el gondolatnak, aminek valóságos tartalma van, csak azt a gondolkodásmódot, mely gyakorlattá változtatható, vezérfonalul szolgálhat a cselekvéshez, s ami ezzel együtt jár, elvetettem minden fogalmi játékot {187.} ha mégoly tetszetős, ha mégoly lege artis filozofikus is ... Sztoicizmus, önvédelem, racionalizmus, realizmus, tevékeny pesszimizmus, biológiai optimizmus keveredik ebben a magatartásban az élet szeretetével, s ami ez utóbbiból következik, gyűlölet az életöröm kártevői ellen" – így jellemezte önmagát A hatodik határkőnél című írásában. Ebből az önjellemzésből is kiderül, hogy műveiben illúzió- és legendarombolásra vállalkozott. Szemlélete velejéig antiilluzionista. Regényeiben és esszéiben az ábrándosságnak tárta föl a legkülönbözőbb – társadalmi és egyéni – oldalait: a Rostától és a Dr. Csibrákytól kezdve, folytatva a Tegnapban, a Lófő és korában és több novellájában, így a Polgári szerelem, az Állókép, A vizit, A tisztesség keresztje címűekben. S ugyanebbe a sorba tartozik A boldogtalanság művészete és a Csendes rév a háztetőn (1964.).

A Tegnapot már sokat idéztük. Joggal, mert ez a kulcsműve. Ez az "önéletrajzba bújtatott szociográfia" nagy értelmi erővel rajzolja meg egy középosztálybeli fiatalember kitörését a nyomasztó családi, iskolai, társadalmi kötöttségekből és az egyéniség önmagára találását és önfelszabadulását. Ez a felszabadulás kötetlen, törvények nélküli tájakra vezet, de egyszersmind a dolgozók és az emberek tapasztalaton alapuló, gyakorlatiasan józan megértéséhez. A józan értelem és tiszta rend: az emberek közötti egészséges kapcsolat hiányát szenvedte a Tegnap hőse az iskolában, családjában és a társadalmi élet számára elérhető köreiben. És mozgalmaktól távol, politikai küzdelmektől elhatárolódva – épp azokban az években, amikor nemzedéktársai közül többen a csodára és az álomjátékokra esküdtek – Grandpierre Emil az értelem erejében bízott, új műfajjal, az esszéregény műfajával tudott eredményesen kísérletezni.

A "szépség és az értelem rendje" – ez a Tegnap írójának írói és emberi ars poeticája, mely az Alvajárók (1938) és A sárgavirágos leány (1940) szépelgő romantikája után az iróniának, a szatírának juttat nagyobb szerepet. Intellektualizmus, tapasztalatokra hivatkozás, groteszk és fölényes irónia: ez az "osztályközi" emigráció állapotában élő író természetes megszólalási módja. A pályakezdő regényekben ezért hitelesebb a lelki nyavalyáknak, eltorzulásoknak az ábrázolása; az értelmiségi és középosztálybeli fiatalemberek elkallódásának, iránytalan lázongásának pontos elemzése. Mert a "szépség és értelem rendje" annak a gondolatnak az elfogadásával párosul, hogy a társadalommal is törődni kell. Vagyis a "rend" elvontan intellektuális jellegű kívánalma, ez a költői-filozofikus fölismerés társadalmi programokkal, a társadalmi javítás eszméivel és gyakorlatával kívánt összeépülni. Ebből érthető, hogy Grandpierre művében összefonódva jelenik meg az intellektuális elvontság és az empirikus leírás, a bölcselkedés és a gyakorlatiasság, az elemző készség és a létet láttató közvetlenség. Filozófiára termett író, de a száraz okoskodás nem kenyere, és az elemzés kedvéért nem hajlandó lemondani az ábrázolásnak az epikában mindig kívánatos közvetlen életszerűségéről.

Útjában az a megvesztegető, hogy következetesen próbált végighaladni tulajdon gondolatainak, eszmerendszerének logikáján, s pályájának "egyenetlenné" válása ellenére is új meg új kísérletbe tudott belefogni. A Lófő és kora a fantasztikus szatíra eszközeivel gúnyolja ki a magyar uralkodó osztályt, az elmúlt rendszert, és {188.} szellemesen leleplező körképet fest mindarról, ami fönnállása idején is már végleg elavultnak bizonyult. A Mérlegen viszont a kor igényeihez alkalmazkodó realista nagyregénynek készült: "1946-ban kezdtem írni, nem sokkal a felszabadulás után, amikor úgy éreztem, el kell mondanom mindazt, ami az ellenforradalom uralmának ideje alatt felgyülemlett bennem." A mindent elmondás vágya a kor irodalmát szinte egyöntetűen feszítette: azokban az években a történelmi fordulat megörökítése, a múlt kritikai szempontú föltárása látszott az egyik legsürgetőbb írói tennivalónak.

Annál is inkább, mert mind érezhetőbbé vált, hogy nyomasztó feszültség keletkezik az élet és az irodalom változásának ritmusa között. Hiába volt meg az írók elszántsága, és hasztalan kérte számon a kritika is: a történelem nagy fordulatát csak vontatottan tudta követni a magyar regény. "Teremtő leltározás" helyett részfeladatok megoldásában merült ki az ereje. A kiutat ebből a helyzetből a kíméletlen szókimondás kínálta volna – hasonlatosan a lengyel és a jugoszláv próza némely vállalkozásához –, a kor irodalomeszménye azonban a politikai előfeltevésekkel megzavart teljességre törekvést követelte meg az írótól.

A Mérlegen is ennek a teljességigénynek esett áldozatul. A regény a felszabadulás izgalmában fogant és 1950-re készült el. A közbeeső évek sokat módosítottak az eredeti elgondoláson. A felszabadulás után közreadott legjobb novellái – a Magyarokban, a Válaszban, a Forumban, később A tisztesség keresztje (1957) című kötetben jelentek meg – alapozták meg a regény nagy társadalmi freskóját. Az elbeszélések be is épültek a regénybe, ám a freskó jelenetei nem illeszkedtek szervesen. A nagyregény az író terve szerint "formai, nyelvi merészséggel. rendhagyó ötletekkel" lett volna teli, az "1950. évi követelményekhez képest az én freskóm hiányos volt, pótlásképpen utólag beleszőttem hát néhány új szálat, a regény szerkezete lehetővé tette". A szerkezet egymásba fonódó történetekből állt össze, az "új szálak" beszövésére valóban nyílt mód, a regény mégis megsínylette a beavatkozást. Jellemző dilemmája ez az ötvenes évek elején az íróknak: többen megkísérelték – a legjobb akarattal –, hogy a belső késztetéseket a külső kívánalmakkal egyeztessék. Az eredmény legtöbbször "csenevész torzó" lett.

A Mérlegen a húszas évek végén játszódó kalandos eseménysorozat keretében a magyar társadalomnak úgyszólván minden társadalmi osztályát, minden rétegét ábrázolni kívánta; méghozzá oly módon, hogy a szerkezeti középpontba munkásalakok kerültek. Nem ismételte el azonban a sematizmus közhelyeit, s a Mérlegen számos kitűnő részletének köszönhetően ma is olvasható regény. Ám igazán meggyőzően azok a fejezetek hatnak, ahol az író belső ihletének engedelmeskedett: a megyei és városi urak, dzsentrik és kispolgárok, értelmiségiek és diákok világát – legtöbbször szatirikus erővel – festő jelenetekben. Menten romantikussá és tanító modorúvá válik a hangja, midőn a munkáséletre fordul a tekintete: bányában és cipőgyárban dolgozó hőseit korának eszményítő szemléletével rajzolta meg, eleget téve annak az ideológiai kívánságnak is, mely szabályokban írta elő a forradalmár munkás szerepeltetését. Főhőse, a faluról városba került fiatal bányász túl gyorsan talál kapcsolatot a párttal, élete zavartalanul siklik a szerelmi szállal színezett politikai öntudatosodás sínjein. A főhős környezetéből {189.} néhányan szintén a személyi kultusz idejének kommunista típusát képviselik, az eszményített munkást, akinek életét az osztályharc tölti ki. A Mérlegen munkásalakjait ideológiai terv keltette életre, a más társadalmi környezetben élő szereplők viszont a maguk belső természete szerint mozoghattak.

Valóban mindent el akart mondani, amit koráról tudott, de lemondott saját módszeréről, és túlzásba vitt fordulatossággal, az eszményítő romantika eljárásmódjával próbált a teljesség birtokába jutni. A Mérlegen csak félsiker lehetett, s végül A csillagszemű is annak bizonyult a kritika ítélete szerint – noha többet érdemelt volna. Ez sem igazán jellegzetes, egyéniségére szabott mű, de minden bizonnyal a legderűsebb hangulatú regénye. Szatirikus jelenet is bőven akad benne, mégis inkább a humor jellemzi; igazi, vidámat szomorúval elegyítő, megértő humor szövi át történeteit. A gyakran szkeptikusnak és ridegnek mondott író ebben a meseregényben alkotta meg legtisztábban emberies hangzású művét. "Urbánus" létére hibátlanul beszéli itt a "népi" stílus nyelvét – érzékeltetve egyben azt is, hogy a nyelv, a stílus iránti érdeklődése nem pusztán elméleti. A csillagszemű juhász a mindennel dacoló emberi jóság és derűs csalafintaság elpusztíthatatlan jelképe. "Tiszta aggyal, józanul írtam a mesét, mégpedig életörömtől duzzadó, patakzón vidám, humoros mesét" – maga az író is így értelmezi regénye légkörét. A kritikák többsége viszont úgy találta, hogy az írónak nem sikerült a mesét a valósággal, a költői hangulatú stilizálást az ábrázolás részletező realizmusával a szükséges arányban és módon egyesítenie. Nagyobb történelmi hűséget kértek számon A csillagszeműtől, holott nem a realista leírásokat, a részletező "történelmi konkrétságot" lehetett hiányolni. Ha valami kérdéses A csillagszeműben, az leginkább maga a műfaj: lehet-e egyáltalán nagy terjedelmű meseregényt írni, hiszen a mesei stilizálás időtlensége a rövidebb lélegzetű műfajokban tud csak érvényesülni. Maga is érzékelte, hogy a mesei hangnemet realista környezetrajzzal kell párosítania, s a cselekményt a mese időtlenségéből meghatározott történelmi korszakba kell áthelyeznie. De mégsem egy kort részletező történelmi regényt akart írni; a mese elvontságát a pikareszk regény gazdag cselekményével mérsékelte. A csillagszemű így fejlődött érdekes műfaji kísérletté; életművében – és az újabb magyar irodalomban is – egyedüli tüneménnyé.

Tervszerűen vonult vissza a mese sáncai közé, ám érthető módon a valóság vonzásának sem tudott ellenállni. Első áttörési kísérletei még félig-meddig kudarccal végződtek. Kevéssé igényes szatirikus regényében, A bűvös kaptafában (1957) a bürokratikus hivatal gúnyrajzát alkotta meg, a Csodakáderben az emberek és intézmények életidegen vonásait pellengérezte ki. 1956 szeptemberében adta közre az Irodalmi Újság a Politikai növény című írását, ezt a türelmetlen hangú, indulatos pamfletet, mely túlzó fogalmazása ellenére is eszmei tartalmában jó érzékkel, szellemes fölénnyel bírálta a szocialista realizmus dogmatikus koncepcióját.

Maga alkotta, szuverén világába az ötvenes évek végén tért vissza. Megint több műfajjal, több stílussal kísérletezett: írt két remek regényt meg több kötetnyi jó olvasmányt. Ennek az évtizednek a mérlegét A boldogtalanság művészete és a Változatok hegedűre (1967) című regényt szemlélve vonhatjuk meg. Mert szép {190.} számmal adott ki szórakoztató írásokat is a kezéből. Az aquincumi Vénusz (1965) humoreszkjei, az Eljegyzés mai módra (1966) novellái szellemes, szókimondó, szabadszájú írások, a nyelvi humor telitalálataival, tárgyuk szerint azonban gyakran igénytelenül szűk kört bevilágítóak, s csak az utóbbi kötetből néhányat (Utazás nyelvünk körül, Mire a korsó kiürül. Konkrét történet. A többi jön magától) mérhetünk A tisztesség keresztje magas mércéjével. S bármennyi kesernyés-bölcs élettapasztalat szövődik is A burok (1965) című regény eseményeibe, s hiába remekel is az író ismét nyelvi ötletességével, ezt a művét – egy húszéves lány és egy ötvenéves férfi szerelmének, házasságának és elválásának történetét – is inkább az érdekes kísérletek sorában tarthatjuk számon.

Nevét ezek a művek kissé hírhedtté tették. Sokan úgy vélték, letért arról az útról, amelyet a Tegnappal jelölt ki maga számára és a Mérlegen, illetve a Párbeszéd a sorssal (1962) című regényekkel folytatott. Elvonta figyelmét tulajdon eszményeiről, könnyű feladatokat vállalt, követte a divatot, elmerült a mai argó nyelvi világában, sikamlós témák megírására vesztegette idejét. Csattanós például a fenti legenda igazolására legtöbbször a Fekete bula kínálkozott, ez a túlzottan is "híressé" vált "huligán-novella". Említettük már, hogy legújabb művei között akad néhány félkézzel írott, szórakoztatásra szánt munka. S nyilván bizarr dolognak tűnik, hogy a mai magyar irodalom egyik legműveltebb alkotója azzal foglalkozik, mi történik, ha egy fiatal gépírólány idősödő főmérnökkel lép házasságra. Még bizarrabbnak, ha a "tizen- és huszonévesek" életét köntörfalazás nélkül, a maga kihívó mivoltában – mintha világukkal azonosulna – ábrázolja. Jeleztük már, hogy életművét a mindig sokirányú érdeklődés különböztette meg. Most idézett műveiben is a kísérletező kedv él tovább. Ennek a témakörnek szokatlan újdonsága, erkölcsi és nyelvi kivételessége, a magatartás merőben újszerű módja keltette fel figyelmét. Nem beszélhetünk azonosuló hangsúlyról e novellákkal és regényekkel kapcsolatosan, hanem a mindenre kiterjedő írói kutatás jeleit ismerhetjük föl bennük. Az új dolgok megértésének az igényét, az élet új ritmusának, az emberi kapcsolatok megváltozásának az érzékeltetését. Az elsők között fedezte föl ennek a másik világnak nemcsak felszínesen humoros vonásait, hanem a "mai módra" élő emberek helyzetének mélyebb összetevőit is, az "új őszinteséget", a tárgyilagosságot, érzelemellenességet és nemegyszer a morális kíméletlenséget. És intelmeket is megfogalmaz ezekben a különböző fajsúlyú munkáiban, de egyben az élet új tényeit közelíti meg bennük nyelvi és erkölcsi oldalról, a fölfedező kihívó bátorságával.

A boldogtalanság művészete régi témáinak a zárófejezete. A regény "előterében'" sok kedvvel, humorral és gúnnyal megírt szerelmi bonyodalmak zajlanak Pereszteghy Olivér, e "parlagi Don Juan" kedvesen léha és érdektelen személye körül. A "háttérből" a valóság szélesebb mezejére nyílik kitekintés: a középosztály és az értelmiség, a polgárság és a dzsentri sokféle alakjára, társadalmi hovatartozásuk jellemzőit is magukon hordozó egyéneire. Pereszteghy Olivér, a nagykállói nemesi földbirtokos család sarja – még a név hangulata is őriz némi Krúdyra utaló nyomokat – újabb kiadású Szindbádként bejárja az országot, s mindenütt, ahol letelepszik, akad egy vagy több kalandja. Napjait a nők körében tölti, rajtuk kívül {191.} igazában semmi sem érdekli. A boldogtalanság művészete érdeklődő figyelemmel, látható kedvvel és kaján hozzáértéssel részletezi Olivér kalandjait, sikereit és kudarcait, végül behajózását a házasság csöndes állóvizére. Nagy szakértelemmel állítja össze az "amorológia" fontos tudnivalóit, a szerelmi lélektan és testiesség adatait. Kedvvel, ám soha sem ízléstelenül vagy kirívó formában. Az "amorológia" egyébként is csak közvetítő közeg. Alkalom arra, hogy egy-egy szereplő emberi arcát a legegyénibb biológiai és lélektani motívumokból rajzolja ki, s innen tovább, társadalmi hovatartozását épp ezeknek a legegyénibb vonásoknak a segítségével jelölje meg. Miként a Tegnap, A boldogtalanság művészete is árnyalatos biztonsággal elemzi a társadalmi helyzetből eredő érzelmi állapotokat; a léleknek és a magatartásnak nehezebben földeríthető övezeteit, ahol még érvényesül a társadalmi közeg formáló jellegadó hatása, ha mégoly sok közvetítésen keresztül is. Olivér vándorlása közben nemcsak szerelmi kalandok sikeres hőse. Útja során a társadalom különböző rétegein is áthalad; érintkezésbe kerül polgári és dzsentri-, gazdag földbirtokos és kevés pénzű hivatalnokcsaládokkal, s noha ezzel ő maga a legkevésbé sem törődik, az író annál több figyelmet szentel a társadalmi környezet átvilágításának. Helyenként el is különül a regénynek ez az egybejátszódó két rétege. Szétválnak a szerelmi kalandokat életszerűen elbeszélő jelenetek az esszészerű, fejtegető, leíróan elemző részektől, ahol az író közvetítés nélkül a környezetről, a társadalmi jellegről beszél. Az esszé arra vet fényt, mintegy tudatosítva azt helyezi tágabb összefüggések közé, ami előttünk mint emberi történet és elbeszélés már lezajlott.

Olivér, a botcsinálta újságíró, az életélvező dzsentri típusa; már sem politikai, sem anyagi ambíció nem hevíti. Ügyelve az udvarias formákra, egyszerűen távozik osztályából; nem szakít vele, mint Török Gyula vagy Móricz Zsigmond hősei, hiszen erősebb indulat, társadalmi gond soha meg nem zavarta a mindig a kevesebb ellenállás irányába tartó életét. A "létezés szélcsendjében él", józanul fölmérve adottságait; egy társadalmi osztály történetének utolsó felvonásában lép színre, és könnyelműen gáláns lemondással olvad bele a polgári középszerűségbe.

A boldogtalanság művészetének is témája a lélek sérültsége, az érzelmi egyensúly megbomlása, a belső szétroncsolódás, fő mondanivalóvá azonban a Párbeszéd a sorssal és a Csendes rév a háztetőn című regényben válik ennek az állapotnak a leírása és elemzése. Az "életöröm kártevője" a Párbeszéd a sorssal hőse, mert sebeiért úgy vesz elégtételt, hogy nem a tettesen, hanem másokon áll bosszút, ezáltal maga lesz bűnössé. Ilyen típus a Változatok hegedűre Walterje is, az egyetlen démoni figura életművében. Ha A csillagszeműről elmondhattuk, hogy életöröm patakzik benne, a Változatokról épp az ellenkezőjét írhatjuk le. Komor hangulatú regény, telítve az emberi esettség, lelki ferdeség, tétovázó akarattalanság példáival, a nemi megszállottság és kiszolgáltatottság szenvedőivel. Megalázottak és megnyomorítottak galériája a regény. A Változatok szereplői a szerelemben keresnek megoldást és föloldódást; a regény úgyszólván egyébről sem szól, csak szeretőkről és szeretkezésről, mégsem szerelmi regény, annál általánosabb érvényű. A mélyebben fekvő jelentésrétegek korunk egyik általános érvényű témáját szólaltatják meg: tehetség és tehetségtelenség, művész és dilettáns összeütközését – {192.} kitekintéssel arra a társadalmi közegre is, amelyben ezek a konfliktusok létrejöhetnek. Renáta, a tehetséges hegedűművész az ön- és közveszélyes dilettánsnak, Walternek lesz az áldozata; tehetsége és élete kerül veszélybe, s félő, tönkre is megy teljesen, mert hiányzik belőle az ellenálláshoz szükséges fegyelem. A dilettáns a művész lealacsonyításával vesz magának elégtételt, mert a "tehetségtelen még annak árán is kinyírja a tehetséget, ha maga látja kárát, ha éhen vész, ha beledöglik, akkor is". A Változatok világossá teszik, hogy Walter esztelensége nem csupán az egyén beteges eltorzulása. Kiszámíthatatlan cselekedetei az elmúlt idők hamis beidegződéseiből is táplálkoznak, önigazolásukat részben onnan merítik. S a szereplők lelki alkatát az teszi bonyolulttá – és az író pontos elemzése nyomán mégis áttekinthetővé –, hogy a dilettáns őrjöngő ámokfutása és hideg logikája legelőbb épp a belsőleg fölhangolt, érzékeny alkatokat téveszti meg. A hivatalos életművészek a kiegyensúlyozott egyéniség biztos sáncai mögül tekintenek ki a megszállottakra, de maguk is nem áldozatok-e, a rutin fegyelmének a kiszolgáltatottjai, hiszen ha életük nem, boldogságuk éppúgy kockán forog, mint az öngyilkosságba hajszolt Renátáé! A Változatok érzékelteti is a magát elveszejtő tehetséges önkívület és a rutinos fegyelem ellentétét, némelyik jelenete épp e két véglet feszültségéből nyeri a megoldhatatlanságot sugalló értelmet – visszahangozva mindama témára, kalandra és vitára, melyben a harmadik nemzedékhez tartozók fiatalkorukban oly szép elfogultsággal vetették magukat.

E regényében is a "boldogtalanság művészetének" lélektani és társadalmi összetevőit boncolja, és az életöröm kártevőit vonja felelősségre, a latolgató körültekintés mellőzésével. Ítélete semmi egyezkedést nem fogad el; következtetésének eredménye lesújtó, sokkal inkább az, mint az ártalmatlanul léha Pereszteghy Olivér történetében vagy a Párbeszéd a sorssal című kisregény hősnőjének esetében. Végkövetkeztetéseiben a Változatok az önéletrajzi regényekkel csendül össze: az egyéniségnek föl kell szabadítania önmagát, s nem az ösztönösség iránytalanságában, hanem a tartalmas fegyelmezettség új normáiban kell az igazi feloldódást – így a művészi önkifejezés módját is – megtalálnia. Ez a végkövetkeztetés azonban – mely tételesen sehol nem hangzik el – komor hangulatú diagnózissal épül össze. Az emberi kapcsolatok veszélyes elsivárosodását, a közöny terjedését észleli; pályája folyamán soha ehhez hasonló leverő hatású kórképet nem tárt olvasói elé. Hogy mi lehetne a megoldás, milyen ellenszerek gátolhatják meg a közöny terjedését, annak teljes földerítésére nem vállalkozik, csak az egyéni ellenálláshoz szükséges erőkre utal közvetett módon.

A Változatok hegedűre ugyanúgy, mint a Tegnap: formabontó regény. Nála a "formabontás", amint régen, úgy ma sem a divatok követését jelenti. Alkalmazza a montázstechnika módszerét, a regény szerkezete külsőleg a "flashback" eljárását követi, ám mindez arra szolgál, hogy ugyanazt a témát több oldalról – több alakjának szemszögéből – és különféle idősíkokról közelíthesse meg, de változatlanul a "valóság közegében" gondolkodva, és elvetve "minden fogalmi játékot".

A szellemi függetlenséget és a humanista emelkedettséget becsülte legtöbbre. 1944. január 7-én Morus Tamás Utópiájáról írta: "Az a zűrzavar, amibe most{193.} süllyedt az emberiség, már kezdi teremni a maga utópiáit: az újak helyett én inkább ezt a régit választom, a legszebbet, a legnemesebbet valamennyi közül. A józan ész, a tiszta erkölcs, az emberséges erkölcs utópiáját. Hátha ezé a jövő?" A kérdésből az évek során állítás fogalmazódott, ám manapság sem mentesen a kételyektől. Kolozsvári Grandpierre Emil a harmadik nemzedéknek az az írója lett, aki korával – nem vita nélkül – együtt tudott haladni.

A korszerűség, a fontos társadalmi kérdések iránti nyitottság is magyarázza, hogy némelyik regényében olyan jelenségekkel igyekezett szembenézni, amelyek később a társadalomtudományokat is foglalkoztatták. Bár epikai szinten sem a Változatok hegedűre, sem A boldogtalanság művészete, sem a népszerű A burok nem teljesen megoldottak, mert az író szívesen tesz bennük engedményeket leleményes mesélőkedve csábításának.

Különös érzékenységgel és figyelemmel fordult a sérült, kizsákmányolt öregek felé. Tárgyválasztását önéletrajzi elemek is motiválták, hiszen ő volt betegeskedő édesanyjának támasza. Pontosan érzékelte, hogy az idősek elmagányosodásának oka a családok hagyományos kereteinek széthullása. Harmatcseppek (1974) című kötetének négy nagyobb elbeszélése és a címadó kisregény is ugyanabba a családi környezetbe vezet, amely önéletírásainak is fontos terepe volt. Míg azonban az önelemző és sorselemző műfajban inkább a távolságtartás és a jogos kritika magatartása érvényesült, s olykor szinte a viviszekció nyíltságával leplezte le a sokat emlegetett középosztály mentalitásának ideálok nélküliségét, bénító hatását, az elbeszélésekben és a kisregényben jóval több iróniával mutatja meg a már meghaladottnak és elfelejtettnek vélt magatartásformák újraszületését, a Harmatcseppekben pedig szemléletének új s igen fontos eleme, a részvét és megértés az uralkodó.

A címadó kisregény és a hasonló témát feldolgozó Black Panthers gitáregyüttes voltaképp egymás kiegészítői: az elbeszélés ironikusabban, könnyedebben, a kisregény elégikusan és több megértéssel ábrázolja az öregek elidegenedését, s azt a kegyetlen folyamatot, ahogy családjuk kizsákmányolása miatt elvesztik önazonosságukat. A Tegnapban és a Szabadságban a család összetartó ereje fölött oly éles ítéletet mondó író ezekben a műveiben újra ideált igyekszik teremteni, ha – alkatának megfelelően – e folyamat során inkább negatív oldalról közelíti is meg a hagyományosnak mondható életértékeket. A Harmatcseppek Franciskáját látszólag kiragadja magányából egyik gyermeke, valójában azonban olyan feladatokra kényszeríti, melyek meghaladják az öregasszony hanyatló életerejét. A kisregényben többféle családmodellt ismerhetünk meg, abban azonban valamennyi közös, hogy praktikus, és ebben meghaladják a Tegnap és a Szabadság életidegenségét. Ugyanakkor a hasznosságra orientált életszemlélet okozza végső soron, hogy az öregasszony nem bírja a rá nehezedő terheket, s hiába igyekszik rajta segíteni legidősebb és legkedvesebb fia, Gyula, tehetetlenül nézi erőinek kifogytát.

Abban a korszakban, amelyben mind több és fájdalmasabb, csak társadalmi szinten feloldható ellentmondást szült az idősek élethelyzete, a Harmatcseppek a kérdés fontos írói jelzése volt, de fonákjáról: Grandpierre ugyanis azt mutatta meg, hogyan teszi tönkre a látszólag otthont adó család a keretét idegennek érző idős {194.} hozzátartozót. S hogy ezt az írói vállalkozást hibátlannak és teljesnek nevezhetjük, annak az a magyarázata, hogy a máskor távolságot tartó író itt az azonosulás különös hangsúlyait teremtette meg, olyan "férfilírát" (Nagy Péter szemléletes kifejezése), amely az elmúlásban is megvillantja a harmóniateremtés lehetőségét.

Az édesanyjához fűződő, annak élete végén mind bensőségesebb kapcsolata nemcsak egy akkor – és ma is! – időszerű kérdés írói ábrázolására ösztönözte. A régi emlékek, a család múltjának visszapergetése, mely beszélgetéseiknek természetes eleme volt, arra ösztönözték, hogy visszatérjen ahhoz a műfajához, melyet oly sikeresen művelt, az önéletíráshoz. Nem az ekkortájt oly divatos "életmagyarázatok" ösztönözték erre, hanem sokkal inkább az a felismerése, hogy sok mindent nem mondott el még családjáról, ifjúságáról és hajdani irodalmi ideáljairól, amelyek pedig feljegyzésre érdemesek volnának, hiszen nemcsak íróvá érlelődése szempontjából fontosak, hanem kormagyarázatul is elfogadhatók.

Egyik kisebb igénnyel írt emlékező kötetének a Táguló múlt (1975) címet adta, s e címadás sokat elárul írói módszeréről. Az emlékezésfolyam során ugyanis új és új adatok, összefüggések merültek fel tudatában, s ezek egyrészt kitágították szemléleti horizontját, másrészt pedig arra késztették, hogy olyan írói pozíciót találjon, mely ha mutat is rokon vonásokat a Tegnapéval és a Szabadságéval, azt meghaladja. E nézőpontváltozást az is indokolja, hogy az író nyomatékosan hangsúlyozza: korábbi emlékezéseiben arra kényszerült, hogy némely helyeken ne a valóságot mondja el, hanem annak "égi mását". Az utolsó hullámban (1973) ezért is tér vissza a Tegnap időszakához, melynek történéseit részben módosítja, részben kiegészíti. Az előadásmódot új dimenzióval gazdagítja e visszatekintő és korrigáló attitűd: most már három, összefüggő és mégis eltérő síkja van az emlékezésfolyamnak: egyik az író eszmélkedéseinek ideje, a másik a Tegnap születésének korszaka, a harmadik viszont a jelen, s ez olyan összegző és értékelő pozíciót adhat, amely olykor új megvilágításba helyezi a hajdani eseményeket, s másként vonhatja meg azok eredőjét.

Voltaképp izgalmas szellemi nyomozás végtermékét tartalmazza Az utolsó hullám. Annyiban kétségtelenül rokona elődeinek, hogy ebben is fontos szerepet játszik az irodalmi élet eseményeinek ábrázolása és értékelése. Ugyanakkor hangvétele kicsit ironikusabb és tartózkodóbb is, mint a Tegnapé, érezni benne, hogy írója közben fontos kirándulásokat tett a prózai ábrázolás más területein, s birtokába jutott olyan szellemi fölénynek és érett bölcsességnek, mely ítéletalkotását is biztonságosabbá teheti.

Mert Az utolsó hullám s az emlékezésfolyam leágazásának látszó, valójában azonban ahhoz szervesen hozzátartozó A szerencse mostohafia (1976) kemény ítéletet is tartalmaznak az ábrázolt korról. Bennük ismét az a "középosztályi életszemlélet" áll a pellengéren, amely oly sok keserű percet okozott az ifjú írónak, s gátolta önkifejezését. Az utóbbi emlékezés, amelynek hőse az író nagybátyja, Gyurka, rendkívül jellegzetes alkatot mutat be, a "balekot", aki már felbukkant – természetesen más összefüggésben. Gyurka látszólag reménytelen küzdelmet vív a történelemmel, amely kiszámíthatatlan változásaival és hatalmas földindulásaival újra meg újra keresztezi terveit, és már-már maga alá temeti mindazt, amit sok {195.} keservvel felépített. Gyurkát azonban – lévén nem értelmiségi, hanem kétkezi munkás – mindig kisegíti leleményessége és munkakedve, tehát pontosan azok az erények, melyek értelmiségi hőseiből jórészt hiányoznak, s amelyek hiánya őt magát is sokáig bénította. Míg Az utolsó hullám a tettre és az elhatározásra is képtelen hősök tétova kiútkeresését ábrázolja, meglehetősen kritikus tartással, A szerencse mostohafia, jóllehet sorsa valóban "mostoha", olyan kitartással és leleménnyel ostromolja a csalfa szerencsét, hogy erőfeszítéseit végül meg kell jutalmaznia a sorsnak.

Írásművészetének egyik meghatározó eleme az irónia, s ez a készsége újra meg újra megvillan Az utolsó hullámban. Míg a Tegnapban és a Szabadságban inkább "lázadónak" nevezhetnénk elbeszélésének e sajátját, itt már leleplező, távolságtartó sajátossága az uralkodó. "Elképesztő"-nek nevezi azt a társadalmi vakságot, tunyaságot, mely hazánkat végül is a második világháborúba sodorta, s kérlelhetetlen nyíltsággal mutatja meg azt is, hogy e magatartás gyökerei nagyon mélyre nyúlnak a magyar társadalomban. Ha a Tegnapban és a Szabadságban fontos szerepe volt az író pedagógiai nézeteinek – az előbbi metsző gúnnyal mondott ítéletet a kor nevelési és oktatási szokásai fölött –, sokszorozottan érvényes ez Az utolsó hullámra, amely a cselekvésre való képtelenség, a gondolatszegénység és a döntésképtelenség forrását a neveltetésben keresi és találja meg. Így lesz s lehet a személyes sors ábrázolása egy társadalmi modell megjelenítésévé, és erről a modellről, bármily szellemesen ábrázolja is az író, nem sok jó szava lehet.

A kor igazi hősei persze nem a politikusok, s nem is a nevelők, akik megtört gerinccel szolgálták a hamis ideálok formálásának nem könnyű hivatását. Az utolsó hullám maradandó emlékeit az írók és a kor irodalmi életének jobb törekvései sugározzák. Előadásmódjának egysége abban is megvalósul, hogy ezeket sem idealizálva tárja szemünk elé, hanem inkább ironikusan, a távlat adta fölénnyel. Ez azonban nem akadályozza abban, hogy a szívéhez legközelebb állókat finom, találó vonásokkal ne tárja elénk. A távlatosság, az idő múlása adta biztonság és történeti tudás természetesen nagy és nyitott kérdése magának a műfajnak, melyet a jelek szerint tovább művel az író, de amely még nem válaszolt arra végérvényesen, vajon alkalmas-e minden korszak és minden személyiség megidézésére, s vajon miképp felel arra a kihívásra, amikor magát a közszereplő írót kell bemutatnia.